2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2022. szeptember 29., csütörtök

Pósa Károly: SÁR (regényrészlet)



(...)
A vidék erdeje, legelője, patakja és folyópartja a teremtett boldogság meséjét susogta bizalmas hangon. Igét kanyarított hozzá a fölöttünk köröző fecskék cikkcakkos betűje, a gyep mélységeiben horkolt a tespedtség, a közömbösségtől pedig a földi lét megvesztegethetőbb lett, mint valaha. Ez volt a legborzalmasabb.
Ez a tétlen nyugalom.  

Emlékszem, zuhogott az eső, zsinórosan verte a kis parasztházak zsúpfedeleit. A kerítésekre száradni kirakott párnacihák döglött madárként csüngtek a karókon, a kocsiszín alá behúzott szekér mellett lapítottak a kutyák, mert közben ködös felhő gomolygott be a házak közé a füzesek alól, buja illatú, halálszagú páraként, és az óarany színű sár lekvár gyanánt ragadt a hegyekből leereszkedő pásztorok bocskoraira. Jöttek orvul, alattomosan azok az idegen szívű, megkövesedett torkú csobánok a méregzöld erdővel sűrűn borított szirtek mögül, onnét, ahol nekünk, gyerekeknek még manók és tündérek daloltak újból, meg újból kezdhető életről, paradicsommadarak boldogságáról, pillangó szárnyú királylányok cikkantak a kelyhekből kelyhekbe, akik kezüket fogva, mézédes nektárt kortyolva napsugárban fürdőztek, és mindezek a tünemények egyek voltak az anyáink szájából elduruzsolt történetekkel. 

Ám azok a sáros bocskorokban közeledő, mocskos bőr öltözetű inas férfiak egyre csak lépdeltek a falu felé. Hatalmas markukban fejszéket lóbáltak, s mikor rájuk pillantottunk immáron nem a szirteken túli óriásokat láttuk, hanem a gyilkos szándékú vadakat, akik vérre, a mi vérünkre szomjaznak. Aztán az égő templomunk fénye bevilágította a plébánia elejét meg a kisbíró házának bevert ablakait, amiken a feltépett párnákból előzúduló tollak fehérlettek kavarogva, a halál pedig szilaj tort ült a sírástól és sivalkodástól megkergült éjszakában. Én akkor még gyerek voltam, a cserépben nevelt jácintomra borultam, a szülém az alsó konyhánk hátsó ablakán adott ki egy szolgálónak, aki megragadott és rohant velem a kefe sűrű bozótosba, a patak mellett alvó nádasba, ahol nyakig a vízbe szottyanva ücsörögtünk. Marták a hátunkat a piócák, de összezárt állkapcával kibírtuk hang nélkül, úgy hallgattuk a pokol zenebonáját. A fekete, vériszamos lármában fölismertem a vincellérünk ordítását. Már nem az életéért, hanem a halál megváltásáért könyörgött, szíjat hasítottak a hátából, majd a kapujára szögezték. Sosem fogom elfeledni a zsúpfedelekre dobott fáklyák nyomán fellángoló tűz ropogását, a zsarátnok fülsértő pattogását, amint húsz öles magasságba csaptak a lángok. A szomszéd asztagjai után előbb az istállókon, majd a Széles utca házain sorjában kukorékolni kezdett a rőt tarajú vörös kakas, a tollai perzselő lángnyelvek voltak, összedőlt, hamuvá lett azoktól a mindenség, csak az üszkös romok füstölögtek utána. Nem fecsegéssel akarom tölteni ki a hátra maradt időmet, hisz ember vagyok égben és földben egyaránt, akinek csak egy élet adatott. Az utolsó fejezet lezárásánál tartok. 
(...)


2022. szeptember 26., hétfő

Véres krumplileves

Zsákutcás rajzom

Eleinte azt hittem, hogy az oroszok gyorsabban elérik, amit akarnak. Nem így történt. A háborúba tevőlegesen beszállt a Nyugat, és most ukránok tízezreinek a halála árán mindenképpen térdre szeretnék Moszkvát kényszeríteni, meg akarják alázni Putyint.
Nagy hiba.
Aligha fog sikerülni, ugyanis azzal nem számoltak, hogy az orosz arzenál legfélelmetesebb és legerősebb fegyvere nem az atomrakétáikban rejlik, hanem az orosz néplélekben. Ez a különös magatartás, ez a gyermekien ellágyulni képes, majd minden átmenet nélkül szilajba átcsapó habitus sokszor bizonyított már a történelem során. Miként a keleti emberek észjárása – mondjuk a kínai vagy a japán világfelfogás – előtt is értetlenül áll az oktondi, nyugatos ember, pont úgy felfoghatatlan neki a keleti szláv mentalitás is. Például a lengyelek mély katolikus lelkesedésével sem tudnak mit kezdeni, pláne rejtély számukra az ortodoxok, az oroszok csökönyössége.
A véres játszma tehát folytatódik.
És még sehol sem repülnek az orosz nehézbombázók, nincs általános mozgósítás milliós hadtestekkel, az erőművek is egyben, a Szerbiát a NATO bombázások alatt gajra vivő grafitbombák se hullottak az elektromos áramelosztó központokra, a nagy kőolaj-finomítók, a gyáróriások termelnek, a gázcsap sincs elzárva, van benzin, működnek a liftek, a bojlerokból még folyik a meleg víz. Sőt, az ukrán fővárosban üzemelnek az éjszakai lokálok, diszkózik a jónép. Mindazonáltal nincsenek vérmes reményeim. Bajok viszont vannak, és még nagyobbak lesznek. Rádiót hallgatok, nézem a világhálós híreket. Taszít, amit látok és hallok. Eleget tapasztaltam már. Elegem is van az egyfelől-másfelől véleményekből, ám még így is mindig elbámulok a tematikus műsorokban vagy a cikkekben megnyilatkozó magabiztos szakértőkön, a megmondó embereken. Mekkora elánnal és milyen hitelesen tudják a veretes szemléletüket előadni! Pedig gyanítom, katona se volt némelyik, de hát tudjuk, a focihoz meg az izéléshez se kell gyakorlat, tudás, egyéb ismeret, mert azokhoz is mindenki mell-döngetve szokott érteni. Tavaly még a fél ország virológus volt, idén tavasztól katonai stratéga lett mindenki.
Szakértők? Egyikük sincs ott a helyszínen, ha ott lenne, akkor se sokat látna, csak részigazságokat. Ehelyett orosz és ukrán bloggerek, mindenfajta kütyüs szélhámosok "jólértesültségei" alapján osztják az igét: tegnap feketét mondtak, máma fehéret alapon nekik aztán édes mindegy, csak mikrofon legyen az orruk alatt. Közben egyik-másik egy harckocsit sem tud megkülönböztetni egy önjáró lövegtől, egy géppuskát egy gépkarabélytól. Buszon hallottam féle információkból hintik az igét, amit már nagyon unok. Tragédia, de unalmas tragédia.
Az egyetlen, halvány vigasz, hogy a magyar határtól azért elég messze zajlik ez a háború. Megnéztem, Budapesttől másfél nap autózásnyira találkató Harkov. Másfél ezer kilométerre lődözik egymást. Eddig csak a háború szelét éreztük. Eddig. Maradjon is így. Magyarország – és nekünk Szerbia, annak is az északi, magyarlakta része – külpolitikailag és geostratégiailag ebben a nagyhatalmi játszmában jól áll. Jó helyen vagyunk és – ha szabad így fogalmazni –, jó oldalon, azaz viszonylagos semlegességben: a szerbek a NATO irányába, mi az oroszok felé. Nagyon bonyolult ez a világpolitikai képlet. Rengeteg a kérdés, de ha a saját történelmi analógiáinkat nézzük, meg józan paraszti ésszel gondolkodunk, némi bizakodásra azért van okunk. Sovány vigasz, de ez van.
A tények makacs dolgok. Belátni, egyre inkább igaza van annak a magyar politikának, ami február 27-étől kezdődően azt mondja, hogy ebből nekünk ki kell maradni. Bármi áron, még akkor is, ha évekig csak krumplilevest eszünk. Amit kifőztek, egyék meg egymást a testvérek, csak minél távolabb tőlünk.
Mégis: akárhányszor a híreket hallgatom déjà vu érzésem támad. Én már ezt egyszer átéltem, a néhai Jugoszláviában.
Két lehetőség van:
Az első, hogy a háború gyors lefolyású lesz, tengernyi vérrel és szenvedéssel.
A másik lehetőség, hogy a háború lassú és elhúzódó lesz, tengernyi vérrel és szenvedéssel.
A neheze következik. Isten irgalmazzon nekünk.

        Pk

2022. szeptember 20., kedd

Pósa Károly: ŐSZI BUSZMEGÁLLÓ



Zörög a haraszt,
az ősz magának szaval.

Kigyógyít a zavaros érzelmességből:
a vizes pad karfáján
hosszú hajszál hallgat.
Átvilágít mindent
a bádog bódén a hibás felirat:
Légy boldog fijam

A lámpák hűvös fényébe révedő
arc formájú, gipsz stukkók áznak.

Az utca aszfaltja
egy volt-van-lesz térség,
rajta hever most az őszi estén
a gyerekkor, a kamasz testiség,
velük együtt, mint márvány járom,
a máshol hagyott ifjúságom
arcát elzárva lép elő,
mert az idő szabad,
régi nyomorában is dicső.

A platánfa ága könyökén
madár szeme fáklyáz sötéten.
Este a körösztöződésben
mély szeretet ébred, 
mikor a haraszt zörög keményen.
Szeretni kell azt is, ahogy
a hamuszín házak ülnek.

Amott, messzebb
egy szél gyűrte papír integet:
ott foszlik a tócsában
fehér leheletnyire
a tegnapi újság lepedője.


Illusztrációm

2022. szeptember 10., szombat

NAPLÓ - 163.

Öt éve minden nap leírom az álmaimat. A mai.


09.10. szombat. A Zenta felé vivő úton, nagyjából a Bosna Motel tájékán a túlvilági másik tanyámmal álmodok. Ezúttal a Tisza is ott folyik közvetlen a végében. A főút mellett a szomszédom lakik. A kicsit düledező, romos főépület mellett a még gyalázatosabb állapotban lévő melléképületei roskadoznak. Az én sosem volt, csak álmomban megszerzett, álmomban létező réti szállásom takarásban szerénykedik, ugyanis a főút mellett az odavalósi paraszt ízléstelenül felújított, de elhanyagolt, ormótlan háza éktelenkedik előtte. Gyakorlatilag a végszomszédja vagyok. A szomszéd udvara csupa lim-lom. Rossz terepjáróból, pontosabban azok vázából öt is sorjázik egymás mellett. A traktorokat, lepukkant munkagépeket és rozsdás ekéket, tárcsákat nem is számolom. Akácfák, nyárias, derűs az idő. Csak nekem ugrál a szívem: ugyan mi vár a rendetlen szomszéd portája mögött? Megvan-e még a tanyám, amit bár nem fizettem ki, de a hiányát érzem, mert tudom, elsőrangú helyen van, az volt a tervem, egyszer majd csodálatos szállást csinálhatnék belőle. A szomszéd a trófeával fölcsicsázott padláson matat: temérdek puskát, karabélyt pakol le valakivel. Rá is köszönök tréfásan, jó napot, tán háborúba készülnek? Kényszeredetten vigyorog vissza, szűkül a szeme. Rosszban sántikál, lesír róla. Nincs benne bizalmam. Kerek képű, idősebb sutyerák. Ravasz, számító, és örökké kicsinyes. Tipikus sunyi paraszt. Vadászni indulnak, mondja, aztán fölinvitál a padlásra, egy fehérre meszelt, rozoga létrán kelletlenül mászni kezdek. Nem ódzkodok, hogy szédülős vagyok, nem akarok bizonyítványt magamról, inkább megnézem a panorámát. A létra széles, de olyan rossz, hogy alul legalább három-négy foka hiányzik. Nem is értem, hágcsók nélkül miként bírok fölkapaszkodni vagy másfél méterrel följebb. A tetőtér alatt mindenütt galamb tollak, ürülék, régi takarmány. Porszag. Falak nincsenek, csak a gerendázat meg a födém: ellátok a Tiszáig. Megpillantom a tanyám tetejét nem messzire, kicsit meg is könnyebbülök – még ott van. Lefelé menet nagyot kell ugranom. Szaporázom a lépteimet, bukdácsolok kifelé a feltúrt, gödrös szikes legelőn. Caplat mellettem egy helyi gazdaember, vadász, az magyaráz, mennyi távlatot látnak a vidéki turizmusban. Nemigen figyelek rá. Fázok előre a látványtól, és igazam lesz: borzalmas, se népi, se modern kúria tárul elém. Kell egy kis idő, mígnem levegőt kapva észreveszem, hogy ez még mindig nem az én tanyám, az hátrébb van. Lúdnyáj, tyúkok mindenfelé, ligetes az óriási udvara a selyemtéglás, rácsosan üvegezett hodálynak, vendégháznak – vagy tudom is én minek. Csak ha az enyémet nem nyúlták még le! Ezt veszem ki a szavukból, tán még árulják. Közben majdnem megfulladok a dühtől, hogy lehet így elrontani egy jó fekvésű, hajdan álomszép bácskai szállást. Végül elém tárul a turistáknak szánt cirkusz mögött, kőhajításnyira megbúvó tanyám is. Dombocskán áll, ecetfák veszik körbe. Lakhatatlan, de szép. Sajnos, túl közel van hozzá az új szomszédság. Azon morfondírozok, hogy a mindenkori vendéglátás lármája biztos áthallatszana hozzám. Lemondóan vakarom a fejem. Dönteni nehéz, mégis. Úgy gondolok erre az épületre, mint egy elszalasztott lehetőségre. Álmomban is nyugtatom magam: Kishomokon a hacienda megvan, emerre úgyse lenne most pénzem, ráadásul a felújítása még annyiba kerülne… És tulajdonképpen minek nekem két tanya? Erre ébredek. Hat elmúlt. Borús idő fogad. Rendet teszek a frizsider tetején, egy csomó régi dokumentumot a szemetesbe dobok.

2022. szeptember 8., csütörtök

Re-vízió



Nem élek a Holdon, látom, mi történik a nagyvilágban. Amit látok – nem tetszik. Válság válság hátán, háború, éh- és fagyhalál jövendölése, Európa és általában a glóbusz csődje mellett anyagi és erkölcsi értelemben is elkeserítő képet mutat a valóság. Ha mindez netán nem lenne elég, ráadásként az emberi hülyeség szeméthalmait is folyton kerülgetni kell.
Egy ideje beszédtéma a közösségi térben, hogy az orosz–ukrán háború hozadékaként térségünkben esély mutatkozhat az országhatárok megváltoztatására. Mivel ez a felvetés mifelénk mindig tabunak számított, a lenti szavakat csak patikamérlegen adagolom, óvatosan teszem közzé a véleményemet.
Mondom úgy, mint délvidéki magyar: Kárpátalja Magyarországhoz visszacsatolása ugyanolyan vágyvezérelt álom, mint azok óhaja, akik Gyurcsány Ferenc újbóli magyar miniszterelnökségében bíznak. Az előbbi minden reálpolitikai alapot nélkülöz. Az utóbbi is, ám az legalább megnevettet bennünket.
Gyurcsány? Nonszensz, bocsánat.
Kárpátalja kérdése komolyabb kategória. Nem vidámkodunk rajta.
Jómagam reménytelennek tartom. Egyszerűen nincs meg rá a fedezet. Az anyaország több mint félmillió – nehezen integrálható – magyarul beszélő (!), majdhogynem identitás nélküli állampolgárával is csak kínkeservesen boldogul. Egy csomó szociális, kulturális és egyéb kérdés merül föl, valahányszor a leszakadó térségek, a borsodi-szabolcsi régió, vagy az Ormánság kerül szóba. Aki netán nem értené: igen, a mélyszegénységben élő cigányok felzárkóztatására gondoltam. A most zajló átfogó program sem nevezhető egyértelmű sikernek. És ez még hosszú ideig így lesz, így marad ez az áldatlan helyzet. Tűzoltás folyik, a megoldás nagyon távoli, nem is látszik.
Akkor most gondoljunk bele, vajon mi lenne, ha egy területi visszacsatolással Kárpátalja – úgy mindenestül – visszakerülne az anyaországhoz? Infrastruktúra terén egy nagy pozitív nulla, ipara alig van, mezőgazdaságilag értékelhetetlen, a tetejébe pedig Magyarország a megmaradt magyar népesség mellé körülbelül ötször annyi egyéb nációhoz tartozó tömegeket kapna, akiknek jó része holtbiztos, hogy kézzel-lábbal tiltakozna az impériumváltás ellen. Az is borítékolható, hogy fegyver is lenne dögivel, szép kis slamasztikába kerülne Magyarország, mint a britek Észak-Írországban. (A párhuzam sántít, de a terrorizmus itt is, ott is vérre ment, vérre menne.)
Dettó a Délvidék.
Kétszázezer magyar mellé egymillió Szeged alatt élő szerb kapna új állampolgárságot? Nem százezer Crvena Zvezda-szurkoló, hanem egymillió granicsár? Megérné? Ne áltassuk magunkat, ez a demográfiai vonat elment, már nagyjából hetven éve.
Viszont amit lehet, azt Budapest szépen csinálja: kiváltságok a határon túli magyar gazdaságoknak, vállalkozóknak, az ottani magyarul tanuló gyerekeknek. Gazdasági értelemben Magyarország mellé sorolni, kötni az elcsatolt entitásokat. Borzasztó lassú, nem látványos és mégis, ez az egyetlen hatékony módszer. A többi, Nagy-Magyarországos autós matrica, kalász-kalász, árva magyar kalász éneklése, térképes határhúzogatás – mind-mind pusztán merő illúzió.
Én már vitatkozni sem látom értelmét erről. Ellenvélemények, ködlovagok, álmodozók persze akadnak. Vannak. Legyenek.
Ez a világ rendje. Hogy létezik normalitás, röghöz tapadó tényekkel és ott valahol, a nemzeti párába burkolt csodavárás közepette megvan az abnormális gondolkodásmód is, amivel nem az a baj, hogy hülyeség, hogy szűk keresztmetszetű, ráadásul idegesítő is tud lenni, hanem az, hogy rendkívül félrevezető.
Márpedig a jövő érdekében nem ártana tisztán, a realitás talaján maradva tervezgetnünk. A magyar jövőnket csak úgy, mint a személyes jövőnket.

Az orosz spájz

 


Nagyon ritkán, majdnem sosem szoktam diskurzust folytatni a közösségi térben. Ódzkodok a parttalan eszmecserétől. Taszít és egyben riaszt az értelmetlensége. Ha véleményem van valamiről, jobbára a bejegyzést közlő ismerősnek írok, aztán elküldöm üzenetben. Hatékonyabb is, személyesebb is. Valamelyik nap nem bírtam magammal: kedvem támadt, megint leálltam vitázni, én balga… Pedig tisztában voltam vele, semmi értelme, hisz mikor a szemellenző fönt van, hiába mondanék bármit, a túlfélről nagyjából az rá a válasz, hogy Orbán Viktor. Ismerem ezt a fajtát. Kár a szót pazarolni rájuk. Az orosz-ukrán konfliktus miatt most megint túl sok stratégiai zseni ébredt fel békés álmából. Néha viccesek, vidám perceket okoznak, néha csak ingatom a fejemet, mikor olyanok elemzik a hadi helyzetet, akik szerint a harcjármű pusztán a harckocsi szinonimája, és minden lánctalpas nemes egyszerűséggel – tank. Pedig hangozzék bármilyen szörnyen, a háború is egyféle művészet: a megtévesztés, a képességek, az időjárás, az utánpótlás, a morál és még sok minden közrejátszik benne. Ehhez képest se szeri, se száma az okosoknak. Nincs mit tenni. Amíg lószar van, addig veréb is lesz.
A minap arról szólt a polémia, hogy vajon hatékonyak-e az oroszokat sújtó szankciók? Egy – a témában felettébb jártas – polgártárs lelkendezve írta, hogy a Moszkva elleni retorzióknak hamarosan beérik a gyümölcse, Putyin kapitulálni kényszerül. Hogy miért? Mert. Nem lesz pénze a muszkának. Ilyen egyszerű ez kedveseim. Egyet mondanék, mindenféle világ- és gazdaságpolitikai összefüggések taglalása nélkül. Azt meghagyom az efféle megkeseredetteknek, akiknek a politikai preferenciájuk egyben az életük értelmét adja. Szakértsenek tovább a kocsmában, az elvtársi chatszobákban, bánja kánya. Nekem egy életem, egy időm van. Nem akarnám hiábavalóságokra elpocsékolni.
Mindenesetre az tény, hogy Oroszország egy kontinensnyi állam, mindenféle természeti kinccsel, energiahordozóktól kezdve az urániumon át egy csomó ritka bisz-basszal, ásványi anyagokkal, nem mellesleg a világ édesvízkészletének a tekintélyes hányadával. Európának mindez nem kell? Ráadásul megfizethető áron? Ha nem, nem. Az oroszok vállat vonnak és üzletelnek azokkal, akik kapva kapnak az alkalmon, hogy betöltsék azt a keresleti űrt, amit méltóztatott rájuk hagyni a saját hatása alá került, elmebeteg Nyugat-Európa, mert megmagyarázták nekik, hogy az USA meg Norvégia a föld alól is demokratikusabb cuccot küld, mint az oroszok. Igaz korántsem elegendőt, de legalább méregdrágán. Ám ha a vágyvezérelt televíziókban azokat a klímasemleges rózsaszín fóka bébiket mutogatják, amiknek olyan cuki a bundájuk, meg csillog a gombszemük, akkor egy milliárdos humorista irányította bábállam miatt biztos megéri minden Uniós polgárnak lóbogarat, sáskát vacsorálnia, és pokrócban ücsörögnie Brüsszelben, Párizsban, vagy Berlinben.
Magyarán, az oroszoknak van a spájzban bőven. Emezek meg szépen éhen döglenek, ha így folytatják. Nem kár értük. Majd gender-kompatibilis koporsóban kaparja el őket az utolsó haladó demokrata. Ha marad belőlük, hírmondónak.

2022. szeptember 6., kedd

Pósa Károly: HÉTSOROS


Megállt olykor, ha a napok túl gyorsan teltek.
Mezítláb a Járáson várt, hol áradt a nyugalom,
háta mögött Bánátban a nap tányérja csempült,
homlokán sarlós ráncot szántott a közöny, az unalom.
Zörgő vihar ha készült, ha emberek térdepeltek,
nem ágált, csöndben hallgatott:
Méltányosságot remélt a tenyérbe simuló ugaron.

Bácskában a kékek, Budán a sárga színek érdekelték,
s míg halántékához egy késő őszi nedves tincs tapadt,
a fákat nézte, a bokrok alját, a tarlót kutatta,
zsebébe gyűrte a romtanyákon elhaló hangokat.
Álmait jegelte, volt sok éhes, szétgurult emlék,
a szíve a sziken, a végtelen utat dobogta:
Szeme hideg öblében így is fakadt elég tűzfény.

Most az ismerős kis közben bólint a szögelt feszületnek.
Lappangó, béna csönd borul a tenger sós vizére.
Gyászruhások az időt hordják, a múlt megszületett,
mikor a dűlő homályát egy gémeskút merte az égre.
Amint a sziklák közti leandernek harmat pörög levelére,
halászhálókat fúj a szél, nyílnak a reggelek.
Ő felkel, indul. Előtte néma házak, fehér kövek sereglenek.

2022. augusztus 30., kedd

NAPLÓ - 162.

 


Amíg a közép-európaiság izzadt augusztusából, ebből a már nyáron is cefreszagú bábeli nagyvárosból nem léptem át a másik, ismerős és elviselhetőbb létbe, a nagy kék kedély világába, addig csak Budapest hétköznapi, zsírpapírba fulladt foltjai táncoltak a szemem előtt.
Utaznom kellett: elegem volt az égő aszfaltból.
Elegem lett a sárga napon olvadó, az utcákon tébláboló bábokból, a tömeg viaszpanoptikumából, a menedéktelen közterek látványából, abból, hogy pengevékony papírokon félbe hagyott mondatok árválkodnak, hogy a fák koronája alatt petyhüdten lógnak a fém huzalok, miközben a trolibuszok unott hangon búgnak át a kereszteződéseken. Sokáig tűrtem, mégis. Halasztgattam a kezdő lépést. Végül egy szerdai napon menthetetlenül rám tört a mehetnék érzése. Ellenállhatatlanul, kényszerítő erővel támadt bennem, akár a veszedelem. Egy tüszős mandulagyulladás ilyen, vagy egy heveny gyomorfekélyes roham…
Fájtak a gondolatok is, amint a régebbi emlékek akkut módon felrémlettek. A forró belvárosi éjszakák egy-egy darabkájában olykor már a tengeri szél zúgását is neszül vettem. Álmomban ismét azt a hatalmas tengeri csigát tartottam a fülemhez, amiből gyermekkoromban kihallani véltem a hullámok moraját. Úgy könyököltem föl a vetetlen ágyon, zilált lélekkel, hogy az öböl köveinek súrlódó moraja, a víz locsogása még ébren is kísértett pár percig. Akkor bugyogott föl bennem a dac. Már tudtam – menni akarok. Mindenáron.
Aznap korán keltem. Afrikai hőségben, részegen dülöngélt át velem az autó a dél-alföldi rónán. A verőfényben aszott napraforgók száradtak, idén – sajnos – jelképpé vált a lekonyuló, öklömnyire zsugorodott, szénfekete fejük. Az aszály semmit sem kímélt. Odafönt az égen árnyék nélküli madár vitorlázott. Felhő, hóka foszlányok: sehol. Csak a párátlan lebegés. Hetek óta a kánikula hintaszékében ült a vidék, széjjel mért kiégett kukoricások zizegtek, integettek az elsatnyult bokrok, amelyeken a melegtől összesorvadva, ernyedten lógtak a levelek. Kétségbeesetten vágytam el innét. Ültem a gépkocsiban, csapta a homlokom a bágyatag huzat. Azon járt az eszem, hogy a fokozatosan érő reményem hamarosan tán sarjadni kezd.
Az út melletti bácskai fák mozdulatlanságában szelíd mérték és szomorúság mutatkozott. Izzott a levegő, a lankákon szárazon zörgött egy parasztkocsi, harákolva baktatott Telecska irányába, amerre a fehér platnijú dűlőút Ustorka meg Orompart felé iramodik, oda, ahol a zsírosan bő termőföldeken valaha hatalmas dinnyék cukrozták a levegőt, és a falu egyetlen utcáján vasárnaponként húsleves illata festette meg az akácfák árnyékát, míg a virágok között röpülő szél elfelejtett imádságokat vitt titkon. Onnét származom. Az is egy haza: régtől fogva bizonyosságom.
Aztán este lett, gyámoltalan sötétség borult ránk. Szerbia közepén egy benzinkúton tankolni kellett. Zoknit húztam, furcsállottam, hogy valahára nem izzad, hanem fázik a lábam. Hajnali egy órakor egy szótlan, hórihorgas vámos nézte át a dokumentumainkat. Az út akkor már több mint nyolc órája tartott. Hamar elmúlt, nem volt fárasztó. Míg a szerpentineken kacskaringóztunk, mértéktartón pár homályos pilács fénylett messziről, alvó kőházak ablaki pislogtak felénk világító akarattal. Kialvatlanul, félig vakon, reflektor sugarában kanyarogtunk, buktunk alá és nyomultunk fölfelé a szurdokok oldalán araszolva. Számolni kezdtem visszafelé. Montenegró szikláinak taraján korán kelt a nap. Először az ormok penge peremére fehéret karistolt, a hegyek derekán a kőbányák homályára püspöklilát, legalulra pedig, az olajfa ligetekkel takart meredélyeken olajzöldet piktorolt sok feketeséggel a lassan eszmélő mediterrán napkelte. Reggel megláttam a tengert. Szép volt, mint egy alvó lány. Visszabillentem egy boldog egyensúlyba. Megint hazaértem.

Csomagos ember - Podgorica

 

RÉSZLET (Montenegró)

 

25 x 40 cm

2022. augusztus 16., kedd

Az oroszok

Ismeretlen orosz festő műve


Hónapok óta a bögyömben van ez a diszkriminatív szemlélet.
Szinte kérkedik a világ azzal, hogy kollektív bűnösként elítél, szankcióz, becsmérel és megaláz egy komplett népet.
Nem a vezetőiket, nem a politikai hatalmat gyakorlókat, vagy netán a katonai elitet: mostanában egy nemzetet lehet páriaként kárhoztatni. Mi több, nem lehet – szinte elengedhetetlenné vált. Már ha valaki a „haladó” világ tolerancia bajnokai közé akar tartozni...
Akkor rúgni kell egyet az oroszba. Demokratikusan.
Utazókba, üzletemberekbe, sportolókba és művészekbe, a legutolsó szentpétervári melósba is páros lábbal bele kell szállni – így illő.
Gondom van nekem ezzel a kötelezővé tett szokással.
Nem jó vége szokott lenni annak, ha származási alapon ítélkeznek milliók felett.
A történelemből már megtanulhattuk volna. De hát sem ezt, sem mást nem tanultunk a múltból. Hiába minden.
2022-ben a nyugaton és máshol élő családok felett pálcát törni, bankszámlákat befagyasztani, vízumokkal trükközni, nyaraló turistáktól útleveleket bevonni, kollektív bűnösséget kiáltani 220 millió oroszra: ez maga a megtestesült nácizmus.
Persze, ha a nyugati értékszemléletet nézzük, valahol csak folytatni kellett a XIX. századi hagyományt, a legelső brit koncentrációs táborok búrjainak megbélyegzését, amit csak lekoppintott a náci Németország, amikor Bergen-Belsenbe, Dachauba, Sobiborba deportálta az európai zsidóságot meg az „alacsonyabb rendű” fajokhoz tartozókat. Aztán a csehek-tótok is hamar megkedvelték a magyarokat kisemmiző Benes-dekrétumokat, máig hivatkozási alap náluk. Bezzeg Európa ilyenkor nem jajdul fel.
A „bezzeg Európa” mára nem is néma cinkos, hanem teli szájjal kirekesztősdit kiabáló cseléd lett. Egy másik hatalomé, aminek néha akad neve, fővárosa, vezetője, néha meg nincs, csak találgatni lehet, vajon milyen sötét erőknek érdeke a világ káoszba taszajtása. Egy biztos: mindamellett, hogy a jelenlegi háború elindítója vitán felül Moszkva volt – ilyetén tehát agresszornak tekinthetők az orosz csapatok –, azért azt sem árt hozzátenni, hogy ebben a történetben a másik fél is az egy híján húsz szerepét játssza. Ugyanis az oroszok tudják, hogy a peresztrojka meg Jelcin szó szerint bagóért eltapsolta, amit 1945 után újjáépítettek. Aztán a Baltikum államai nyíltan átálltak a nyugati erők oldalára, holott semlegességet ígértek, pont ezért hagyott békét nekik Moszkva. Az ukránok megkapták a viszonylag fejlett posztszovjet mezőgazdaságot, a bányavidéket, jó néhány atomerőművet, a hajdani nagy hírű hadiipar tisztességes részét, a saját hadsereget: és mikor mindez a birtokukban volt, az oroszok ellen fordultak. Előbb az orosz többségű régiókat vegzálták, folyt az orosz vér. Aztán már nyíltan a nyugati riválisokhoz dörgölőztek, akik üveggyöngyökért fölvásároltak mindent, amit Ukrajnában érdemes megvenni, miközben a világ egyik legkorruptabb politikai vezetését állították szolgálatukba.
Persze, hogy felmordult az orosz medve. Odacsapott.
És egyesek úgy tesznek, mintha bizony ezen álmélkodnának. Holott alighanem éppen nekik pont ez is volt a szándékuk. Megbolondult minden.
Most itt tartunk.
Igazi orosszal fölnőtt koromig sosem találkoztam. A könyveiket akkoriban nehéznek tartottam, Szolohovot untam, Dosztojevszkij modorosnak tűnt, Asimov meg inkább volt manhattani sci-fi szerző, mint orosz író. Ezért a filmekből tájékozódtam, milyenek lehetnek. Azaz pont a filmek tettek róla, hogy alaposan félreismerjem őket. És most nem azokról a blőd mozikról beszélek, ahol az amerikai szuperhős – néha Rambónak hívták, néha meg nem – mindig kivégzett a rossz oldalon lődöző oroszokból egy hadosztálynyit, hanem olyan filmekről, ahol legalább nyomokban megvolt az igyekezet az orosz néplélek hiteles ábrázolására. Mondanom sem kell, a ritkán megnyilvánuló jó szándékon túl itt sem volt sikeres a nyugati filmipar. A Doktor Zsivágó rózsaszínre tupírozott szcénáin már tinédzserként is csak szíszogni tudtam. Például van egy jelenet, amikor a főhős visszatér az évtizedekkel korábban lakatlanná vált főúri kúriához. Kint süvölt a hófúvás, néhány törött ablakon befütyül ugyan a szél, de a falakon továbbra is ott porosodnak az arany rámás festmények, a kandallón sorjáznak a míves porcelánok, és a faragott bútorok is érintetlenek a kötelező pókhálók alatt. Aki kicsit is élte, aki ismeri a kelet-európai mentalistást, ezen csak vinnyogva nevet. Itt egy véletlen leejtett zsebkendőnek is nyomban terem új gazdája, nemhogy egy évekig tárva-nyitva álló kastély berendezésének.
Persze Hollywood ezt nem így látta, miként ma is összevissza, a saját szája íze szerint szereti magyarázni mások erényeit és hibáit. Nem csak az oroszokét. Ha a forgatókönyv és a közönség megkívánja, romantikus mesét képesek gyártani a legvadabb tálib gazemberről is, ahogy az ellenkezőjét is leforgatják: egy szabadságharcosból simán terroristát faragnak. Mikor mit kíván a Fehér Ház politikája.
Amikor a kilencvenes években enyhült a hidegháború, és már nem volt komilfó a Szovjetuniót démonizálni, akkor kilövési engedély lett előbb az arabokra, majd a szerbekre, a latin-amerikaiakra, utána az észak-koreaiakra, hogy a két évtizedes kitérő után az amerikai filmipar ismét felfedeztesse közönségével az oroszok gonosz mivoltát. Ebbéli szándékukban az a legvisszataszítóbb, hogy az oroszokat nem pusztán az ördögtől való pokolfajzatokként láttatják, de hülyének is mutatják mindet. Magyarán, nem elég, hogy elvetemültek, de egytől-egyig buták is. Ki nem látott volna magyar szinkronnal, mű orosz kiejtéssel egy Specnazos hústornyot a legostobább módon meghalni? A filmek első harmadában kiírják őket a szereplők listájáról. (Azt már kevesen tudják, hogy a Specnaz tagjai nem csak fizikailag, taktikailag, pszichikailag voltak és vannak prímán felkészítve, de olyan elméleti oktatáson – például földrajz és biológia képzésen – esnek át, amit a megfelelő amerikai alakulatokban szolgálók legföljebb tisztként kapnak meg a West Pointon, vagy máshol.)
Amúgy az elmúlt háromszázévnyi orosz irodalmat, képző- és zeneművészetet, az építészetet, egyszóval a teremtett orosz kultúrát tessen szíves bárki összehasonlítani az amerikaival. Az utóbbiért elég lenne egy szippantós kocsit küldeni. És mégis úgy vélik, joguk van rámondaniuk valakire, hogy az barbár. Hofi után szabadon:
– Melyikre?
– Há’ mikó’ – melyikre...


Pósa Károly: ASZÁLYOS ESTE



A kis udvarban terített asztal.
Morzsák, elköltött lakoma.
A kertben alma és alkonyszag.
Mint mikor acél folyik,
az égen olvad a halványkék láva.
Aztán dehogy, mégsem...
Augusztus kacérkodik
a nyár esti füttyszava hegyes,
míg a szilaj nap a zeniten
a kiszáradt búzaszem
fájását illeszti a szem íriszébe.
Kacskaringósan, cifra iszony,
az éji hold forró sugára is
kiélezett, árnyék nélküli, akár
a hangtalan sikoly.

Zene nincs, meleg csönd kong távol,
a ritmusa kopog, bágyadt
pamacsokban nyárfa pihe szállong.
Gomolygón, szilaj délibáb táncol:
a keble aszott, viaszsárga,
a füle két narancs piros láng,
a teste vad, nem tiltakozik
a haja rőten utána lobog.
Eper, kalács és vér illatozik.
Lejjebb, ahol nem látják
egy soha meg nem érkező
vándor tarisznyája hever.
Viszi a Nyár a dőre világot,
elég kezdetet, elég véget,
halott délibábot is látott.

2022. augusztus 10., szerda

Pósa Károly: MADÁR A KELETINÉL

Illusztráció: Tica a Bethlen utcában


Az aluljáróban
a Keletinél
– a pályaudvar hóna alatt –,
(rég volt már, tán kedden)
az idő fortyogott, pállott:
majdnem indultam haza,
mentem Kanizsára.

Egy féllábú, nyomorék galamb
állt velem szemben,
részegen téblábolt,
csőrével esti szélt lehelt.
Hullott, piszkos tolla
 titkon, valahogy megállított.
Fáradtan pislogott, bután,
haldoklón nézte az aszfaltot.
(Mégis, mit reméljek?)
Égő szemmel sírt az a sok
idegen nép, a sok ismeretlen,
a vállamat súrolva
a fél világ ment el mellettem.
A falnak dőltem, hagytam:
itt soha, semmi se volt ingyen,
a Keletinél.

De a madarat meg engem
vigyázták a házakról az angyalok,
az ereszek alatt lógó,
gipszből öntött pogány istenek,
akik mosoly nélkül intenek.
Amott szilaj táncot roptak
a faragott oleander bokrok,
míg az ablaktáblákon égtek
a tegnap észlelt álomképek.

A Keletinél
a szétmálló szavak tengerén,
leselkedett a híg szenvedély,
ahogy a csupasz vállú nőket
a nyári tér öblös torkán
köpte föl a mélyből a 2-es metró,
miközben a kánikulai porban
egy púpos hegedűs játszott:
G-dúrban? G-mollban?...

Ismerősek voltak a hangok,
puhává olvadtak a durva kövek.
Sóvárgó tekintetek, arcok:
az utazók dagadt bőröndnyi
emlékkel a lépcsőkön jöttek,
mint éhes kincsvadászok,
az ájultan heverő Budapestre,
ahol kétmillió madárijesztő
– hasonlatosak énhozzám –
tévképzetet, tévutakat járva
lelt hamis mosolyú fél-hazát:
házat nem, csak kígyó ösvényt,
ami nem tudni hova fut, futott,
elszaladt az élettel a hóesésig,
várva a kisiklott vonatot
ami sosem jut szereléséig,
örökkön örökre késik.
Este lett.

Sárgán állt az indóház sarka,
fénylett, mint a csöpögő jég.
Odébb egy lámpán az égőt cserélték
mint engem, mikor rángott bennem,
ami már nem egész, és már nem fél:
az ökörnyálnyi vékonyan hintázó,
megalvó ínség a Keletinél.

2022. augusztus 7., vasárnap

NAPLÓ - 161.

 


Néha meghőkölök attól, ami rám vár. A saját magamnak feladott lecke aggaszt.

Írni, rajzolni kell, kicsit festeni is muszáj, és ez borzasztó felelősséggel jár. Hajnaltájt, mikor valamiért megébredek, menten a teendők jutnak az eszembe. Kísérteties pirkadatok az ilyenek. A súlyos, és mégis hangtalanul tovalibbenő álmokból a valóság még nyomasztóbb közegébe csöppenve ilyenkor érzem a szekrény tetejére tett vekker minden tiktakoló másodperce mögött a szó hiányát. Érzem az űrt az oda illő mondatok helyén, a soha meg nem húzott ceruzavonalak deficitjét, egyszóval azokat a foghíjakat, amiknek fantomfájását csak az neszeli meg, akiben ott szúr legbelül minden ki nem mondott gondolat, akiket bánt az üresen maradó papír, vagy a vakrámára feszített vászon hulla sápadt fehérsége.

Pirkadatkor, résnyire zárt szemem mögött főpróbát tartok. A fejemben bizsergő viszketéssel rendezem a dolgaimat. Van, hogy nem bírom ki: tollat ragadok, cédulára jegyzetelek.

Lelkesítőleg hat rám, hogy az éjjel kipihent agyam az álom éteri szféráiból olyan útravalót kapott, annyi értékes szuvenírt hozott vissza magával, amit az ébrenlétben okosan lehet kamatoztatni. Föltárul az éjszaka kincsesládájának a fedele, mert a test elterülve, moccanatlanul öntudatlan ugyan, de a lélek kóbor állapotában a Tejút csillagporát méri épp a zsebbe. A fejfájós délelőttök megváltása lesz belőle. Egy-egy jó ötlet az aktuális esszé anyagához, fordulat a regényben, csiszoltabb látásmód a készülő illusztrációnál, amikor mint egy villámcsapás után a megperzselődött legelőn az ózon szaga, az álom béli vízió átható illata csak lassan foszlik semmivé a párnahuzat gyűrődései fölött. Bolond reggelek. Tegnap hisztérikusan sütött a nap, negyven fokot ontott az aszfalt, hogy mára feloldozásképpen a borús ég alatt virágszirmokat sodorjon a hirtelen érkező nyári vihar, eső lába lógjon – eszelős augusztus az idei… A nedves tetők gerincén megül a régi nyarak emlékezete.

Felelősséggel teli ez az idő. Hinni és érezni kell. Most a kánikulában is hideglelős tekintettel nézem az előttem virító papírt, a tus toll hegye elevenen remeg a bal kezemben. A falakról, mint önelégült zsarnokok, dölyfösen tekintenek le a már elkészült, bekeretezett képek, amik hasonlatosak az alkotó reménytelen sorsához, mert egyszer elkészültek, az akkori állapotot véglegesítették: lezártak valamit, soha vissza nem térőn. Egyetlen ecsetvonással, egy árnyalattal sem lehet azokat a festményeket már jobban befejezni, pusztán rontani lehet rajtuk, s ha netán lázas igyekezettel a tökéletlenséget akarnám púderozni, az csak nevetséges lenne... Meg hiábavaló is.

Ahogy a leírt szöveg sem fogja önmagát immáron folytatni. Csak a legendája, a misztériuma él tovább a textusnak. Ugyanis az írásnak – ha fizikailag van is – szellemileg sosincs vége, míg valaki azt kézbe nem veszi, elolvassa és értelmezi. Egyetlen nappal később fedezik föl a szöveget, vagy ötszáz évvel később – ugyan mi a különbség?

Szemüvegemet föltolva homlokomra előveszem a régi jegyzeteket. Péntek van, augusztus, nyugtalanul köhögök. Szuszogva keresem azt a furcsa jelzős szerkezetet, aminek csiszolása tegnap sem sikerült. Tán ma, ha Isten megsegít. A szobában a madár motoz, szőlőszemmel játszik. Egyébként csönd honol, miközben gyöngyöző halántékkal a majdnem lehetetlent próbálgatom, ahogy szigorúan figyelem a betűk halmazát, a többszörösen alárendelt mondat értelmét kóstolgatom, hátha épkézláb szerkezet sikeredik belőle.

Közben az jár az eszemben, hogy ugyanolyan fölfoghatatlan egy A4-es rajzpapírra kanyarított grafika, mintha az univerzum igazságát akarnám megfejteni. A vonal kanyarjában tán egy régen élt híres költő lakozik, vagy egy szépen ívelt versének a kötött fordulata. A hajdani költemény rímjei megihletik most a papírt karcoló tollat, ahogy a foszlott, a fehér rostokon szétterül a fekete tinta igazsága. És szól a zene, amire érdemes odafigyelni. Az életem mellékessége, de mégis fontos, mert igaz: „Kiskertemben van egy kis fa, nem látszik, minden éjjel tizenkétszer virágzik.”

Halálmegvető bátorság ez. Zavarba ejtően őszinte. Akár a szavak, a színek, a vonalak, a hangok is tiszták, hitelesek. Itt kezdődik és itt végződik, amiért érdemes.

2022. augusztus 2., kedd

A SZÜLETÉSNAPOMRA (egy hetekkel ezelőtti esemény rezüméje)


A távoli múltban, mikor még a kanizsai Ligetsoron neve volt minden fának, amikor szokásom volt minden budzsáki utcasarkon illendően köszönni a bádog esővíz-csatornáknak, mert ismertem az összes horpadásukat, és a félig lehúzott redőnyök mögött lakók nevét fejből is el tudtam sorolni, tehát nagyon-nagyon régen – jó hét-nyolc évvel ezelőtt – még megemlékeztem a születésnapomról.
Nem kerítettem neki nagy feneket, de számon tartottam.
Hajdanában torta is járta, meg kaptam ajándékot is. Zenéltünk, Cseh Tamást hallgattunk.
Esztendőkre rá, ahogy elszállt a fiatalság színe-zamata, elmúlt ez a vidámkodó dátum, mint ahogy elmúlik egy betegség is, szinte magától. Borogatni, gyógyszerezni sem kellett: az idő a körülmények patikájából kiutalt keserű orvossággal lecsillapította a lázas készülődéssel induló tarkabarka, ünnepélyes összejövetelek igényét. Mások születésnapja vált fontossá. Ahogy illett, szépen hátrébb léptem a családi fotókon. Egyre csak hátráltam, míg végül le is csúsztam róluk.
Már akkoriban is inkább csak a közösségi portálok üzenetei pótolták az elmaradozó valóságos figyelmet. Ahogy a többi, hozzám hasonló, szeretetre éhes halandó, én is a Facebookon nézegettem, lestem a temérdek gratulációt, a köszöntéseket. Legyezte a hiúságomat, ahogy évente, egy kitüntetett alkalommal több száz ismerős rám írt, amikor garmadával kaptam a jókívánságokat az üzenő falamon. Virtuálisan, természetesen.
Ez a mába hajló, remekbe elszabott világunk már csak ilyen. Semmi sem testközeli. Nincs kézszorítás. Szembe nézés sincs, koccintáskor nem keresi a tekintet a másikét. A jó szó is ritka. Ha kapni, az is csak telefonba búgott szöveg, valahol másutt elmondott, arctalan diskurzus, gesztusok nélküli, talányos tartalmú megnyilatkozás. (Valaki egyszer azt mondta, a mindenség már lángba borult volna, sehogy se néznénk ki, ha a letett, kinyomott telefonok után minden alkalommal még fél percig lehetne hallani, mit mond a másik… Alighanem igaza volt.)
A szavak csak valami hamis abrakadabrák lettek. Sms-ek. Jól időzített fogalmak, formulák, amiket barátságosnak szánnak, de hát azok mégis csak szavak, mindenféle érdemi tett, igazolható jó szándék nélkül. Felületes az egész. Csiribiri cirkusz, értelmetlen.
Immáron hosszú ideje  nem tartom  a születésnapomat. Emiatt pár éve le is vettem a Facebook-profilomról a születési dátumomat, kíváncsiságból, ugyan kinek vagyok annyira fontos, hogy még így is számon tart és felköszönt? Az eredmény nem lesújtó – nagyjából tavaly is ez volt –, a végső összegzés, a konklúzió inkább elgondolkodtató. Miheztartás végett jelzem, több mint két és fél ezer ismerősöm van a közösségi térben.
Kijegyzeteltem, idén kik köszöntöttek föl. Nekik – ezúton is – újból megköszönöm a törődésüket.
Sorrendben: E, T, I, E, L (lányaim), anyám, apám, Valkay Zoli építész barátom és az újdonsült motoros házaspár, Feri és Juci. Tíz ember. A 2700-ból.
Jó, mi?
Hát körülbelül így tekintsünk a Facebook-kapcsolatokra. Ennyi a tanulság, nem több. 

P.s. Hetekkel ezelőtt volt a születésnapom. Vártam az írással, és hogy most leközlöm ezt a jegyzetet, még véletlenül sem azért teszem, hogy bezsebeljem az utólagos gratulációkat. 

2022. július 29., péntek

ERDÉLYBEN JÁRVA



Ezeknek a soroknak a zömét, vagy ha tetszik, ennek a bejegyzésnek a vázlatát Székelyföldön írtam, a múlt hét derekán.
Meleg volt, rekkenő hőség. Nyomát sem lehetett látni a korábban rendre jelentkező sírós esőfellegeknek, amik úgy és olyan váratlanul szoktak előgomolyogni a méregzöld erdélyi hegyormok mögül, mintha mindig oda lennének pányvázva a hórihorgasra sudárult fenyőfák hóna alá. Aztán odaföntről hirtelen megoldva puha lekvárra áztatják az ösvényeket, és barnás tajtékosra habosítják a hidak hátát nyalogató és a leboruló fűzfák homályában tova iramló Olt vizét.
A folyó mellékét nem csak nedves széna- és vízszag uralta. Amikor a néptáncos sátorból virradatkor botorkáltam a szállás felé – most is leteszem rá a nagyesküt –, egy ismerős nő hajának illatára eszméltem. Előtte sokat énekeltünk, tán pont a szerelemről is. Testes bort ittam, egy talpas pohárral kezemben körköröket írtam a levegőbe, és nem bántam, hogy a vállamat vonogatom, mikor eszembe jut a könyörtelenség, a kihasználtság, a megszállottság, ami a szerelmeknek ugyanolyan velejárója, mint az a fájó kérdés, hogy a másik igazán szeretett-e, ha egyáltalán szeretett valaha…
Próbálok én a pilláim alatt megőrizni mindent, ami a Csíki-medence lankáin elforgácsolódott, amik egy héten át szétszóródtak, ott valahol, a térdig érő, kaszálni való fűben, meg a mesebeli tűlevelű erdőkben. De mivel sokat nevettünk az elmúló éjszakákon, a kedvesen ránk dülöngélő házsorok pedig azokon a kígyó ösvényeken tovavitték a tegnapjainkból ránk maradt élményeket, ma – ha visszagondolok az elmúlt hetemre – inkább már csak hangulatokat, egy-egy színt, egy gesztust, néhány búfelejtő hangot visz magával a lelkem. Nem kevéske ajándék ez sem. Minden szilánkjából tudni fogom, hogy jó volt ott lennem. Nagyon jó volt.
Hallottam Erdélyt, a szelíd és jóakaratú dallamokat. Sok nevetést is hallottam, mintha én is vidámkodtam volna. Álmos délutánokon a csöndöt figyeltem. Egy idő után a legelőkre ontott neszekből megbizonyosodtam: kicsit hazaérkeztem.
Nyitott szemmel jártam, ósdi romok hasadékain sütött be a napsugár. Sima mozdulattal málnát tettem a számba. Adtam a madárnak is. Ült a vállamon, csodálta a körülöttem nyüzsgő sok boldog embert.
A kezemmel tapogattam Erdélyt és olyan érzésem volt, hogy fogom az egész világot a tenyerem hajlékában. Ujjaim alatt a szálkás fenyődeszkák is elevenné váltak. Lapogattam faragott kapuk cifra díszeit, amiket megbarnított a történelem. A hegyi népek szeretnek kacskaringósat farigcsálni. Minden holt fát véső alá vesznek.
A szállásunktól kőhajításnyira omlatag székelykapu rogyadozott. Átjáró volt az egy másik világba.
Mintha a bejárat galambdúcos födele alatt már nem is a székely emberek járnának, hanem az idő használná a kaput, ki- és belépve az udvarból a kövecses kis utcára. És tényleg: láttam, amint a Holnap nyikorgó csizmában dobbantott elő a napsütötte kis közbe. Egyenes léptekkel indult a hegygerinc irányába. Nem kék-arany, csillagos-holdas zászló lobogott fölötte, csak a vidéken bóklászó árva felhőcske, ám a Holnap pillantásra se méltatta, a markában lóbált szekercéjével a gyalázat és az igazságtalanság sűrűjébe érkezve tette tovább a dolgát, kimondhatatlan szorgalommal tisztította az utat. Magának de nekünk. Ahogy Tusnádon a Ma csukta be maga mögött a kiskaput, abban a rövid mozdulatban az elöregedő akarat mellett is érezhető erő volt még. Egyedül a Tegnap jár ott csöndösen. Ünnepélyes, mindig zsinóros lajbit hord. Néma, szinte sosem hallani a hangját, és mégis beszédesebb a másik két fivérétől. A szeme villanásában ezer év fénylik föl – már ha akad, aki a szemébe mer nézni. Kevés olyan bátor van. A Tegnap nem keresi senki tekintetét. Veszi az útját, ballag a falu határába, ráfordul a dűlőre, a régi, korhadó haranglábhoz, ami őrzi Csíkmindszent temetőjét, ahol évszázados fejfák alatt alussza álmát sokak becsülete.
És ott, a hantok között a Tegnap összekulcsolja a kezét a másik két testvéréért.

                  Pk

2022. július 26., kedd

NAPLÓ - 160.

