Hétfőn eltemették a Bibit. Bár szerettem és megérdemelte volna,
mégsem kísérhettem ki utoljára. Délutáni beosztást kaptam, így
csak a szerkesztőségből, gondolatban ballagtam a kanizsai
nagytemető gesztenyefái alatt. Elég ez így? Ha nem, akkor is
ezzel kell beérjem. Ahogy róla, úgy minden halottamról pusztán a
színes emlék forgácsok maradnak meg. A kidőlt fák egy idő után
elkorhadnak. Jó esetben új hajtások sarjadnak a gyökerükből,
vagy a kettétört derekukból. De legtöbbször megszűnnek létezni,
s csak mi, akik ismertük őket, látjuk, érezzük még nagyon
sokáig a lombkoronájuk árnyékát. Aztán azok is elhalványulnak.
Ezzel a vacak, szomorú érzéssel nem lehet mi kezdeni. A múltkor
egy eladó kanizsai házról már nem tudtam megállapítani,
pontosan hol, melyik utcában található, pedig negyedórányit
tanulmányoztam a fotókat. Kopnak a képek, bennem. Nem csak a
fölpántlikázott kacatok, hanem a leghétköznapibb látvány is.
Ezt a kíméletlen leválasztódást egyedül kell megélni.
Titkon, mintegy szégyellve, de minden adandó alkalmat megragadva
küzdeni ellene. Egy ember emléke, egy parasztházé, egy udvaré
vagy egy akácfáé: hát nem mindegy? Ugyanolyan fontosak.
A szeles, esős utcákon hiába nézem az embereket, egyiknek se tudnám megmagyarázni, ki is volt valójában, aki Kanizsán most elment közülünk. Hogy mennyit is ért az illető, hogy hányan szerették és mennyinknek és milyen mélyen fog hiányozni. Lassan megismerni az élet céljait. Sietni kár, nincs értelme. Annyit tehetek, hogy azért figyelem a világot. Úgy és akkor is kell rajzolni, írni, ha – mint az utóbbi napokban, azt észlelem – éppenséggel semmi különleges nem változik körülöttem. Írom a másik naplóba:
„Ennivalóm nem sok van, a maradékot eszem. Kocsonyát vettem az önkiszolgálóban, friss kenyérrel: pont jó. Végül a vasárnap délutánt is kihúzom valahogy. Este röviden telefonálok E-nek. Vastag a hangom, meghűlhettem, köhögök. Elkezdődött a katari foci VB: még egy indok, a következő hetekben miért nem megyek sűrűn a pince felé. Éjjel az 1899 című német thriller sorozatot nézem: szellemhajós, misztikus széria, időutazással, térugrással. Kicsit sok benne a rejtély. Néha követhetetlennek tűnik, de az utóbbi időszak nem sok értelmes filmmel ajnározott el, ezért érdeklődéssel figyelem. Többször fölköhögöm magamat, tavalyról van szirupom, de még nem kezdtem használni.”
A napok múlnak, ilyeneket jegyzek, miközben egy országhatárral, vagy kétszáz kilométerrel és egy elvarratlan élettel odébb a közös barátunk negyven kilós testét gurítják koporsóban. Hogy lehet így őszinte a gyász? Vagy eleve ilyenek lennénk? Fázok én a választól, ha így van, ha úgy. Aztán csak folytatom a sorokat:
„Nincs jó kedvem. Az idő is kezd téliesre fordulni. Sok a szürkeség, eső is esett, csak rendes hideg, kopogó fagy nem akar lenni. Hírlik, ha minden igaz, ezután… Talán. Kis jó hír, délelőtt L. telefonál, polcrendszert kapok a műterembe. Ilyen részsikereknek kell örülni. Meg annak hogy szerdától végre szabadság! Egyik legfontosabb, hogy a szekrényemben rendbe rakjam a ruhákat. Leltárt csinálok, szelektálok, ha kell. Aztán naponta kiviszek egy túra cuccot, főleg könyveket, vásznakat, festékeket, kereteket, de cipőket is, ki minden fölösleget a műterembe. Nevet kéne neki adni. Mondjuk legyen: Sziget. Ha ott kint leszek, a zöld erdő fái között, Robinsonként élhetek. A trolin, de a villamoson is tömegnyomor három előtt. Igyekszem közömbös lenni. Sok nyomorultat látok, már bódultak, részegek, vagy drogosok. Büdösek, igénytelenek, kerülöm őket.”
