FILMES NAPLÓ - 33.

Engedetlen hősök (2022) – 1. évad

Egy kicsit A 22-es csapdája, egy kicsit Guy Richie-s jópofáskodás, egy kicsit A piszkos tizenkettő. A brit filmesek csibészesen összelopkodták a mintákat.

Háborús sorozat. Az elhíresült SAS különleges katonai egység létrejöttét, kezdeti működését és a sikereit hivatott bemutatni. Hogy értsük, miről is van szó, az idősebbek idézzék föl A nagy vörös egyes amerikai háborús filmet, mert a most emlegetett 2022-es brit produkció – gyakorlatilag – ennek az 1980-as hollywoodi mozinak a szégyentelen képi és hangulati koppintása. Akkoriban Lee Marwin őrmesterként vitte a „fiait” mindig az első vonalba. Most skót, ír és brit kommandósok vitézkednek hol Észak-Afrikában, hol Szicíliában vagy Krétán, hol pedig az európai kontinensen, nácikokat vadászgatva.

Különösebb bajom nem volt a sorozattal. Semmi extra dologra nem vállalkozott. Azt adta, amit megcélzott – szórakoztatott –, néha elgondolkodtatott, de néha nevettem is rajta. Utóbbi nem a poénoknak szólt, hanem a filmkészítők morbid igyekezetének, hogy egy történelmi hűségre apelláló filmbe úgy húzzák be a nyilvánvalóan fiktív homoszexuális fonalat, hogy az ne legyen kegyeletsértő a valós, már elhunyt személyekre nézve.

Ettől eltekintve a széria arculatának kifejezetten jót tettek az archiv vágóképek, földobták az amúgy elég puritán képi világot.

Biztos csak ízlés kérdése, de engem zavart a néha túltolt, céltalan erőszak favorizálása. Egy-két szcénából is érteni lehetett volna, némelyiküket milyen kemény legénynek látják a filmesek. A mozis mértéktelenség visszafelé sült el: a főbb szereplők nyersebbek a reggelire félretett disznótoros tokaszalonnától. Gyakorlatilag önmaguk karikatúrái lettek. Dehumanizált G.I. Joe-k, fröccsöntött változatban. Nesze neked történelmi hűség.

A másik észrevételem a film zenéjére vonatkozik. Ha valaki, hát én szeretem az AC/DC-t, a kemény rockot. Alapmuzsikaként a sorozatban az ausztrál banda zenéje harsog, ami körülbelül annyira illik a világháborús miliőhöz, mint kórbonc-asztalhoz az esküvői torta.

Ha rajtam múlik, én többet szálaztam volna a háttéralkukat, a világpolitika és a kémek világát, mert így zömmel csak ugyanazt a tunéziai vagy egyiptomi sivatagi homokbuckákat mutatta a kamera, amik mögött a forgatási pauzában a színészek all inclusive medencés hotelben nyaraltak.

A film nyelvezete miatt legszívesebben még ennyi pontot se adnék rá. Ez a határtalanul trágár beszéd, a folyamatos káromkodás, az altesti obszcenitás már annyira idegesítő, hogy abból nem a harcos lelkek ridegsége, hanem pusztán a filmírók bunkósága köszön vissza. Voltam katona, tudom, hogy bár nem használtunk irodalmi szótárat, azért ettől jóval tisztességesebb módon beszéltünk egymással és másokról is.

10/7

Az áttörés (2025) – 1. évad

1988-ban a svédországi Linköpingben kettős gyilkosság történt. Fényes nappal egy parkban leszúrtak egy iskolába igyekvő kisfiút, meg egy járókelő nőt. Az áldozatok között semmi összefüggés nem volt, a tettes indítékát sem értették. Annyi bizonyos, az eset hatalmas felzúdulást váltott ki. A svéd társadalmat amúgy is sokkolta a két évvel korábbi Olof Palme elleni merénylet, amelynek tettesét – bár a fél világ a svéd rendőrségnek szurkolt – gőzerővel keresve sem találták. (Zárójelben: 34 év után sem sikerült elfogni a gyilkost. A zsaruk az ügy sokadszori újrázásánál, 2020-ban egy gyanúsított nevét közreadták ugyan, de az illető jóval korábban öngyilkos lett, és ezzel szó szerint holtpontra jutott az ügy. Zárójel bezárva.)

