NAPLÓ – 104.

2019.12.10. - Tőserdő, Holt-Tisza

Fillérekből forintot szórt rám a Jóisten kegyelme, oly boldoggá tett.

Tegnap – hosszú idő múltával, mérhetetlenül elnyúlt idő után – ismét láttam a Tiszát.

Igaz, nem a valódit, nem az élőt. De mivel olyan régen találkoztunk, nekem a holtága is sokat jelentett. Ment is a fejembe a sok kéretlen gondolat. A szívembe tolult a viszontlátás láza.

Majd megszakadt bennem a türelem, míg a vízparthoz értem.

Tizenegy múlott, mikor megérkeztem. Nyomban éreztem: a december dermedt kedélye megereszkedőben van. Kiengedett a tél a markából egy kis tavaszt.

Iparkodtam, szaporáztam a lépteimet. Kabátom szárnya leffegett utánam.

Tetten akartam érni a folyót, aminek oldalági, zsilippel elzárt sallangja épphogy csaknem folyamnak látszott, noha inkább egy hosszú, keskeny mederbe préselt tó volt az, nem rendes sodrú folyó. De még így, kalodába csukva is az elevenségét láttatta a Holt-Tisza. Úgy fodrozódott, lúdbőrzött a háta mintha ott, Tőserdő mellett is Törökkanizsa felé vinné az uszadékfákat. Odaátra képzeltem a bánáti partot, ezzel volt megpakolva az elmém. Kerestem az ismerős fűzfákat, a lekonyuló ágakat, amikről levelek hullanak alá. Mifelénk a füzesekből szedi a dézsmát a víz, akár tavasz van, akár ősz. Ám a holtág túlfelén a leboruló fűzek helyett óriási taknyos nyárfák terjesztették fehér könyökű ágaikat a szélbe, a sorompós gáton meg pecások álldogáltak. Hiányzott a rozsdás uszály, ami a ládagyár alá viszi a fatörzseket, és nem voltak a helyükön az ismerős ladikok sem, amiknek kikötött sorrendjét, szín és típus alapján fejből el tudnám mondani.

Mégsem volt fájó a hazai panoráma tökéletlen kivetülése.

Egy-két pillanatra az égbolt is megvilágosodott, mintha gyolcslepedőn át szentelt gyertyákat gyújtottak volna. Az idő sem pihent. Lomha fellegek kapaszkodtak meg a robusztus farönkökből ácsolt kilátó csúcsába. Forgott bátran a világ, ámbár december közepe már megint belengette a sötét, hószagú zászlót. Nyers zamattal vegyített volt a levegő. Vadkácsák surrantak a fejem fölött, majd toccsanva érkeztek a víztükörre, és a holtág patkó kanyarjában, a bokáig érő részeken méla unalommal támasztották egymást a nyomorgó nádbugák. Odébb hattyúk tollászkodtak, jócskán a kanyaron túl. Hatalmas füstkarikákkal esőfelhők tolultak a keleti horizont vonulatára. Zilált árnyékom a víz partján bolyongva lelt iszapszínű foltokra, amelyeket a hajdani nyár által aszalt agyag világos foltjai tarkítottak. Az arcom kijjebb fordítottam a túlpartról érkező huzatba. Sokáig szívtam a jó levegőt, a csöndöt, kiélvezve az életnek értelmet adó ritka percek irgalmát, miközben csavargott az eszem Bácskában, pedig tudtam – mert a valóság a grabancomnál fogva nem engedett –, hogy valahol a Kiskunságban vagyok éppen, mindvégig az innenső parton, szentimentális, egzaltált bámulattal megkenten. Ennek dacára szépen, szárnyalva képzelődtem. Az otthoni meg az itteni világ összekeveredni látszott: a fantáziám leoldotta amúgy is lazán megcsomózott bogját erről a kedd déli állapotról, s a belsőmbe pingáltam azt és úgy, amit látni, hallani, érezni akartam.

