FILMES NAPLÓ - 33.

Engedetlen hősök (2022) – 1. évad

Egy kicsit A 22-es csapdája, egy kicsit Guy Richie-s jópofáskodás, egy kicsit A piszkos tizenkettő. A brit filmesek csibészesen összelopkodták a mintákat.

Háborús sorozat. Az elhíresült SAS különleges katonai egység létrejöttét, kezdeti működését és a sikereit hivatott bemutatni. Hogy értsük, miről is van szó, az idősebbek idézzék föl A nagy vörös egyes amerikai háborús filmet, mert a most emlegetett 2022-es brit produkció – gyakorlatilag – ennek az 1980-as hollywoodi mozinak a szégyentelen képi és hangulati koppintása. Akkoriban Lee Marwin őrmesterként vitte a „fiait” mindig az első vonalba. Most skót, ír és brit kommandósok vitézkednek hol Észak-Afrikában, hol Szicíliában vagy Krétán, hol pedig az európai kontinensen, nácikokat vadászgatva.

Különösebb bajom nem volt a sorozattal. Semmi extra dologra nem vállalkozott. Azt adta, amit megcélzott – szórakoztatott –, néha elgondolkodtatott, de néha nevettem is rajta. Utóbbi nem a poénoknak szólt, hanem a filmkészítők morbid igyekezetének, hogy egy történelmi hűségre apelláló filmbe úgy húzzák be a nyilvánvalóan fiktív homoszexuális fonalat, hogy az ne legyen kegyeletsértő a valós, már elhunyt személyekre nézve.

Ettől eltekintve a széria arculatának kifejezetten jót tettek az archiv vágóképek, földobták az amúgy elég puritán képi világot.

Biztos csak ízlés kérdése, de engem zavart a néha túltolt, céltalan erőszak favorizálása. Egy-két szcénából is érteni lehetett volna, némelyiküket milyen kemény legénynek látják a filmesek. A mozis mértéktelenség visszafelé sült el: a főbb szereplők nyersebbek a reggelire félretett disznótoros tokaszalonnától. Gyakorlatilag önmaguk karikatúrái lettek. Dehumanizált G.I. Joe-k, fröccsöntött változatban. Nesze neked történelmi hűség.

A másik észrevételem a film zenéjére vonatkozik. Ha valaki, hát én szeretem az AC/DC-t, a kemény rockot. Alapmuzsikaként a sorozatban az ausztrál banda zenéje harsog, ami körülbelül annyira illik a világháborús miliőhöz, mint kórbonc-asztalhoz az esküvői torta.

Ha rajtam múlik, én többet szálaztam volna a háttéralkukat, a világpolitika és a kémek világát, mert így zömmel csak ugyanazt a tunéziai vagy egyiptomi sivatagi homokbuckákat mutatta a kamera, amik mögött a forgatási pauzában a színészek all inclusive medencés hotelben nyaraltak.

A film nyelvezete miatt legszívesebben még ennyi pontot se adnék rá. Ez a határtalanul trágár beszéd, a folyamatos káromkodás, az altesti obszcenitás már annyira idegesítő, hogy abból nem a harcos lelkek ridegsége, hanem pusztán a filmírók bunkósága köszön vissza. Voltam katona, tudom, hogy bár nem használtunk irodalmi szótárat, azért ettől jóval tisztességesebb módon beszéltünk egymással és másokról is.

10/7

Az áttörés (2025) – 1. évad

1988-ban a svédországi Linköpingben kettős gyilkosság történt. Fényes nappal egy parkban leszúrtak egy iskolába igyekvő kisfiút, meg egy járókelő nőt. Az áldozatok között semmi összefüggés nem volt, a tettes indítékát sem értették. Annyi bizonyos, az eset hatalmas felzúdulást váltott ki. A svéd társadalmat amúgy is sokkolta a két évvel korábbi Olof Palme elleni merénylet, amelynek tettesét – bár a fél világ a svéd rendőrségnek szurkolt – gőzerővel keresve sem találták. (Zárójelben: 34 év után sem sikerült elfogni a gyilkost. A zsaruk az ügy sokadszori újrázásánál, 2020-ban egy gyanúsított nevét közreadták ugyan, de az illető jóval korábban öngyilkos lett, és ezzel szó szerint holtpontra jutott az ügy. Zárójel bezárva.)

