2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Cseh Tamás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Cseh Tamás. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. január 23., kedd

NAPLÓ - 172.

D. 
Halászok - festményem

Jó elhagyni a ködbe bugyolált fővárosi utcákat.
Jó újra látni a szürkeségből kibontakozó kerteket, az út menti ligeteket, ahogy a néma erdők szélén a tél darumadarai ék alakban repülnek a szülőföldem felé.
Az autópálya délnek iramodó sávja mellett villanypóznák táncolnak, fémesen fintorognak az égre, én meg utazom, mintha alvó gyermek lennék a saját álmomban, testtelen boldogságban és fájdalmak nélkül.
Hétfő van.
Ma visszamegyek a folyómhoz.
Meglúdbőrzök a látványtól, ahogy a januári nap fagyos aranyvirgácsa paskolja a szántásokat.
A vidék sutaságában is muzsikál. Az ismerős táj szívélyes, a derűjében nincsen semmi megjátszó szándék: úgy világít fehéren, sárgán, kéken és barnán, miként egy jól sikerült festmény komplementer színei tudnak egymásba olvadva összesimulni. Ezek a színek zenélnek. Hangjuk van. Őszinték, közlékenyek, és a személyes mondandójukat belülről hallom, vagy mögülem suttogják – csakis nekem. Nincs attól megrendítőbb vallomás, mikor a penge horizont éle a szerelemről szól, amikor egy dél felé elhajló nádszál nekünk bólogatja a szenvedély ritmusát, ha a fagyott kanális tükrén egy kedves arc sejlik fel a fényben. Együtt hallgatok az efféle üzenetekkel. A kódfejtéshez éteri csönd és nyugalom kell.     

Így gyönyörködöm a tél kincseiben, amíg Szegedre nem érek. A Tisza-part régi, öregek által fotózott városa fokozatosan elhalványul az új generációk előtt. Még dacolok az elmúlással. Még olykor visszasóhajtom az itt töltött nyári délutánokat, az Ifjúsági Napok éjszakába fúló mámoros óráit, Dinnyés Jóska akkordjait, a sátoros vakációkat a kempingben, a híd alatti hálózsákos-csöves kirándulásokat, az első zöld címkés Dreher sört, és máig orromban érzem a Nem Egri Borozó áporodott pinceszagát, a Ring kocsma izzadt gőzét, meg a régi Hági kerthelységében fölszolgált galuskás marhapörkölt bódító illatát. 

Átvágva a Körút forgatagán a fürdő sarkán időzök egy versnyit, odahajolva szürcsölök néhány kortyot az Anna-kút tőgy meleg termálvizéből. A kút kávája feletti kovácsoltvas pergola roskadozva tartja a fölfelé kúszó lila akácok egzotikus koronáját. Akár egy mesebeli őrző sárkány: a girbegörbe fák folyondáros törzsei kuszán, összecsomósodva, védelmezőn borulnak az ezerméternyiről feltörő forrásra. Fénylik a belvárosi világ. Csordányi autó tülköl tova, egy kucsmás nő tolja a kisbabáját, az aszfalton az árnyékom megrövidül, miközben én folyton folyvást keresem magam, lélegzek, élek, az értelmem csodás játékot játszik velem – eszmélek, a fiatalságomat idézve.
Az emlékeim romjai közül bámulom a kirakatokat.
Itt valaha könyvet vettem. Az antikváriusok már névről ismertek. Hordtam haza a könyveket, majdnem fél évszázada a dédelgetett jószágom minden Szegeden beszerzett kötet, amit elolvashattam, amiből tanulhattam, kicsit megismerhettem a megismerhetetlent, táguló ésszel figyelhettem a táguló világra. Akkoriban, a felocsúdásom időszakában kezdtem először hinni. Csodás évek voltak. Nyughatatlanul éltem, mezítláb lépkedtem a szabad földön, sokszor azon is háltam, és a gondolataim is csupaszok voltak, mert a Gondviselés nagylelkű volt hozzám, engedte, bolyongjak akaratom szerint, megtagadva és befogadva amihez csak a kedvem tellett. Nem csuktam magam kalodába, egy akolba se kényszerültem: eddig csak részlegesen, időnként gyanítottam, viszont az utóbbi években már tisztán látom, hogy ez mekkora ajándéka volt a sorsnak! 

A folyóhoz érve megébred bennem a honvágy. Felismerem az ártéri fák deres ágainak rajzán az otthoni füzesek szikkadt gallyal rótt kézírását, a nyaki ütőeremen a Slajc tajtékos vize lobog, megint látom, szinte ütemre bontva tudom a tőkés récék szárnycsapását, és a megszokott mozdulattal intek az ég firmamentumára illesztett napkorongnak. Minden érthető.
Tűnődőn bámulok le a Bertalan-híd korlátjáról a hártyás szélű Tisza vizére, ahogy jeges örvényt vetve lejt keringőt tova, Bácska irányába, ahol az iszapos parton most is ott kushadnak a szurtos ladikok és Nepomuki Szent János szobra hallgató alázatra inti a vízen járókat, a folyóból élő embereket.
Állok a hídon, a korlátnak dőlve. Fúj a szél, simogat, kócol jótékonyan. Sirály leng a folyam fölött. Nézek a fákkal együtt a magasba.
Köszönök mindent Tamás! Ma van a születésnapod.
Ma lenne nyolcvanegy éves Cseh Tamás.  

2019. augusztus 19., hétfő

NAPLÓ - 94.



