NAPLÓ - 168.

Év vége. Vasárnap. A falusi kicsiny kőtemplom tornyában feleselni kezdett egymással a két harang. Nincs tartalmasabb, mélyebbre ható zene a harangok szavától. Olyan, mintha egy nagyon érett, bölcs ember a fejét ingatva, torokhangon magában dünnyögné, elümmögné az életét. Ahogy kondul az idő ott fenn a tornyokban, úgy halad a létezés lassú folyamként, ciklikusan, áradva és apadva, felszínes locsogással és mély fájdalmakkal a teljes bizonyosság felé. Jó hallgatni. Azt érzem ilyenkor, hogy nem dacolok. Hogy egy kicsit – mégis – mindenkihez hozzátartozok. 
A decemberi tavasz fényében más formában mutatkozott az ortodox templomocska, nem a szokott, behatárolt, merev módon valami furcsa hitet közvetített. A levegőt tömjén illata festette édesre. Egy bágyadt szárnyú légy mászkált a vakolatlan kőfalon, aminek íve mögött a falu régi temetője szunnyadt: vasalt, bazalt lapokkal födött sírok, szűk kripták zsúfolódtak össze egy zsebkendőnyi parcellán. Bánat nélkül megadták magukat a múltnak. A pravoszláv templom bejárata előtti hórihorgas cédrusok a kanizsai Jézus szíve szobornál hajdan vigyázó két jegenyenyárfát idézték: pont úgy nyúltak az ég tükre felé, mint régen azok a bácskai társaik, akiket szégyentelenül kivágatott a hálátlan emberi akarat. Szívben otthon jártam. Fejben meg itthon, az öbölben voltam. Mindig megmagyarázhatatlan számomra ez a kettős léttudat. Libasorban fésült szakállú, apró kontyokat viselő pópák jelentek meg. Egy bibliai prófétákra hasonlító jól megtermett, tiszteletet parancsoló, ősz metropolita vezette őket. A kezében lévő fém kereszt közepét férfiak és nők csókolták. A tömegben sűrűn vetettek keresztet. Némelyik kendős nő félhangosan imádkozott.  
Álltam a vasárnapi napsütésben. Figyeltem a harangköteleket rángató öreg, montenegrói halászokat, miközben a tengerpartot édes dallamú, szelíd hullámnyelvek paskolták. Máshol már villanyáram dolgozik a templomokban. Másodpercre beállítva, időzítetten áll munkába a harangszerkezetet mozgató motor. Délben kattan a riasztó és mindenhol a Dél-Alföldön harangzúgás terül szét a tájon. Nálunk, a Tisza mellett is. A precíz, komponált ritmusú, érces hangzású bimm-bammok kisgyerekkoromtól ismerősek. Külön tempójuk, hangszínük van a nagytemplomi harangoknak: összetettebb a játékuk. Nem hiába, hisz többen vannak. Egy iramodással kijjebb, a Kistemplom tornya szerényebben, magas hangon kíséri a város belsejét uraló, háromhajós, kívül neogótikus, belül pazar neobarokk társának a szavát. Amióta az eszemet tudom, habosan olvad széjjel a kanizsai harangok mondandója. Parancsszóra, kiszámítottan. Bezzeg emitt, az öböl ortodox kis ékszerdobozánál az ember rezzenti ki tűnődéséből a harangot. A kötelek bolyhos végét arra érdemes férfiak ragadják meg, kidagadt nyaki ütőerekkel, szuszogva rángatják, húzzák a tornyokban lakozó bronz hangcsészéket, hogy a szent kolompszó egybe hívja a nyájat Szent Szpiridon tiszteletére, akinek oltára tövében most vasárnap is százával égett, fénylett az a rengeteg gyertya. Feszülő szívvel, öntudatlanul húzódtam a sárgásan izzó gyertya-katlanhoz. Arcom hevítették a kanócok hegyén táncikáló lángok százai. Örömöt és szomorúságot egyaránt éreztem.
Szóltak a harangok. Engem emlegettek, rólam meséltek, nekem. Láttam magam a pálmák árnyaiban és a Járás szikesébe vájt szekérnyomban. Szegény voltam és párás kikötőkben jártam, ahol gazdag is voltam, mert minden hajnalban fölébem hajolt a tegnapom tanulsága, hogy már élhettem erdőben, hegycsúcsokat mászhattam, feküdtem hanyatt a Körös kanálisa melletti kamillás fűben, térdet hajtottam toszkán katedrálisokban és volt, hogy leborultam egy dűlőút korhadó feszületének a tövére. Vándoroltam szőlősdombok között, kék mezőkön, görnyedtem evezőlapátra és zörgött alattam leeresztett kerekű bicikli. Kapaszkodtam vitorlába, kantárszárba, hinta kötelébe, egyszer egy nagyon magas hely korlátjába is, hogy aztán sorra elengedjek mindent, zuhanhassak az Ég parancsa szerint. 
Akkor és ott, 2022 decemberének utolsó vasárnapján kicsit a végtelen felé mehettem. Köszönet érte, Szent Szpiridon.     

