 |
| Mediterran (festményem) 110 x 70 cm |
Rézsűs, rácsos kapu,
arab pittoreszk mögötte
a szentély hideg béllete,
itt madár jár, vésett madár,
az ivókút márvány erezetű falán.
A holdfény
jeges leple ívelt
az oromzat kettős ablakán,
az ólomüveg szénszemén
lázban csillan a fény.
Karszt fehér illatokon,
tömjén és jázmin ölében
papucsban árnyak
buján vonaglanak.
Hullámzó kacajjal
érkeznek najádok,
kígyóderekú táncuk,
mézgával kent a köldökük.
A hétfájdalmú nők
arany medálos homlokún
fátyollal, kelmésen
türkiz zöld selyembe öltöztek:
ringó büszkeségük
szemük íriszének tükre
világnak virága.
Az ima dúlt szavakkal ostromol,
de nem tolakodó – a hang halk,
és mégis erélyes.
Őrület határán
a mufti bölcsesség,
bigott aszkézis nélkül tiszta;
a Homo Primae,
a vágyak alkonyán is,
szelíd erővel áll
rádőlve a bazalt híd korlátjára.
S míg a bosnyák Miljacka folyó
viaszba vonja a mohás köveket,
a magasba döfő nagymecset
tűztornyán a müezzin
arcát naphoz emelve kér
irgalmat a vak fiakért,
kik nevetik a szent szavakat,
képükön dévaj hunyorgás,
szájukon már az árulás mosolya.
A júdásfa füstje
naponta taglózza le őket
– kik a tiltott paraván mögé lestek,
kik a hitüket vesztették el –,
és ezzel együtt a reményt.
S mert remény nélkül
nincs szenvedély,
szenvedély nélkül
nincs élet,
bolyongnak, szurtos éjszakában,
elveszve az örök kárhozatban.
Ám a holdfény, ahogy hámlik
Szarajevó tetőin csorogva
– lázában is éberen –
parancsra vissza-, visszacsillámlik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése