NAPLÓ - 94.

Szombat éjjel. Már 17-e. A tizenhetes egy darabig a szerencseszámom volt. 17 szám alatt laktam sokáig, tán azért. (Aztán a 36-ost kezdtem szeretni, hasonló lelki okok miatt.)  
Ma tehát immáron 17-est írunk. Jó kerek a hold. Bevilágítja a szemközti tűzfalat. Az az igazság, hogy virrasztok. Úgy vélem, ez a rendje. Így illik. Amúgy sem tudnék aludni. Mintha a hátamban érezném a tekintetét. Mármint a barátomnak. Itt van. Eztán itt lesz ő is. Furcsa állapot. Gyászolnom kéne, mégsem érzem olyan sajogó erősen a hiányát. Kiegészült vele a csapat, és ez jó. Öröm a keserűségben. Mert most már tényleg egy rakáson vannak mindannyian. Mekkora élet lehet ott, az életen túl!

Ott van a Tamás, Cseh Tamás, a drága jó Ezredes Uram. Biztos gitározik, oszt’ olyankor még a Jóistennek is futja egy-egy mosolyra. Mellette tercel Cigonya, alias Dobó Tihamér, a festő, aki inkább halálba fagyott nálunk egy januári éjszakán, mintsem karriert csináljon Dél-Afrikában, ahonnét a gazdag mecénásától egy pár hónap után visszakönyörögte magát a Tisza-partra, oda, ahol tányér bablevesekért festett.

Ott van a Kanyó Zoli. Amikor összepakoltam a semmimet, elsőként leakasztottam a képét a munkaasztalom fölül. Azóta is velem van, velem lesz. Lóg a falon. Most, hogy ezt írom, most is itt van, ugyanabban a keretben. Néz rám, puhán. Mosolyra húzva a szája széle. Kanyó 59 éves volt 2009-ben, amikor itt hagyott. Fölrobbant a szíve. Így mondta az orvos. Nagy szíve volt, szegénynek. Hát hogyne robbant volna föl, hisz mindenkinek adott belőle szeretetet, aki csak méltó volt rá, nekem is adott, hatalmas adag szeretetet kaptam tőle minden alkalommal, és még így is maradt a jó szívéből… Mintha az apám lett volna. Előtte augusztusban velünk nyaralt. Amint invitáltam örömmel lejött az én kis falucskámba, Montenegróba, és imádta a családomat. Viszont is rajongtak érte. Sütött, főzött a lányaimnak, kedves volt, nagylelkű. Akárha a nagyapjuk lett volna. Azóta is úgy tekintek rá: az egyetlen ember volt, aki soha, semmilyen körülmények között egy rossz szót sem mondott rólam, pedig ismert. Egyszerűen szeretett. Én is őt.

Vele egyívású volt a Baráth Gyurka. Az üveges, aki a nagyja képemet ingyen keretezte. Tavalyelőtt halt meg. Amikor megtudtam, kiszaladtam a tévé épületéből a fagyba, és öklömet ráztam az égre. Fojtogatott a zokogás, mint egy hisztériás kis nőcskét. Aztán elszégyelltem magam. Tünemény, kedves ember volt a Gyurka. A világ legtermészetesebben gondolkodó férfija. Méltatlanul viselkedtem. Ha él, szólt volna…

Aztán a Gema. Együtt maratonoztunk, úsztunk, futottunk. Volt néhány közös kiállításunk. Leugrott a téglagyár kéményéről, fejest az Égbe, a többiekhez.

Sorolhatnám a Csontost, aki öregapám barátja volt, meg a Cigány Lukács bácsit, örök cimborámat: ő tanított meg malmozni. A börtönben kitanulta. Meg a Spörge, aki az utolsó éveiben már mankóval sem nagyon járt, de részegen Senecát idézte, és Villon verseket lehetett szavalni vele világosodó pirkadatig. És a Deszka, az utolsó nemes arcélű kubikos! Mikor belázasodtam, és már nem bírtam a normát teljesíteni, lefektetett az árnyékba, betakart a zakójával, aztán a tűző napon ásott vadul, kettőzött tempóval, és attól kezdve helyettem is megcsinálta a kötelező napi köbmétereket...