Szombat éjjel. Már 17-e. A tizenhetes egy darabig a szerencseszámom volt. 17 szám alatt laktam sokáig, tán azért. (Aztán a 36-ost kezdtem szeretni, hasonló lelki okok miatt.)  
Ma tehát immáron 17-est írunk. Jó kerek a hold. Bevilágítja a szemközti tűzfalat. Az az igazság, hogy virrasztok. Úgy vélem, ez a rendje. Így illik. Amúgy sem tudnék aludni. Mintha a hátamban érezném a tekintetét. Mármint a barátomnak. Itt van. Eztán itt lesz ő is. Furcsa állapot. Gyászolnom kéne, mégsem érzem olyan sajogó erősen a hiányát. Kiegészült vele a csapat, és ez jó. Öröm a keserűségben. Mert most már tényleg egy rakáson vannak mindannyian. Mekkora élet lehet ott, az életen túl!
Ott van a Tamás, Cseh Tamás, a drága jó Ezredes Uram. Biztos gitározik, oszt’ olyankor még a Jóistennek is futja egy-egy mosolyra. Mellette tercel Cigonya, alias Dobó Tihamér, a festő, aki inkább halálba fagyott nálunk egy januári éjszakán, mintsem karriert csináljon Dél-Afrikában, ahonnét a gazdag mecénásától egy pár hónap után visszakönyörögte magát a Tisza-partra, oda, ahol tányér bablevesekért festett.
Ott van a Kanyó Zoli. Amikor összepakoltam a semmimet, elsőként leakasztottam a képét a munkaasztalom fölül. Azóta is velem van, velem lesz. Lóg a falon. Most, hogy ezt írom, most is itt van, ugyanabban a keretben. Néz rám, puhán. Mosolyra húzva a szája széle. Kanyó 59 éves volt 2009-ben, amikor itt hagyott. Fölrobbant a szíve. Így mondta az orvos. Nagy szíve volt, szegénynek. Hát hogyne robbant volna föl, hisz mindenkinek adott belőle szeretetet, aki csak méltó volt rá, nekem is adott, hatalmas adag szeretetet kaptam tőle minden alkalommal, és még így is maradt a jó szívéből… Mintha az apám lett volna. Előtte augusztusban velünk nyaralt. Amint invitáltam örömmel lejött az én kis falucskámba, Montenegróba, és imádta a családomat. Viszont is rajongtak érte. Sütött, főzött a lányaimnak, kedves volt, nagylelkű. Akárha a nagyapjuk lett volna. Azóta is úgy tekintek rá: az egyetlen ember volt, aki soha, semmilyen körülmények között egy rossz szót sem mondott rólam, pedig ismert. Egyszerűen szeretett. Én is őt.
Vele egyívású volt a Baráth Gyurka. Az üveges, aki a nagyja képemet ingyen keretezte. Tavalyelőtt halt meg. Amikor megtudtam, kiszaladtam a tévé épületéből a fagyba, és öklömet ráztam az égre. Fojtogatott a zokogás, mint egy hisztériás kis nőcskét. Aztán elszégyelltem magam. Tünemény, kedves ember volt a Gyurka. A világ legtermészetesebben gondolkodó férfija. Méltatlanul viselkedtem. Ha él, szólt volna…
Aztán a Gema. Együtt maratonoztunk, úsztunk, futottunk. Volt néhány közös kiállításunk. Leugrott a téglagyár kéményéről, fejest az Égbe, a többiekhez.
Sorolhatnám a Csontost, aki öregapám barátja volt, meg a Cigány Lukács bácsit, örök cimborámat: ő tanított meg malmozni. A börtönben kitanulta. Meg a Spörge, aki az utolsó éveiben már mankóval sem nagyon járt, de részegen Senecát idézte, és Villon verseket lehetett szavalni vele világosodó pirkadatig. És a Deszka, az utolsó nemes arcélű kubikos! Mikor belázasodtam, és már nem bírtam a normát teljesíteni, lefektetett az árnyékba, betakart a zakójával, aztán a tűző napon ásott vadul, kettőzött tempóval, és attól kezdve helyettem is megcsinálta a kötelező napi köbmétereket...
Hát, elmentek mind.
Itt maradtam.
Olyan nagyon sokat nem tehetek ellene. Kiegészült a csapat a Vörössel.
Hallgatok egy kis kalotaszegi hajnalit. A hajnal ugyan még távoli. Fél három alig múlott. Hosszúak az árnyékok odakint. Sír a hegedű. 
Közben gondolok rájuk.

                                             Pk

2019. augusztus 11., vasárnap

FÜST A SZEMÉBEN


2006. nyara

Így hívták. Füst a szemében volt az indián neve. Lakota törzs béli volt, mint mifelénk mindannyian. Piros-fekete-kék-fehér arcfestéssel. Még meg sem születtem, ő már a síksági indiánok életét élte.
Rengeteg mindent köszönhetek neki. Valójában tőle tanultam meg, miként kell élnem. Azt már csak remélem – az általa mutatottak alapján –, hogy majd hozzá hasonlóan sikerül nekem is befejeznem, mert ebben is segített: láttatta a többieknek és velem is, miként kell meghalni. Ember volt. Karakter. Nagy harcos. Hű maradt önmagához.
Tudtam, hogy nagybeteg, a vakáció előtt elmentünk páran Budapestre, hozzá. Már akkor haldoklott, de jöttünkre fölkelt az ágyból, és dacára a testét kínzó fájdalmaknak, sorra köszöntött valamennyiünket. Beszélgettünk, nevetett, mókázott. Szűk óra után jött el a búcsúzás. Komolyan, már-már szigorúan nézett rám. „Nem búcsúzunk Károly. A barátok sosem búcsúznak” – mondta, s csak a kemény, hosszabb ölelésünk jelezte mindkettőnknek: utoljára láttuk egymást.
Az utcára leérve, a Bartók Béla út túloldalán mertem elsírni magamat. Bementünk a legelső budai presszóba, majd aznap rengeteget ittunk.
Tíz éve, 2009. augusztus 7-én halt meg Cseh Tamás.
Tengerparti nyaralásból utaztunk hazafelé. Vonaton ülve ért a hír. Kifordultam a kupéból, a gyerekeim ne lássák a könnyeimet. Néztem kifelé a szerelvény ablakán. Már Szerbia közepén jártunk, robogott velem a mindenség, suhantak el a sziklák, a fenyőfák, a villanypóznák, de nem láttam belőlük semmit. Az Ezredes Uramra gondoltam. A Fehér babák takarodójára, Somlai Margitra, Poremba Évára, Fáskertinére, Ács Margitra, Vetró Irénre, a régi lányokra, akik még Az ócska cipő dallamára dúdoltak. Hogy „belőlem valami útra vált, útra a jobbik részem, kiment belőlem, itt hagyott, az én jobbik részem…”
Aztán küldtem egy rövid, szomorú sms-t a közös barátunknak, Magyarkanizsára. Azonnal visszaüzent, fel volt dúlva, olyasmit írt, hogy „nincs igazság a világban”. (Nincs, drága Zoli bátyám. Egyformán szerettelek mindkettőtöket. Nyolc hétre rá Téged is elveszítettelek, áldjon meg az Ég…)
Tamással harminc éves koromban kezdtem levelezni.
Ráírtam. Visszaírt.
Nem feszélyezte, hogy csak egy délvidéki rajongója vagyok, egy, a sok tisztelője közül. Szerény volt, kedves, a nagynevű kollégáitól eltérően semmilyen sztárallűrt nem engedett meg magának.
Apámmal egyidős lévén, úgy is tekintettem rá: atyai jó barátra, mondhatni példaképre. Mikor először járt nálam, rendesen szétnézett.
Dicsérte a lovakat, vakarta a vizsla füle tövét, műértő szemmel vizsgálta a Robi által eszkábált csigás íjat, megpöngette a gitárt, és mindenkihez volt egy jó szava, még a csődörös cimborámmal is kedélyesen eltársalgott, pedig az Ottó életébe se hallgatott popzenét, pláne megzenésített verseket. Kocsikáztunk a városban, aztán összekapaszkodva elfurikáztunk Kispiacra. A következő nyáron Pulán a sörsátornál borultunk egymás nyakába.
A Művészetek Völgyében beszöktünk a koncertjére. Hátulról, a színpad mögötti csalitos domboldalon leereszkedve rontottunk be a küzdőtérre, a biztonságiak hiába kiabáltak, loholtak utánunk, hamar elvegyültünk a tömegben. Kővágóörsre motorral mentünk, a legelső járókelő megmutatta a házát.
Hatalmas diófa volt az udvarán. A hamisítatlan Balaton-felvidéki nádfedeles parasztház álom gyönyörű régi bútorokkal berendezve nem mindennapi ízlésről árulkodott, nyugalmat árasztott. Elszállásolt bennünket, hozta a pincéjéből a rozét két literenként, kemencés cipót haraptunk mellé sonkával meg hagymával, és az éjjel egy falusi csárdában talált bennünket, kockás terítővel, cigány zenészekkel, együtt énekelve a magyar nótákat, néha sírva, néha nevetve, vagy mindkettőt egyszerre. Aznap éjjel huszárkapitánnyá lettem avatva, és a Cseh Tamás-féle huszárbandériumban betöltött tiszti rangomra úgy gondolok azóta is, mint a legféltettebb kincsemre, ami már nem fokozható. A legnagyobb elismerésre, ami egy férfinak, egy embernek adható. Olyan rang ez, ami kötelez: általa így kaptam lámpást a kezembe, egy életre.
Fociztunk, kispályáztunk. Négyen rúgtuk a labdát, a negyedik tag az épp nála vendégeskedő rocklegenda volt: Baksa Soós János. A valaha volt legszerencsésebb tizenegyes rúgásomat úgy honorálta meg a legendás Kex együttes frontembere, hogy a fülcimpájából kiakasztotta a piros tollas indián függőjét, és ideadta.
Tamással lehetett politizálni. Ki nem állta a kommunistákat, a liberálisokat, keresztény-konzervatívnak tartotta magát. Egyszer azt mondta egy interjúban, hogy „én nem is Fideszes vagyok, hanem Orbán Viktorista”. Emiatt ízekre szedték az épp akkor teljhatalma csúcsán regnáló balliberális médiában, mégsem magyarázkodott, eszébe sem jutott finomkodni, megfelelni, pedig egzisztenciálisan is érintette, hogy látványosan mellőzik. Tartotta magát az elveihez.
Szerette az életet és szerette a magyarokat.
Bennünk, délvidékiekben valami isteni kegyelmet vélt látni.
Sokat dicsérte a „déli végek népét” a kitartásért, azért amiért, és ahogyan elbánt velünk a történelem. Közben negyven éven át egy gitárral tartotta a lelket a nemzetben.
Dalain nőttek föl a lányaim is, akik egy ízben Budapesttől Horgosig csupa Cseh Tamás dallal végig énekelték az utat, és ezalatt egy nótát sem ismételtek…
Amikor tehetem, kimegyek a Farkasréti temetőbe. Vasárnaponként mécsest gyújtok egy bakonyi kövekkel kirakott, folyondárral futtatott, egyszerű sírhanton. A fejfán az ismerős név. Szokásom a kalapomat a köröszt tetejébe illeszteni. Aztán csak elücsörgök mellette.
Tíz éve pihen az Ezredesem.
Legyen neki gyönyörű az álma!


