2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2022. május 15., vasárnap

NAPLÓ - 157.

 


Történelmi léptékkel szemlélni egy ember életét elég reménytelen kísérlet. Rögtön kitűnik, a viszonyítási alap eleve fals értelmezést szülhet csupán: jó adag hendikeppel lehet csak az idő hatalmas rostáján a saját morzsányi létezésünknek valami nagyobbat, szebbet, örökebbet adni, pedig de szeretnénk azt hinni, hogy a nagy többségtől azért mégiscsak különlegesebbek vagyunk.
Kitől is? Mitől is?
Orvul támad a sejtés, aligha lehetek különb bárkitől. Egy a firma, egy a tervező, ugyanazon jelenségek mentén lettünk azzá, mint a többi hét- vagy nyolcmilliárd. Egyformán működök azzal az ágyékkötős őslakóval is, aki Ausztrália sivatagában bogarakat eszik, meg ugyanazt a levegőt szívom, amit egy egyiptomi, vagy egy angol ember belélegez. Szoktam beteg és gyenge lenni, mint a négerek, akiket a malária dönt ágynak, és ha fájdalmam van, pont úgy nyögök, sóhajtozok, akár egy gyomorrontásos bányász valamelyik chilei kolóniában. A legtömörebb definíció szerint is szoktam enni, inni és üríteni, a test biokémiai folyamatai nálam ugyanúgy működnek, mint a velem egyívású férfiaknál: az enzimek belül fortyognak, a gyomorsavak meg a bélflóra is teszi a dolgát, a vérem viszi az oxigént. Legföljebb nem vagyok laktózérzékeny, allergiákra fogékony, mint rajtam kívül annyian mások, miként egy távol-keletihez képest jól viselem a szeszes italokat, de már egy orosszal nem mernék poharazgatni, mert vele ellentétben nekem nem szláv a májam és csak egy adatott belőle. Ettől függetlenül sokezernyi dolog köt össze a glóbusz túlsó felén élő embertársaimmal. Tán még az örömünket és a gyászunkat is egyformán éljük meg, a szégyennel meg a sikerrel egyetemben. Nem is olyan nagy ez a világ, az életrajza sem túl bonyolult.
Erre vetettem, miközben a történelem folyosóját jártam. A magyar Országgyűlés patinás lépcsőházában a vitrázsokról a nemzeti emlékezetünk legnagyobb hírességei tekintettek vissza. Potentátok, hajdani politikusok, uralkodók meg hadvezérek között nehéz nem összehúzni magunkat, s míg a bámulattól megilletődve a Szent Korona elé járultam montenegrói barátaimmal, vendégeimmel, óhatatlanul is suttogóra fogtam a hangom – mintha templomba érkeztem volna. És hiába, hogy a népünk múltjából fakadóan minduntalan ellentmondásokba, hibás döntésekbe ütköztünk, hogy a nagyságunk mellett sokszor a kétely és a széthúzás jellemzett bennünket, azt a tengerparti látogatóim is elismerték, hogy mégis van valami nagyszerű, valami megmagyarázhatatlanul csodálatos erő abban, amit magyarságnak hív a földkerekség népe. Akárhányszor térdre kényszerített bennünket a himnuszban megénekelt balsorsunk, rendre visszahódítottuk magunknak az elismertséget, s bár az ellenérdekeltek azt hitték, a századik pofon, a sokadik kudarc után már sosem leszünk ugyanazok, mégis minden ízben meg tudtunk újulni.
Hogy ez csoda? Meglehet. De hát rajtunk kívül másoknak is sikerült. Mit mondjanak a gyarmati uralom alól felszabadulók? Miben reménykedhettek azok, akiknek az anyanyelvük is alig maradt meg? Milyen érzés volt egy kiirtott indián törzshöz tartozni? Mit gondolhatott az az afrikai államfő, akinek az új országa megszületésekor a lakosság túlnyomó része írni-olvasni sem tudott? Miben hihetett Garibaldi, Mahatma Gandhi meg az a breton paraszt, akinek még harminc éve még be volt tiltva az ősi nyelve?
Aztán itt van a legújabb háborús válság.
Jegyezzük meg, mert naponta tapasztaljuk, hogy a nyugat és a liberális mainstream mennyire, de mennyire gyűlöli az úgynevezett "nacionalizmust", nem is beszélve a "szélsőségességről", az "extrémistákról".
És ugyanakkor ez a nyugat vigyorogva hagyja szó nélkül az ukrán sovinizmus legordenárébb tetteit: a megtámadott, szétvert magyar közösségeket, a fenyegetőzést, a jogtiprást, nem is beszélve a kelet-ukrajnai oroszok elleni agresszióról, a gyilkosságokról, vagy az odesszai vérengzésről. Általában nem szeretjük a románokat, de az ukránok a bukovinai románokat is ugyanúgy terrorizálják, és őket ráadásul nincs, aki megvédje, mert a román hatalom flegmán tojik a fejükre, hiszen, ha területi igénnyel vagy kisebbségi jogok hangoztatásával élnének, akkor az veszélyes precedenst teremtene, és inkább nem foglalkoznak velük. Hihetetlen, hogy mennyire, de mennyire cinikus ez a fajta, magát szabadelvűnek, toleránsnak hazudó hipokrita véleményhatalom, amikor az ukránok sovinizmusát és agresszivitását nemlétezőnek tekintik. Hiába, azt is tudjuk, hogy van demokratikus tömegbelövés, ugyanúgy van demokratikus, európai, sőt, haladó sovinizmus is...


2022. május 9., hétfő

NAPLÓ - 156.


Egyszerű az én történetem, akár a csapvíz. Áttetsző, világos.

Gyakran kacsintok kifelé. Időnként szeretek a világ szemébe nézni. Pislantok egyet, az idő pedig a röpke szemhunyás alatt is igazít valamit a környezetemen. Egy felhőfoszlány odébb megy, eltakarja a napot. Ismeretlenül új hangnemben kezdenek mormolni körülöttem a gépkocsik. A lépdelő nők teste néma muzsikaként újult bájjal ragyog, színt visznek az utca látványába, miközben a függönyös ablakok sarkaiba fokozatosan odakucorog az esték mélabúja. Mindez egyetlen pillanat műve. Épp csak becsukom a szemem, s mihelyt újra kipattan a szemhéjam, már egy másfajta összkép festi új gesztusokkal, széles ecsetvonásokkal, gazdag fantáziával a várost, az utcát, a korzót, meg a nem is túl messzi Városliget platánfa sorját. Egy szemhunyásnyi idő. Nem több.
Mégis más lesz minden...
A nappalokkal együtt az ébrenlét lilásra keni az alkonyat utáni sötétséget. Tegnap esett. Sűrű szálú, boldog, legelőket örvendeztető eső hullott alá, amitől illatos lett a levegő, mintha minden temetőbe hordott orgonavirág ezen az éjszakán együtt akarna sóhajtani. Későre járva, egymagam ballagva nagyokat tüdőztem a portalan frissességet. A tócsákat kerülgettem. Lármás csörömpöléssel jött a villamos, a pincér zárórát csinált egy teraszon, az éjféli árnyak pedig a mellékutcák szűkülő zugaiba húzódtak vissza. Fölvirágozott kedvvel mentem az éjszakában, kósza lélekként és mégis egyfajta céltudatossággal. A Thököly úton, Zuglónál fekete és fehér színeket láttam, jobbára sárgás öntettel, vörhenyes megvilágítással. A fények cukormáza tompította a szögleteket. Minden olyan valószerűtlennek és merészen mesterségesnek tetszett. A szélesre épített utca már megvacsorált, evett, szuszogott, emésztett és horkolt is. Távolabb egy redőnyt eresztettek le nagy zörgéssel. Sárgán, kikapcsolt rendszerrel villogtak a megfáradt jelzőlámpák, elcsitulóban volt a város forgalma, aminek nappali lázas, idegbeteg ritmusa éjféltájt úgy hanyatlik nyugovóra, mint nagybeteg a párnájára, ha megitta az altató orvosságát. Valami kergetett, űzött. Nem hazafelé mentem, hanem kifelé, egy vonatállomáshoz, az útkereszteződéshez. Ismerősként köszöntöttem a pohos hirdetőoszlopot. Álltam a tövében, mint régebben annyiszor. Aztán megérintettem a hengert és a vizes plakátok könnye ott maradt az ujjbegyemen. Egyedül voltunk. A kerekded oszlop a róla foncsorodó hirdetményekkel, meg én, a rólam csorgó esővíztől átázottan. Keresztülbámultam a csenevész kis tuja ágain, de a járdán nem jött senki.
Mást nem tehetvén, megsápadva ácsorogtam. Nem tudtam egészen őszinte lenni magamhoz sem, hát vártam, ahogy valami megfoghatatlan csodatéteményre szokás várni: telve félelmekkel, bizonytalansággal és a legbelül lappangva megbúvó szomorúsággal, mert egyedül voltam, és vasárnap volt, és hidegen világított a vizes aszfalt, és a múlt folyománya hűs, szenvtelen módon tarkómra illesztette halott tenyerét. Vacak ez az érintés. Arra intett, őrizzem meg a titkaimat, miként a szél fúvása vigyázza azok leheletét, akik már soha többé nem lehetnek velünk. Motozzak könyvek lapjain, hajdan aláhúzott sorokat olvassak újra, kergessek tovább álmokat, fehér halánték mögött lapuljanak meg a vágyak, és írjak, eső után, a fölszáradó pocsolyák magányáról, az ünnepélyesen telített élet közönyös perceiről, a véletlenekről és a szükségszerű csalódásokról, folyton csöndös belátással, ahogy gyóntatószékben vall a bűnös, aki visszanézi saját tragédiáját. Mert ahol nincs irgalom ott csak bánat van. És az sem az, hanem pusztán emlék.