Ahogy elkezdtem nézni Az áttörést, egyből egy hasonló dán sorozat ugrott be: A nyomozás volt ilyen szépen összerakott széria, mint ez.

Semmi eget rengető dolog nem történik benne. Nincs erőszak, vér, horror és nincs dekadencia, viszont a valós alapból merítkező történet minden emberi vonatkozása nagyszerűen lett felvázolva.

Egy élmény volt kísérni a karakterek vívódását. Jók a színészek és a film vizuális univerzuma sem hagy semmi kivetnivalót, ámbár nekem kissé tévéfilmes, attól még szerethetők a képsorok.

Írtam régebben: nem tudom, miként csinálják a svédek, meg úgy általában a skandináv filmesek, de kutyaütő, kirívóan rossz alkotást még nem láttam tőlük. Ez legyen a dicséretükre mondva, mindenképen. Még a középszerű sorozataik is jók. Kissé szégyenkezem is magyarként. Mi miért nem tudunk kis pénzből nagy szériákat, vagy közönségbarát műveket összehozni?

10/9, erősen ajánlott. Akinek a szuperhősök és a Marvel csillámpónis világa tetszik, az inkább bele se fogjon.

A fúrótorony (2025) – 2. évad

Számomra a II. évad inkább egy mély főhajlás akar lenni a Cameron jegyezte '89-es The Abyss előtt.

(Ezt – a magyar címszerkesztők érthetetlen tempója miatt – A mélység titkaként ismeri a hazai közönség. Sosem értettem, miért kell egy frappáns, könnyen érthető címet magyar ügybuzgalommal teljesen hülyére cserélni, mint például ahogy "Halálosztó" lett a Terminátorból.)

Az I. évad kifejezetten tetszett. A végén volt hurok, gondoltam, hogy erre fűzik majd föl a folytatást, ami legnagyobb örömömre meg is érkezett.

Itt viszont már feszengek, mert lett némi fenntartásom az új eresztés kapcsán.

Ha rövid akarok lenni, leírom feketén-fehéren: megint sikerült túltolniuk a homokos propagandát.

Sajnálom.

Az első évadban még tél-túl a történet mellékszálaként, a megfelelési kényszertől vezérelve, mintegy haszontalan ragadványként propagálták a "másság" csudálatos erényeit...

Mára úgy látszik megcsörrent a pink telefon a rendező zsebében, mert ezúttal orrba-szájba kapja a szegény magyar néző az olyan gyöngyszemeket, hogy "nekem egy nőtől lesz gyerekem", meg a "férjem szülte".
Ezen a farvizen három ferde hajlamú menti meg a komplett legénységet, úgy hogy az egyik behemót néger, a másik egy nyeszlett drapp pakisztáni, a harmadik meg egy tejfölös-vörös ír, aki természetesen hülye is, elvégre fehér az Istenadta... Tehát a sokszínűséggel együtt a mozgalmi propaganda kipipálva. Ez annyira szánalmas, gyermeteg és annyira beteges...

Ha viszont mély levegőt veszek, és nem röhögök fel az időnként bevillantott érzékenyítő trükkökön, akkor a történet lényegi része szórakoztató, izgalmas. Kicsit olyan, mintha az általam nézett másik sorozat – a The Head – harmadik évadjának a hangulata köszönne vissza, pedig ott most épp egy sivatagban izoláltak kutatókat, itt meg egy fúrótorony szuterénjébe, a jégpáncél alá.

A Fúrótorony színészei egytől-egyig neves brit filmesek. Ismerősök számos más sorozatból, a Trónok harcától kezdve az angol krimikig mindenhonnét. Ez jó.

Szóval, némi önuralommal végignézem a második évadot is. Vagyok már annyit amortizált, hogy ésszel élek. Ha felteszem a normalitás szemüvegét, inkább csak egy mozgófilmes, sci-fi történetet látok, nem pedig ideológiai reklámot.

10/8

Véres krumplileves

Zsákutcás rajzom

Eleinte azt hittem, hogy az oroszok gyorsabban elérik, amit akarnak. Nem így történt. A háborúba tevőlegesen beszállt a Nyugat, és most ukránok tízezreinek a halála árán mindenképpen térdre szeretnék Moszkvát kényszeríteni, meg akarják alázni Putyint.

Nagy hiba.