Pk 

  

JEGENYÉSZET

Rövid lesz ez a hónap, nézett rám a szeme sarkából a kisebbik Csicseri.

A tarkóját vakarta, láthatóan tanácstalan volt. Aztán teljesen váratlanul kért tőlem egy kétszázast. Valamit venni kéne a péknél, szabadkozott, s én megadó sóhajjal nyúltam a zsebbe, mert a Csicseri véreres szeméből kitűnt, hogy ha nagyon megtéved, ha valóban elvéti a bejáratot, akkor képes betérni a pékhez. Megeshet: tényleg kenyeret vesz. Viszont ettől sokkal valószínűbb, hogy majd kicsit másutt pálinkát. Sejthető volt, ahogy már ment is, a fal mellett sunyítva, kissé roggyant léptekkel a piactér felé. Én meg a rossz lelkiismeretemmel az ellenkező irányba.

Az utam tapogatón esetleges, vakkóstolósra sikeredett. Sűrűn előfordul, ha csak őgyelegni akarok. A Jézus Szíve szobor úgy bújt ki a kora esti hóka ködfüggönyből, mint egy szemérmes szegény ember, akinek jobb ruhára nem telik, és a nyomorát talapzaton muszáj mutogatnia. Ácsorogtam egy versnyit a téren. Körbenézegettem a sárga lámpa szűrte fényben. Már a terepet rendezték. Padok terpeszkednek, ivókút épül, ki lesz kövezve, meg széjjelebb virágágyások díszlenek majd. Míg a kovácsolt vaskerítésen nyákos víz csöpögött, a járdát emelgető hajdani jegenyék tönkjén merengtem.

Amikor a fákat kivágták, szándékomban volt írni róluk. Jegenyészet lett volna a címe. Amint kitaláltam ezt a furcsa szót – kicsit büszke lettem magamra. De az írás elmaradt. Fölmerültek más, fontosabb témák, és ma már úgy látom, hogy nem csak azoknak a párosan kivágott öreg jegenyéknek maradtam adósuk. Hanem önmagamnak. Mert szerettem azt a két fát. Erdész, szakember nem lévén jegenyenyárnak véltem őket. Ha netán fafajtát is tévesztettem, nekem most már örökre azok maradtak. (Utólag kiderült: azok!)

Vagy huszonöt méter magasra nőttek, egymás szomszédján nyújtóztak az égbe, egyformán, egészségesen és olyan sudárak, szépek voltak, mint a bérmálkozó egypetéjű ikerlegények, akiket strázsának állítottak a Jézus Szíve szobor mögé.

Leginkább látófáknak hívták régen azokat a földbe ásott, legallyazott karókat, amikre fölhágva a gulyások, a pásztorok, a nádi emberek kémlelhették a környéket. De más-más vidéken nevezték állófának, őrfának, messzelátónak és címerfának is. Nekem ilyen címerfa volt az a két jegenye. Kanizsa nem hivatalos kettős védjegyei. A beérkező utazók fogadójaként vigyázták a város magvába igyekvőket hosszú emberöltőkön át. Egyik színházi rendező ismerősöm mondta, hogy a színpadon megjelenők csoportja, a mozgás nélkül, de feszes, rendezett sorban álló szereplők ugyanolyan drámai erejű képként hatnak, mint egy szöveges, akcióban dúskáló jelenet. Ez a kimerevített, katonás rendet sugalló  látvány fogadott megszámolatlan alkalommal, valahányszor a Gesztenyefa soron haladtam befelé, és a szemhatáron föltűnt a tógás Jézus áldást osztó szobra, meg a két hórihorgas, lapajnyi jegenye. És hogy ők mit láthattak? Csak az ég madarai tudhatnák.