2022. május 8., vasárnap

A SÁTÁN VAJDASÁGI KUTYÁI - Gondolataim a közéletünkről

A következmények nélküli emberek rá se rántanak: Wittinghoff és Gréczy



Egy dühös asszonyság

Varga-Damm Andrea kiosztotta a Jobbikot. Tehette. 2020-tól a független képviselők padsorait koptatta, most meg már csak turistaként, belépő fizetése után, amolyan nosztalgiából látogathatja a magyar Országház épületét. Még egy utógyújtásos megvilágosodottal több. Emlékeim szerint bő egy éve már párt nélkül, vagy kicsit korábban még Jobbikosként tehát vastagon a moslékkoalíció egyik korifeusaként igencsak harcias nyilatkozatokat küldözgetett Orbánnak meg a Fidesznek. Aztán lecserélte a gárdamellénykét, kilépett, vagy kirúgták: tökmindegy. Most – úgy tűnik – a nagy mellényt is levettették vele, meg az újat is újra kellett gombolnia. Ki hinné, mi kellett hozzá? A magyar nép akarata, amivel csöndösebb hangnemre kapcsolta nem csak Varga-Damm asszonyságot, hanem még néhány figurát, akiket kiparancsolt szavazataival a közéleti ruhaszalonból.

Feketén-fehér

Kapkodom a fejemet. Régi mozirajongóként fel nem foghatom, mi ez az újabb őrület, hogy már a klasszikusnak számító eposzokat, királydrámákat is újraforgatják, mégpedig a történelmi hűségre fittyet hányva, ám a korszellemnek nagyon is benyalva – néger szereplőkkel. Boleyn Annát meg Achilleust is utolérte ez az agyament divat. Ellene tenni nem tudván, csak a vállamat vonogatom. Meg persze nem nézem meg a filmet. Ha négerek akarják játszani a régi klasszikusokat: felőlem játsszák. De akkor legyen benne mindenki néger, oszt' jó napot. Elvégre a bolhacirkuszban is mindenki bolha. Viszont van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezek lassan arra fogják eltolni az efféle hiánypótló "művészi" propaganda filmeket, hogy minden antik és világirodalmi remekmű úgy lesz interpretálva, miszerint a pozitív szereplők, de még az epizodisták is rendre négerek, vagy legalább transz neműek lesznek, s csak a legelvetemültebb, legnagyobb bitangok karaktereit engedik majd fehér embernek játszani. Tudom mit beszélek. Évek óta nem merek egy normális, ijesztgetős krimi vagy thriller sorozatot megnézni, mert már gyakorlatból a legelején kiszúrom, ki a sorozatgyilkos: rend szerint egy templomba járó, jó vágású, jólfésült, megnyerő modorú fehér úriember (néha maga a katolikus pap). Szóval így nagyon unalmas izgulni nyolc részen át, míg a negyvenöt kilós latin nyomozónő és a folyton vele üvöltöző néger rendőrfőnök a kivénhedt leszbikus néger főügyésszel közösen legyűrik a kék szemű, szőke gazembert. Folytatva a megkezdett gondolatmenetet, szerintem ma már egyik filmrendező sem merné Iskarióti Júdás szerepét direkt egy feketére osztani, miként a Jézus Krisztus szupersztár rockopera-filmben, 1972-ben ezt olyan magától értetődően vette a közönség, a kritikusok, meg az egész világ. Utoljára tán a Switchback (Halálkanyar, 1997) filmben Dennis Quaid ellen merték negatív karakterként a derék Danny Glovert odarakni, ám őt is csak finoman, patikamérlegen kidekázott gonoszként, mert a mozi végén már sorozatgyilkosként is majdnem megszeretjük, amiért megkíméli a nyomozó kisfiát… A másik: gyakorlatilag egy évtizede – lehet, korábbról kezdődött, de nekem nem esett le a tantusz addig –, minden filmben, sorozatban feltűnt/feltűnik egy homoszexuális pár, akik kivétel nélkül – aláhúzom még egyszer –, kivétel nélkül MINDIG jóemberkednek. Kedvesek, segítőkészek, mintapéldányai az emberi jóságnak. Gondolom, ez sem a véletlen műve. Úgyhogy maradnak szórakozásra, tanulságképpen az igazi klasszikusok: Alain Delon szamurája, ahol még a reptéren cigarettáznak, és a férfiak a korzikai szúróbicskánál is pengébbek. Nézzük, amíg nézhetjük őket.

Eső előtt - eső után...

Többször láttam az Eső előtt című macedón filmet. Azt hiszem, a balkáni háborúkról készült legtökéletesebb alkotás. Nekem is nagy kedvenceim közé tartozik. Nem csak a főszereplő Šerbedžija miatt, akit míg a szabadkai társulat tagja volt, többször láttam színházi főszerepekben, és mindig nagyot alakított. Maga a film is szépen fényképezett, egymásba csúsztatott idősíkokkal. Korrekt mű, rengeteg áthallással. Ámbár, amikor tizen éve a crna gorai tengerparton a szintén ott nyaraló újsütetű macedón ismerősöknek dicsérni kezdtem az Eső előtt kvalitását, egy bitolai kis nő mi híján nekem ugrott. Az arcomba kiabálta, hogy az a film nem is a macedón valóságról szól, nagy hazugság az egész. Meglepett a vehemenciája. Nem vitatkoztam vele. Elkeseredettek voltak, amiért az ő délszláv nézeteiket kiegyenlítettem az albánok törekvéseivel. (Egyébként némileg igazat kell adjak neki: a film valóban inkább amolyan "szeressük egymást gyerekek" utóízt hagy a nézőben, és lazán összemossa az éledő macedón öntudat gyermekbetegségeit a Balkánra legnagyobb veszélyt jelentő, egyre elhatalmasodó albán hatalmi törekvésekkel. Mára tanítani valóan illeszkedik hozzá a muszlim militarizmus réme, Bosznia, Szandzsák, Koszovó és a nyugat-macedóniai térség sírba eresztő kötele. Lesz ott még cirkusz! Kár, hogy Brüsszel azt már nem éri meg. Vagy ha igen, beleszólása már nem lesz. Most sincs.

A sátán vajdasági kutyái

Lehet, nem a legszerencsésebb az összehasonlítás, de az a fajta hisztéria, ami olykor megmutatkozik egy-egy turul-szobor avatása kapcsán, kísértetiesen egybevág a Délvidéken régtől tapasztalt gyakorlattal. Néhány éve volt egy kezdeményezés, hogy a hajdani, a Bácskából besorozott második világháborús még élő honvédeknek szervezzenek egy újvidéki találkozót, a Forum házban.
( A HONVÉD szót kéretik aláhúzva kezelni – tehát nem Waffen-, meg másmilyen SS kötelékekben harcolókról, hanem rendes magyar sorkatonai szolgálatukat teljesítő veteránokról volt szó!) Vagy kéttucatnyi galambősz öregembernek rendeztek volna egy beszélgetős délutánt, meghívott vendégekkel, történészekkel, a korszak – magyar és szerb(!) – kutatóival, bevallottan abból a célból, hogy a múltidézés mellett némi haszon fejében menteni lehetett volna a mesélt történetek, visszaemlékezések általi harci- és egyéb eseményeket. Kell-e mondanom mi lett belőle? Országos fölzúdulás. Újvidéki, belgrádi antifasiszták árasztották el a médiát. Rögvest fölharsant a szélsőbal vonyító kórusa, és az még hagyján, hogy a hasonszőrű szerb, ex-jugoszláv elvtársak hörögve követelték az ordas „náci” eszméktől kézzel-lábbal való elhatárolódást, a még meg sem történt találkozó azonnali betiltását, de ehhez a sakál bandához sajnos csatlakoztak olyan vajdasági magyar emberek is (szánt szándékkal nem délvidékiek ők, hanem csak vajdaságiak…), akik saját nagyapáik emlékét sem szégyellték szemközt köpni, a megfelelési kényszerüktől űzetve. Úgyhogy azóta tudom: kutyából szalonna, kommunistából demokrata sosem lesz. És valahányszor ezzel a jelenséggel szembesülök, magyarként elfog a szégyenérzet, hogy az ilyen szar emberekért nekünk sem muszáj a szomszédba mennünk.

