1.
Alfio Verga mindenkit elkápráztatott. Jelenség – ezt mondták róla. Egész
mivolta lenyűgözőn egyszerűnek, sallangmentesnek és mégis izgalmasnak,
pótolhatatlanul egyedinek látszott. Noha nem volt sem előadóművész, sem
stúdiumokon pallérozott elme, csak egy csöppnyi étterem pincére – úgy a
családja, mint a vendégek és az ismerősei erős meggyőződéssel vallották, hogy tőle
jellemesebbet, kellemesebb lelkületűt egy kontinensnyi ember között is nehéz
lenne találni. Például tanítani kellene azt a nyájas hangnemet, amivel épp az
imént kérte meg az utcai hármashoz letelepedő társaságot, hogy szíveskedjenek
egy másik terítékhez ülni, mert a jelzett asztal sajnos már foglalt. Az
egyébként nagyképű medikusok, ezek az ifjúságuktól még kerge egyetemisták egy
pillanatig hökkenten néztek rá, de ki tudna ellenállni ennek a kedvesen
tisztelettudó, ugyanakkor hűvös eleganciával elhangzó kérésnek, amelyben nyomát
sem lelni a megjátszott alázatnak? A párhuzamos közben lévő klinikáról kirajzó orvostanhallgatók,
kicsit vállvonogatva, kicsit értetlenkedve de átültek, Alfio Verga pedig
visszarendezte a székeket és megigazította a terítőt. A középen kókadó virágot
kicserélte. Egy sárga rózsát tett a vázácskába. A bár kinti részlegére, a pár
lépésnyi teraszra ráborult a késő délután karmazsin fátyla. Mint gyertya lángja
egy kedves halott virrasztásán, csak a batiszt abroszon díszlő sárga rózsa
világított csöndösen.
Várta a Signorát.
2.
A Signorának váltott helye volt a bárban. Megvallhatatlanul sok éve már, hogy
minden nap alkonyatakor föltűnt; helyet foglalt a fal felőli asztalkánál; akácmézes
ceyloni teát rendelt, amit lassú kortyokban iszogatott, majd amint a nap a
magaslatra épült dóm tornya mögé bukott, a vékony úrinő fizetett, és többnyire
szó nélkül távozott. Amikor először látta, Alfio Verga megmagyarázhatatlan
rokonszenvet érzett iránta. Megérintette a nő magánya. Nem a komor búbánat,
hanem egyféle magasztos lelki erő táplálta szelíd szomorúság sugárzott körötte.
Kicsiny kalapjában, sötét tónusú, de elegáns kosztümjében a Signora kirítt a
környezetéből. Mindig egymagában ült. Rejtelmes volt. Ritkán, alig észrevehetően
elhúzta a száját, magában mosolygott. Keze meg-megrebbent, amint
batisztkesztyűs ujjával érintette homlokát, vagy ha igazította hajtincsét, a
kellem derűjét árasztotta. Komoly, örökké befele néző tekintete azokat az
októbereket idézte, amelyeken az avar tarka kelméje alatt a föld már szunnyadni
készül, de a nyár langyosságát még tartja, mint a nők testmelegét a finom szálú
vastag kelmék – ahogy a hajdani titkokat a hallgatás leplével takart emlékek
szokták. Alfio Verga álmában gyakran megjelent az a régi nap, amikor a Signorát
első ízben szolgálta ki. Mentolos likőrt szervírozott a tavaszi délutánon, süteményeket
és könnyű estebédeket vitt a vendégeknek. Közben fél szemmel a fal melletti
asztalnál ülő ismeretlen hölgyet figyelte. A Signora szép volt és boldogtalan,
mint az eső után szedett réti virág. Akaratlanul is a kelleténél kicsit
készségesebb volt hozzá. Ez talán megbocsátható. Alfio Verga akkoriban még
fiatal volt. Szerette volna szóra bírni, de látta, hogy a bizalmaskodása feszélyezi
a nőt. Szerényen visszakozott. Aztán, egyszer annyi sok év után, csak
egyetlenegy alkalommal a hölgy megnyílt neki. Belekapaszkodott a pincér
jelenlétébe és mesélt, hosszasan mesélte az életét. Kettesben voltak.