Ahogy elkezdtem nézni Az áttörést, egyből egy hasonló dán sorozat ugrott be: A nyomozás volt ilyen szépen összerakott széria, mint ez.

Semmi eget rengető dolog nem történik benne. Nincs erőszak, vér, horror és nincs dekadencia, viszont a valós alapból merítkező történet minden emberi vonatkozása nagyszerűen lett felvázolva.

Egy élmény volt kísérni a karakterek vívódását. Jók a színészek és a film vizuális univerzuma sem hagy semmi kivetnivalót, ámbár nekem kissé tévéfilmes, attól még szerethetők a képsorok.

Írtam régebben: nem tudom, miként csinálják a svédek, meg úgy általában a skandináv filmesek, de kutyaütő, kirívóan rossz alkotást még nem láttam tőlük. Ez legyen a dicséretükre mondva, mindenképen. Még a középszerű sorozataik is jók. Kissé szégyenkezem is magyarként. Mi miért nem tudunk kis pénzből nagy szériákat, vagy közönségbarát műveket összehozni?

10/9, erősen ajánlott. Akinek a szuperhősök és a Marvel csillámpónis világa tetszik, az inkább bele se fogjon.

A fúrótorony (2025) – 2. évad

Számomra a II. évad inkább egy mély főhajlás akar lenni a Cameron jegyezte '89-es The Abyss előtt.

(Ezt – a magyar címszerkesztők érthetetlen tempója miatt – A mélység titkaként ismeri a hazai közönség. Sosem értettem, miért kell egy frappáns, könnyen érthető címet magyar ügybuzgalommal teljesen hülyére cserélni, mint például ahogy "Halálosztó" lett a Terminátorból.)

Az I. évad kifejezetten tetszett. A végén volt hurok, gondoltam, hogy erre fűzik majd föl a folytatást, ami legnagyobb örömömre meg is érkezett.

Itt viszont már feszengek, mert lett némi fenntartásom az új eresztés kapcsán.

Ha rövid akarok lenni, leírom feketén-fehéren: megint sikerült túltolniuk a homokos propagandát.

Sajnálom.

Az első évadban még tél-túl a történet mellékszálaként, a megfelelési kényszertől vezérelve, mintegy haszontalan ragadványként propagálták a "másság" csudálatos erényeit...

Mára úgy látszik megcsörrent a pink telefon a rendező zsebében, mert ezúttal orrba-szájba kapja a szegény magyar néző az olyan gyöngyszemeket, hogy "nekem egy nőtől lesz gyerekem", meg a "férjem szülte".
Ezen a farvizen három ferde hajlamú menti meg a komplett legénységet, úgy hogy az egyik behemót néger, a másik egy nyeszlett drapp pakisztáni, a harmadik meg egy tejfölös-vörös ír, aki természetesen hülye is, elvégre fehér az Istenadta... Tehát a sokszínűséggel együtt a mozgalmi propaganda kipipálva. Ez annyira szánalmas, gyermeteg és annyira beteges...

Ha viszont mély levegőt veszek, és nem röhögök fel az időnként bevillantott érzékenyítő trükkökön, akkor a történet lényegi része szórakoztató, izgalmas. Kicsit olyan, mintha az általam nézett másik sorozat – a The Head – harmadik évadjának a hangulata köszönne vissza, pedig ott most épp egy sivatagban izoláltak kutatókat, itt meg egy fúrótorony szuterénjébe, a jégpáncél alá.

A Fúrótorony színészei egytől-egyig neves brit filmesek. Ismerősök számos más sorozatból, a Trónok harcától kezdve az angol krimikig mindenhonnét. Ez jó.

Szóval, némi önuralommal végignézem a második évadot is. Vagyok már annyit amortizált, hogy ésszel élek. Ha felteszem a normalitás szemüvegét, inkább csak egy mozgófilmes, sci-fi történetet látok, nem pedig ideológiai reklámot.

10/8