Aligha fog sikerülni, ugyanis azzal nem számoltak, hogy az orosz arzenál legfélelmetesebb és legerősebb fegyvere nem az atomrakétáikban rejlik, hanem az orosz néplélekben. Ez a különös magatartás, ez a gyermekien ellágyulni képes, majd minden átmenet nélkül szilajba átcsapó habitus sokszor bizonyított már a történelem során. Miként a keleti emberek észjárása – mondjuk a kínai vagy a japán világfelfogás – előtt is értetlenül áll az oktondi, nyugatos ember, pont úgy felfoghatatlan neki a keleti szláv mentalitás is. Például a lengyelek mély katolikus lelkesedésével sem tudnak mit kezdeni, pláne rejtély számukra az ortodoxok, az oroszok csökönyössége.

A véres játszma tehát folytatódik.

És még sehol sem repülnek az orosz nehézbombázók, nincs általános mozgósítás milliós hadtestekkel, az erőművek is egyben, a Szerbiát a NATO bombázások alatt gajra vivő grafitbombák se hullottak az elektromos áramelosztó központokra, a nagy kőolaj-finomítók, a gyáróriások termelnek, a gázcsap sincs elzárva, van benzin, működnek a liftek, a bojlerokból még folyik a meleg víz. Sőt, az ukrán fővárosban üzemelnek az éjszakai lokálok, diszkózik a jónép. Mindazonáltal nincsenek vérmes reményeim. Bajok viszont vannak, és még nagyobbak lesznek. Rádiót hallgatok, nézem a világhálós híreket. Taszít, amit látok és hallok. Eleget tapasztaltam már. Elegem is van az egyfelől-másfelől véleményekből, ám még így is mindig elbámulok a tematikus műsorokban vagy a cikkekben megnyilatkozó magabiztos szakértőkön, a megmondó embereken. Mekkora elánnal és milyen hitelesen tudják a veretes szemléletüket előadni! Pedig gyanítom, katona se volt némelyik, de hát tudjuk, a focihoz meg az izéléshez se kell gyakorlat, tudás, egyéb ismeret, mert azokhoz is mindenki mell-döngetve szokott érteni. Tavaly még a fél ország virológus volt, idén tavasztól katonai stratéga lett mindenki.

Szakértők? Egyikük sincs ott a helyszínen, ha ott lenne, akkor se sokat látna, csak részigazságokat. Ehelyett orosz és ukrán bloggerek, mindenfajta kütyüs szélhámosok "jólértesültségei" alapján osztják az igét: tegnap feketét mondtak, máma fehéret alapon nekik aztán édes mindegy, csak mikrofon legyen az orruk alatt. Közben egyik-másik egy harckocsit sem tud megkülönböztetni egy önjáró lövegtől, egy géppuskát egy gépkarabélytól. Buszon hallottam féle információkból hintik az igét, amit már nagyon unok. Tragédia, de unalmas tragédia.

Az egyetlen, halvány vigasz, hogy a magyar határtól azért elég messze zajlik ez a háború. Megnéztem, Budapesttől másfél nap autózásnyira találkató Harkov. Másfél ezer kilométerre lődözik egymást. Eddig csak a háború szelét éreztük. Eddig. Maradjon is így. Magyarország – és nekünk Szerbia, annak is az északi, magyarlakta része – külpolitikailag és geostratégiailag ebben a nagyhatalmi játszmában jól áll. Jó helyen vagyunk és – ha szabad így fogalmazni –, jó oldalon, azaz viszonylagos semlegességben: a szerbek a NATO irányába, mi az oroszok felé. Nagyon bonyolult ez a világpolitikai képlet. Rengeteg a kérdés, de ha a saját történelmi analógiáinkat nézzük, meg józan paraszti ésszel gondolkodunk, némi bizakodásra azért van okunk. Sovány vigasz, de ez van.

A tények makacs dolgok. Belátni, egyre inkább igaza van annak a magyar politikának, ami február 27-étől kezdődően azt mondja, hogy ebből nekünk ki kell maradni. Bármi áron, még akkor is, ha évekig csak krumplilevest eszünk. Amit kifőztek, egyék meg egymást a testvérek, csak minél távolabb tőlünk.

Mégis: akárhányszor a híreket hallgatom déjà vu érzésem támad. Én már ezt egyszer átéltem, a néhai Jugoszláviában.

Két lehetőség van:

Az első, hogy a háború gyors lefolyású lesz, tengernyi vérrel és szenvedéssel.