Gondolom látták ótatát tragacsot tolni, ahogy a vállán feszült a heveder.

A kubikosokat. Láthatták az első automobilt, a régi majálisok kalapos hölgyeit, amint a fölvirágzott batárokon fordultak az Erzsébet Ligetbe, cukros süteményekkel, borospalackokkal rakott kosarakkal, és a biciklik csengői csöröghettek a tavaszi zsongásban, mert a magakellető, önfeledt vidámság elhitette az itteniekkel, hogy a létező világok legjobbika az övéké, és nem jöhet semmi, ami azt elronthatná. Mégis jött. Két háború, gyorsan egymás után, mint a régi világ lebontó villámai, kétszer csaptak sisteregve az itteni földbe, ugyanarra a helyre, és sokáig úgy nézett ki, hogy élet nem marad utánuk semmi. Aztán valahogy mégis lett. Rosszabb, sanyarúbb, átkozottabb, ugyanakkor gyűlölettel, félelmekkel telibb, mint volt. De életnek nevezték. És megint megünnepelték a majálisokat, vonult az ínség népe, szegényes papírkarton transzparensekre írott üres jelszavak alatt hamisan dalolva az új himnuszokat, magasra emelve a tömeggyilkosok portréképeit. A jegenyefák meg komoran nézték a bazárnyi csődületet, a főúton vonulókat, és nem értették, hogy miként jár rezesbanda, köszöntő vers meg születésnapi staféta annak, akinek parancsára emberek ezreit mészárolták a dögkutakba, az erdőkbe meg a folyóba. Mert a jegenyék csúcsáról még látszottak a friss tömegsírok és az új keletű gazemberek hazugságai is megakadtak az ágak bogain, fakuló rongycafatként hirdetve, hogy igazság nélkül nincs semmi érték, az aljasság mindig kikezdi a legerősebbnek hitt rendszert is. A poros gesztenyékkel kerített út később kockaköveket kapott, majd aszfaltot. Jó ideig a bronz Jézus szobor sorsa is kérdéses volt, mert a hit és a szellem ereje zavarta az illetékeseket. Csípte a szemüket a vallásukat gyakorlók erénye, a nép hagyománya, ezért betiltották a húsvétot, a templomi esküvőt, a búcsút, és megpofozták a ministráló gyerekeket, mert úgy gondolták, hogy ha betiltják a Karácsonyt, akkor a reményt üldözik el erről a tájékról, és ha nyaklevest adnak a kisiskolásoknak, akkor a lelkükkel együtt a jövőjüket, az önbecsülésüket ragadják el tőlük.

Nem így történt. Ezt is megérte a két jegenyefa. De már csak ezt. Utána jöttek új idők, amiknek leplében sem a jegenyékre, sem az emlékezetre nem volt többé szükség. Emelgette a gyökerük a betonjárdát, mondogatták a döntéshozók.

Aztán – kivágták mindkettőt.  

A maradék faanyag ott korhad a földben. Az asztallapnyi torzó, és a gyökerek is. Meg még sok mindent, amit immáron örök titokként megőriz majd a jegenyék elnyesett törzse. Olyan váltott maradt a helyük, amilyen a betöltött szerepük volt az elmúlt évszázadban. Élnek tovább, bennünk, átlényegülve. Kitérítik a gonosz kor elől a gondolatainkat, s másmilyen minőségben köszöntenek bennünket, ha a szülővárosunk szívébe tartunk.

A ritka jóságot érezni a csonkolt helyükön. Előttük a Jézus szobor rendíthetetlenül osztja az áldást. Meglehet, másoknak csak fölösleges kellékként, metafizikai kérdésként.

A fák anyaga elenyészhet. Ez a jegenyészet. A fény viszont sosem.       

Zord országnak zord körülményei között valahogy mégis decembert írunk. Pk