Tökfőzelék színű egyszerű szerdai napon történt mindez, bántóan szemfényvesztő
hétköznapon. A Signora halkan beszélt. Bevallotta Alfio Vergának, hogy még most
is szereti azt az ausztrált, még mindig várja. Az ausztrál katonaemberként
szolgált, meglehet főtiszti rangban. A háború után ismerkedtek össze. Kalapot
és zöld egyenruhát viselt az ausztrál katona, és az állán egy furcsa folt,
anyajegy vöröslött. A jó nevű, de öreg Casali kongresszusi képviselő
feleségeként a Signora házasságban élt, ezért a viszonyuk csak titokban folyhatott,
és talán nem csak emiatt a kapcsolatuk édes volt, gyönyörökkel teli,
szenvedélyes, mint a tiltott dolgok általában. Amikor az ausztrált
elvezényelték, megfogadták egymásnak, hogy egyszer, ha minden rendbe jön,
napszállatkor találkoznak a Via dei Termini bár teraszán. Megözvegyülése óta
Signora Casali visszavárta a katonát. A bár asztalánál ülve gondolt rá. Nem is
tudom, talán bolondnak néz, mondta, miközben könnyek szöktek a szemébe, és
galambfehér kezével megérintette Alfio Verga tenyerét. Azon a szerda éjjelen a
pincér nyitott szemmel, sokáig feküdt az ágyában. Nézett a plafonra. Táncoltak
az odakinti árnyak. A felesége egyenletes, jó álmú szuszogását hallgatta, és
Signora Casalira gondolt. Van ennek vagy három évtizede.
3.
Alfio Verga lényéből fakadóan jó kedélyű ember volt. Negyvenkét éve
pincérként szolgált a Via dei Termini kacskaringós utcáján a középszerű, de
hangulatos kis ételbárban. Kevéske odafigyeléssel a lokál forgalmából családostul
megélt mind a négy bedolgozó: a váltótárs pincér, Fedora a szakácsnő, csak úgy,
mint a tulajdonos, a második házasságából származó lánygyerekeivel. A szomszéd
utcai klinikáról sokan oda jártak kosztolni, és a naponta betérő, mindig
nyüzsgő éhenkórász medikusok szavatolták a biztos bevételt. Alig két éve
hiányzott a tisztes nyugdíjig. Éppen emiatt, e kiszámítható jólétet, a sors
kegyelme nyújtotta anyagi biztonságot Alfio Verga reggelente illő tisztelettel
meg is köszönte, amikor a San Domenico templom előtt lépdelve elmormolt egy
röpke Miatyánkot, és sosem felejtette el az órazsebébe süllyesztett láncon lógó
körösztjét titokban megsimogatni. Ilyenkor a templomkapu jobbján a kőből faragott
csodatévő szent messzire néző tekintete mintha nyugtázta volna a gesztust. A márványszobrot
naponta háromszor megüdvözölte. Kora reggel, fél kilenc tájékán, munkába menet;
majd a szieszta idején, az ebédidő befejeztével visszafelé; és a délutáni
pihenő után harmadízben - az esti műszak kezdetén - amikor neki már csak a
könnyű tésztákból, halhúsból, paradicsomos salátákból álló egytálnyi vacsorákat
volt kötelessége fölszolgálni. Az éjszakai munkát nem szenvedhette. Arra ott
volt a jóval fiatalabb Paolo. Annak idején ezzel a kikötéssel csapott a gazda
tenyerébe, és a rend hamar gyakorlattá vált. Hosszú évek óta ez a
munkamegosztás minden érintettnek megfelelt. Ennek hála, Afio Verga az éjjeleit
majdnem mindig odahaza töltötte kedves Santuzzája oldalán, a tetőtéri szobában lévő
faragott hitvesi ágyban, ahol balkézről a nagy nyitott zsalugáteres ablakokon
esti szagokat hozott be a városi szél, és az impozáns középkori dóm harangjának
kongása sötétkék-andalítón ringva megült a dombos városnegyeden. Az emeleti
lakásuktól két kőhajításnyira ugyanott, a Via dei Termini keskeny vállú
utcájának kanyarulatában, a meghúzódó kis kocsmában kezdte a szakmát. Ahogy
Santuzzának, úgy a falatnyi étteremnek is hűséget fogadott. Alfio Verga abban
az időben még beretvált csíknyi bajuszkát viselt, lenolajas pomádét kent a
hajára. Lakkozott cipője erőtől duzzadóan, fürgén kopogott, valahányszor új
rendelést vett föl. De az óváros zöldesbarna kövein akkortájt is megtapadtak az
árnyak, a szűkre méretezett átjáró közök évszázados szélein meg a vízelvezető
vájatokban puhán nőtt a moha. A sikátorba ritkán betűző napfény rézsút
világított az emeletnyi magasságokban kihúzott, madzagokon száradó ruhákra, és
az örökké langyos, tavaszinak mondható záporok után nehéz csöppek hullottak a
falakon kúszó leánderbokrok szirmairól. Hiába: a város öregnek számított. Nagyon-nagyon
réginek.
Ahogy teltek, múltak az évek, váltották egymást a kuncsaftok, a divatok, a
különféle korszakok. Alfio Verga is észrevette önnönmagán az idősödés csalhatatlan
tüneteit: a pocakja megnőtt, a feje búbján féltenyérnyi kopasz foltocska lett.
A parányi vendéglő kövezett kifutóján már nem abban a régi ritmusban szóltak a
cipőjének sarkai.