A másik lehetőség, hogy a háború lassú és elhúzódó lesz, tengernyi vérrel és szenvedéssel.

A neheze következik. Isten irgalmazzon nekünk.

        Pk

HADURAK

KATONA DOLOG

Valahol Európában 1.

Ne ijedjen meg senki, erős lesz a nyitó mondat.

"Szerbia egyetlen állammal sem határos, amelyik igazán ellenséges lenne vele szemben, vagy ha épp azzá válna, akkor ne tudna vele megbirkózni katonailag."

Azért raktam idézőjelbe, mert ezt nem én mondtam, hanem egy budapesti szakértő-elemző írta. Az illető szakértelméről most csak annyit, hogy a gondolatmenetét ismerve, az eszét elnézve – egy vödör korom: atomvillanás hozzá képest.
Ej, de jót nevettem ezen a sületlenségen! Nézzük sorban!
Kezdjük, mondjuk rögtön a barátinak nehezen nevezhető Horvátországgal, ahol a mai napig vetíti a HTV a vukovári tragédiát. Heti rendszerességgel megy a tévében, meg az összes médiában az a szöveg, hogy a szerbek agresszorként viselkedtek. Nem lehet valami fölemelő érzés horvátországi szerbként nap mint nap ezzel szembesülni, ezt hallani. És a dalmát tengerpart egyes városkáiban még ma sem ajánlott belgrádi rendszámtáblás autóval éjjelente az utcán parkolni. Ahogy a kocsmában sem divat szerb népzenét húzatni...  Majd kicsit délebbre Bosznia következik, ahol még ma sincsenek letisztázott határok. Szarajevó kifejezetten rühelli Belgrádot. Minden szerb gesztus előtt vonakodik kicsit. Következik Crna Gora – ami elvileg barátinak mondható lenne –, de mivel épp a minap lépett be a NATO-ba, ezen a piros-kék-fehér barátság fonálon a csomó most már ott marad. Ráadásul, ha a szerb ortodox egyház továbbra sem ismeri el Podgorica önálló egyházi jellegét, elmérgesedhet a viszály. Könnyen megváltozhatnak az onnét fújó szelek. Koszovóban maradt cirka kétmillió albán, akik békeidőben az asszonyaikat szeretgetik, ezáltal másfél évtized múlva őseik szokását követve mégennyi szkipetár tinédzser harcos akar majd az akkori szerbekkel megmérkőzni. Macedónia alig várta, hogy a NATO-ba faroljon. Leginkább a szomszédai, a szerbek, a bolgárok meg a közutálatnak örvendő görögök miatt, akik – nagy triumvirátusi egyetértésben – megkérdőjelezik a macedón nép elemi létezésének a jogát is. A nyelvüket a bolgár egyik dialektusának, a macedónokat meg szimplán hülyének tekintik. Így nehéz Szkopjénak barátságos arcot öltenie, ha a területi integritásáról kérdezősködnek Belgrádban. 

A jófej bolgárok, valamint a tőlük is „megbízhatóbb” románok megint NATO tagok, és bő száz éve az első és második Balkán-háborúban már markolászták egymás torkát mindhárman. Miért másért? Területekért. Arról nem beszélve, hogy Szerbiában jelentős bolgár és vlah kisebbség él, és Bukarest hördült párszor, amikor a szerbek csorbítani akarták például a Timok-menti vlahok kisebbségi jogait. (Értünk, Budapest ritkábban veri az asztalt. Ezt sem ártana megtanulni a román politikától.) Maradtunk tehát mi, magyarok: ugye? NATO tagok vagyunk, mostanában viszonylagos mértékben normalizált külkapcsolatokkal, majdnem barátinak mondható magyar-szerb viszonyrendszerrel. Ám akármekkora most a barátság Belgrád meg Budapest között, akármilyen jók is a kapcsolatok, hadd legyek pesszimista, óvatos, keserű duhaj: szerintem ne legyenek vérmes reményeink. Hamu alatt izzik a parázs. Mert sok minden elmondható a szerbekről, csak az nem, hogy okulni ne tudnának. Ha majd egyszer belépnek a brüsszeli palota kapuján, ha már nem lesz ekkora szükség a budapesti segítségre, a Szerbiáért ágáló magyar lobbira, a pozsonyi, a bukaresti kormányoktól lekoppintott magyarellenes törvényeket – nagy valószínűséggel – lépésről-lépésre nálunk is meg fogják hozni. Olyan nagyon agyalniuk, gondolkodniuk sem lesz muszáj. Elég, ha majd lefordítva, lemásolják a már meglévő román és szlovák nyelvű formulákat, passzusokat. Ha ez bekövetkezne, jelentősen romlani fog az itteni magyarság kedélye, lelohad majd a mosolyunk, beszűkül a mozgásterünk. (Amennyiben lesz, marad magyarság, és keserű mosoly helyett sírva is, de igényt fogunk tartani bárminemű élet-térre…) Majd elfelejtettem: Szerbia száztíz éve nem nyert háborút. Az elsőt a szövetségesei, a másodikat a Vörös Hadsereg bulizta ki helyettük. A mostani szerb hadsereg állapotát ismerve még ugyanennyi ideig esélye sem lesz rá. Az oroszok földrajzilag elég messze vannak. A "barátok" viszont árgus szemekkel várják a lehetőséget. Ahogy a Balkánon a történelem már tanította. Ahogy errefelé lenni szokott. 