                                                   Pk

Forrás: Jó reggelt Vajdaság! 2019.09.07.

2017. november 2., csütörtök

VASÁRNAP

Apa kalapja

A legszebb. A legnehezebb.
Vihar van. Kányák kárognak, itt ugrabugrálnak a sírok között. Nagy a szél, orkán erejű, és a felhőket mintha egy megkergült művész öntötte volna szét. Közben harang szól, mert vasárnap van, meg mindennek a tetejében dél is van, konganak a harangok a templomok tornyaiban és a szegény ember ilyenkor a barátjával ebédel. A másikkal. Az otthoni, amaz – a boldogult is pihen most. Apa kalapja. Kaptunk egy jó kis esőt hozzá, naná. A nyakamba csorog a lé, mondják is a gondnokok, hová, hová jóember, ebben a lehetetlen időben? Bólintani muszáj feléjük, inteni, hogy nyugi, nyugi, tudjuk ám a dolgunk. Elhatározás van, taktika nincs.
Fölfelé kell kaptatni, sok itt a halott, nagy a város. Ahogy dünnyögöm az igét, olyan szél kerekedik, hogy odébb letörik egy fa ága. Ezt is ritkán látni. Elég régen, amikor a kanizsai Tölgyesben jártam, január volt, kidőlt mögöttem gyökerestül egy nagy fa. Pillanat alatt. Kicsivel korábban ott vagyok, alighanem agyonüt. De hát nem ütött agyon, nem dőlt rám, mindösszesen vállból hátrapislantva nyugtáztam a tragédiát, és csak otthon eszméltem föl, akkor kezdett rázni az ideg, mit úsztam meg. Nem kellettem még az égnek, korainak találta a Nagy Négyarcú. Áldassék érte a neve.
A reccsenésére most azért eszmélnék, de már sodorja is a förgeteg az ágat-bogat, be, a kripták közé. Akkor látom, fölnézve, hogy mennyi errefelé a fagyöngy. Minden fa tetején ott gömbölyödik a bokruk. Zöldellnek. El ne felejtsem: tiszafa is nyúlik ám a közelben! Mekkora öröm! Ismerősként üdvözlöm. Háromágú. Három osztatú, mint a szentháromság. Amikor a kanizsai temetőből kinézek, ott is – a Rudi barátomék utcájával szemben –, mered egy hasonló nyárfa, aminek – télen látni –, három ága van, hosszan, fölfelé integető. 
Itt bezzeg mauzóleumokat is hintettek, alig győzöm nézni némelyiket, meg a szerényebb emlékhelyeket is. Kiszúrok egy bronzba faragott prímást, csodálkozok, ugyan hányszor nem lopták ki a kezéből a vonót? Elég nagy itt az összevisszaság. Stílus kavalkád. Látok egy vörös kőből megcsinált emlékhelyet. Megakad rajta a szemem. Ha lehet ilyet mondani, még tetszik is.
Nálam is akad a zsebben egy kis vörös kő. Ide hoztam. Direkt. Alig nagyobb a körmömnél. Medjugorjéból való, a Jelenések Hegyén szedtem föl, még a tavaszon, amikor még tényleg tavasz volt. Legszívesebben hazacipeltem volna azt az egész hegyet, benne a hátizsákomban, de hát nem sikerült. Ilyen morzsákkal kell beérni. Tudom, megérti a Tamás.
Ahogy odaérek, már nyomom is a kövecskét a fejfája mellé, bele a földbe. Amióta nem láttam, kivirult a hantja. Teli van futtatva valami ismeretlen, tán erdei folyondárral. Az én medjugorjei kis kövem – ha keresné valaki – oda van dugva annak az öklömnyi fehér kavicsnak az aljába. Nehogy kimossa az eső. Mert mondtam, most épp esik. Szakad. Zsinórosan, Rózsa Sándorosan. „Hejj, Szűz Máriám!...”  Kaptunk egy jó kis esőt.”
Rászólok, hogy szevasz. Öreg. Ahogy énekelte: „a Marit illetőleg.”
A fal mellett van a helye. Urnasírok szerteszét. Emlékszem, mondta a feleségének, az Évának, a fülem hallatára mondta, hogy: „Nézd, nézd Éva, ez az a hely, jó kis hely, amiről beszéltem, ez lesz jó nekem. Ugye megteszed?” Meg. Éva megtette. És amikor kellett – lefogta a Tamás szemét. Lágyan simíthatta meg, mert aki szeret, az érez. A Tamást nagyon szerethette a felesége.
A Margit-körúti lakásán láttam utoljára. Leverte a lábáról a kór, feküdt az ágyon, de a jöttünkre fölkönyökölt, majd föl is állt, mert ízig-vérig lakota volt, azok közül is a titon nemzetségbe tartozó, és a kék-fekete-fehérre festett arca helyén hiába volt sápadt az arca, nem fehér emberként élt. Indiánként létezett, ízig-vérig. Ember. (A shájen szó is csak embert jelent, jegyzem meg csöndesen, hiába csejenezzük őket. Önmagukat embernek tartják, a többi meg más. Nem emberek. Van ebben valami bájos rátartiság.) Mivel nem temethették az ég felé, indián módra, pedig az járt volna neki, letették a földbe. A temetésekor, az utolsó szó jogán egy barátja a földbe eresztett koporsójára dobott egy indián asszonyok szőtte takarót. Kék, fekete, meg fehér geometriai formákkal tarkítottat. Olyan szép volt. A takaró is, de a gesztus pláne. Volt abban az odahajításban egy nagy adag elegancia. Kellem. Úrhatnámság. És bánat. Hát. Oda lett vetve. Annyi minden oda van, miért pont egy pokróc hiányozna?
Pilácsot gyújt az ember a Tamáson, kitapogatni, milyen a melege. Ebben a zegernye időben még jól is esik odanyúlni a mécseshez. Mintha kéz melege lenne.
Aztán – már elmenőben – még rá kell, hogy rebbenjen a tenyér a fejfára. Végigsimítottan ott hagyni. A jövő vasárnapig. Mindenszentek alatt, nehogy közbejöjjön valami: meg kell majd állni a levert arcú Krisztus előtt.
Olyan a világ, hogy leverik Jézus arcát. Irgalom anyja ne hagyj el.