Ismét a mólók szélén állok, kotyognak a léha hullámocskák a fölcsapott orrú kanizsai ladikok hasa alatt. A megszokottól is kékebbre van festve az ég a malom fölött, aminek lapos tetejére egyszer fölengedtek a molnárok. Szédülök megint, mint akkor. A világot látom a magasból: a töltés rátereli a filigrán gyalogösvényt a strandra, zsibbaszt a messzeség. Gyöngyszemnyiek a gépkocsik, gyufás-skatulyától kisebbek a házak. Látom a városom. Mint levélerezet futnak délnyugatnak az utcák. Egy-két magasabb ház sziluettje belepiszkál a mérhetetlen egyenes vonalba, de karnyújtásnyira a templomtorony aranyozott gömbje, csak a fellegekből leereszkedő légvonat engedi szóhoz jutni a harang kondulásait, míg az irdatlan magasságban sodródó vízpára végigjár a homlokomon józanítón…

Megtelt zajjal a környék. Idegen társaság, egy kiránduló csoport beszélgető, harsány emberei érkeztek. A keddi nap menten levetette ünnepi arcát.

S mikor egyedül maradtam megint, csak akkor mertem sóhajtani egyet.

                                               Pk   

NAPLÓ - 103.

rajzom

Vannak divathelyek. Kész anyagok a konzumpolgárok számára. Tényleg minden kényszer nélküli a sorolásom: Párizs, London, Róma, Bécs, egy kis Amerika, a görög szigetek némelyike, Monaco, a piramisok Egyiptomban, spanyolhon Barcelonástul, Prága óvárosa: folytatható a sok képeslapos óhaj.

Megannyi ember vágyálma fogalmazódik meg bennük. Rettenetes hiba szerintük bármely desztináció kihagyása.

Nekem alig van kedvem hozzájuk. Csöndben elhajolok azok elől, akik a lelkük följebb magasztosulását hiszik abban, hogy látva, hallva, érintve, szagolva vagy kóstolva-nyalva olyat tapasztalnak ezeken a csillivilli helyeken, amit egyébként sosem tudhatnának meg. Az embereink mostanában már csak ilyenek. Ripsz-ropsz útra kelnek. Úgy tegnap, mint ma. Lesz közöttük boldog és boldogtalan. Messzire indulnak majd, kicsit feszélyezve, tele kíváncsisággal, izgalommal, meg jó adag aggodalommal is, de a végén csak a garantált, jól kikalkulált öröm fog érződni a fotóik nyomán.

Jó. Az egzotikus napok meséi színesek, mert muszáj annak lenniük. Csupa káprázat, Ali Baba kincses barlangja a fölszínre cuppantva. Kipipált bázisokról készül majd kismillió fénykép. Olyan helyekről, ahova csak egyesek jutnak el: hiszik ugyanők. A kiválasztottság csalóka érzése tölti el az efféle turistát. Tarsolya dugig van szuvenírokkal. Aggasztó, émelyítő ez a lázas pakolás, lódulás a nagyvilág legtávolabbi szegleteibe. Amúgy meg érthető, hisz a messzeség soha ilyen kicsire még nem volt összezsugorítva. Ahogy a 20. században a kilométerek egyre szédítőbb tempóban rövidültek, párhuzamosan úgy zanzásodott az idő, az időnk, s így lettek mára a régi, szép korok esztendei gyorsan tovatűnő naptári évek. A hónapjaink is egyre kurtábbak, már nem is négy hétből állónak tetszenek, hanem csak elsejétől harmincadikáig elcsattogó számlálónak, valami futó kalandnak, zavaros álomnak. És a hetek aszalodnak pár napra, amikre jól-rosszul emlékezünk, hogy a napjainkról immáron szó se essék. Messzire vezetne, ha elkezdeném taglalni, mennyire egyedinek kéne lennie minden keddünknek, szerdánknak, minden megélt óránknak, sőt a perceinknek is, amik amellett, hogy testre szabottak, visszacsinálhatatlanok és megismételhetetlenek: mégsem ez az igazi tragédia. Hanem az, hogy hagyjuk elillanni őket. Árván, érzelmek, kísérő gondolat, belső tartalmak nélkül.

