KOCSMÁK NÉPE

"Minden faluba legalább két kocsma kell:
az egyikbe jár az ember,
a másikba pedig be sem teszi a lábát."

Kocsma 1.
tus, toll

A kocsma az igazi.
Ott lehet mulatni, mesélni, ölni és kacagni úgy, hogy közben jobbára csak a pohár elvastagodó talpán körösztül kivetülő világot járja be a férfiszem, de a képzelet a fáradtságon átnyargalva fölvizslatja a kozmikus lét ismeretlenebb zugait, csillagport rúgva a valóság pofájába, a durva realitást kiröhögve, mert a szavak, meg a zene ritmusára levetkőzzük a mulandóság kényszerzubbonyát, a nőies parfümszagú nagyon is számító, kimért, s ilyetén örökké gyanús hétköznapi érzelmeket.

Nem vele kezdődik, és nem vele végződik.
Ez is bizonyosság.
De a mára kilúgozott transzcendencia talán legutolsó mentsváraként működő becsületvesztő kiskocsma még mindig szorgalmasan bevégzi a minden koron rá testált szerepét, és úgy szolgálja a férfitársadalmat, mint ahogy az emberi testet a lelkiismeret. Kimutathatóan, szervileg nincs ugyan bennünk, nem a részünk, vagy ha igen, nem mindenkinek egyforma mértékben, miközben néha kifejezetten ellenünk dolgozik, ha szeretjük, ha nem. De nélküle kevesebbek, szegényebbek, keserűbbek – és igen, hittel vallom! – rosszabbak is lennénk…

Pk   

ÉVSZAKOK, BŰNÖK

Pósa Károly

ÉVSZAKOK, BŰNÖK

Egyedül menni,

Zord, szűk estében.

Megüzenni

Tölgybe írni a rovást,

Szánkra véve,

A sokszor megbánt,

Aztán titkon meggyónt

Vad káromolást.

Nádas tövén lefeküdni

Csóvát dobni a kunyhókra,

Selyemszoknyát fogni,

Részegen hemperegni a hóba.
Egyedül menni,

A fehér estében:
Olyan bűn, mint

Tolvajnak lenni,

Egy üres

Sekrestyében.

Leszegényedni.

Gazdag emberként
Esni, kelni,

Dűlők kanyarján, púpján,

Viseltté vált,

Néha elfeslett

Cipősarok-létünk

Száz körösztútján.

Vetetlen ágyban álmodni.

Öltözni vörösbe, zöldbe.

Baldachin ravatalon,

Tavaszon temetni magunk a földbe.

Gazdag emberként,

Fogni madarat:
Olyan bűn, mint

Papírra vetni,

Az összes,

Rossz vonalamat.

Láncot viselni,

S még a tiszta ingből

Is kikelni.
Ülni száraz prés mellett:

Augusztus végére

Úgysem kell ékezet.

Rút évet is siratsz...

Meztelent. Vétkeset.

Vén pásztor, gamós botján

A félelem adóssága -

Elhintett keserűség:

Szűken mért a Teremtő jósága.

Láncot viselni

Talmi - aranyat

Olyan bűn, mint

Megélni,
A hajdan volt
Szőke nyarakat.

Mert

Jó, ha tudod:

Se őszöd nincs már,

Se teled immár -

Se tavasz.

 

CIGÁNY ÉLET

 „A király sosem aluszik,

A királynak nagy láza van.

Csak forog a kereszt alatt

Végtelenül magányosan.”

Dimovity Lukács
(1946-2014)

  

Volt nekem vezércikkem, szép cirkalmas, a decemberről értekeztem. Volt tehát egy írásom. Ez most - nem az. Ugyanis: az idő, ez a nagypofájú, sokszor kegyetlen kéjenc - közbeszólt.

Így.

Volt egy ember.

Tehát, ha megengedik, inkább róla szólnék. Merthogy mindjárt temetjük. Másfél óra múlva, kedd délben elhantoljuk a városunk egy kicsinyke, pók ette szögletét, fityfirittynyi kincsét, s vele együtt valamennyiünk emlékezet-darabját. Abból a freskóból, a templomi boltozatból, ahová Maguk, meg én is festve vagyunk, megint kihullott egy napszítta foltocska.

Az utolsó napokban dideregve, ődöngve láttam.

Vitte a nagykabátja. Ormótlan piszkos csizmákban lépkedett elfele, de kalapja alatt örökösen csillogó szemmel, hetyke kivagyisággal nézte a világot.

Sose várták sehol. Mindenhova csak megérkezett. Általában ütött-kopott gitárjával a hóna alá csapva, fázósan, mint a verebek, néha megsarkantyúzott hangulatban, a háta mögött olcsó pálinka szagát húzva az ájerben, igazi roma csávóként, ahogy némi iróniával magát jellemezte. Még a múlt héten is. 