2022. május 4., szerda

BABZSÁKOS FORRADALMÁROK - Gondolataim a közéletünkről



Revolúció - evolúció

Nem mai a hír, de bájos: amerikai egyetemisták egy csoportja egy külön világot szeretne létrehozni, amolyan államot az államban. Mondanom sem kell, az általuk kitalált közösség szintén az általuk kedves ideológiák mentén szerveződne: lenne ott toleranciától kezdődően az önmegvalósítás rózsaszín ködén át a társadalmi egyenlőség csimborasszójáig minden. Ez egy ilyen álmodozó, vízgereblyéző bagázs. A hatvanas évek végén már próbált néhány ezer virággyerek fűtől, hasistól megkergülve külön társadalmat – törvények felett álló városállamot – csinálni. Le is lakták szépen az ötletüket, mert dolgozni aztán végképp nem szerettek, márpedig anélkül nincs semmi, csak pusztulás. Így hamvába semmisült meg a projekt. Ez a mostani utópisztikus elképzelés is egy belterjes, finnyás kompánia agyszüleménye. Jellemzően amerikaiaké. Nyomkodnák a tabletjeiket, ki-ki etetné kattintgatva a tamagocsiját, vagy a manapság annak megfelelő virtuális cukimukiját. Csuda szép is lesz az élet mindaddig, míg az első gyomor meg nem kordul... Mert akkor szembesülnek azzal, hogy a létfenntartás kicsit több, mint ahogy azt néhány zabkásán és szója lattén, meg a szülők apanázsán eltartott muciológus elképzelte. Mondok én ettől jobbat: nem kell ötletelni. Tessék elmenni Hondurasba, Laoszba, a romániai Duna-deltába, vagy egy kelet-szerbiai édes kis faluba, ahol bagóért lenne ház – mit ház! – komplett utcák, és kezdődhetne az önmegvalósítás. Először kapálással, mert a kapálás sok mindenre megtanít, gyógyír a világfájdalomra. Utána szokni kéne a napkeltétől napszálltáig tartó kétkezi munkát, mert ha nincs takarmány, nincs kecske, azaz tej. Ha nincs beteremtett tűzifa, már októberben megfagynak a delikvensek. Ha pedig nincs gondozva a vetemény, a szőlő, ha elhanyagolják a gyümölcsfákat, ha nincs szántva, nincs gazolva, akkor oda lesz a termés, és úgy döglenének éhen, hogy a fagyhalál megváltást jelentene mindnek. Meséken nagyra nőtt gyereknek persze szabad megmaradni. Lehet fénykardozni negyven évesen, meg Barbie ruhákba öltöztetni a csivavát, csak tudjuk, hogy ez a mese nem erről szól, hanem valószínűleg a Búra alatt című sorozat valamelyik rajongó flótásnak lámpás gyúlt az agyában, amire pár másik dologkerülő széplélek rácuppant. Ezek babzsákba süppedve képzelik megváltani a világot. Régóta mondogatom, ez a vircsaft megérett a pusztulásra. Már nem is kár érte. Majd jön valami újabb, lesz helyette más, nem tudni mi, csak egy a biztos, hogy ez a mostani módi tovább már nem folytatódhat. A zsákutca végén épp a szakadék fölött lóg a lábunk. Kicsit aggódom a három nagylányom miatt. Vajon nekik, és majdani családjuknak milyen esély lesz, a túlélést illetően? Ha arra gondolok, hogy azért mégiscsak egészséges életszemléletre neveltük őket, van hitük, okosan gondolkodnak, meg elég bátorságuk is van immáron, hogy az élet kihívásaival megküzdjenek, akkor némileg megnyugszom. Ők rendben lesznek. A többi meg úgysem számít. Aminek el kell tűnnie, meg kell semmisülnie, az meg szűnjön meg végérvényesen.

Egy gyilkos halálára

Május 4-e különleges nap a Star Wars-rajongók számára. Bár maga a dátum nem szerepel a filmekben, mégis fontossá vált, mivel a május 4-e angolul kiejtve összecseng a Jedik üdvözlésével, ami magyarul „Az erő legyen veled”. Ugyanez angolul „May the Force be with you”, a május 4-ét pedig angolul úgy mondják „May the Fourth”. Ezt nem tudtam. Azt viszont igen, hogy nekem ez a nap más miatt égett be az agyamba. Ma van Josip Broz Tito halálának évfordulója. Én még sorkatonaként erre a szarházira esküdtem föl, pedig akkor már a vén gazember kilenc éve halott volt, 1989-ban mégis minden macedón kaszárnyában az ő neve virított méretes betűkkel kirakva. Egyedül az marsall jóváhagyásával kiirtott, kivégzett 40.000 délvidéki magyarnak a nevét nem tüntetik fel azóta sem, mintha a gyilkosnak még mindig nagyobb becsülete lenne, mint az áldozat(ai)nak. Úgy látszik a világ inkább hisz a meséknek, vagy űrmeséknek. Mert azt hiszik, az erő velük van, holott mindaz, ami velük van a végzetébe űzi a világot. Ha ez erő, úgy bizonyosan a sötét oldalt szolgálja.

Április 4-ről már nem szól az ének

Mindeközben Magyarországon immáron egy hónapja megy a jajgatás az ellenzéki térfélen. Magyaráznák a nyilvánvalót, meg a megmagyarázhatatlant is. Éppen minden és mindenki hibás az ordas választási buktáért, vagyis a Fidesz újabb kétharmados diadaláért, egyedül nekik nincs kanaluk a leszereplésükben. Régen tudott, szarnak-bajnak sosem volt gazdája, tény. Hát – ezek ennyik. Jött a virágvasárnap, aztán a húsvét, jön a pünkösd. Még ezeken a magasztos napokon is csak a politikai tam-tamot püfölik, mintha egy elfuserált végtelenített ozorai fesztivál lenne az élet, szent dolgok nélkül. Nem baj. A többség két lábbal áll a földön és így lesz, így marad 2026-ban, meg utána is. Jesszusom, ezek vagy becsípődtek a dogmáikba, vagy ennyire ostobák! Semmit sem értenek... Még mindig.

Sevilla

Makovecz Imre sevillai pavilonját egy spanyol milliárdos vásárolta meg, aki fel akarja újítani és turisztikai céllal szeretné majd hasznosítani. Emlékszem rá – vagyok már annyi, hogy emlékezhetek –, mekkora sivalkodás kísérte a sevillai pavilon megépülését. A belpesti, akkor szadeszos éttermiség befogott orral utálkozott. Szörnyülködtek a klerikális reakció újjáéledésén, mert lám, ehol-e, a hét világvallás templomtornyával üzentük a világnak, mi is a magyar múltunk, a hagyományunk öröksége. Volt Mucsa, meg tahó magyarozás, műfelháborodással, hogy mi, magyarok, azaz az Antall-kormány meccsoda harangos-tornyos, atavisztikus épületet ácsoltatott a világkiállításra, hogy visszaléptünk a XIX. századba, és a többi, mert a hét torony nem volt elég modern, meg tán irredenta szimbolikát is beleláttak… A részletek már elmosódnak, de azt bizton tudom, hogy Makovecz valamikor onnét lett első számú céltábla a balliberális megmondóknál. Megérezték személyében a vesztüket. Féltek tőle, tehát ócsárolták. Aztán, amikor megszólaltak a harangok, a sevillai kiállítás közönsége egymás sarkába hágva tódult a pavilonba, és a harangszó közben ordítottak a csodálattól, hogy "megjöttek a magyarok!". Én ezért hálás vagyok a Mesternek. Minden vasárnap, tényleg minden vasárnap kimegyek a Farkasréti temetőbe – a portások már a nevemen szólítanak –, és fejet hajtok először a Makovecz hant előtt, utána pedig megsimogatom Cseh Tamás fejfáját.