De nem lennénk emberek, ha nem éreznénk szükségét legalább néhány színes percünk megragadására. Emiatt az a furcsa szokás alakult ki, hogy kényszeresen el kell mennünk idegen helyekre, ahol kötelesek vagyunk jól érezni magunkat. Egy évre előre tervez ilyenkor a család. Januárban tudjuk hová kell mennünk síelni december derekán.

Ezek az utazások jobbára csak a pazar dolgokról szólnak. A pénz diktálja valamennyit. A legtöbbje profán, nincs önmagukon túlmutató céljuk. Élni, élményeket gyűjteni, majd ezeket rendszerezni, sorba készíteni, ide-oda rakosgatni, meg persze mutogatni, kifelé teríteni, másoknak, hogy nekünk mennyire jó volt: csak ez számít, sajnos. Túl van árazva az örömök efféle hajkurászása.

Úgy gondolom, viszonylag egy helyben ülő ember vagyok. Az utazásaim céliránya jobbára egysíkú: a Balkán, a Kárpát-medence. Eddig – viszonyítva másokhoz, ismerőseimhez – nem sokfelé jártam.

A kezdetekkor, a hetvenes-nyolcvanas években Magyarország számított a nagybetűs külföldnek. Akkoriban még létezett Jugoszlávia. A szlovén Alpok, a dalmát és a montenegrói tengerpart. Sem a szkopjei sem a szarajevói bazár nem volt elérhetetlen, idegen föld. Álmomban sem hittem, hogy mindez milyen gyorsan megváltozik. Hogy a történelem, a világpolitikai érdekek megfosztanak majd az ifjúságomtól. Így lett. Aztán különös, bonyolult csillagállású idők köszöntöttek ránk. Sem utazni, sem helyben maradni nemigen tudtunk, bármilyen ellentmondó is ez az egész. Aki kihúzta a gyufát a sorstól, és belekényszerült a délszláv állam széthullásának különféle epizódjaiba, annak mindez nyilvánvaló. A többieknek meg túl hosszú lenne elmagyaráznom.

Később pár nap görög kóstolóra futotta, egy osztálykirándulás erejéig, majd kutyafuttában Toszkánát is láttam. (Míg Siena rettenetesen tekintélyes városházáját és a cicomás firenzei dómokat nézegettem, folyton az járt a fejemben, hogy ameddig ezeknek a pazar épületeknek a márvány köveit faragták, míg a boltívek freskóit aranyozták ügyes kezek, azokon az évszázadokon itt mifelénk, Bácskában folyton égtek a falvak, a nádfödeles viskók hol a kun, hol a tatár, hol a török miatt kaptak lángra. Alig tudunk generációt – ha volt egyáltalán – amelyiknek az üszkös romokon ne kellett volna újjáépítkeznie. Mindeközben Itáliában a karcsú cédrusok között csak San Gimignano városkában tizennégy nyúlánk torony őrzi mindmáig az ő középkoruk dicsőségét.)

Nem tudom hol van eltemetve az igazság. Az is lehet, hogy él, és kétségeim ellenére éppen az igazság szolgáltat máig eleven tanulságot, a jövőre nézve. Mert a sok dísz, a pompa, a pökhendi gazdagság sokáig versenyelőnyben volt a délvidéki sárba ragadt valósággal szemben. De az arany föloldódik a tömény sósavban és a salétromsavban, a beszédes nevű királyvízben, ahogy a mitőlünk minden koron boldogabb létben kóborlókat is szép lassan fölemészti a kényelmük, a gazdagságuk, az önteltségük.

Ám a sarat semmiféle sav nem oldja, nem marja. A sár, az sár marad. Emberi. Elvégre abból teremtettünk.

  

                                                      Pk