Ne higgyünk a sok szép szónak. Maszlag az. Csajozós duma a békéről pampogni. Erre tanít bennünket a már sokszor megélt múltunk tapasztalata. 

Így a végére hagytam, igazolásképen egy idézetet. Az egyik legbölcsebb koponyától, egy ízig-vérig politikustól, a nagy Talleyrand-tól származik. A jó kétszáz évvel ezelőtt élt francia diplomata férfiú mondotta volt annak idején, mikor még Franciaországban voltak államférfiak (például ő, és nem az ilyen, a saját anyjába vagy tanárnőjébe szerelmes Macron félék dirigáltak Párizsban), hogy – most idézem, mert a klasszikusokat betűhíven muszáj citálni –, elnézést: „Ha seggnyalással és békülékenységgel bármit el lehetne érni, akkor nem gyártanának puskát.”

Igaz.

                                                              Pk 

Valahol Európában 2.

(Új Kanizsai Újság, július eleje)

NEKTEK MOHÁCS KELL???

Megkapjátok.

Majdnem ötszáz év csúszással ugyan, de megkapjátok.

Mi magyarok tudjuk, hogy az Istennek sosem volt sürgős. Megtanultuk tőle a leckét, hajjaj, a himnuszunkban is emlegetjük.

Ő nem pislog. Csak néz bennünket.    

Ráér. A malmai lassan, de biztosan őrölnek. Mivel a bizalmával sokadszorra éltünk vissza, most már napnál világosabban látszik, hogy a nyugatinak mondott civilizációt darálja le a történelem kereke. Azok a bazaltnyi kerek kőkoloncok tegnaptól szorgalmasan, hörögve morzsolják a létezéseteket. Egy másik világfelfogás, vallás, kultúra garatszája nyeli el Márai Sándor, Hrabal és Thomas Mann Európáját. Bach égi zenéjének és az ABBA dizőzeinek akkordjait. A kölni dómot, és Monet hótisztára kikevert egét. A fehér ember alkotta mindenséget. Jó két évezred egymásra hordott köveit, a keresztény műveltség kegyeletteljes habarcsával egyberagasztott és fölépített múltat. Szomorú a fölismerés: az enyémet is.

Amiért egykoron élhetően lehetett élni, járni-kelni az ókontinens nagyvárosainak utcáin, Lipcse piacterén pont úgy, miként Velence árkádjai alatt, csókolózni a párizsi szagos éjszakában vagy sört inni egy bristoli pubban.

Lett volna pedig időtök gondolkodni. Pár emberöltőnyi idő volt rá, hogy számot vessetek: ezt akarjátok? A XX. század egésze alatt mégsem sikerült észhez térnetek. Ti inkább Mephistora hallgattatok, az elárulóitok talpát nyaltátok, majd szavaztatok lila értéktelenségre, ahelyett, hogy a gyereketek ágya mellett népmesét olvastok neki, és megfogadtok tíz rövid mondatot, amit az elődeitek még hittel vallottak.

Két vériszamos háború sem ébresztett föl benneteket: hát hogy várjam el, hogy ettől az - egyelőre - vértelen háborútól majd megjön az eszetek?

Mert ne legyen kétsége senkinek afelől: ez már háború.