Fiúk, apák, nagyapák nevették. Gyakran ellegyintették. Még gyakrabban meg-megszánták, és aprót nyomtak a markába. Alighanem elirigyeltük tőle a szabadságot, azt ahogy, és amint saját magát fölvállalva szuszogott a nagyvilágba, csapott vállai közé húzott füstös képével, szárny nélküli jómadár módjára, megbékélve a sorsával. Bohém volt, fehér sál nélkül is nagyúr. „Goszpodin csovek.” Tán az utolsóként lézengett a huzatmart kanizsai főutcán. Nem úgy, mint egy regénybeli mohikán, de megtestesült rézbőrűként.
A szíve viszont aranyból készülhetett a Devla agyonkalapált, sűrűn elhazudozott, összelopkodott firmájában. Aszott arc, karvalyorr, feketén fölmagasló nemezkalap. Jelenség. Ritka madár manapság az ilyesmi.

A helyét sem tudta volna jobban megválasztani. Magyarkanizsára dermedt, mint a Tisza mellett most is égig érő fűzfák. Pengevékony szája szögletében a huncutság bujkált, és amikor sárgás-olajos, vérerekkel futtatott szemével rám nézett, mindig átzsibbadt rajtam a rémület: Uram Istenem! Én már sosem lehetek ilyen hányaveti fickó!

Mert a stílust tanulni nem lehet.

Malmozni azért: megtanított. A börtönévei alatt - ahová természetesen ártatlanul került, mert az a másik csak megbotlott, és beleesett a bicskájába, körülbelül négyszer-ötször…- ráragadt a logikai játék ismerete. Babbal, kukoricával játszottuk a kocsmában, és máig tudom, hogy a taktika sikere tulajdon képen már a fölrakásban eldől. Ott kell észnél lenni. Hadvezér nem volt ugyan, de Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár is ilyesmiről írt fő művében. Vásárban, a sátornál gitározgatott, ültettem elé a fűbe a kislányt. Még pelenkás volt, de a muzsikára égbe lökte a kezecskéit, és mulattunk, hogy a májusi nap is nevetett rajtunk. A felesége, a Marina (Isten nyugosztalja szegényt, őtet is!) hátulról kontrázott, s a vidám dallamok bukfencet hánytak, mi meg gurguláztunk a jókedvtől, majd kicsattantunk. Mennyi, mennyi emlék…

Látják, nekem is csak ilyesmik jutnak az eszembe.   

Hej!

Lukács. Mennyit köszönhetünk Neked!

Mennyit fogunk nevetni, ha Rád gondolunk!

Majd meséljük a gyerekeinknek, az unokáknak. És megdicsőülsz a történeteinkben, ahogy mások, megannyi cimbora, jópofa fickó, igaz barát lelt váltott helyet szívünkben, a ránk öröklődő múltunk nagykönyvében.

Add át keszeg kis öleléssel üdvözletünket a többieknek! Nem te voltál szegény. Mi lettünk azok, nélküled.

Isten békéltessen, nyugosztaljon, Lukács!

Pósa Károly

fotó: Sarnyai Zoltán

Járás - kis festményem

Járás
25 x 17 cm
kartonpapír, vegyes technika

Számosan vannak olyanok, akik elutaznak messzi tájakra. Látnak pálmafákat, gazdag palotákat, kerteket, ahol a pávák szabadon kószálnak, és egzotikus bőrű nőket, gyöngyházfogsorúakat, akik kéretlenül hozzák eléd a sült halakat, a boraikból meg mindig a legjobbat, hogy ezen elámul a bácskai magyar: ni! Itt is jobb az élet, mint odahaza.
Éjjelente a tenger hullámainak zaja tölti ki fülkagylódat, mert rettenetes dús a levegő. Só és oleander keveredik. A szemünk mögé ilyenkor egy másik tekintet költözik. Ismerni véljük. A legtitkosabb álmainkban már régtől fogva főszerepet kapott, s hajnalokon, amikor kínunkban harapjuk a párnánk csücskét, elénk hengeredik a gyanú: - nesze neked kanizsai flótás - most is csak képzelegsz, hamarosan ébredsz...
Vad hegyek, idegen ajkú népek, cserfes szájú patakok, a kártyajátékok szeszélyei, a barázdából kibillentett idősíkok tudnának mesélni arról, milyen az, ha valaki a fészkéből kihullva, a nem megszokott tőgy alól akar bizonyosságot találni.
Én itt, a Járáson voltam máma.
Megbékéltem.

Pk

CSUPA ZÖLDSÉG ÍRÁS, avagy KÖRNYEZETTUDATOS VAGYOK-E?

A legalkalmasabb időpont egy fa ültetésére húsz évvel ezelőtt volt.

A második legalkalmasabb időpont most van.

(közmondás)

 

Szerintem nem.

Mármint a szó klasszikus értelmébe vetetten – biztosan nem. Ugyanis én a tudatosságnak mindez idáig híján voltam. Csak amióta elszaporodtak a környezetünk megóvását célzó felhívások, rendezvények, oktató kisfilmek, egyre-másra veszem észre magamon, hogy gyakrabban vetek számot azzal, miként élek. Minőségileg.

Á!