2022. április 29., péntek

Koldus a kutyájával - rajz

 


A NEGYEDIK FŐBŰN


Sokáig tartott az eszmélésem, de aztán végül mégiscsak rájöttem: szerencsés embernek mondhatom magamat. Jó darabig azt hittem, amit az őseim, amit a földijeim zöme manapság is vall, hogy sok minden más mellett azért mégiscsak a vagyon a mérce.
A Van. Az a valami.
Tétova, filozofikus óráimban még ma is úgy gondolom, tulajdonképpen igazuk lehet azoknak, akik a VAN szerint ítélnek hasznos és haszontalan embereket. Csakhogy a VAN nem feltétlen pénzt jelent, amit Szent Ágoston úgy utált, hogy „az ördög szarának” nevezte. Van, vagy lehet ház, ingóság, juss, földek, anyagiakat hozó sikeres vállalkozás, jobb gépkocsi, márkás karóra, ékszer, arany, ezüst étkészlet: ezek mind-mind az ember zsebét gyarapítják. Ám abban egyetérthetünk, hogy sem az ezüst eszcajgot, sem az Audi nyolcast, sem a sokadik társasházi lakást nem temetik el velünk. Azaz, amikor a föntiek megküldik a prekommandót, legvégül mégiscsak csupasz tenyérrel latolnak meg valamennyinket. És lehet tartani attól, hogy a rózsaszín ujjbegyűek, a puha bőrűek kedvezőtlenebb besorolást nyernek majd, mint azok, akiknek a fekete rámás körmű, bütykös kezüket ráncosra marta az életen át tartó kíméletlen dolog: a kaparás. A létfenntartás kényszere. 
Mindenesetre a VAN-nak az anyagi vetületen túl akad riválisa. És akinek nincs sok mindene, az hozzám hasonlóan nagyon jól teszi, ha ezt mihamarabb észreveszi. Nem tudom pontosan mikor következett be, csak azt tudom, hogy előbb-utóbb a magamfajta ebrúdon lévő is ráébred arra, hogy a neki szánt csapáson tulajdonképpen teli puttonnyal halad a célja felé. Miből ez a fölismerés? Abból, hogy vannak irigyei.
Megvetem az irigy embereket. A kicsinyeseket, az önzőket, a gyávákat is, mert lélektelenségüknek pont az a bizonyítéka, hogy ilyenekké váltak. Nem véletlenül a hét kardinális bűn – gőg, kapzsiság, bujaság, irigység, mohóság, harag és lustaság – közül majdhogynem dobogós vétek az irigységben szenvedés. (Nem a tízparancsolatban leírtak az élet igazi irányadói. Azok inkább ajánlások, és a benne foglaltak csak következményei a hét főbűnnek. Szerintem. Nem vagyok teológus – én így gondolom.)
Egy másik emberre irigykedni egyben vallomás önnön magunk sikertelenségéről, a saját keserűségünk látlelete. Ezt leplezendő a legegyszerűbb ítélkezni mások felett. Hisz azt szólják meg leggyakrabban, arról beszélnek, írnak utálkozva, akire titkon, a lélek mélyén irigykednek. Ilyen egyszerű ez.
Az anyagiakon túllépve, de azokat nem megtagadva van egy másik gazdagság is, ami legyőzhetetlen fegyver az irigyekkel szemben és nem mellesleg sokkal időtállóbb mindenféle ingóságtól. Nevezzük adottságnak. Mindenféle adottságnak: kézügyességnek, gyors felfogóképességnek, egészségre való hajlamnak, tiszta életszemléletnek, természetes szorgalomnak, fogékonyságnak a jó kedélyre, helyes ítélőképességnek, örökölt tehetségnek a létezés bármely területén, a legszimplább iparos munkától a világ bámulatát kiváltó művészet tökélyéig – végteleníthető a sorolás. Ebből valamelyik mindenkinek megadatott. Kérdés, miként sáfárkodik vele, vagy mint jeleztem, egyáltalán tudatában van-e a gazdagságának? És ha igen, él-e vele, vagy elszórja? Használja-e okosan, vagy elfojtja, mert megijed a lehetőségeitől, azaz önmaga nagyszerűségétől? Itt settenkednek mögöttünk ugyanezek a ránk vonatkozó kérdések minden nap. Jómagamnak is sűrűn fel-felteszem némelyiket. És a választól sűrűn leszek libabőrös.
Mit kell látnom? A becsvágy munkál. Az meg unokatestvére az irigységnek. Bizony. Ebbe némi öngúnnyal bele kell nyugodnom. Utána meg kézzel-lábbal kaparok a sikerért, amit viszont csak vézna vonalakkal tudok meghatározni. Mert mi számít sikernek? A bejegyzésem elején felsorolt, pénzben kifejezhető vagyontárgyak birtoklása? Aligha. Egyszerűbb azt hinnem, az a siker, amikor eltökéltségünk nyomán megvalósulnak a terveink. Amikor a vágyaink beteljesülnek. Ha így nézem, rögvest elégedettségre lenne okom. Lenne, de nincs. Egy csomó plánumom félkész. A hacienda, a templom, a lakás, a regény, a nyári tárlat anyaga, a filmterv, a vizsga… Rengeteg dolog. Menekülni előlük nem tudok, mert nincs az a passzus, amivel ezektől a magamnak tett vállalásaimtól dezertálhatnék. A helyzetemet nem akarom összehasonlítani senkiével, így nem sarkantyúznak bizonyos kényszerek. De az elkezdetteket szeretném megcsinálni, látni, élvezni. Mindezekkel – vigyázva, hogy a lustaság főbűnét el ne kövessem – csak egyvalakinek tartozok. Költői a kérdés, kinek.

        Pk            

                

 

       

 

2022. április 5., kedd

HOVÁ KÖLTÖZZ EL TE MAGYAR?