Elkezdődött. És ne a bombáktól féljetek, hanem a rátok zúdulók erejétől. A férfijaik köldök alatt hordott férfiasságától, és a nőjeik köldök alatt viselt öntudatától – hamarosan kiszülnek benneteket. Minden egyes bevándorló családban ott ketyeg az időzített bomba. Évente ahány milliónyi utód fölsír, annyival kevesebb idő adatik majd nektek.

Nem hiszitek? Akkor kérdezzétek meg a szerbeket!

Kérdezzétek meg tőlük, hogy sikerült pár évtized alatt elveszíteniük a nekik szent Koszovót?

A szerbek, ha mondanának is valamit, érteni úgysem akarnátok. De a szemükből kiolvasható lesz a válasz: az önsors-rontásotok hozadéka.

Ingathatjátok a fejeteket.

Persze, könnyebb egy kufárkodó, kereskedlemi tévé híradójában síró afgán kisgyerek pár másodperces vágóképének hinnetek. A féligazságnak, az egyoldalúságnak, a rettegés napi sulykolásának, amivel – önmaguk fontosságát igazolva - a jogvédőitek annyiszor visszaélnek. Csak az nem érdekli őket, hogy mekkora felelősségük van mindazoknak, akik útnak indulnak hetedhét országon át, karon ülő gyerekekkel. (Ha egyáltalán az övék…) Mert sokan közületek még most is jobban bíznak a papírjaikat eldobáló, úti-okmánytalan népvándorlókban, mint pár éve, december 5-én például bennem, aki három gyerekét Szerbiában is magyar iskolába járatja, magyar bizonyítványért.

A bácskai magyar paraszt ekkor-akkor találkozott sáskarajjal. Ősszel megesik, hogy seregélyek százezrei teszik tönkre a gyümölcsfákat, fél óra leforgása alatt. Ösztönösen védekezünk a bennünket lerabolni érkezőkkel szemben. Már a mi kertjeinket törik föl, a mórahalmi gazdák földjeit teszik tönkre a nektek oly kedvesek. „Európa reményei”- ezt mondta a minap egy magyarul beszélő gazember a televízióban.

Így gondolták a bácskai ismerőseim is. Jó szándékkal, egy terepjárónyi élelemmel, kenyérrel, ivóvízzel mentek a szabadkai téglagyár gazos telkéig, ahol köztudottan népes migráns kolónia táborozik. Aztán furcsa fordulatot vett az ételosztás, és a humánumtól buzgó ismerőseim kedélye is nagyot változott. Többet egyikük sem akar már segíteni.

Történt ugyanis, hogy az ételkészletet megrohamozták. „Európa reménységei” a saját fajtájuk asszonyait és gyerekeit lökdösve, taszigálva félre, elsőként akartak ajándékot kapni. Az adakozó fiatalemberek pedig ezt látva becsukták a csomagteret, és inkább farkasszemet néztek a 18-20 éves fiatal arab férfiak tömegével. A lincshangulat ellenére angolul megmagyarázták a csőcseléknek, hogy mifelénk a kiváltságok előbb a leggyengébbeket illetik, és addig nem lesz csomag, míg a gyerekek, és nők nem kaptak. Sort parancsoltak, a végén a sok férfiúval. S míg osztották a magukkal hozott elemózsiát, vizet, a hátul állók megjegyzései közepette, láthatták, hogy a szegény menekültek rá-rágyújtanak a Davidoff és Marlboro cigarettáikra…     

Első kézből tudom mi történt akkor a szabadkai téglagyár agyonszemetelt udvarán. Hiszek a segíteni akaró ismerősömnek. Ő is hinni szeretett volna. Már nem hisz.

Neki, ennyi kellett, hogy meggyőződjék. Pedig egy gimnáziumban tanultuk a hódoltság korát, miként zajlik, amikor megszállnak bennünket idegenek.

De ti nem tudjátok, mi az: Mohács.

Majd megtanuljátok.

Tartok tőle: akkor már édes mindegy lesz. 

Pósa Károly

AZ ÉJJELI LÁTOGATÓ

Látom a madarat a fán.

Látni lehet a csőrét, a fölborzolt fekete tollát. Ül az ágon a tél szegénylegénye. Vigyázza a pusztaságot.

Nézi a fehér szemfödél alatt dermedő tájat.