2016. december 8., csütörtök

NAPLÓ - 53.



 Aki ád a szegénynek,
nem lesz néki szüksége;
a ki pedig elrejti a szemét,
megsokasulnak rajta az átkok.
(Péld. 28)

Tegnapig volt egy albérlőnk. Egy pimasz fráter. Fütyült a házirendre. Soha többet nem kívánom vissza! Még a fajtájából se kérek! Viszonylag sok gondot okozott. Párszor dühöngtem miatta, s bár a családom többi tagjával ellentétben én legalább a szemébe mertem nézni, nem féltem tőle, azért megkönnyebbültem, amikor végre kipenderítettük. Eleget cirkuszolt. Szemtelenkedett, nem tartotta be az együttélés szabályait. Mivel minden esetben a váratlan vendéget sem szoktuk kitörő örömmel fogadni, elképzelhető mennyire kínos, ha valaki a hívatlan érkezését megtetézve napokra beköltözik a lakásunkba. De ma reggel ajtót mutattunk neki. Betelt a pohár, azaz a poharas kisszekrénybe helyezett egérfogó. Úgy, csalétekestül, mindenestül vittem ki a mélymínuszos udvarba. Az egérkét már nem aggasztotta a hideg. Jóval korábban kihűlhetett belőle a cincogás. Most, hogy foga kezd lenni az időnek, alighanem máshol is számítani lehet a hasonszőrű, éhenkórász bevándorlók látogatására. Velejárója a télnek. 
Nem ez volt az első eset, hogy csődöt mondott a vendégszeretetünk.  
Egyszer – már jócskán novemberben jártunk – valahogy egy tücsök került a konyhánkba. Nappal még csak-csak megtűrtem, mert La Fontaine mester óta, meg úgy általában – a fene se tudja miért –, erős empátiával vagyok a csélcsap életmódú bohém művészalkatok iránt. A tücsök szerény volt, jelét sem adta a létezésének. Jól viselkedett. Hanem éjszaka! Rendszerint tíz óra tájt jött rá a muzsikálhatnék. Amint rázendített az éppen megszunnyadt ház csöndjében minden alvó szem fölpattant. Tudom, szép, szép a tücsökzene, romantikus hangulatot varázsol a csillagos nyári mezőkre. Viszont akkor és ott, akárha a moszkvai cári katonazenekar zendített volna rá. Három éjszakán körösztül négykézláb vadásztam őkelmét. Azidőtájt még volt gázkályhánk. Gyaníthatóan a körül bujkált. Ám akárhányszor közelítettem feléje, menten abbahagyta a koncertet, láthatatlanná vált, de csak azért, hogy miután visszafeküdtem az ágyba, a kényszerű pauzától pihenten még vadabb szólóba kezdhessen. Néha versenyt káromkodtam a staccatójával. Nagy sokára, sikerült elkapnom. Feleakkora volt, mint a kisujjam. Első haragom csitulása után nem csaptam agyon, se nem hajítottam ki a biztos fagyhalálba, hanem előadóművészi érdemeire való tekintettel száműztem a Darálósba. (Amolyan alsókonyha-szerű helyiségünk.) Ott, a mérsékelten zord klímán kedvére zsizseghetett a nyergek, sarkantyús csizmák, meg a lószerszámok közönségének. Ha ráunt, elbújhatott egy bélelt résbe, ahogy a többi sorstársa, és tavasszal újra kezdhette. Hiszem, hogy sikerült neki.
Idestova húsz éve lakjuk a hajlékot. A kezdetekkor, ahogy építkeztünk, tákolgattuk a kis parasztházunkat amannyian intettek, aggodalmaskodtak, hogy a saralt plafon meg a verett falak miatt teli leszünk férgekkel. Nem így történt. Éppen csak annyi a betolakodónk, mint bármelyik más háznál. Néha, nagyon esős tavaszokon föl-föleszi a rosseb a hangyákat. Akad pókháló a szemnek dugottabb zugokban, amin csodálkozni fölösleges. Nem babonaságból, de sosem bántom a pókot. Azt sem állítom, hogy szeretem: inkább becsülöm a mesterségéért, a hasznosságáért. Ráadásul gyerekkorom óta lenyűgöz a látványa, ahogy haladtában sosem akad össze a nyolc lába. Felőlem minden sarokban tojhat egy pókocska. Ezzel szemben a legyeket ki nem állom, a szúnyogokat dettó. Szezonban van belőlük elég, nekik nem kegyelmezünk. Tavaly még egy darázsinváziót is elkönyveltünk. A sátortetőnk alá fészkelt be egy vad raj, s amikor kalandvágyból egy-egy fullánkos vitéz átjutott a lambérián, jó kis pánikot okozott. Ráunva a kíváncsi harcosok folytonos likvidálására kívülről egy létráról begipszeltem a fészkük nyílását. Probléma letudva.
A karácsonyi csomagokon kívül, ugyan mennyi meglepetést tartogat még az idei tél?”