rajzom

R
ég volt. A fiatalabbaknak már kár is mondani. A kérdés csak az idősebbeknek szól: emlékeznek még a Delta nevű tévéműsorra?
A magyar televíziózás legendává nemesült tudományos magazinja 1964-ben indult ismeretterjesztő útjára. 1976-ban elsőként lett belőle színes adás, és 2009-ig – a műsor megszűnéséig – a parketta-frizurás Kudlik Júlia vezette. Biztosan sokan gondolnak rá meleg szívvel, de aligha tartozom közéjük. (Mivel ez az írás nem róla szól, hadd ne részletezzem, miért.)
Viszont a tudományos híradót rendszeresen néztem. Kisgyerekként fütyülni próbáltam a Delta betétdalát, és borzasztóan sajnáltam azt a hóviharral küszködő, szakállas bácsit, aki heti rendszerességgel – egy röpke szemkontaktus erejéig – kinézett rám a tévé képernyője mögül.
Szombat délutánonként a hótalpas bácsi szomorúan megstudírozta a filodendronos, fotelos nappali szobánkat, hogy aztán az arktikus orkáni szélnek nekifeszülve tovább vonszolhassa magát, szegény, bele a hóviharos pusztaságba.
Kétféle élményem fűződik az adáshoz. Az egyik, hogy akárhányszor a szovjet tudósokat emlegették, apám mindig nagyon káromkodott. Nem értettem az okát. Zsenge gyerekésszel azt sem kapizsgáltam, mi az a Szovjetunió, mígnem egyszer megmagyarázták, hogy hülye, azok az oroszok. Aha. Ruszkik. S gyúlt fejemben a mécs fénye.
A másik nagy talányt meg a brit tudósok kiléte jelentette. Kantáros nadrágos suttyóként annyit leszűrtem, hogy a britek eleve elitebbek a ruszkiktól: valamiért jobban öltözöttek, más légkör lengi be őket, de az okát megmondani nem tudtam. Kellett egy kis idő, mire szertefoszlott agyamban a köd.
Azóta történt ez meg az. Múltak az esztendők „mint a drága percek”. Tovatűntek a daliás idők. A hetvenes és a nyolcvanas évek Adáig, Bácsföldvárig, vagy tán Becséig sugárzó szentesi tévéadója fölöslegessé vált, mert szó szerint beúsztak a képbe a műholdak, s immáron a sztratoszférából ömlik elébünk kismillió kanális végterméke, amikhez nemhogy Kudlik Júliának, de nekünk sincs sok közünk.
Odalettek a szovjet tudósok.
Csak ezek a fránya britek maradtak meg.
Mit megmaradtak! – fogalommá váltak. A brit tudósok. Bármiféle humbug művek által gyártott hírbe oda lehet szúrni őket hivatkozásként. A brit tudósok mindenhez értenek és mindent képesek fölfedezni.
Tőlük tudjuk, nem szerencsés állapotos nőknek sminkelniük, mert a születendő fiú utódjuk százalékarányosan nagyobb eséllyel kap majd hererákot. A sült szalonnáról hosszú vizsgálatok után kiderítették, hogy használ a másnaposság ellen, holott ezt – ha a kutató program beindulása előtt megkérdezik tőle – a Szemölcs Sógor is tudományos igénnyel, empirítós empirikus módon igazolhatta volna. Brit tudósok érdeme, hogy megválaszolták az emberiség egyik kardinális kérdését: mit csinálunk legszívesebben a vécén gunnyasztva? Vagy például a London Scool of Economics kutatói állapították meg azt is, hogy az igazán okos emberek jóval többet piálnak, mint a buták. Erre megint csak a Szemölcs Sógort, vagyis a máját kellett volna igazolásképpen fölmutatni. Ehelyett a balga brit tudósok az eredményeiket sokévnyi kutatómunkára alapozták, amely során több ezer, 39 éves ember életét analizálgatva végül fényt derítettek arra, hogy a magasan kvalifikált nők majdnem kétszer annyi szeszt isznak naponta, mint azok, akik érettségi után nem képezték magukat tovább, sem az egyetemeken, sem a demizsonok mellett. Szintén a brit tudósok elévülhetetlen érdeme, hogy bebizonyosodott: akinek nem volt ikertestvére, annak már később sem lehet.
Frissen is kissé pállott hírt hozott a vasárnapi választások után beálló ingerszegény keddi nap: megint aktívak a brit tudósok. Most listát gründoltak össze arról, hogy a Föld nevű planétán melyik városokban éri meg leginkább élni. Mivel a sokadszorra ránk köszöntő fidesz-diktatúra miatt sokan csomagolnak, nem árt, ha válogatott problémáik mellé fölkészülten menekülnek a nagyvilágba. Oda, ahol akár már Bródy Jánosnak is engedik, hogy szüljön. Mert ahogy eddig, itt, nálunk Mucsán eztán is csak a tolófájások kínozzák majd.
Jó hír, hogy a százból majdnem száz pontot kapott az első helyezett Bécs városa, nemhiába, már a Führer is szeretett ott lakni, nem beszélve Freud doktorról, akiből középszerű lélekbúvár sem lehetett volna, ha elmekórtani stúdiumához a bécsiek között nem találja meg a világ legmegfelelőbb alanyait. Az osztrák főváros elsősorban a biztonságra kapott magasabb osztályzattal tudott az élre kerülni. Ez a szokott rutinnal ismétlődő bécsi késes támadások, és a köztereken zaklatott nőkről szóló híradások tükrében tehát teljesen helytálló minősítés.
A második legélhetőbb város – brit szemüvegen át – az ausztráliai Melbourne, ami azért vicces, mert a szóban forgó kontinensen minden, ami mozog, az emberre életveszélyes. Ami viszont mozdulatlan, az maga a nettó sivatagi dögunalom. Megjegyzendő, alighanem az ausztrál őslakosok véleménye sem lett kikérve. Már azoké a nyomorultaké, akik túlélve a szisztematikus kiirtásukat mostanra még megmaradtak.
Bronzérmes lett Oszaka, ami olyan kies hely, hogy mi híján húsz millióan lakják. Ilyen intim, ékszeres skatulyácskában tényleg felhőtlen lehet az élet, hisz nap mind nap a közvetlenség, a családias hangulat levegőjét szívhatjuk magunkba, a metróaluljárókban reggelente kiosztott egyen-gázmaszkok aktívszén-szűrőjén át. A havibajként a várost sújtó Richter-skála szerinti 5-ös vagy a legutóbbi 6,1-es erősségű földrengéseket végülis meg lehet szokni. Bagatell, ha arra gondolunk, hogy pár száz kilométerrel odébb még működő vulkánoktól rettegnek az ottaniak. Bezzeg a két magyarországnyi Oszaka – maga a paradicsom! Csak néha kicsit twisztel a talaja, de utána mindig jönnek a romkutató kutyák. A törmelékek alá szorultak nagy szeretettel emlegetik őket, meg azt is, milyen jól tették, hogy Oszakában vettek öröklakást…
A lista alsó fertályára szorultak fölsorolása is beszédes: a derék brit tudósok a sereghajtó tíz közé húzták be a pakisztáni Karacsit, ahol azért néhány dandárnyi egyenruhás brit turista huzamosabb ideje ott tartózkodik. Pápua Új-Guinea fővárosát sem szerethetik, a térkép előtti zavart fejvakarászás után sem talált Port Moresbyt, ahogy Zimbabwe nagyszerű fővárosát, Hararét is kigolyózták.
Szintúgy leminősítették a líbiai Tripolit és Algírt, noha előbbit már a föníciaiak akkor bevízvezetékezték és csatornázták, amikor még a London helyén elterülő mocsarakban nyers békahúst zabáltak a bőrökbe öltözött, torzonborz szigetlakók. Az utóbbiról pedig – a másik élhetetlen városról, Algírról – legyen elég annyi: Bradley Tamás híres légiós oázisa telekkönyvileg Algírhoz tartozott. Már emiatt sem lehet az olyan nagyon rossz hely, nekünk, magyaroknak.
Egyszer érdekes lenne egy snassz, mezei magyar felmérés: Újvidék, Szabadka, Szenttamás, Zenta vagy Kanizsa földrajzi, demográfiai, infrastrukturális és más egyéb vonatkozásában, vajon melyik településünk kapná a legtöbb pontot, a délvidéki magyar megélhetés dicsőséglistáján?
Én egy krumplifölddel körbevett tanyára szavaznék.

                                                    Pk

2022. április 4., hétfő

NAPLÓ - 155.


Reggel hideg van. Valahol hó esett, az ég tajtékos, ólomszürke még délelőtt kilenckor is. A sarjadó rügyek az éjjel elfagytak, és most koppanva hullanak a járda aszfaltjára. Kemény ez az április elejei tél: az elevenen zöldülő dolgokat megdermeszti.
Jóformán csak az él, ami bennem van, amit gondolok. Mint egy jel világít előttem mit kell tennem. Már egy ideje rájöttem: kis késéssel ugyan, de amit kérek, azt előbb-utóbb megkapom. Jó – teszek is érte. Az iramot általában magamnak diktálom, ám a megvalósulás mindig bekövetkezik. Ezért nem tudok elég hálás lenni.
Mi bajom lenne? Idén nyáron betöltöm az ötvenkettőt. Ha fáj is valamim, elviselhető a fájdalom. Igen, még a belső fájás is. Meg lehet szokni, ez a titka. Lelkileg. Biológiailag meg nem nagyon jegyzik, hogy egy sajgó szív, egy csalódás, egy keserű ráeszmélés miatt gyakori lenne az emberi szervezet önfeladása. Lélekben meg lehet törni, de a teremtett hús-vér test ragaszkodik az élethez, mert az élet ajándék, az újrakezdés esélye pedig az Ég kegyelme.
A hétköznapok is csak adnak. Reggel ébredést, a mosdóvíz hűsét, a kitárt ablakon beáramló édeskés levegőt, ahogy a gőzölgő tea egy messzi rét illatával üzen, és olykor még az egyedüllét csöndje is tud jótékonyan vigasztalni. A déli időszak meghozza a tányérnyi leves zsírkarikáinak a táncát, vasárnaponként az elnyúlást a heverőn, egy felütött könyvet, amiből olyan jó kiolvasni, hogy ahová álmodom magamat, a hellyel már ugyanúgy eggyé váltam régen, mint azzal, akivel álmodok. És utána eljő az alkony, a nyári fülledt, vagy a télen gyorsan homályba boruló, amikor már nem szükségesek a szavak, csak meg kell hajolni, és köszönni, mindenért hálásnak lenni, amit kaptam. Hogy simíthattam egy illatos homlokot. Hogy a leheletem találkozott egy másikkal. Hogy halk szóval adta magát és én két kézzel karoltam. Hogy gazdaggá tett, mert folyamatosan csak adott, mindenét ideadta és olyan jó volt hozzám, mint egy kézhez szoktatott állat. Hogy a tükör előtt ruhátlanul álltunk és a gyertya fényében világított a teste. Hogy fürödtünk és a vállamnak dőlve, némán bámult, miközben a vizes hajának daróca a kezemre omlott. Hogy meleg volt a szája, a nevetése pedig napraforgó szirom puhaságú. Hogy néha nem felelt, csak nézett vissza rám, tágra nyílt szemmel, és olyankor érezhettem az elodázhatatlan végzetet. Hogy megértette velem, mi végett és minek ellenében érdemes élnem. Hogy meg akarom-e menteni, ami menthető, vagy önzetlenségből, esetleg áldozatkészségből feltartom inkább a kezem. Hogy a kérdésekre nem szavakkal, hanem beteljesítéssel kell válaszolni. Hogy a vágyaim néha elérhetetlen magasságokba is képesek elvinni. Hogy bár minden napomon elfogytam eggyel – általa nem kevesebb, hanem napról-napra több lettem.
Most az áprilisi szél éjjelenként, az utcákon lépdelve átfújja ugyan a zsebeimet, de a fogaim között megszűrt hideg levegőtől tisztább a vérem, mint hónapokkal ezelőtt. A sóhaj is nehezebb, súlyos. Oda hengeredik a murvával felszórt kacskaringós gyalogútra, ami a park fái között a kandeláberek fényén túl a semmibe veszik. Lépdelek. Akár a habarcsból elmozdított fél tégla, többé én sem találom meg a helyemet. Megtanultam, hogy nincs már örökké, csak tegnap van, meg ma, és holnap lesz: ha megadatik – de ez utóbbi nem biztos. A sok percnyi hazugság mára elleplezte az igazság örökkön valóságát. Így előbb-utóbb mindennek vége szakad, mert már senki sincs, aki annyira bátor, hogy hinne a végtelenben.
Ezen gondolkodom, míg a kardigánomon fityegő gombot csavargatom. Addig nyújtom, babrálom, mígnem egyszer csak elszakad a fonál. A zöld gomb a tenyeremben marad. Nézem, forgatom egykedvűen. Íme. Nincs más megoldás. Élni kell az életet. Mindenhogyan.