A hóból kibukkannak a kukorica-kutúk csonkjai, csorbult fésű fokaiként követik a sorokat. Lépésnyi távolságban párhuzamos, egyenes vonalak. Mindnek ott az utolja, a horizont mögé dugott végtelenben. Mered az őszön levágott megannyi szárcsutak a nedves ég felé. Egy-egy bökődő arasznyi karó. Csak ki ne szúrják a kásás havat ígérő fellegeket!

Éppen elég hideget, erőszakot, nyomorúságot hoztak az idei emberes hónapok. Alig-alig tért magához a falu, a háború, a szenvedések, a padlássöprések óta.

Előtte is sokan tűntek el. Vitték szekereken, teherautón meg gyalogosan őket. A férfiakat terelték, és velük együtt gyakran a fiaikat is, az ég nem tudja megmondani pontosan hová, és miért. Hírmondójuk sem maradt.

Hát csak böjtelőkor, most már ne kapcáskodjon a tél! Nyugalmazzon egy kicsit a tengelyéből kifordult világ!

Néz a varjúmadár.    

A keleti peremen, ott, ahol a dűlő errefelé karéjoz, mint borzolt üstökű, megszaggatott szajhák, néhány csipkebogyó bokor kínálja jég aszalta, savanykás portékáját. Szegényes eleség. De a hóban lassan lépdelő vándornak éppen elég. Szed róla egy kevés piros bogyót marékkal, és szájában összefut a nyála. Rég nem ehetett, ha az ilyen komisz ennivaló is a kedvére való. És régóta nem alhatott, mert a szeme jócskán karikás. Kékes árnyalatú szemgödrében szürke tócsa a tekintete. Az utat nézi, míg halad a falu felé, és a lába nyomán a fagyos kérgű hóbuckákon kirajzolódik a kalucsnijának vonala. Ilyesmit ma már kapni nem lehet. Csizmát visel, akinek sárban-hóban muszáj a mászkálnia. De a vándor nem sokat törődik a mostanság szokott dolgokkal. Sötétszürke felöltője alatt vastag tweed-zakóját szorítják az ezüstözött gombok. Nadrágja vasalt. Meleg posztó, finom, angol matéria. Kalapja is furcsa, széles karimájú. A kopott gúnyájú valami úriember -féle lehet. Szokatlan az egész lénye.

Megy a falu felé. Horgas alakja már a Kálvária domb tövében jár. Ott olvad bele az első utca sötétjébe.

Čortan Péró napok óta rosszul érezte magát. Nem ízlett neki a cigaretta, meg már a pálinka sem. Kedvét szegetten bámult a semmibe. Ódzkodott alágyújtani a kályhába. Inkább fagyosan hagyta a szobát. Spórolt. Az ágyába húzódott, s ahogy forgolódott a meg-megnyikkanó matracon, egyre elárvultabb mivoltán gondolkodott. Az asszonyát rég elzavarta, és a silány kedélyét – amit röstellt - a sarokban tojó pókon kívül éppen nem volt kinek elmondania. Magába zuhantan, néha aprókat nyögdécselve feküdt a cirombás dunyha alatt, miközben régi szokásához híven ujjaival morzsolgatta koszlott párnájának a csücskét. Vasárnap este járta. Már éppen álomba akart szenderülni, amikor meghallotta az ajtó nyikordulását. Jó lett volna fölkönyökölnie, de az ereje elhagyta. Így csak a szemével kísérte a jövevényt, aki úgy viselkedett, mintha otthon lenne. Kalapja, ruhája hószagot hozott, és kamáslis lába után a padlón vizes tócsák maradtak. Egy széket fogott, akkurátusan maga alá húzta, és leült az ágyával szemben. Čortan Péró először kiáltani akart, ám árva hang nem jött ki a torkán. Feküdt, paplanba temetve, ijedten, magára hagyatottan. Előtte a vadidegen vendég, akit minél tovább nézett, annál ismerősebbnek tűnt. Bámulták egymást hosszú perceken körösztül, végül Čortan Péró összeszedte magát, és színtelen hangon megszólalt:

-         Jó estét!

 A látogató nem köszönt. Szemüregének az árnyéka két sötét folt. Mit lehet ilyenkor tenni? A dunyha mögül egérhangon próbálkozott tovább. Čortan Péró kedélyes mosolyra húzta el a száját, a ravaszabbik énjére bízta magát. Sokért nem adta volna, ha a hívatlan vendége végre megszólal. De az - hallgatott. Udvariasan, kimérten, de valami olyan gyanús fegyelemmel, távolságtartóan figyelte a dunyha alatt lapulót, hogy a másik beleborzongott.  