             Azért vannak szép emlékeim is a nálunk járt vendégekről...
Pk

2014. június 3., kedd

NYÁRI FOCI


Az Ezredes, a Gyilkos, az ex-Kex énekes és én


Hej, de szép nyári nap volt!
Az Ezredes pont úgy viselkedett, mint a kicsit nagyobbra nőtt gyerek, aki hol indiánosdit játszik, hol ő a legkisebb királyfi; hol az őserdő ura, hol pedig a színpadi rivaldafény egy szál gitáros énekese.
Mintha sosem akart volna fölnőtté válni.
Úgy élte le hatvanvalahány évét, hogy a férfiasan komoly dolgokat szembenevette, de az aprócska hogyishívják ügyeken viszont dühében sírni tudott. Igazi, tőről metszett ember volt. A régivágású urak, vagabundusok, kicsapott diákok, kékvérű lázadók, palotás grófi ivadékok és útonállók megtestesítője. 
Sosem lehetett kiszámolnom, éppen melyik kedvében találni. Mind az ő arca volt. Mind jól állt neki. Az összes alakjában megneszelhettem valami félelmetesen egyszerűt, közvetlent, és mégis titokzatost, ami miatt csak szeretni lehetett. Hát: szerettem is.

Augusztus járta.
A pokoli meleg délutánon izzó porszemek táncikáltak a levegőben. Csorgott a hátamon a víz.  Fociztunk a kővágóörsi nádfödémes parasztház udvarán, a nagy diófa árnyékában. Az Ezredes meg én párban, amazok - kettőjük ellen.
Baksa-Soós János, a régi Kex frontembere, fedezetként a Vörössel.
Egykapuztunk.
Életre-halálra ment a játék. Mezítláb rohangáltunk le-föl, a nyírott gyöpön időnként seggen csúszva, minden sportszerűséget, szabályt mellőzve, lökdösődve, egymást taszigálva, gáncsolva, buktatva a másik kettőt. A labda szépen gurult. Száraz fűszálak tapadtak rá. Izzadt vádlinktól nedvesen fénylett a disznóbőr.
Nagyokat kurjongattunk, szentségeltünk, ziháltunk. A tüdőmet akartam kiköpni az első tíz perc labdacselezés után. Egy-egy pillanatra a mellettünk terpeszkedő kerti asztalhoz ugrottunk, ahol az Ezredes roséja volt kétliteres, hűvösen gyöngyöző palackokban. Töltöttünk, és a kánikulában, a karcsú pohárból egyhajtókára kiivott bortól azon nyomban bíborszínű köd ült az agyunkra. Ettől még vadabbul ment a focizás. Félrészegen, már csak a győzelem diadalára hajtottunk. De gól nem esett.

Amikor Baksa-Soós már csak tántorgott, és csontsovánnyá aszott, elgyötört testével maga volt a hetvenes évek tönk szélén túlra sodródott reménye, a régi, a nagy, a Syrius, a Kex, meg az a generáció, a nyugat-berlini disszidálással, a harmincévnyi távolléttel, a haknikkal, a maga korában soha meg nem értett zsenijével, akkor egyszerre azt mondta:
 – Faul.
Nézett rám, nagy bögöly szemeivel. Tarajos, kikeményített punk haja rőten meredt a tűző égboltozatra, ahol rongy felhő sem látszott, csak a nap sárga zsarátnoka vakított.
 –  Faul – mondta, kíméletlenül, de olyan reszketegen, mintha koldus kéregetne az utcasarkon. Beleegyeztem.
 –  Akkor én most beállok a kapuba, te meg rúgsz nekem büntetőt. Ha bemegy: győztetek. Ha nem – akkor mi – azzal, ahogy mondta úgy is cselekedett.
Hórihorgas alakjával, piros farmernadrágban beállt, az alig másfélméternyi távolságra levert két cövek közé. Pipaszár lábán harmonikázott a rikító farmerje és a göbös, csontos, agyonszurkált kezén dagadtak a vénák. Kilencvennek látszott. Tán hatvan éves, ha volt. Karikában a lába. Nézett merőn. Amazok is lihegtek. Tőlem várták a sorsdöntő büntetőt.
Azóta értem, mit érezhetett az a sok ókori hadvezér, az életet vagy halált eldöntő csatájának legsúlyosabb pillanataiban. Ó, én is tudnék a térképre bökni, és a biztos győzelem reményében harcba diktálni ezreket, tízezreket! De vajon mit gondolhatott magában Sámson, amikor nagy sóhajjal fölvette a földről azt a szamárállkapcsot, és szembefordult a filiszteusok seregével? És Dávid, miközben lehajolt azért a lapos, kerekded kavicsért, ami a parittyába olyan jó tud illeszkedni?
Valami hasonlót, mint én, a cingár Baksa Soós előtt, akinek rogyasztott karika lába kizárt minden lehetséges majdani gólörömöt. 
Sosem voltam jó focista. Az elejében még próbálkoztam, mondhatni erőlködtem, hátha megfelelek az utcabelieknek, de néhány szemüvegem megbánta a labdával való találkozást, az összefejeléseket, vagy amint estem-keltem, és ahogy nőttem úgy mondtam le arról, hogy én valaha focizni fogok, akár a többiek.
Most meg? Büntetésből, büntetőt rúgok. 
Nézett az Ezredesem, a barátom, meg a korabeli magyar rockélet legnagyobb sztárja. A labda előttem.
Két lépésből lódultam neki és elrúgtam. 
És azóta is annak a véletlennek a hatalmán tűnődök. Megszereztem életem első büntető gólját. Baksa- Soós csontos térdét súrolva, a lába között ment be a focilabda. Épp akkora volt a hely, hogy telibe kapva a kapust behuppant a találat. Még filmeken sem láttam hasonlót.
Hogy meglepődött Baksa-Soós, azt onnét tudom, hogy egy darabig hitetlenkedve csóválta a fejét, de aztán kivette a füléből a gyöngyökkel varrt indián toll-függőjét és nekem adta. Úgy tűnt, erősen meg van illetődve. Tőle jobban csak én. Érdekes pillanata volt az életemnek.
Aztán, aznap még sokat nevettünk. Ezen, meg máson is. 
Utána levelet is kaptam. Az Ezredes Uram írta.
Hej, de szép nyári nap volt!

„Kipihente magát Kend? Milyen utóhatás keletkezett?
Vagy csak úgy túl vagyunk rajta? Hogy van a család és a csikó? A lemezek és kazetták lassan útra
kelnek.
Én nem sokat találtam.