2022. április 3., vasárnap

VOKS POPULI - Gondolataim a közéletünkről


 
Voks populi

Az ellenzék, vagyis a Gyurcsány alá bevonuló kompánia úgy változtatja meg máról-holnapra a véleményét, ahogy majd a gazda diktálja neki. Semmi ethosz, semmi hosszútávú terv, semmi önállóság: ezek a hatalomért szálláscsinálói lennének bárkiknek, bármi áron. Politikai okokból nem mondják, hogy támogatják a bevándorlást, ám valójában csak a brüsszeli, New York-i füttyszóra várnak, máris lelkesen kollaborálnának. Megint csak a politikai haszon miatt nem hirdetik hangosan, hogy kockára tennék a haza sorsát egy bizonytalan kimenetelű ukrajnai kalandért, csak hogy megfeleljenek a nyugati eltartójaiknak, de valójában alig várják, hogy végre hűségesküvel bizonyíthassanak. Nekik nem a haza számít, pláne nem a magyar nép. Csak az a megveszekedett hatalom, a reváns, a bosszú vágya, hogy történelemformáló tényezőknek gondolhassák végre magukat. Nem szabad elhinnünk egy szavukat sem.

Harcz!

Sean Penn, akit a 21 grammban annyira szerettem elment Ukrajnába és Kijevben fotózkodott Zelenszkij elnök úrral, akit Hódmezővásárhely környékén Jeszenszkynek neveznek. Hiányolom a művész úr mellé a U2 énekesét, Bonot: kurva erős kép lenne, amint szőke, kék szemű, 25 éves egypetéjű iker, ukrán modellek között szorgoskodva röplapokat nyomtatnak PEACE felirattal. Látva a környezetet, az USA-ból Richard Gere is összecuccol, indul harcolni a tavalyelőtti Kijev szépségkirálynője második helyezettjével, mert az első helyezettel Hugh Grant temeti a lövészárkokat. Hálivúd papírzsebkendőbe borul. Stevie Wondernek visszaadja a látását Zelenszkij elnök úr kézrátétellel, majd ugyanezzel a lendülettel délnyugatnak fordul és Budapest felé energiát küld Márki-Zay Péternek, aki ettől mégiscsak kedvet kap ballisztikus rakétákat kilőni Putyin legtitkosabb dácsájára. Gyurcsány Ferenc visszaállítja az órát, hogy már délelőtt kilenckor is megihasson egy pohár viszkit. A CNN kamerái észreveszik Fekete-Győr Andrást a híres bokszoló Vitalij Klicsko oldalán, ahogy halált megvető módon egy huszonöt kilós aktatáskát cipelve rohamozza a lembergi Starbucks pultját, ahol kritikus a helyzet: délelőttre elfogy a szója latte. Kálmán Olga vasárnap reggel óta sírós hangon gyakorol egy ellenzéki közleményt, ami csak egy szó ismételgetéséből áll: Orbán, Orbán, Orbán... Gréczy Zsolt rá se ránt, pikáns mms-eket küldözget a budapesti ukrán nagykövet asszonynak, aki látva a fotókat elrendeli a konzulátus épületének a kiürítését és diplomáciai vesztegzár lép életbe. Megérkezik Marbelláról az inácsi pihenőhelyhez az első szállítmány nullás liszt, szólnak Szabó Tímeának, hogy három kötőjel négyszáz millió forint fejében legyen szíves vegye át a kis nejlon tasakokba porciózott cuccot. Bajnai Gordon elfelejt pislogni. Odahaza Karácsony Gergely felesége kardot köt, és a főpolgármesterre bízza a piaci bevásárló listát, de az szabadkozik, gondban van, ilyen embert próbáló feladatra nem biztos, hogy alkalmas, mert hiperpasszív. Cseh Katalin hónaljszőre közben csöndben burjánzik. Gattyán György pornóoldalát piréz hackerek támadják, Újhelyi Pista elfelejt visszamenni Brüsszelbe. Egy bejárati ajtó megkéri Kunhalmi Ágnes kezét. A másik Ágnes – Vadai – kikéri magának, hogy őt senki sem akarja zaklatni. Vágó István a középső kirakatot választja, megkapja Lendvai Ildikót esti kiszerelésben, tartozékokkal, amire beáll egy jótékony országos áramszünet. Jakab Péter rózsaszín mamuszban véletlenül a saját feleségéhez csönget be, aki szó nélkül fejbe csapja egy rúd parizerrel. Egy szófiai magánklinikán Dobrev Klára megszüli a 2026-os magyar költségvetést, a bába: Kéri László politológus. Vujity Tvrtko fejéről lefújja a szél a micisapkát, és kiderül, hogy a feje búbján taréjt visel. Molnár Áron bejelenti, hogy Bruce Willis után ő is felhagy a filmezéssel, disszidál Kelet-Londonba egy pizzériába, mosogatni, mire a hálás magyar publikum részéről felcsattan a jól megérdemelt vastaps. Így áll a helyzet 2022 tavaszán, amikor Magyarország mellett háború zajlik, és országos választásokat tartanak.

2022. április 2., szombat

EURÓPA VÉGE - Gondolataim a közéletünkről

illusztrációm



Casus belli

Egész egyszerűen elképesztő, mit meg nem enged magának a Budapestre akkreditált ukrán nagykövet asszony! Délelőtt a hazája nevében azt nyilatkozza, hogy semmiféle ultimátumot nem hajlandó elfogadni Moszkvától. Közvetlenül utána pedig ugyanezzel a levegővel elkezdi sorolni a követeléseit Magyarország felé. Bámulatos. Nincs rá jobb szó. Ilyetén egyre világosabban látszik az ukrán diplomaták megnyilvánulásaiból, hogy miért mérgesedett el a helyzet az oroszokkal. Elgondolkodtam én a harcias asszonyság mondatain. Szerintem adjuk nekik oda Kárpátalja mellé a Tiszántúlt, amíg szépen kérik, de csak Tótkomlósig, Békéscsabáig, mert abból a részből Pozsony akar gyarmatot magának. Majd a szlovákok eldöntik a másik ókori néppel, a románokkal, hogy azok a Hortobágy melyik fertályára tartanak jogos igényt, míg Erdély szerte az összes magyar nem tesz hűségesküt Bukarestnek. A szerbek most jóban vannak velünk, ők szerényen megelégszenek Bács-Bodrog megye alsó karéjával, aminek Segedin város lesz a központja. Titokban már idáig is akként értelmezték, csak eddig nem volt elég műmárvány fürdőszobacsempe, hogy a Kárász utca végén egy tízméteres Péter király szobrot állítsanak. A horvátok ősi földje a busók nyomán simán annektálható, egyedül a szlovénok maradnak hoppon, mert az alamuszi, de ügyes Bécs előbb rátenyerel a Dunántúl nyugati részére. És meghagyják nekünk a derék ukrán politikusok Budapestet, amit föl lehet gyújtani, meg a Balatont, amibe szépen, szisztematikusan bele lehet fojtani minden okvetetlenkedő magyart. Utána lesz egy nagyszerű Közép-Európa megint, amit az Európai Unió biciklis csendőrei vigyáznak majd ajakrúzzsal fölfegyverkezve, hogy a koldusok kalapjába dobott konvertibilis rubelt senki fia el ne lophassa.