 

Olt folyó

Petőfi. Mi még szerb és szlovák származásúnak tanultuk. Ma már tudható, hogy anyja – Hrúz Mária – révén bizonyosan tót volt, míg az apai – Petrovics – családnév ugyancsak felvidéki tót gyökerekről árulkodik, vagyis evangélikus vallású elmagyarosodott szlovákként kell tekintenünk rájuk. Amúgy teljesen mindegy, Sándor mi volt: magyarnak vallotta magát, tehát az volt.
Tegnapelőtt Segesvár mellett autózva elnézegettem az út mellett épült nagyon régi, kontyos tetejű, spalettás ablakú parasztházakat, amik még dacolnak az idővel, és azon méláztam, hogy ezek a romjaikban, málladozón is szépséges hajlékok egynémelyike még láthatta a lázas tekintetű költőóriást, amint a honvéd sereg maradékához iparkodik, hogy utána a falu határában lévő kukoricások valamelyikében örökre földicsőülhessen a mennyekbe.
Bizonyos, a csorba kémények öregebbje még észlelte a nem is olyan messzi torkolattüzeket, hallhatta a dzsidás kozákok patkolatlan lovainak a dobogását, ahogy a szelíd lankákon a széjjelvert magyar egységeket üldözik, s aratott a halál, búzakévékbe szedte a forradalom fiait. Sokuk csontja porlik most a vadkörtefák árnyékában és a bogáncsvirágos legelőkön.
Erdély varázserejű múltja lépte-nyomon fölfénylik, akármerre fordulok. A vajdahunyadi vár a sokaságnak száz év múlva is a magyar dicsőséget fogja hirdetni, de valahogy nekem már nem a páncélos vitézekről, meg a nagy csatákról, még csak nem is a balladai rigmusokról szól az a hegyoromra épült gótikus sziklavár, hanem arról a kőbe karcolt arab szövegről, amit a vár kápolnájában láttam: a fáma szerint Hunyadi János a fogságába került törökökkel ásatta ki a vár kútját azt ígérve nekik, hogy majd a munkájuk végeztével felszabadítja őket. Hunyadi azonban becsapta a rabokat, ingatom is a fejem, milyen borzasztó kimondani, de ez a nagy ember ezúttal nem állta a szavát, és rabigában maradtak a kútásók, akik elkeseredésükben a kút falán egy kőre a következő föliratot vésték: “vizetek van, de szívetek nincs”. Fájón rövid sor, beleég a tudatba...
És hogy most leírom, belesajdul az én szívem is.
Elképzelem azt a szegény, szomorú rabot, aki haza vágyott, és aki inaszakadtából dolgozott, hogy a hitetleneknek végre vizet találjon a kút mélyén. Mikor pedig megtalálta, nem a remény forrása fakadt onnét, hanem a csalódás döbbenete dermesztette meg a lelket...
Pontosan tudom, mit érezhetett. Ismerem a honvágyat, félek tőle, rettenetes érzés, menekülök előle, ám időnként mégis utolér. Akkor csak bámulom magamat a tükörben és a homlokomat a hideg üvegnek muszáj támasztanom. Ugyanígy, a gépkocsi szélvédőjének dőlt fejjel megütközve nézem a szocialista Románia iszonyú épített örökségét, a gigászi, szétkorhadó gyárkéményeket, a vaskohókat, amiknek a betonját a gaz veri föl évtizedek óta, a föld felett, olykor szemmagasságban húzódó, korrodálódott gázvezetékeket, amiket már csak a húgy-sárga festék tart össze, a kibogozhatatlan villanydrótokat, százszámra lógnak a düledező, roskatag villanykarókon, a régi szász falucskákat, ahol az új betelepülő jövevények oláh ízlése szerint lettek összetákolva a kerítések, bontott pléhből, és rozsdás vaslemezekből, miközben a hajdan takaros szász házfalak valami száz éve nem láttak friss meszet, s az egykoron virágzó, iparáról és szorgalmas lakóiról híres falvakat mára a pusztulás szaga hatja át, és az a szag olyan erős, kíméletlen törvényű, mintha a XX. század pincéjének doh- és hullaszaga végérvényesen el akarná uralni ezt a sokszor agyonszeretett és mégis elátkozott vidéket.

    Pk

2022. július 12., kedd

EGY RÉGI ÉS EGY ÚJ DEMONSTRÁCIÓ

 

Akkor még állt a Horgosi Csárda, míg egy barom össze nem döntötte
A képen balról jobbra: ifj. Losoncz Rezső †, Berecz Sándor, Kovács-Bicskei Gábor, Ábrahám Alfréd, Arnold László, Pk

Életem első környezetvédelemről szóló tüntetésén 17 éves voltam. A szabadkai Zorka Vegyi Művek bűzölgő tevékenysége miatt demonstráltunk. Vonultunk Szabadka belvárosában „síppal, dobbal, nádihegedűvel”, rigmusokat kántálva. Gimnazistaként roppant jó bulinak tűnt. Egy csomó óránk elmaradt. Ráadásul kedvünkre kióbégathattuk magunkat, senki sem hőkölt bennünket, sőt, még biztattak is, legyünk bátran harsányabbak. Velünk együtt nyomult százfőnyi helyi lakos, akiknek végképp elegük lett a Zorka vállalat körül terjengő szagokból, meg abból a vircsaftból, ami hírhedté tette a környezetvédelmi törvényeket látványosan semmibe vevő vállalatot. Több mint harminc év távlatából már nem tudom tisztán fölidézni, de úgy rémlik, testületileg voltunk kieresztve hőzöngeni. Az ilyesfajta megengedő hozzáállás az éppen végnapjait élő szocialista önigazgatás idején is azt jelentette: valakiknek „odafönt” elegük lett a Zorkából. A gyár illetékeseinek a lakosság megmozdulása révén elküldték a selyemzsinórt. Hogy ért-e valamit a tüntetésünk, lettek-e személyi meg másmilyen következmények – nem tudnám megmondani.

De az arcokra emlékszem, és a mostanában hangoskodók közül egyikük sem volt jelen.

Ifjú éveim egy részén gyakorlatilag minden hétvégén munkaakción vettem részt. Nem egymagam voltam így szoktatva. A baráti köröm, az ismerőseim, a velem egyívású fiúk és lányok is teljesen természetesnek vették, hogy önként jöttek minden szombat vagy vasárnap délelőtti munkaakcióra. Hol fásítottunk, hol szemetet gyűjtöttünk, hol a Tisza-partot rendeztük. Volt, amikor gereblyéztük az avart, volt, hogy iszapot takarítottunk: mikor minek volt a szezonja. A közösbe tett munkánkért a dicséreten és a forró teán, zsíros kenyéren túl nem kaptunk egyebet. Nem is igényeltünk mást. Fontos volt látnunk, hogy a kezünk nyomán szépül a környezetünk, általunk válik élhetőbbé a város, a Tisza-part. Fiatalok voltunk, belefért a jókedvünkbe. Sokat nevettünk azokban az időkben.

A résztvevők arcára emlékezem, de a mostanában hangoskodók közül egyikük sem volt jelen.

Pár éve különösen nagy riadalom támadt a kora tavaszi belvizek miatt. Kispiac környékén házakat veszélyeztetett az ár. A vályogfalú épületeket menteni kellett: autókba ültünk, ásókkal, lapátokkal és mentünk a falu alá, vízelvezető árkot ásni. Máshol meg a hordalékkal teli kanálisokat kellett kipucolnunk. Nem volt katasztrófahelyzet kikiáltva. A belvíz okozta áldatlan állapotok viszont ismétlődtek minden évben, ezért újból meg újból szükség volt az öntevékeny emberekre.

De ahogy régebben, úgy napjainkban a mostanában hangoskodók közül egyikük sincs jelen.

A 2015-ös migránsinvázió idején a környezetünk védelme még annak is égetően fontossá vált, aki egyébként korábban lazán kezelte a köztisztaság kérdését. A jövevények maguk mögött hagyott mocska minden képzeletet fölülmúlt. Míg a köztereket, parkokat több-kevesebb sikerrel, napi erőfeszítések, sziszifuszi munka árán tél-túl sikerült megtisztítani – vagy legalább elfogadható szinten tartani –, addig a lakott területekről távol eső részekre már nem volt kapacitás. Így járt a horgosi Szelevényi-erdőben lévő öreg csárda és annak környéke is. Az országos hírű védett erdőben elképesztő állapotok uralkodtak. A Rózsa Sándor csárdájának is nevezett műemléki épületet földúlták, gyújtogatás nyomait találtuk: a migránsok konkrétan fölégették a padlásföljárót, és a tető csak valami isteni csoda folytán nem kapott lángra. Szerteszét tonnányi szemét éktelenkedett, nem sorolom föl, mi mindenre bukkantunk. Eleinte még elképedve mutogattuk egymásnak a talált hulladékokat, de egy idő után már nem volt kedvünk hüledezni sem: szótlanul tömtük a magunkkal vitt zsákokat, hordtuk hegyekbe a kéretlen vendégek mocskát. A csárda megtisztítását célzó akciót szépen meghirdettük. A közösségi portálokon és honlapokon is beharangoztuk. Bemondta a tévé, a rádiók, s bár elegen voltunk, az összes ott szorgoskodóra emlékszem.

De a mostanában hangoskodók közül egyikük sem volt jelen.

A kör sosem lesz négyszög. Önmagába fordul vissza a múltunk. Az életem története is ismétlődni látszik: a közelmúltban megint egy környezetvédelemmel kapcsolatos tüntetésen vettem részt. Ezúttal véletlenül csöppentem bele. A föllobogózott zürichi városháza előtt hangoskodók csoportjára lettem figyelmes. Közelebb menve láttam, hogy pár tucat középiskolás svájci fiatal táblát, pannókat szorongatva torkaszakadtából kiabál. Az alaphangulatot egy megafonos tini lány srófolta, oldalán két – szemmel láthatóan túlhevült – barátnővel, akik szilvakék fejjel igyekeztek a hangadót túlharsogni.

Egy idősebb férfi dobolt, öten pedig jegesmedvének beöltözve fehér szőrű kezeslábasban virítottak. (Svájcban épp farsang volt, a városokban mindenfelé jelmezekbe, maszkokba öltözött bulibárókba lehetett botlani. Szóval, meg sem lepődtem rajtuk.) Míg fotóztam, azon morfondíroztam, miben állhat a vétkem, hogy a világ legnyugodtabb országában, a jólét non plus ultrájában is pont nekem kell belecsöppennem egy durculó, hőbörgő, mindennel elégedetlen és mindenkit számon kérő kompániába. Aztán jutott eszembe, a farsang miatt a hétfői napot iskolaszünetté nyilvánították Bernben. Így már világossá vált, mire föl a tinik nekibuzdulása. Míg a városházára tűzött lokális kék-fehér lobogó alatt a szabadnapos iskolások tüntettek, mind a 48-an (megszámoltam, esküszöm!), addig Milánóban megint áldozatokat követelt az új takonykór, Jáva szigetén és Borneón tovább égett a dzsungel, Montenegróban megmozdult a föld, Dél-Amerikából áradások hírét lehetett hallani és valószínűleg Kispiac alatt is gyűlt már a belvíz, ahogy a Délvidéket letaroló migránsok továbbra sem hajlandók maguk után föltakarítani. 

Elunva a hangzavart egy csöndös mellékutcában beültem egy franciás bisztróba. A Chez Marionban régi sanzonok búgtak, és olaszos kávét szolgáltak föl porcukros süteménnyel. Épp csak átfutottam a helyi lapokat, mikor zörrent az üvegajtó és egy lármás, jókedvű társaság özönlött be rajta. Délelőtt tíz óra alig múlott, de már sörözni kezdtek. Néhányan jegesmedve jelmezt viseltek.

Az arcok ismerősnek tűntek. Az imént hangoskodó diákok zöme hedonista üzemmódba kapcsolva fogyasztott, szórta a pénzét.

Elégedettnek tűntek, tiszta lelkiismeretűnek. Megtették, amit megtehettek. Fél órát tüntettek. Megmentették a Földet.

Proszit.