Itt a lakásátalakítás miatt lassan a feje tetejére áll minden, de talán
kibírjuk. Kolbászt eszünk, pálinkát iszogatunk, lányokat ölelgetünk,
énekelgetünk. Kívánom Maguknak is!
Cs. Tamás”


P.s. Se Vörös, se Tamás. 
       Pk
 

2012. október 3., szerda

Pósa Károly: Krúdyval inni



                                                         K. Z. emlékének

Egy ideje tudom,
Van bizonyosságom.
Hártyabőrű,
Korán vénülő,
Ingatag léptű
Erdei állat az ősz.

Ha október elején látok madarat,
Messzire szállót,
Ívelt nyakú darvakat,
Ahogy ék alakban viszik Bácska titkát,
- Hagyva minket, szerelmet -,
Szenvedély-kalickát,
Többnyire veszik az is, ami itt maradt.
Mint a homály, ahogy párolog:
S Te Krúdyval fogod a poharat.

Ilyenkor:
Hegedűszót sír az őszi szél.
Ég az égi kávéház,
Gesztenyék illata száll,
Cseh Tamás gitárja kísér.
Minden mindegy már:
A jövendőnk ítélt.
Íródnak fönn a koszorús szonettek.
Arad magyarjai mind hősök lettek.

Ti is megdicsőültetek.
Bohém gavallérok…
Vagytok őskövületek.
Vasból lovagok.
Mert passzióból is élettel fizettetek.
Adtatok? Adtatok.

Te és Krúdy.
Tán nyertétek egymást,
Sorsot húzó fogadós tiketten.
Míg angyalok kara viselt fehér viganót.
Majd flaska dőlt, csordult félédes bor
Ott, ott, ahol omlik a Vigadó.
Még ma is:
Éjjel, a széllel – ti ketten –,
Avarszoknyát kergettek.

Nézd!
A két vénülő bohém rouét:
Lányok lelkén pengetik.
 - Elnézi az Úr -,
Elnézi nektek a borúért.
Elnézi a derűért. És engedi.

Most torkom rekedt, kapar
Látlak. Suttogva mondom ki neved és Krúdyét.
Emleget még a hely is,
A folyó meg a park,
Hol lomha ívben hull százados fákról a levél.

Néha elmerengek.
Októberben.
Bár nem tartom számon,
Meg-megkomolyodik a kedvem.
Mert a sors latol ugyan,
De sűrűn kér.
Sűrűn kér. 
Súlyos, véres vámot.

Mostanában,
Már nem keresem Istennek szándékát.
Csoroghat gabonám.
Tartom csöndben, a nekem szánt vékát.
Ősz jön.
Hallom, hogy
Kettőtök az angyali sereg tapsa előtt meghajol.
A felhőkből zsinóros eső hullik,
És tűnődve dől hátra a hold.

Magyarkanizsa, 2012. 10. 03.

2012. június 7., csütörtök

33



Minden ember létsorsában van egy pillanat, amit örömmel és megnyugvással tud egy életen körösztül szeretni. Még a legszerencsétlenebb sorsúaknak is. A boldogabbjának számolatlanul megadatik ez a kegyelem.
Nem biztos, hogy olyan fennkölt érzéshez köthető, mint a szerelem, fölmagasztosulás, vagy más efféle élmény. Olykor nagyon kicsi, csak villanásnyi az ajándék, amire már elmenő félben lévőként is mosolyogva emlékezhetünk, ami halálunk percében is vigaszt tud majd nyújtani. Meglehet, sőt – egészen biztos -, hogy míg tart a földi létünk, igen sokszor észre sem vesszük a csodát: elmegyünk mellette. Ilyenek vagyunk. Kicsit süketen meg vakon ódalgunk előre, és hagyjuk magunk mögött veszni az értékeket.
Nagyon haszonelvűnek tűnhet, de szükségünk van mindezekre a finom mozzanatokra. Gesztusokra. Hatásokra. Érintésekre.
Kis túlzással tán, de - el is éldegélhetünk melegükből.
Az már megint más lapra tartozik, hogy az emberi hörcsögtermészet gyűjtögetni szeret, kierőszakolni a jót. Minden áron. De amiről én most beszélek, annak a gondolatát is csak dédelgetve tudom megidézni. Azt semmi emberi hatalom, parancs, akarat nem hívhatja életre.
Ahhoz több köll.
Például.
Egyik ilyen - erőt és hitet adó -, soha meg nem bánt fordulat része lett életemnek az, ahogy megismertem két barátomat. Kis időeltolódással előbb az egyiket, aztán a másikat. Most egy födél alatt dolgoznak, és így hetente egyszerre tudok kettejükhöz járni. A harmadik itt van, közel a temetőben. A negyedik messze, Topolyán.

Megismerkedésünk ideje zavarba ejtően homályos. Arra már nem emlékszem mikor és hogyan történt, de azt nagyon jól tudom, mert érzem itt legbelül, hogy miért.
Szükség hozta. Szükségünk volt egymásra.
Csak egyszerűen egymás mellé sikerült ténferegnünk.
Az, aki tudatosan, vagy tudat nélkül mindkét kezét kitárva megy az útján, előbb vagy utóbb összeérintkezik a tenyere valakivel, másként közlekedővel. Ha meg már egyszer összeért, akkor az össze is fog fonódni.
Biztos vannak angyalaink, akik odafigyelnek ránk, és azok lökdösnek össze bennünket.

A két építésznek sokat köszönhetek. Múlhatatlan az, ami hozzájuk köt.

Ezek a marhaságaim meg, amiket néha írogatok: ezek is fontosak. Visszajelzés, hogy van az ember valahol. Mondták a minap, hogy ez csak kirakat.
Találó. De a kirakatban én vagyok.

Mindig jó érzéssel töltött el, amikor valaki ismerős, vagy ismeretlen föliratkozott olvasói listámra. Büszkeség tölt el. A 33 nekem bűvös szám. Hetek, hónapok óta vártam a lista bővülését. Lestem, figyeltem, mikor és ki lesz az, aki megtisztel érdeklődő bizalmával.
Most látom, hogy betöltetett a hely.
Nagyon jól esik.
Fontos időben érkezett, jókor és jól.
Biztos ugyan olyan véletlennek tűnő dolog volt, mint eddig bármi más. És mégis.
Nagyon szépen köszönöm Neki.
Mint mondtam, vannak pillanatok, amikért érdemes.

Ötödik: örök ezredesem. Cseh Tamás.




  




2011. június 3., péntek

Levél nővéremnek - Lemeztelenített bakelit


Tűnődés Cseh Tamás igazáról 2011-ben


Ha netán egyszer valaki megkér minket, hogy beszéljünk neki a hetvenes és a nyolcvanas évek Magyarországáról, a „puha diktatúrának” mondott pártállami mindennapokról, és általában a bolsevik ideológia által Közép-Európára erőltetett béklyókról, akkor majd minden fölösleges szó helyett meghallgatunk együtt néhány korabeli Cseh Tamás lemezt. Utána az avatatlannak érthető, a külföldinek meg legalább részben világos lesz mindaz, amit mi, magyar emberek, magyar fiatalok, akkor éreztünk, vagy átéltünk.