Mégsem bánta. Ha egymaga volt, a poharak mosogatása közben egy feketerigó
telt énekével tudta fütyülni azokat a régi érzelmes slágereket: Nino Rottát,
Salvatore Adamot, az isteni Manuelt meg Carmen Villanit. Nem zavarta, hogy
szembenéz az idővel, a derekát fájlaló öregséggel. Semmitől sem terhelten Alfio
Verga szó szerint fütyült a világra.
Igaz, ami igaz: megvolt a véleménye a manapság gyökeret vert jelenségekről,
a fiatalabbakról általában, de több mint negyven év öltönyben, nyakkendőben,
úriemberként eltöltött idő alatt megtanult jó képet vágni a neki nem tetsző
dolgokhoz is. Akármekkorát lökött az élet a környezete ügyein, megmaradt annak,
ami: a kötelességtudó Alfio Vergának. Pedig akadtak nehéz idők, zűrzavaros
események! A politika mégsem tudta rányomni bélyegét a város lelkületére,
jóllehet nagyon régen a fasiszták, újabban meg a kommunisták akartak dirigálni.
Ám a Madonnának minden évben fölajánlott selyemkendő, a Palio ereje - úgy
látszik - megóvta a várost, a lakosait, mert a Palio törvényét senki emberfia
nem írhatta fölül: a szelleme élt és érvényben maradt korokon, évszázadokon át,
minden szélsőségtől mentesen, a város szent érdekeit szolgálva.
4.
A sors bohém, az idő pedig huncut úri fiú. Már megint egy szerda volt,
semmivel sem látszott különösebbnek a többinél. Ám Alfio Verga mihelyt meglátta
azt a magas, halszálkás öltönyt és szalmakalapot viselő hosszúra nőtt öregurat,
nagyot csapott az asztalkendővel a levegőbe, és kiáltani szeretett volna
örömében, mert a jövevény ausztrál akcentusú angolja, meg az állán lévő
anyajegy pontosan igazolta kilétét. A pincér ámult: a valóságos karakter alig
valamiben tért el a gondolataiban megjelenő ismeretlen katonatiszt elképzelt
alakjától. Az öregúr szikár volt, hórihorgas, napbarnított, de már enyhén
csapott vállú. Zavartan ült le a hármas asztalkához. A szeme megakadt a szokott
sárga rózsaszálon, mire a pincér tapintattal megjegyezte, hogy a Signora hamarosan
megérkezik. Erre mintha fölragyogott volna a kiszolgált katona szeme, de nem
szólt semmit. Az elébe koppantott pohár jeges vízhez sem nyúlt. Hirtelen
felkelt, és egy esetleges virágárus után érdeklődött. Eszembe juthatott volna,
mentegetőzött félhangosan, és a pincér útmutatása szerint nyomban elindult az
utca vége felé. Akadt nem messze egy virágüzlet. Mindjárt jövök, mondta, és
hórihorgas alakja a saroknál eltűnt. Alfio Verga pedig ritkán tapasztalt
hatalmas boldogságot érzett. Csoda, igazi csoda történt, gondolta magában.
Szeretett volna a Signora elé szaladni, lelkendezve elújságolni a jó hírt, de
nem kellett sehová mennie. Kettőt kondult a délutáni harang és Signora Casali
kecses, kosztümös alakja feltűnt a Via dei Termini kockakövein. A pincér
túlcsorduló szeretettel segítette alá a széket, közelebb hajolt a nőhöz,
megérezte annak finom parfümjét, és a fülébe súgta: megjött asszonyom, akire
várt… az imént volt itt egy ausztrál úr, hamarosan visszajön. A Signora arcán
könnyű pír futott végig és Alfio Verga látta, hogy a teste megborzong. Újból az
a sejtelmes félmosoly játszott a szája szögletében. De nem jutott idő további
beszédre, mert vagy féltucatnyi hangos medikus érkezett, akik hevesen
gesztikuláltak, majdnem ordítva társalogtak. Kipirult arccal tárgyaltak egy
esetet. Valami idegen öltönyös úr az orvostani egyetem bejáratnál lett rosszul,
virágcsokorral a kezében összecsuklott, és meghalt. Infarktus, mondom nektek, tipikus
szívinfarktus, harsogott az egyik okoskodó orvosjelölt. Alfio Verga zsibbadtan,
jeges rémülettel nézett a Signorára. A nő – bár bizonyára mindent hallott – nem
adta tanújelét, hogy a szavakat megértette volna. Tovább mosolygott magában,
nézett nagyon-nagyon messzire, és aztán nyugodt hangon egy ceyloni teát kért,
sok virágmézzel. A pincér némán hozta a rendelést.
Aznap, Alfio Verga az ágyában hanyatt fekve sokáig bámulta a plafont. Az
árnyak játékát figyelte. Akkor sem jött álom a szemére, amikor a dóm
harangtornyából az éjféli harang megkondult. Kettőt kondult a harang. Talán nem
véletlenül.