Nem úgy, ahogy egyesek a környezettudatos életmódot elképzelik! A manapság divatos komposztálás szent megszállottjain jóízűen nevetek. Látnák a hátsó udvari trágyadombunkat! Az oszt’ biza’ – komposzt, a javából! Nem csak egy kosárnyi fonnyadt falevél, összekapirgált füvecske. A vegetáriánusokat – na, jó! – valahol még eltűröm. De a rántott sajt helyett szívesebben eszek karajt, orjalevessel. Szépen kérem, ne kövezzenek meg érte! Televíziózni is szeretek, bár néhány ismerősöm tüntetőleg mindig megjegyzi, hogy ők hány éve, vagy hónapja nem nézik a tévét. (Fura, de ezek az érett gondolatiságú ismerőseim néha elszólják magukat, az esti film, vagy a legújabb híradó kapcsán...) Környezet-tudatosságom fokmérője csöppet sem evilági találmány. Vagyunk így ezzel sokan, akik itt, Magyarkanizsán morzsoljuk mindennapjainkat.   

Magam is jószágokat tartok, kemencébe fűtök – kívülről, igaz -, bár klasszikus kemence, de belevezettettük a központi fűtés rendszert, úgyhogy ilyetén az egész házat melegítem vele. Ennyi modernkedést hadd engedjek meg magamnak. Venyigével, fával, csutkával tüzelek. A méregdrága gázon legföljebb az ebédet, meg a kávét főzzük. Hovatovább alig van odahaza  szemetünk, mert a szerves, növényi hulladék megy a kecskének, a konyhai maradék a kutyáknak, ami meg már a disznónak sem kell, azt a ganédombunk szépen elnyeli, elemészti. Rendszeres időközönként, nagy nyögések közepette, lovaskocsira villázzuk, kivisszük a földre, szétszórjuk. Belőlünk nem gazdagszik a műtrágya gyár.

A többi eléghetőt meg - eltüzelem. Ritkán finnyáskodok. Egyedül a nejlonnal nem tudok mit kezdeni, sajnálom vele kormozni a tűzteret. De igyekszem zacskókból a legkevesebbet a házba tudni. Kosárral járok piacra, vászonszatyorral a boltba, a pékhez, ahol már megtanulták, hogy nekem nem szabad "nejlonkeszába" rakni semmit, mert olyankor nagyon dühös tudok lenni... Nézek rájuk merően, és nyomban látják, hogy hibbanttal van dolguk, nem kell ingerelni, úgyis fizet, majd megy a maga dolgára...
(Rá kell szoktatni ezeket az eladókat, hogy ne nyomjanak minden vackot rögtön abba a nyomorult, semmire sem való zacskóba.)

A házunk sem sziporex meg a manapság divatos habkönnyű sztiropollal szigetelt 25-ös blokkfal, hanem jó 60-70 cm-es tömött, döngölt földből való "verett fal", merthogy a kulipintyó, aminek 110 négyzetméterén élünk öten, jó százéves parasztház. Már a régi katonai térképen is szerepelt, be volt jelölve a budzsáki dűlőúton - elsőként az utcánkból.
Habár van benti illemhely a fürdőszobában – a finnyásabbja számolja ki egyszer, hány liter ivóvizet zúdítanak le csak egy nap, az angol wc-jükön? -  de a hátsó udvarban van egy kinti reterát is, az istálló mellett. Pottyantós, klasszikus. Nem kell folyton rángatni a vizet a lehúzásához. Én meg - férfiasan bevallom - jobban szeretek a trágyadombnál kis ideig szétterpesztve állni, és meglengetni a lompost, mint odabent szerencsétlenkedni a wc-ülőkével.

Szóval, így is spórolok, spórolunk a drága ivóvízzel. Amikor apokalipszisről beszélünk, nem a benzinhiány lesz a legégetőbb, hanem az emberi torkok szárazsága, az iható édesvíz eltűnése okán. Fogalmunk sincs, mennyi kincset pazarolunk el, nap mint nap.

Klímaberendezést, mikrohullámú sütőt, kávéfőzőgépet, szagelszívót, és kismillió más fölöslegességet, áramfogyasztó gépezeteket nem látott a házunk. Nem is fog. Alapszinten vagyunk ellátva.Talán környezettudatosnak lehet nevezni, ahogy élünk.

Szerintem nem az, hanem csak egyszerűen a normális kereteket betartva igyekszünk kerülni azt a  sok haszontalanságot, amik mostanában mint “nélkülözhetetlen kellékek” az emberi boldogságot, az evilági örömöket lennének hivatottak betölteni.

Majd elfelejtettem! Egy pár éve karácsonyi fenyőt sem veszünk. Az udvar hűsében sikeresen gyökeret vert az a kis luc, ami díszítve lesz, ha eljön az ideje. Ahogy elnézem, lassan az is ideér. A szeretet ünnepével, ami kicsit a gondoskodásról, az egymásra való figyelésről szól. És emellett az sem árt, ha nem csak másokat szeretünk, másokról gondoskodunk, de a jövőnket, a gyerekeink jövőjét is szeretettel, gondos gazda módjára vigyázzuk. Élhető világot hagyva utánunk.

Pósa Károly