Hát, elmentek mind.

Itt maradtam.

Olyan nagyon sokat nem tehetek ellene. Kiegészült a csapat a Vörössel.

Hallgatok egy kis kalotaszegi hajnalit. A hajnal ugyan még távoli. Fél három alig múlott. Hosszúak az árnyékok odakint. Sír a hegedű. 

Közben gondolok rájuk.

                                             Pk

Búcsú a Csontostól

Dancsó István

†2016.05.02.

Kalapot viselt télen-nyáron. Vagy húsz éve beszélt velem először. Poharazgattunk, megszólított, emlegette a nagyszüleimet, a Budzsákot, ahol mindenkit ismert, és ahol őt is mindenki ismerte. Igazából az egész Kanizsa köszönő viszonyban volt vele. Ült a biciklin, integetett ha látott. Élte a tempós életét. Kalapját az asztalnál sem tette le. 
Igazi kemény ember volt. Jelenség. 
Ha belépett valahová, egy pillanatra csönd lett – mint a vadnyugati filmekben –, de a jó kedélye, a belőle kiáradó szerethetőség hamar kioltotta a legjámborabbak aggodalmát is. 
A Csontosnak aranyból volt a szíve. 
Kezdődő barátságunkkor jó nagy karimájú kalapot hordott. Ahogy múltak az évek, kalapjainak a mérete egyre kisebb, majd még kisebb lett. Keskenyedtek a karimák. Szóvá is tettem neki: hol az a legényes, régen látott, majdnem cowboy stílusa? Nézett rám vissza, vállat vont, majd megadóan legyintett. Noha válasz nélkül maradtam, akkor derengett fel első ízben, mit jelent a lassú korosodással beköszöntő lemondás. Az elöregedés folyamata. Mégis  valahányszor összefutottunk – nem tehetek róla – ha rá néztem: mindig Rejtő Jenő regényalakjai jutottak az eszembe. Nem csak az életvidámsága, a humora, a személyében rejlő emberségesség miatt. Azért is. Ám a Csontosban még megvolt az a fajta kalandorság, ami jellegéből adódóan egy férfinak valaha teljesen normális részét képezte. Ma már jobbára csak filmeken, regényekben lelhető. A valóságban alig.
Lekezeléskor átzsibbadt a karom könyékig: a régi Budućnost armírozói között, a vasbeton szerkezeteket görbítgetve edződött a marka. És a hangja! Mintha bádog vödörben vasreszeléket rázogattak volna! 
A Csontosnak ráspolyos, borízű, néha suttogásig rekedtes beszédét senki szinkronszínész utánozni nem tudná. 
Szeretett mesélni. Sűrűn föl-fölidézte a régi dolgokat. 
Reszelősen ejtette ugyan a szavakat, de a mondandója sosem volt gúnytól érdes, netán karcosan bántó. Amolyan nosztalgiázón, messzire kacskaringózón beszélt. S míg mondta a magáét, a kerek, borostás képén, a tömpe orra fölött huncutul csillogtak a szemei. Hiányozni fog. A dumája, a történetei: maga az ember. Gondolom – nem csak nekem. Egyéniség – így mondaná a választékos nyelvezetű. De a környék népének csak figura volt. Azokat a személyeket illeti a nép mindenkor e kedves minősítéssel, akik valamit kivívtak a közösség körében. Jelenti ez a megbecsülést, a szorgalom-, az egész életút iránti tiszteletet. Csontos – kétség kívül kiérdemelte a szeretetetünket. Hat és fél évtizeden át mindenki csak Csontosként emlegette. A halála napjáig fogalmam sem volt, mi a becsületes neve. Aztán megláttam a fekete keretes szöveget az alvégi Kisbolt előtt, a szomorúfűz derekán. Ha nem írják rá a gyászjelentésre a becenevét, még most se tudnám, hogy elment. 
Ott voltam, a többiekkel kikísértük. Azt viszont nem láthattam, mellé tették-e a kalapját. Ha nem, egyszer majd az enyémet szó nélkül neki adom, ha kéri. 
Legyen áldott az emléked, Csontos!

Pk