                                        Pk



2022. július 11., hétfő

UKRÁN WUNDERWAFFE - Gondolataim a közéletünkről



Gálvölgyi show

Benny Hill magyar epigonja volt, meg Rodolfo veje: nagyjából ennyi a munkássága. A színész-parodista „zsenijét” sokáig senki sem merte megkérdőjelezni. Elöregedvén ami megvillant belőle a Heti 7-esben, ebben a humorosnak szánt, valójában padlógázzal nyomott propaganda műsorban, már kétes fényű dicsőséggel vonta be. Mentségére: nem egymaga múlta alul a megkívánt szintet. A hiteltelenség vetett véget a szombat esti mókának. A nézőknek elegük lett a „humor nagyágyúiból”. Besültek a lövegek, azóta a java részük nyugdíjban van, csak ritkán hallani a hangjukat. Ha megkérdezik őket, jobbára kesernyésen ápprendehendáják a rendszert. Csupa sértett megmondó, fogait hullajtott hajdani „sztár”. Most Gálvölgyi Jánost ismét előhúzták a naftalinból, interjút adott ez a drága ember. Amikor Gálvölgyi, meg az összes többi – a pártállamot haszonélvező – nosztalgiázva magyarázzák a múltjukat, szinte már olyan érzése van az embernek, hogy ezek tulajdonképpen nem jártak jól a szocializmusban, ezek kérem szépen áldozatai, sőt, sok tekintetben ellenállói voltak a rendszernek, mert noha nem lőttek, bujkáltak partizánként a budai erdőségekben, nem harcoltak – maximum a konyakosüveggel – felkelőként a szovjetek meg a munkásőrség ellen, robbantani sem robbantottak viaduktot, köztéri szobrot, budiajtót, ám (ahogy láttatják), valójában ők a meg nem becsült, félreismert hősök, lévén ők szedegették ki nekünk az egypártrendszer falából a legelső téglákat. Holott az a helyzet, hogy ők maguk voltak a rezsim legbeágyazottabb téglái.

Ukrajna és a média

A csecsen hadúr, Ramzan Kadirov a minap egy az ukrán elnökre megszólalásig hasonlító parodistával eljátszatta Zelenszkij kapitulációját. A viccesnek szánt filmecskét milliónyian nézték meg azóta. Én is láttam, s míg néztem furcsa képzetek kavarogtak a fejemben. Tanúja és átélője voltam a hajdani jugoszláviai háborúknak. Követve a mai orosz-ukrán helyzetet, hálát kell adnom az Égnek, hogy a kilencvenes években még gyermekcipőben járt az internetezés. Akkoriban a közösségi média – a mai értelemben – szinte sehol sem volt. Néha belegondolok, ugyan mi lett volna, ha a kilencvenes években a facebook, az insta, a twitter, meg a többi manipulatív hírharsona napjainkhoz hasonló intenzitással működik? Alighanem tételesen több áldozattal jár az amúgy is véres konfliktus-sorozat, és az elhúzódó válság még tovább nyúlik, ráadásul összezagyváltabban, mint ahogy véget ért, mert véget ért, hála Istennek. (Legalábbis egyelőre.) Ebben a mostani tragédiában mindkét fél MINDENT bevet. Olykor azt hiszem, a fronton, a hagyományos küzdelemben már aligha lehet nyerni vagy veszíteni: minden a virtuális térben, a propaganda révén dől el. A média hihetetlen erő, a közösségi térbe elengedett hírverés, a figyelemfelkeltés, a manipuláció pedig az új wunderwaffe. Mondom, megéltem Jugoszlávia bombázását, amikor NATO gépek naponta szórtak bennünket. Beleremegett a házunk, mikor 10 km-re tőlünk csapódott be egy rakéta. Nem féltünk, inkább keserűen nevetgéltünk: lesz mit mesélni az unokáinknak. Akkor azt hittem, a pokol legmélyebb bugyrában a világ. Hogy innét már csak ki- és fölfelé lehet haladni. Reménykedtem, jobb lesz a jövő. Észhez térhetünk végre. Nem így történt. Mára nemhogy lesüllyedtünk, ráadásul össze is lett kuszálva minden. Ami alant volt, fölkerült és fordítva. A fogalmak kiüresedtek. Már az a szó, hogy abszurd is értelmét vesztette: elég csak körbe pillantanunk. Lázadozik a rücsök, kavarog a kosz. És a világ nem tért észhez, sőt, a maradék sütnivalóját is elvesztette. Megbolondult. Így is lesz mit mesélnünk az unokáinknak. Ha leszünk, ha lesznek még egyáltalán unokák. Jó kérdés. Ez a jövő kérdése. Adja az Isten, hogy legyenek. Kacagjanak csak ki bennünket, ujjal mutogassanak vissza a mostani korok emberére, röhögjenek, szörnyülködjenek, ahogy mi röhögtünk, szörnyülködtünk a középkori babonákat megismerve. Nekünk úgy tűnik nem sikerült rendet tennünk. Rájuk hárul a feladat. Csináljanak egy jobb világot. Ezen imádkozzunk.

Segítek

Van egy pár ismerősöm, akik megszállottjai Orbán Viktornak. Fordítottan: utálják, mint kisgyerek a főzeléket. A viccbeli Mórickához hasonlóan nekik meg mindenről a magyar miniszterelnök jut az eszükbe, hovatovább izélés közben is Orbánról gondolkodnak. Szar dolog lehet ennyi daccal élni, kétségtelen. Nem csak magánemberek, egész intézmények orrolnak a kormányfőre. Az egyik vezető amerikai napilap dörgedelmes cikkben már-már bibliai méretű csapásként tünteti fel személyét. Nekik is, meg minden fenekedőnek segíteni szeretnék. Pár pontban összegyűjtöttem a magyar kormányfő bűnlajstromát. Íme:
Orbán megtámadta Vietnamot, utána bekebelezte Nicaraguát, einstandolta a Panama-csatornát, egymaga partra szállt Líbiában, ahol lepacsizott és együtt vacsorált néger ellenzéki embereket Idi Amin Dada volt ugandai diktátorral, hogy utána a müncheni olimpián sihederként izraeli sportolókat ejtsen túszul. S ha mindez nem elég: megkavarta a szart Afganisztántól Szírián át egész Egyiptomig, ahol rendelt magának egy fáraó sírt, a legnagyobb piramist, de kisvasúttal és VIP-páholyos focistadionnal, amit szegény rabigába hajtott haladó, demokratikus újságírók korbács csattogása között tizenvalahány éve vért és verítéket hullatva építenek a gazembernek. És most készül befagyasztani a Dunát, hogy a jegén megkoronáztassa magát. A ceremónián Putyin elnök személyesen, glaszékesztyűben teszi a fejére a Szent Koronát, és a cári balett legszebb balerinái ugrálnak majd ki az emeletes tortából. Az est fénypontja az lesz, amikor Gorcsev Iván átnyújtja a frissen koronázott Orbánnak a fizikai Nobel-díjat, amit Noah Bertius professzortól egy makaó nevű kártyajátékon nyert el.

                                               Pk

2022. július 4., hétfő

NAPLÓ - 159.




Akit szeret, annak nehéz sorsot ad.
Akit pedig a kárhozat mélyére akar lökni, annak könnyűt.

Egy hete szenvedek.

Még a múlt kedden kipakoltam a vásznakat, festékeket, ecseteket rendezgettem, nyárias lelkesedéssel, nagy lendülettel érett meg a szándékom – festeni fogok.
A madár nézett, kotnyeleskedett mellettem, izgalmában rikkantott párat. Toporgott a szék támláján. Látszott rajta, kíváncsi, ugyan mi sül ki a szokatlan buzgalmamból.
Azóta is úgy áll minden, a sarokban, az ablak előtt. Nézem én is, pislog a madár is. A szemében méla közöny – mindennél beszédesebb kritika.

Pedig a festékek katonás rendbe eligazítva.
Külön az olaj, az akril, külön a spatulák, az ecsetek. Jó előre szétválogattam a színeket. Hideg, meleg, elsődleges, másodlagos, komplementer szerint is. Elmosogattam a műanyag vizes tálkákat, edényeket. Régen megszáradtak, ahogy a majdani, remélt triptichon vásznai is a falnak támasztva fehérlenek. És azóta nem történt semmi. Még a vakrámák sincsenek lealapozva. Vázlatok sem készültek, papíron előtanulmányok meg pláne. Egyáltalán: egy reszketeg vonalat se húztam sehová.

Iszonyatos a nyomás. Megpróbálom megmagyarázni.
Van bennem valami nagyon fáradt, erjesztő tespedtség, valami elodázó, szerencsétlen kényszerűség, ami csak közvetve függ össze a szűnni nem akaró kánikulával, s amit pontatlanul úgy tudnék leírni: lustaság. Ám ez nem az a fajta renyheség, ami legtöbbször olyan jóleső tud lenni. Nem a boldog semmittevés állapota, sem az a nagyszerű érzés, amikor úgy tűnik, sikerül elhitetni magammal, nélkülem is forog tovább a világ – ha csinálok valamit, ha nem, minden elodázható –, ráérek arra tán a jövő héten is… Nem: ez most nem ad kielégülést. Sőt. Inkább bosszantó.
Mert nógat, ösztökél, belül munkál, nyaggat a tudat, hogy hanyag vagyok. Hogy tennem kéne a dolgomat. Egyre kíméletlenebbül nehezedik rám az el nem végzett munkám kényszerű parancsa. Ha reggel megébredek, azzal az indító gondolattal kelek, hogy mekkora adósságom van magam felé. Délben kifordul a számból a legjobb falat, étvágytalanul tologatom az ennivalót: íme, fél napom már odalett és még most se fogtam hozzá ahhoz, amit napokkal ezelőtt elterveztem. A fehér vekker könyörtelenül mutatja a múló órákat. Amikor beáll az este, szomorúsággal elegy dühös leszek – megint csak magamra – újabb elfecsérelt nap van mögöttem. És nincs nyugtom. Hallom a verdiktet, amit folyton a fülembe suttog a jobbik részem: festeni kéne.
Megborzadok amikor a lakás előkészített sarkába nézek. A három fehér vászon virít a félhomályban, akár egy kitárt, szögletes szárnyú hattyúmadár lesne, várna rám gyilkos dühvel. És ha ez nem lenne elég, a felelősség nevű agyrágó bogár is kapar a hipotalamuszon. Lehet, de nehéz így élni, függőben lógó kötelezettségek, félbe maradt akaratok közepette.

Mindig ez van, mentségemre. Negyven éves koromig semmit nem festettem. Rajzolni rajzoltam ugyan, de a színekkel, a vászonnal nem kísérleteztem. Biztos furcsán hangzik, de vártam. Négy évtizeden át veszteg maradtam, gyűjtögettem a tapasztalatokat, a tudást, az ismereteket és leginkább az ösztönös energiákat tartalékoltam, hogy egyszer végre megfesthessem azt, amit annyira szeretnék. Feloldozásként éltem meg az első festményemet. Kiszabadított bennem valamit, amit régtől gyanítottam, de megfogalmazni sosem sikerült: azt, hogy ha a grafika, a rajz egyfajta patetikus tánc, zenei aláfestéssel, akkor az ecsettel való festés maga a sokszólamú zenemű komponálása. Életveszélyes muzsika. Minden tételnél fölmerül, merem-e tovább játszani a már megkezdett dallamot. A hangjegyek, vagyis a színek sorjázásában ott lapul a kivédhetetlen végzet lehetősége: ezt csak az értheti meg, aki előtt terpeszkedett már festőállvány, amin hatalmas, ordító üresség akart elnyelni minden előre megfontolt gondolatot, hogy életveszéllyel, kudarccal, vagy rosszabb esetben a középszerűség átkával sújtson le a kép megalkotójára.
Nincsen jogom festeni, ha nincs bennem bátorság. Ha félek szembesülni a következményekkel. Ha erőből, izomból akarnék megmondani, láttatni olyasmit, amit egyébként csak szívvel és mély érzelmekkel lehet ábrázolni. Ha csak a pózt erőltetem, és csak a magam kényének játszom és nem pedig az Isten kedvét keresem, az ő jóváhagyó bólintását érdemlem a végén.
A festés eszement kaland. A versíráshoz hasonlítható. Csöppet sem véletlen, az első versem is valamikor negyven után íródott. Addigra tanultam meg hinni.