Európa vége

Öt éve még azt mondtam, húsz évet nem adok az egész miskulanciának. Ma már azt mondanám, jó ha öt év múlva még ez a tákolmány állni fog. Tanúja voltam – belülről – a régi Jugoszlávia szétesésének. Ismerem az okait, emlékszem a körülményekre. Ugyanazokat a szimptómákat látom, csak most a nagyszerb Belgrád helyett az Egybesült Európa vágyvezérelt álma Brüsszelből árad. Ám már a régiek megmondták: ami nem szellemi alapokon, organikus módon jön létre, hanem a pénz diktálta érdek férceli egybe, az bukni fog. Inkább előbb, mint utóbb, de mindenképpen bukni fog. Ez törvényszerű. Erkölcsiség, hit, ethosz nélkül – nem megy. Még egy városállamnak se. Nemhogy egy kontinensnyi különféle népnek.

Hirosima elmarad

Heteken át vártam, aggódtam: ugyan, milyen baloldali atombomba fog robbanni, szépen időzítetten, ahogy az lenni szokott. Óvatos ember vagyok. Már a hideg levest is megfújom: nem érdekel régóta, ne papoljon senki a közvélemény-kutatási adatokról. Jó, ha ott is vezetünk, de nem ott fogunk nyerni. 2002 tüskéje nekem már többet nem jön ki a körmöm alól. Éppen emiatt lestem, miféle wunderwaffe fog elsülni, mekkora botrányt sikerül tupírozniuk ellenünk. Hát – ez lett. Viccnek komoly, de hogy komolyan vegyük, ahhoz már túl vicces. Provokációnak induló harmatgyenge kísérlet. Röhejes próbálkozás, és mindezt ráadásul megfejeli a Telex már februárban bekészített cikke, amit tagadni próbáltak, majd kiderült, hogy tagadhatatlan. Nagyon úgy fest, egy amatőr, román titkosszolgálati szállal bíró, nyilvánvalóan román ügynök által világgá kürtölt tucatnyi félig megégett, érvénytelen szavazólappal akarták agyonütni a Fidesz egy (1) mandátumát, amit a határon túli magyarok mindig behúznak a jobboldalnak. Mellé pedig egy blődnél is siralmasabb sms-kampány. Mi a következménye? Majd Bajnai pislog, hogy ehhez sem ért, mint a libatenyésztéshez.
Én nem bánom, hogy így alakult. Vasárnap, holnap ott leszünk, ha esik, ha fúj!

2022. március 30., szerda

A MODERN INKVIZÍCIÓ - Gondolataim a közéletünkről


A modern inkvizítor

Schiffer András megint posztolt egy okosat. A lényege, hogy immáron a facebook a legnagyobb könyvégetők közé került. Annyi iratot, dokumentumot, adatot tilt vagy cenzúráz, amennyit a világegyetem állása óta senkinek nem volt módja megsemmisíteni. De biz' Úristen, egyre-másra lassan azon vagyok, szurkolok Schiffernek, mihamarabb térjen vissza az aktív politizáláshoz. S bár harminc éve a Fidesz mellett állok és maradok, azt nagyon kívánom már, hogy egy új ellenzéki erő végre megjelenjék a porondon. Olyan, ami nem internacionalista, kommunista, pártállami gyökerű, hanem magyar. Magyarországi és magyar. Nem baj, ha nem konzervatív. Felőlem lehet liberális is. De olyan legyen, mint a Schiffer András: nemzeti liberális. Tehát a mai galerikkel szemben legyen hiteles, hazafias, tiszta erkölcsű és konstruktív, ha ellenzékben van, és kompromisszumkész, ha netán hatalomra fog jutni egyszer. Csak ilyen jellegű párt/pártszövetség jöhet szóba, ha valaha kormányváltásról kéne beszélnünk. Egyelőre azonban a Fidesznek nincs alternatívája.

Az év (tré)fája

Az immár európai hagyományú Év Fája versenyről kitiltották az orosz jelöltet. Igen. Egy fát. Nem tudni, mit gondol most ez a fa. Biztos van véleménye Európáról, a demokráciáról, a kollektív bűnösségről és általában a politikai játszmákról. Sajnálom ezt a szegény fát. Miért van olyan érzésem, hogy az Év Fája verseny sem különb az Eurovíziótól, meg a szépségversenyektől, ahol mostanában rendre politikai kritériumok alapján ítélik oda a díjat a győztesnek. Nem baj, hogy az Év Fája húsz éve ültetett homoktövis bokrocska, a lényege, hogy nemtelen, ami kisebb növénytani csoda. Az sem baj, hogy az európai dalverseny első helyezettje fahangú, de legalább néger és svéd. (És ha igazán nyerő, akkor ő is nemtelen.) Hovatovább a megválasztott szépségkirálynőt sem merik már követni a vécére, mert hamar kiderülne, hogy terpeszkedve a piszoárnál vastagon vizel, miközben a Bicska Maxi nótáját füfyüli, míg visszahúzza a sliccét. (Ki-ki döntse el a nemét.) Én már régen eldöntöttem. Ezekre egy nagy NEM a válasz.

Kutyakomédia

A Kutyapárt a modern kori magyar demokrácia olyan szégyenfoltja, amilyen az SZDSZ volt, majd a Momentum lett. Ne higgyünk a szemünknek: a jópofáskodás mögött kőkemény hatalmi ambíciók és most már ugyanilyen kőkemény egyéni és csoportérdekek vannak. Ami eleinte viccnek indult, és a magyar közélet állapota miatt ekkora teret kaphatott, az mára már nem csupán a tréfa kategóriájába tartozó idétlenkedés, hanem a magyar politikában való érvényesülés trójai falova, melynek a háttérben rendre feltűnnek azok a figurák, akik az összes nemzetellenes formációban fantáziát láttak. És tolják alájuk az ötleteket, a pénzt, mert a magyar szeret nevetni és különben is, a Kutyapárt mostanság a romlatlan igazmondás letéteményese, legalábbis ezt hiszi róluk az a réteg, aki mindig fogékony volt a másságra, a megkötésektől, szabályoktól mentes, valójában nagyon is beskatulyázott szabadságra. Legyünk észnél: ezek, bármilyen cukik, álarcot viselnek. Most nevet rajtuk a magyar. Utána majd sírni fog.

Kioktatnak bennünket

Én határon túli magyar vagyok. Ha nem is napi, de heti szinten eddig biztosan kaptam egy jókora ütést, odaszúrást, igaztalan vádat vagy rosszindulatú feltételezést a magyarországi ellenzék valamelyik megmondójától, mostanában egyre sűrűbben a vezető politikusaiktól is. Nem csak nekem esik rosszul az ilyesmi: minden határon túli magyar egyformán sértve érzi magát. Ha a kárpátaljai "utaztatott szavazókat" emlegetik, mi, délvidékiek is magunkra vesszük, ahogy a székelyeknek címzett belpesti kioktató hangnem is elhallatszik hozzánk, Szabadkáig. Mindazonáltal meg kell köszönjem az összes rosszat, azt az irigységgel és kicsinyességgel elegy penetráns gyűlöletet, ami a magyarországi ellenzék részéről felénk irányul. Így folyton emlékeztetnek arra, miért is nem szabadna megbízni bennük, és miért kell a Fideszre leadott voksaink révén – ahogy eddig, úgy most is – elzavarni a redves picsába ezt a balos-liberális vagy éppen fasiszta, de mindenképpen hazátlan kompániát.

2022. március 26., szombat

NAPLÓ - 154.