Ilyen és ehhez hasonló mondatokra bukkanok, valahányszor Cseh Tamás életművének titkát próbálom megfejteni. A gitáros-énekes fájdalmasan korai halála óta – 2009 nyarán, 66 évesen ment el közülünk -, számos vitaest, emlékkoncert, kiadvány igazolja azt, hogy művészete, a dalok, ahogyan ő fogalmazná, túlélték teremtőjüket. És azon túl, hogy a nóták, akkordok túlélték egyetlen hiteles és igazi előadójukat, mára teljesen önálló életre keltek. Példa erre megannyi átdolgozás, áthangszerelt Cseh Tamás-dal, amelyeket a popszakma minden területén kalandozó együttesek és zenészek az utóbbi egy-két évben saját repertoárjuk közé emeltek.

Kővágőörsön, vendégségben Tamásnál

Történt egy nagy ívű kísérlet, a már klasszikusnak számító dalok emlékkoncert általi összefűzésére, a tavalyi Sziget bemelegítő napjának attrakciója lett volna. Ám – mint azt sokan megjósolták – a beharangozott szuperprodukció felemásra sikeredett. A tucatnyi együttes és előadó közül vajmi keveseknek sikerült új értelmet lopniuk az általuk átdolgozott Cseh Tamási dalok hangzásába, suták lettek a dallamok, erőltetettek az utalások. A megfelelési kényszer felülírta a szabad zeneszerzés örömét, a melódiák játékosságát.
Üdítő kivételek akadtak ugyan, akiknek sikerült valami újat ültetniük a már ismert Bereményi-Cseh szerzeményekbe, egyúttal tisztelegniük is a hunyt dalnok emléke előtt. De a többség sajnos inkább csak az unalomig mantrázott klisékbe kapaszkodva próbált fölpipiskedni Cseh Tamás előadói nagyságához.

Ez is azt bizonyítja, hogy az igazán meghatározó életművet, alkotót, nem lehet tehetség, szakmai és emberi alázat nélkül felülírni. Márpedig Cseh Tamás a szó mai értelmében olyan fajsúlyos egyénisége volt a magyar könnyűzenei életnek, amit minden magára valamit adó zenésznek, rosszabbik esetben önjelölt „sztárnak” illik figyelembe vennie, és kalaplevéve tisztelegni előtte.

A mai kor nemzedékének zöme Cseh Tamás életművét jobbára csak videó- és zenemegosztó portálok által ismerheti. Kevés az olyan velem egyívású ember, aki felkapná a fejét, ha a rádióban felcsendül Apa kalapja, vagy Desiré pályaudvari monológja.
Más világ köszöntött ránk. A színpadon egy gitárt pengető magányos énekes látványa az ilyen-olyan csillagporral behintett, harsány, magakellető tehetségkutató megaprodukciók mellett már-már balladaian szegényesnek hat. Hisz Cseh Tamás mellett soha nem ugrándoztak majdnem meztelen csecsű pom-pom lányok, föllépéseit nem kísérte sem tűzijáték, sem görögtűz, de még egy közepes teljesítményű füstgép se. Dalaihoz nem kellettek a kiegészítő elemek, fény- és hangtechnikai bravúrok, a szövegeket nem tupírozták háttérénekes kóristák légiói.
Cseh Tamás egyetlen reflektor fényében, két mikrofonállvány előtt, vagy sokszor mindezek nélkül, akusztikusan is ugyanazt adta, minőségben és élményben egyaránt. Állhatott a tévénézők millióit képernyő elé szögezve, tömött színházi lelátók karéjában, vagy falusi művelődési házak kopottas színpadán: ő eggyé vált dalaival. Ember és gitár hozta létre a csodát.

  Első lemeze a Levél nővéremnek 1976-ban került a boltokba. A dalok szövegét a Cseh Tamástól elválaszthatatlan barát, Bereményi Géza írta. Saját maga, a kilencvenes évek elején kiadott interjúkötetben így vall erről:
- A Bródy Sándor utcai albérletben írtuk. Este volt, élveztem, hogy ott vagyunk hármasban Tamással és Másik Jánossal, és csinálunk valamit. Erről is szólt a dal. Hogy itt vagyunk mi hárman, és nem mentünk el, bár sokszor el akartunk menni ebből az országból.*

A lemez minden sora, minden akkordja erről a tétova bizonytalanságról, a helyét kereső magyarországi ifjúságról szól. Szerepet kap itt a nosztalgia, az elveszett gyermekkor iránti visszagondolás, amikor a csínytevések, a kalandok még más értelemben mutatták a világot. A Tanulmányi kirándulás andalító dallamára elébünk tárul a kiskamasz srácok minden akkori gondja-baja. Első ébredésük a nemiség jegyében, a tanárnő iránt érzett megnevezhetetlen vágyuk, a hétköznapokból kizökkenő gyermeksereg rácsodálkozása az életre, az erdő fái és a nap sugarainak fénynyalábjai között. Bereményi szövege hitelesen tolmácsolja az anyjuk szoknyája mellől kikavarodó fiúk első önálló gondolatait, a környezetükről alkotott véleményüket, a félszeg mosolyukat, és azt a bizonytalan érzésüket, amit hangos melldöngetéssel próbálnak jól-rosszul leplezni. Ugyan akkor mindannyian tisztában vannak a sebezhetőségükkel, esendőségükkel és azzal, hogy a világ bizonyítottan sokkal bonyolultabb annál, mintsem azt még most gondolni mernék.

A Hatvanas évek ugyanezt a múltba révedő, már-már idillikusnak tetsző képet festi tovább. A hullámzó Balaton akkoriban, és később is még nagyon sokáig egyet jelentett a szabadságvággyal, az önfeledt szórakozással, a megesett szerelmekkel, alkalmi kalandokkal. Sok fiatal a nyári hónapok alkalmával tapasztalhatta meg igazán, mi a közösség, mennyiféle ember és gondolat színesíti a valóságot. A Balatonon eltöltött boldog gondtalanság időszakát csak az ifjúság folyton kereső, lázadozó életérzése árnyalja időnként. Bélatelep mára fogalommá vált, pont ennek a dalnak köszönhetően. Egy kerthelyiségben gitárzene szólt, és a rádióban beatzenét hallgató fiúk és lányok Sartre-ról meg Kantról vitatkoztak, miközben olcsó dohányt szívtak és vastag keretes szemüvegük tompán csillogott.