Most meg itt állok a július elejei hőségben, a lakás szögletébe összerendezett festő kellékek között, és egyelőre csak befelé esküdözök, hogy akkor is kézen fogom, belekarolok a végzetembe, ha jó előre tudom, néha eleve lehetetlent kíván tőlem a méreteit soha igazán meg nem ismerő emberi akaratom.

                                             Pk

2022. június 30., csütörtök

ÖSMERŐS ARCZOK (13.) - Szarvas József, színművész

 Az Üvegtigrisből ismert Cingár.
„Amikor Cingár szakszizik akkor mindig megmozdul bennem valami, egy érzés, hogy megfojtom vagy valami ilyesmi!”



2022. június 27., hétfő

A MEGRAJZOLT BŰNCSELEKMÉNY

B. Obama és az új-guineai diktátor barátja - a kevés cenzúrázott rajzaim egyike



Elmélkedés egy képzőművészeti elismerésről 

Hogy mikor rajzolták le az első karikatúrát, azt senki emberfia meg nem mondhatja. Talán már a barlangrajzokkal kezdődött. Talán a babilóniai, az egyiptomi ábrázolásokon is ott ült az a bizonyos rejtett poén, miként a középkori miniatúrákon, vagy az iniciálék színes tollrajzaiban, ahol már bizonyítottan jelen van a humor, még úgy is, hogy minuszkula írásmódú a szövegbuborék.
Aztán egy Guttenberg nevű alak Európával is fölfedezteti a nyomtatott írást, és onnét dokumentáltan léteznek illusztrációk, furcsa képi ábrázolások, amikről alappal hihető, hogy a karikírozás szándékával készültek. A finnyás, tudományoskodó álláspont szerint viszont csak az első újságok nyomtatásával, a széles néprétegeknek szóló hírharsonák elterjedésével jelent meg a karikatúra. Vagy, ahogy szerintem tévesen, és elég rosszindulatúan szokás nevezni: a gúnyrajz.
Akárhogyan is lenne, nyugodt szívvel kijelenthető, hogy amióta ember az ember, bennünk van a kisördög. Szeretünk a dolgok mögé látni. A fonákot kukkolni. A véresen komoly ügyeket orron pöccintve nevetni egyet. Sokszor magunkon, jóízűt. Ám ennél is többször másokon. Még kajánabb vigyorral, hisz a legszebb öröm – ez is mennyire emberi! – sajnos, mindig más kárára történik.

Mivel nincs szándékom a karikatúra művelődéstörténeti tételeit elemezni, legyen elég annyi, hogy a műfajt már sokszor eltemették. Vélt haldoklása a nyomtatott sajtó visszaszorulásának egyenes következménye: legalábbis ez a refrénje a gyászoló zsoltároknak.
A karikatúra viszont nem adja olcsón a bőrét. Beállt abba a sorba, ahová a már sokszor leselejtezett, de valahogy mégis meg-megéledő dolgok tartoznak.
Csak a példa kedvéért: a karikatúrához hasonlóan ma is reneszánszát éli a rádió, a bakelit lemez, a vitorlás hajózás, vagy, hogy profánabbat ne mondjak – a disznózsír.

A karikatúra köszöni szépen, jól van.

Ha nem így lenne, akkor most Dániáról mit sem tudna az arab világ, egy párizsi vicclapnak is élne még a fél szerkesztősége, és aligha kérdéses, velük együtt ezrek, sőt, sok millió ember élete másként alakult volna.
Jelen korunk – a nyugatos civilizáció érdemeként – a sajtószabadságra élénken vigyáz.
Ez jó.
Ez annyit jelent, hogy a karikatúrát, mint a véleménynyilvánítás egyik eszközét szabadon lehet gyakorolni, meg értelmezni is. Elvileg. A Valóság nevű nagybácsi viszont mást mutat. Noha a karikatúra pont a határtalanságától, a mérhetetlen energiájától, a benne lévő értelmezési lehetőségek széles skálájától lesz igazán azzá, ami, napjaink politikailag korrekt közbeszéde miatt alaposan vissza lett nyesegetve a rajzolók szárnyaló fantáziája.

Egyfelé lejt a pálya.

Akik szerint ez helyes, azok mondogatják előszeretettel, hogy a humor baloldali műfaj. Tehát létezik nekik megfelelő humor, míg a többi méla utálat. Van ebben a hozzáállásban valami felsőbbrendűség, gőg és egy jó csomó tévképzet. „A humor csak ellenzéki lehet” – szokták volt ugyanezt a fostrombitát fújni. Hát: nem tudom… Ha csak a közelmúlt évek tapasztalatából indulok ki: amikor három cikluson keresztül a Fidesz ellenzékben politizált, akkor is a nemzeti oldal volt a céltáblája a jelenleg az ellenzéki térfélről publikáló skriblereknek, rajzolóknak. Ama nyolc év alatt nem sok kormánykritikus rajzzal, humoreszkkel, szatírával találkoztam a balos-liberális „baráti” sajtóban. Ha jól emlékszem, egyszer Uj Péter, az Index akkori főszerkesztője is kifakadt. Valami olyasmit írt, hogy emberek, vegyük már észre, évek óta nem a Fidesz kormányoz!

De ezt megszoktuk.

Rájuk nem vonatkoznak az egyébként általuk támasztott követelmények. Ők állítják a tilalomfákat, határozzák meg a tabukat, amelyeket mások rovására olyan szívesen ledöntenek. Mostanában a keresztény, a konzervatív szemlélet kap hideget-meleget. Viccelni szabad mindennel: kivéve, amivel viccelni nem szabad. Így lesz a történelmi múlt egyik tragédiája máig érinthetetlen – és ez ízlésem szerint való is. Csak akkor a kommunizmus áldozataival is tessenek szívesek ugyanilyen méltósággal bánni, a vörös diktatúra tragédiája is legyen ezzel a mércével mérve. Ez valahogy – mégsem sikerül. Pedig a kiontott piros vér a fagyos Duna-, meg később a fagyos Tisza-parton is ugyanúgy vöröslött. Úgy tűnik, Magadan pokla nem egyenértékű Dachau poklával. Nincs egyenlőség.

Nagy baj az is, hogy az egyébként szabad műfajú karikatúra mára mérhetetlenül eldurvult. Az ötlettelenséget az ordenáréság pótolja, a szellemességet a sima gyalázkodás. Az intelligens humort felváltotta a gyilkos indulat. Hogy „nagyot szóljon” egy rajz a legembertelenebb, legkegyetlenebb, legmegdöbbentőbb vizuális bűncselekmények is elkövethetőek. Mindez a sajtószabadságra hivatkozva. Az sem tett jót a karikatúra minőségének, hogy megjelentek a mémek, a montázsolt képek, vagy a gif (Graphics Interchange Format). Ettől persze még lehetne a tisztességesség mezsgyéjén belül megmaradva rajzolni.

A Népszavánál nem így gondolják. A bevallottan baloldali-szabadelvű sajtómunkásokat tömörítő szövetség (MÚOSZ) szakmai testülete szerint egy tavalyelőtti botrányos karikatúra lett a tavalyi év győztese. Az ominózus rajzon a szerző – bizonyos Pápai Gábor nevű alkotó – Krisztus kereszthalálán mocskolódott. Nem áthallásos, még csak nem is ötletesen sunyi volt a rajz: direktben úgy rúgott a magyar kormányba, hogy az igazi ütést a keresztényeknek szánta. Ügyes. Sunyi, de ügyes.

Három évtizede karikatúrákat (is) készítek, publikálok. Töredelmesen bevallom, egyszer – másik esetre nem emlékszem – én is viccet csináltam a feszületből. Akkoriban a szerb diktátor Slobodan Milošević sorra számolt le a politikai ellenfeleivel. (Volt, akinek a hulláját, vagyis a maradványait csak pár éve találták meg, mésszel lelöttyintve, valami szakadékban.) Az ellenzék vezetőit terrorizálta a belgrádi rezsim. A vajdasági ellenállás fő alakját, Nenad Čanakot trükkösebb módszerrel akarták eltenni láb alól. Dúlt a háború, egy éjjel rátört a rendőrség a politikusra, és azon melegében a vukovári frontvonalba hurcolták, tartalékos katonai szolgálat ürügyével.
Mivel mi épp akkortájt az egyetlen délvidéki magyar szamizdat lapot készítettük, a címlapjára került a rajzom: Nenad Čanak a feszületen, akit római légiós helyett a Jugoszláv Néphadsereg gépkarabélyos katonája őriz.
Szelet vetettünk, vihart arattunk. A belgrádi parlamentben egy Milan Paroški nevű honatya üvöltve lobogtatta az újságunkat, és azzal hergelte a közvéleményt, hogy "egy illegális bácskai magyar újság" már háborút szít a Vajdaság északi részén is, veszélyben az ottani szerbek, a magyarok területeket akarnak visszacsatolni Magyarországra. Még aznap az országos szerb napilapok cikkezni kezdtek rólunk, a rajzommal illusztráltan.

Dagadt a keblünk, röhögtünk rajtuk.
Ma már tudom, nem bátrak, hanem csak vakmerő hülyék voltunk.
Mentségünkre, huszonéves korának elején majdnem mindenki ilyen oroszlánszívűn naiv. Ránk is szállt a szerb belügy. Pár hétre rá már elő volt készítve a tartalékos katonai behívónk. Jóindulattal szólt az ügyosztályról egy belső munkatárs, rajta vagyok a hétfői listán. Vasárnap este, az utolsó órákban hátizsákkal átszöktem Szegedre. A társaim is hasonló utat jártak be. Így tört félbe az ifjúságunk.

Pápai is túl van már ezen az ifjonti hévvel spékelt életkorán. Nem naiv, és már nem is merész. Pusztán számítón gonosz, lelke rajta. Nyugodtan gyalázkodhat, s attól, hogy ő meg a Népszava diktatúráról delirál, még demokrácia van. Ez viszont alaposan levon a karikatúrista önnönmagának tulajdonított bátorságából. Ugyanakkor látleletet állít ki a nevezett karikatúrista meg a hasonszőrű publicisták ízléséről, tisztességéről.

                                                    Pk