 -  Jó estét, jó estét…hehe. Hideg van odakint, ugye? Ejnye, látom jócskán átfagyott. Hát csak üljön meg itt nálam barátom. Szólíthatom barátomnak? Hát persze hogy!... Hisz régi ismerősök lennénk. A neve…a neve ugyan nem jut eszembe, bár itt van a nyelvemen… Ejnye, ez az öregség… Már a fejem se a régi. De hát gyerekkorunk óta ismerjük egymást, nemde bár?

 Az idegen udvariasan bólintott egyet. A házigazda hálásan nézett rá, és folytatta:

 - Hát persze, most már lassan eszembe jut! Hisz mikor az a szörnyű tragédia történt! Emlékszik? A kocsmáros kisfia a Tiszába fulladt! Mekkora jajveszékelés volt, mi meg gyerekként álltunk a parton, és nem értettünk semmit. Mennyi minden történt azóta! Az első nagy háború! Együtt a lövészárokban, ugye barátom! Azok a bolond harcos évek, amikor hullott mellettünk a sok bajtárs! Tán rokonok is lennénk, hisz még édesanyám temetésén is találkoztunk! Maga itt élhet a közelben, alighanem, mert azért sűrűn-sűrűn összefutottunk. Aztán meg ez a másik háború. Örülünk, hogy vége. Szintén a partizánokkal harcolt, ugye? Én is. Le a fasisztákkal! Úgy is van! Rendet csináltunk! Maga is, én is.

 Az idegen másodszor is bólintott. Čortan Péró ettől egészen nekibátorodott:

 - Úgy is kellett! Rendet tenni! Hulljanak a férgek! Maga is kiverte belőlük a fasizmust? Én is! Azt a bitang papot két napig ütöttük! Többet nem prédikál! Meg jó ideje az a bajuszos vasutas se magyarkodik! Hacsak nem a halaknak…hehehe.

 Egyre vadabbul dörgölte a párnája sarkát, a hangja megemelkedett, de a vendége néma, és moccanatlan maradt. Čortan elhallgatott, aztán egy kis szünet után, magában motyogni kezdett.

 - Az igazság az, hogy már sajnálom. A papot. Azt nem kellett volna. Annak a papnak egy ideje minden éjjel látom a szemét. Néz rám, szelíden, pont úgy, mint maga, kedves barátom. És nem szól, nem vádol. Csak néz. Látja, ezért nincs tükör se a házban. Minek? Hogy nappal is meglássam a tekintetét? Maga megért, barátom. Én vagyok ennek a háborúnak, ezeknek a szörnyű eseményeknek a legnagyobb áldozata. Én, Čortan Péró. Én vertem agyon embereket, és nem vettem észre, hogy minden ökölcsapásom saját magamon puffan. Így van. A papot, azt a szegény papot azért már sajnálom… De rend kellett. Ugye, maga megért, öreg barátom? Ugye, legalább te megértesz?! – fölkönyökölt az ágyában, és sírós eszelős hangon üvöltött, majd teljesen váratlanul visszahanyatlott. Nagy csönd lett. A szobában csak az óramutató ugráló percegése hallatszott. Dermesztő hideg telepedett a sarkokba. Nesztelenül kelt föl ültő helyéből a látogató. Kalapjának karimája alól előtűnik sápadt arca, de a cirombás dunyhából Čortán lelógó feje, félre fittyedt borostás képével még hókábban világít. Az idegen megigazítja a kalapját. Fázósan föltűri gallérját, majd megfogja a kilincs jéghideg nyelvét. Visszafordul. Tekintete lassan végigmászik az ágyba dermedt testen, aztán az órára néz. A másodpercmutató megállt. Éjfél lesz mindjárt. Hét perc híja van. Egy kripta mozdulatlan némasága ereszkedik a szobára, míg a látogató beteszi maga mögött az ajtót. A sarki lámpa fényében elimbolyog felöltős alakja.

Néz a varjúmadár. Egy ideig még látja, aztán eltűnik az idegen. Beleveszik az éjféli, havas éjszakába.

 

Szöveg és illusztráció: Pósa Károly