2019.12.10. - Tőserdő, Holt-Tisza |
Fillérekből forintot szórt rám a Jóisten
kegyelme, oly boldoggá tett.
Tegnap – hosszú idő múltával,
mérhetetlenül elnyúlt idő után – ismét láttam a Tiszát.
Igaz, nem a valódit, nem az élőt. De mivel
olyan régen találkoztunk, nekem a holtága is sokat jelentett. Ment is a fejembe
a sok kéretlen gondolat. A szívembe tolult a viszontlátás láza.
Majd megszakadt bennem a türelem, míg a
vízparthoz értem.
Tizenegy múlott, mikor megérkeztem. Nyomban
éreztem: a december dermedt kedélye megereszkedőben van. Kiengedett a tél a
markából egy kis tavaszt.
Iparkodtam, szaporáztam a lépteimet.
Kabátom szárnya leffegett utánam.
Tetten akartam érni a folyót, aminek
oldalági, zsilippel elzárt sallangja épphogy csaknem folyamnak látszott, noha inkább
egy hosszú, keskeny mederbe préselt tó volt az, nem rendes sodrú folyó. De még
így, kalodába csukva is az elevenségét láttatta a Holt-Tisza. Úgy fodrozódott,
lúdbőrzött a háta mintha ott, Tőserdő mellett is Törökkanizsa felé vinné az
uszadékfákat. Odaátra képzeltem a bánáti partot, ezzel volt megpakolva az
elmém. Kerestem az ismerős fűzfákat, a lekonyuló ágakat, amikről levelek hullanak
alá. Mifelénk a füzesekből szedi a dézsmát a víz, akár tavasz van, akár ősz. Ám
a holtág túlfelén a leboruló fűzek helyett óriási taknyos nyárfák terjesztették
fehér könyökű ágaikat a szélbe, a sorompós gáton meg pecások álldogáltak.
Hiányzott a rozsdás uszály, ami a ládagyár alá viszi a fatörzseket, és nem
voltak a helyükön az ismerős ladikok sem, amiknek kikötött sorrendjét, szín és
típus alapján fejből el tudnám mondani.
Mégsem volt fájó a hazai panoráma tökéletlen
kivetülése.
Egy-két pillanatra az égbolt is megvilágosodott,
mintha gyolcslepedőn át szentelt gyertyákat gyújtottak volna. Az idő sem
pihent. Lomha fellegek kapaszkodtak meg a robusztus farönkökből ácsolt kilátó csúcsába.
Forgott bátran a világ, ámbár december közepe már megint belengette a sötét,
hószagú zászlót. Nyers zamattal vegyített volt a levegő. Vadkácsák surrantak a
fejem fölött, majd toccsanva érkeztek a víztükörre, és a holtág patkó kanyarjában,
a bokáig érő részeken méla unalommal támasztották egymást a nyomorgó nádbugák. Odébb
hattyúk tollászkodtak, jócskán a kanyaron túl. Hatalmas füstkarikákkal
esőfelhők tolultak a keleti horizont vonulatára. Zilált árnyékom a víz partján
bolyongva lelt iszapszínű foltokra, amelyeket a hajdani nyár által aszalt agyag
világos foltjai tarkítottak. Az arcom kijjebb fordítottam a túlpartról érkező
huzatba. Sokáig szívtam a jó levegőt, a csöndöt, kiélvezve az életnek értelmet
adó ritka percek irgalmát, miközben csavargott az eszem Bácskában, pedig
tudtam – mert a valóság a grabancomnál fogva nem engedett –, hogy valahol a
Kiskunságban vagyok éppen, mindvégig az
innenső parton, szentimentális, egzaltált bámulattal megkenten. Ennek
dacára szépen, szárnyalva képzelődtem. Az otthoni meg az itteni világ
összekeveredni látszott: a fantáziám leoldotta amúgy is lazán megcsomózott bogját
erről a kedd déli állapotról, s a belsőmbe pingáltam azt és úgy, amit látni,
hallani, érezni akartam.
Ismét a mólók szélén állok, kotyognak a léha
hullámocskák a fölcsapott orrú kanizsai ladikok hasa alatt. A megszokottól is
kékebbre van festve az ég a malom fölött, aminek lapos tetejére egyszer
fölengedtek a molnárok. Szédülök megint, mint akkor. A világot látom a
magasból: a töltés rátereli a filigrán gyalogösvényt a strandra, zsibbaszt a messzeség.
Gyöngyszemnyiek a gépkocsik, gyufás-skatulyától kisebbek a házak. Látom a
városom. Mint levélerezet futnak délnyugatnak az utcák. Egy-két magasabb ház
sziluettje belepiszkál a mérhetetlen egyenes vonalba, de karnyújtásnyira a
templomtorony aranyozott gömbje, csak a fellegekből leereszkedő légvonat engedi
szóhoz jutni a harang kondulásait, míg az irdatlan magasságban sodródó vízpára végigjár a homlokomon józanítón…
Megtelt zajjal a környék. Idegen társaság,
egy kiránduló csoport beszélgető, harsány emberei érkeztek. A keddi nap menten
levetette ünnepi arcát.
S mikor egyedül maradtam megint, csak
akkor mertem sóhajtani egyet.
Pk