Elképzelem, hogy az élet küldi ezeket a jelképeket. Váltakozó ütemben kapom őket, hol erőteljesebb utalásokkal, hol gyöngébben, észrevehetetlenül. A város is sóhajt, néha felnyög velem. Ólomszínű az ég, felhők kiömlött kék higanya folyik a budai horizonton. Korán sötétedik, egyre hosszabbak az esték. Megfejthetetlen, mire föl vannak előttem ugyanazok a lábnyomok. A csapásukon megyek, merev léptekkel, előre tolt állal, s közben igyekszem nem észrevenni, hogy a saját talpam lenyomatát követem, körbe-körbe.
A szeles, esős utcákon hiába nézem az embereket, egyiknek se tudnám megmagyarázni, ki is volt valójában, aki Kanizsán most elment közülünk. Hogy mennyit is ért az illető, hogy hányan szerették és mennyinknek és milyen mélyen fog hiányozni. Lassan megismerni az élet céljait. Sietni kár, nincs értelme. Annyit tehetek, hogy azért figyelem a világot. Úgy és akkor is kell rajzolni, írni, ha – mint az utóbbi napokban, azt észlelem – éppenséggel semmi különleges nem változik körülöttem. Írom a másik naplóba:
„Ennivalóm nem sok van, a maradékot eszem. Kocsonyát vettem az önkiszolgálóban, friss kenyérrel: pont jó. Végül a vasárnap délutánt is kihúzom valahogy. Este röviden telefonálok E-nek. Vastag a hangom, meghűlhettem, köhögök. Elkezdődött a katari foci VB: még egy indok, a következő hetekben miért nem megyek sűrűn a pince felé. Éjjel az 1899 című német thriller sorozatot nézem: szellemhajós, misztikus széria, időutazással, térugrással. Kicsit sok benne a rejtély. Néha követhetetlennek tűnik, de az utóbbi időszak nem sok értelmes filmmel ajnározott el, ezért érdeklődéssel figyelem. Többször fölköhögöm magamat, tavalyról van szirupom, de még nem kezdtem használni.”
A napok múlnak, ilyeneket jegyzek, miközben egy országhatárral, vagy kétszáz kilométerrel és egy elvarratlan élettel odébb a közös barátunk negyven kilós testét gurítják koporsóban. Hogy lehet így őszinte a gyász? Vagy eleve ilyenek lennénk? Fázok én a választól, ha így van, ha úgy. Aztán csak folytatom a sorokat:
„Nincs jó kedvem. Az idő is kezd téliesre fordulni. Sok a szürkeség, eső is esett, csak rendes hideg, kopogó fagy nem akar lenni. Hírlik, ha minden igaz, ezután… Talán. Kis jó hír, délelőtt L. telefonál, polcrendszert kapok a műterembe. Ilyen részsikereknek kell örülni. Meg annak hogy szerdától végre szabadság! Egyik legfontosabb, hogy a szekrényemben rendbe rakjam a ruhákat. Leltárt csinálok, szelektálok, ha kell. Aztán naponta kiviszek egy túra cuccot, főleg könyveket, vásznakat, festékeket, kereteket, de cipőket is, ki minden fölösleget a műterembe. Nevet kéne neki adni. Mondjuk legyen: Sziget. Ha ott kint leszek, a zöld erdő fái között, Robinsonként élhetek. A trolin, de a villamoson is tömegnyomor három előtt. Igyekszem közömbös lenni. Sok nyomorultat látok, már bódultak, részegek, vagy drogosok. Büdösek, igénytelenek, kerülöm őket.”
Elképzelem, hogy az élet küldi ezeket a jelképeket. Váltakozó ütemben kapom őket, hol erőteljesebb utalásokkal, hol gyöngébben, észrevehetetlenül. A város is sóhajt, néha felnyög velem. Ólomszínű az ég, felhők kiömlött kék higanya folyik a budai horizonton. Korán sötétedik, egyre hosszabbak az esték. Megfejthetetlen, mire föl vannak előttem ugyanazok a lábnyomok. A csapásukon megyek, merev léptekkel, előre tolt állal, s közben igyekszem nem észrevenni, hogy a saját talpam lenyomatát követem, körbe-körbe.