A Presszó és az Apa kalapja tulajdon képen két különböző, ugyan akkor szervesen mégis egybe tartozó szerzemények. Mindkét zeneszám a családfő elvesztéséről szól. A gyermekét, asszonyát elhagyó apák hiánya talán a fiúgyerekeket érinti legfájdalmasabban, hisz elveszik példaképük, kihátrál mögülük az az ember, aki egyfajta bizonyosságot, erőt, hatalmat és oltalmat kéne, hogy nyújtson az élet zivataraiban. Márpedig a tinédzser korú fiúkat igen gyakran állítja kihívások elé az életük: kezdve a lányokkal való igen összetett viszonytól, a baráti kör gerjesztett elvárásokon át, a szülők, a tanárok és általában a társadalom által megkívánt szabályrendszerekig. A csonka családban élő gyerek akaratlanul is előbb szembesül az élet igazságtalan mivoltával, előbb kapja a pofonokat, mint a tőle szerencsésebb társai.

Az éjféli gyors, a Nincsen más és a Krakkói vonat hármasa is egybe tartozik, mert témájuk a nő. Nem egy nő, nem egy lány, hanem száz és ezer nő, akik valamilyen szinten megérintették Cseh Tamást és Bereményi Gézát. Nem föltétlenül testi kapcsolatokról szólnak a dalok, hanem az egymásra csodálkozásról, a másik gondolataira való ráhangolódásról, férfi és nő régi idők ködébe vesző párviadaláról. Magyar és lengyel lányok emléke tűnik fel a dalokban, az emigrációra kényszerülés felismerése, majd ugyanennek a feszélyező parancsnak a megtagadása, a hazakullogás, a megrettenés az ismeretlentől, a megfutamodás a gazdag bizonytalan mesevilágból a szegény, lesajnált, de már megismert létező valóságba. Cseh Tamás gitárjának húrjai pengnek, aláfestésként melankolikusan fütyül az énekes.

„Drága asszonyom, most lenne jó, nagyon-nagyon…” Fáskertynének és felszarvazott férjének neve is bekerült a halhatatlanok táborába, amikor a Jutalomosztás zeneszám szövege által végleg a köztudatba kerültek. Jó néhány generáció fiataljai ordították kéjes gyönyörrel hogy: „… más vagyok én most nem az, akit maga keres, Fáskerty elvtárs legyen már olyan szíves…” Az évzárók kínos pedantériájával megkoreografált ünnepélyei minden alkalommal egyet jelentettek a diktatúra rabláncaival. A parancsuralomra történő sorakozókkal, egyenruhákkal, felvonulásokkal, ütemes masírozással vagy éppen a színjátékba illő tapstengerrel. Az önkény, az egypártrendszer minden időben ügyelt arra, hogy az erőnek és az ezzel párosuló büszkeségnek és öntudatnak az illúzióját megadja a tömegeknek.

Erre voltak jók a május elsejék, a sokezres megmozdulások, zászlós meg fegyveres parádék, amelyek olyan egyforma rendszerességgel, uniformizáltan követték egymást, hogy a magára kicsit is valamit adó szemlélő óhatatlanul párhuzamot vont a sötétben saját magát hangosan fütyülve bátorító kisfiú, és a lánctalpak, katonazenekarok dübörgő hangja között. Mert Cseh és Bereményi kristálytisztán látták – amit rajtuk kívül még nagyon sokan, a többség meg legalább érezte – hogy a diktatúra is tulajdon képen berezelt kissrác, félelme a hazugságra épült hatalmának a kitapintható valósága. Ugyan akkor a személytelenül glédába állított rendszer mellett létezett egy nagyon is személyes világ, ahol nem ideológiákról szólt a nóta, hanem olyan Fáskertynékről, akik minden férfi és fiú mohó közeledését természetes kíváncsisággal viszonozták. Ami azt bizonyította, hogy a köz lapos ügyei mellett bizony a magánügyek nem sikkadtak el, sőt nagyon is éltek, az éppen imént említett női mellek a túlélést, az izgalmat, a tilosba tévedés boldogságát jelentették.

- A Déry Miksa utcában volt egy negyedik emeleti lakás. Gyakran tartózkodtam itt egy lánnyal, akivel csak barátságban voltam. Néha kikönyököltem az ablakon, sőt egy este kimásztam, s a párkány szélébe kapaszkodva lelógtam. Aztán fölhúztam magam és visszamentem.**
Valahogy ilyen körülmények között születtek a dalok, pontosabban a Nincsen más című szerzemény, ahogy arra Bereményi visszaemlékezik. 

Cseh Tamás pedig úgy adja elő, annyi átéléssel énekli ezt és a dal párját, a Költözködést, hogy csak igazán azok tudják megérteni a dalt, akik már megtapasztalták néhányszor, milyen keserves dolog albérletből albérletbe hurcolkodni. Kullogni, vinni a kevéske cuccot valami talányos hely vagy szöglet felé. Tántorgást az egyikből a másik lakásba, a szilánkokra törő emlékeket.


Cseh Tamás korai dallamait valami finom patinaként vonja be az a melankólia, tétovaság, ami a nagyvárosba költözött fiatalembereket a hetvenes évek közepén jellemezte. Nem véletlen, hogy a Levél nővéremnek lemez bombasiker lett. A dalok kíméletlen egyszerűséggel láttatták és mondták el a tehetetlenség érzésén túl a szabadabb világra, nyitottabb gondolkodásra való fogékonyságát egy olyan nemzedéknek, akiknek azidáig még önmagát sem sikerült meghatároznia. Így lettek a Cseh Tamási dalok a nagyvárosi, de főként a budapesti lázadozó értelmiség himnuszai. A „nagykabátban dülöngélőké”, a presszókban gyülekezőké, a csapzott haj és szakáll mögül okoskodóké, a garbót és csőnadrágot viselőké, a titokban nyugati újságokat cserélgetőké, és mindazoké, akik Magyarország olyan történelmi időszakában élték meg ifjúságukat, amikor a tiltó rendeletek, megnyirbált szabadságjogok ellenére is sokan hittek egy igazságosabb és szebb világban, bíztak a jövőben, keresték az elérhető boldogságot.
Bizonyos, hogy Cseh Tamás dalai ebbéli reményeiket, vágyaikat éltették.
Hogy a kilencvenes években bekövetkezett rendszerváltás beigazolta-e húsz évvel korábbi várakozásaikat: erről szól a Levél nővéremnek II. része, a megkezdett dalok folytatása.
Másik lemez, egy régi zenész-baráttal: Másik Jánossal.
Úgy is lehet mondani: ez már egy másik történet.

A csillaggal * jelölt részek idézetek Fodor Sándor: Cseh Tamás című könyvéből. (Budapest, Grafitti Kiadó, 1993.)

Sokat, nagyon sokat kéne és lehetne írni Tamásról. A következő része ennek a kritika-szerű gondolatsornak arról fog szólni, hogy idelent, a déli végeken mi végre tűnik még mindig úgy, hogy nekünk a dalai egyre aktuálisabbak, holott zömükben jó két-három évtizeddel ezelőtt születtek. Meg hát személyes érintettségem okán is. Szóval: írni muszáj.