Sokat tanulok mostanság. Az idő nagy tanító. Nem csak a vekker mérte idő, hanem a kinti, váltakozó időjárás is feladja a leckét. Ahogy berobbant márciusra a nyárias tavasz, úgy vált bennem a világ észlelése egy másfajta ízlésre. Ingerelnek a megmagyarázhatatlan látomások, és a véletlenek is egyre sűrűbben köszönnek rám. Igyekszem sokat rajzolni. Skicceket készítek, jobbára ceruzával. A nagy egészet már sokszor szemrevételeztem. Kétségkívül unom is. Inkább a részletekre figyelek, mert, ahogy múlnak az évek már csak az apróságok érdekelnek. Rengeteg van. Pazar a világ, kimeríthetetlen élménytár. A nagy, átfogó látványát meghagyom másoknak.
Visszatér a rövidlátásom, a szónak abban az értelmében, ahogy a földön hasaló a fűszálak tengerében fölfedezi a bogarak létét. Aléltan, ébren és az álmaimban a parányi univerzálék az emlékeimmel keverednek. Mintha már újfent nem akarnék hosszan megírt, sokszor olvasott, közismert regénybe kezdeni. Helyette pársornyi szöveg elég. Egy bekezdésnél többet nincs kedvem böngészni. Olykor elcsöndösít egy sor egy egész napra. Egy szépen megtalált tőmondattal egy hétig is eléldegélek. Egy szó is elég. Csak igaz legyen, olyan igaz, amilyen a csillagok fénye. Más – nem nagyon számít. Várom a kevés, a kicsiny, a halvány dolgok meséjét.
Egy ideje azokra a pillanatokra vagyok fogékony, amikre fiatalabban nem adatott meg a képesség. Vagy, mert a sűrű tempójú, zaklatott rohanásomban elfutottam mellettük, vagy, mert éretlen ésszel éltem, vagy azért, mert a bőségben dúskálás közben méltatlan voltam a kicsiny összefüggések fölismerésére. Mostanában meg a lim-lom jelenségek immáron megtorpantanak. Mint tegnap.
Pénteken délelőtt a nap heve émelyítőn fűtötte az utcákat. A ház előtti platánfák rügye füllel hallhatóan pattant ki, fáradt fejét fölemelte a narancssárga mellényes, ismerős utcaseprő, a hűvös oldal járdaperemének homályán átütött a napfény, és a választási plakátok csaholó színe szemet bántóan virított a kandelábereken. Körbe se kellett néznem: a csütörtöki kép vajmi keveset retirált. Annyi különbség volt a tegnaphoz képest, hogy messzebb, a téren hangokat írt a levegőbe egy melódia. Hawai gitáron játszott egy muzsikus. Két sarokkal idébb is fölismertem a zene foszlányait. Jegyezzem föl, március 25-én, pénteken Pink Floyd szólt: Bárcsak itt lennél…
Újat írt a dallam, a semmiből lett a valaminek a vonzása. Az akkordok gravitációja elkapott. És ahogy lépdeltem közelebb, egyre közelebb, úgy kezdtem eltörpülni a fölém tornyosuló házak között. Súlyt rakott a hátamra valami, sajgás támadt a mellkason, a rám szakadó bazári fényben, ebben a fullasztó, tavasziasan giccses légkörben, elkapott a bizonyosság és hitelesség nélküli félelem. És tovább szólt, jajgatott a négy-öt akkord a gitárból. Különvált a hangszertől, a lompos zenésztől, és fájdalommá nemesedett, amit a húsvét lila fátylával takartak. Az utcák forgalmában gyertyák gyulladtak, ráncos kezek nyúltak régi levelek után, a madarak elhallgattak és meghalt a délelőtt. Egy ablakpárkány peremére odatelepedett a megértés képessége.
Az utcai muzsikus már régen hazapakolt, de én péntek este a Ligetben még mindig hallottam a dalt. Egy félreeső, megcsonkított padra leltem, aminek ülődeszkája hiányzott. A pad vázán csak a támla árválkodott és az esti árnyak takarták mindentől. Egy öreg fa vigyázott rá. A maradék deszkára leültem. Nem volt abban semmi költői, mégis szerettem ott. Figyeltem és álmodtam. Wish You Were Here...          


2022. március 24., csütörtök

NYESEDÉKEIM - Gondolatok a közéletünkről



Még 10 nap

Én azért mérhetetlenül el vagyok képedve (keseredve nem), hogy a jelenkori magyarországi ellenzéknek ettől a hódmezővásárhelyi fószertől különbet nem sikerült kiizzadnia magából: igaz, ez sem az ő kutyájuk kölyke lenne, hanem állítólag valami kiugrott, volt fideszes. Meg keresztény is, megint csak állítólag. Mindenesetre, egyedül pusztán azt remélhetjük, hogy a főnökével szemben neki nem sikerült többször bérmálkoznia. Akárhogy van, most – gondolom – a szemlőhegyi villában fogja a fejét a nagy konspirátor. Bakot lőttek Márki-Zay Péterrel. Azt hitték, outsiderként, fű alatt behúzza nekik a győzelmet. Aztán lett, ami lett. MZP még azt is szétcsapatta, amit kínnal-keservvel összetákoltak, a szarból várat is lerombolta, szocialistástól, jobbikostól, hogy a többiekről szó se essék, nem érdemlik meg. Ellenben Ferenc kéjúr DK-ja köszöni, virul. Nem jósolok azoknak se nagy jövőt: a Demokratikus Koalícióban sem az észlényeket kezdték gyűjtögetni. Helyettük ott tenyészik egy csomó komprádor politikus, szerény képességű megélhetési megmondó, miközben a Gyurcsány házaspár nagyon jól megél abból, hogy ők ma Magyarország legelutasítottabb férje és felesége. Mondom mindezt azért, mert végső soron a Fidesznek sem használ, hogy nincs méltó ellenfél. És a jobboldali jövőre nézve ez már négy év múlva is egy csomó kínos kérdést vet majd fel. Senkinek sem örök a hatalma. A tisztes megmérettetés végső eredménye az egész társadalom egészséges önképének a fokmérője, az igazolója. Csak csöndben bízom benne, hogy egy lassan körvonalazódó, igazán magyar jellegű ellenzék majdan ki fog fejlődni. Ami most van, az egy beteg, vesztes kompánia. És már ők is tudják.

Párhuzamok: Ukrajna – ex-Jugoszláva – március 24.

Srebrenicát és a bombázásokat is ugyanabban az országban éltem meg: akkoriban sűrűn változtatva más-más neve volt ugyan, de a lényegét tekintve Jugoszlávia egyik utódállamaként létezett, ma Szerbiának nevezik. A manapság is emlegetett srebrenicai mészárlás 1995 nyarán történt. A bombázások meg 1999 tavaszán, március 24-én, azaz pontosan 23 évvel ezelőtt kezdődtek, még mindig tisztán emlékszem arra az időszakra. Tehát nettó négy év kellett, míg az USA a szövetségeseivel felszították magukban a haragot? Kötve hiszem, hogy erről lett volna szó. Inkább azt mondanám, mert tanúja voltam, hogy az amerikaiak Bosznia után megtalálták Európa, a rivális gazdasági tömörülés egyik legnagyobb, legfájóbb és leggyengébb pontját – Koszovót ami Boszniához hasonlóan soha nem lesz életképes, európai értelemben vett állam, hanem csak egy kis lator, lepukkant ország, egy csomó maffiózóval, viszont nagyszerű, geostratégiailag értékes helyen, amolyan nyílt sebként tátong a kontinens testén. Ott a legkisebb nyomásra már fröccsen is a vér: nem csak képletesen. Ezért lett amerikai protektorátus. Bosznia is hasonló politikai sci-fi révén jött létre, csak ott a muszlim középhatalmak is odapakoltak a német-angol-török-szaúdi meg perzsa és CIA-s titkosszolgálatok mellé, bonyolítva a helyzetet. Ellenben Koszovó egy pompás kitaláció. Amire létrehozták, arra egykoron meg is fog felelni. Ahogy most Ukrajnán van a sor.

The End

Én most ötvenen túl vagyok. Úgy tervezem nyolcvan évesen szeretnék majd harcban meghalni. Remélem megkapom a Jóistentől ezt a kegyelmet. Hálás lennék érte. Sokkal jobb, mint ágyban, párnák között, vegetálva várni a véget, ahogy azt Petőfi szomorúan megénekelte. Tekintettel arra, hogy mióta az Árpád-ház kihalt, a magyar nép nagy átlagban százévente csinál forradalmat 1437, 1514, 1606, 1703, 1848, utoljára meg 1956 volt, egy következő, 2056 körüli balhé nekem pont jó lesz.

                       Pk