– Jelenleg
Budapesten él. Hogyan került oda? Mivel foglalkozik most?
– Minden ember életében vannak válságok, amelyet jó
esetben különösebb megrázkódtatások nélkül vészel át. Nekem ez nem sikerült
2017-ben. Az életem a sarkából fordult ki. Érzelmileg talán legsötétebb
napjaimat éltem ezekben az időkben. Ha akkoriban fogadást ajánlanak, mi lesz
velem, elveszek-e, vagy megmaradok, nagy tételben én is saját magam ellen
fogadtam volna.
Erősen billegtem a Jóisten tenyerén.
Megtartott, de bármennyire
is ragaszkodtam a szülővárosomhoz, a Járáshoz, a Tiszához, többé maradásom nem
volt Magyarkanizsán. Mindent odahagyva a magyar fővárosba utaztam.
Gyakorlatilag
egy hátizsákkal és egy hálózsákkal érkeztem Budapestre. Mint a mesében,
szerencsét próbálni indultam, ám nekem még hamuba sült pogácsám se volt. Az
összvagyonom a zsebemben lapult: 50 euró. Se hazám, se házam alapon
máról-holnapra éltem. Aztán megint egy mesebeli fordulattal a közmédia
híradójában kaptam szerkesztői állást. Emlékszem, pár hónapra rá interjúkészítés
előtt a boldogult Pásztor István elnök úr megkérdezte tőlem, „Karcsi, milyen az
élet a nagyvárosban?” Napra, órára pontosan rávágtam, hogy mióta tartózkodok
Budapesten, majd beszámoltam neki a dolgaimról. Nevetett. Azt mondta olyan
vagyok, mint egy börtönből szabadulni vágyó rab. Később, Erdélyben, Budapesten,
bárhol találkoztunk, kérdezett, érdeklődéssel figyelt rám, ezt köszönöm neki.
Eleinte valóban nagyon nehéz volt.
A tévé mellett egyszerre négy-öt helyre
dolgoztam. Semmim nem lévén befogtam a számat és összeszorított foggal
hadakoztam a sorsom ellen.
Szerencsére, Budapest a lehetőségek városa. Miután
elkezdtem dolgozni a közmédiában, a feletteseim megtudták, hogy politikai
karikatúrákat készítek. A hír eljutott az Echo TV (majd HírTV) vezetőségéhez, megkerestek,
és átigazoltam hozzájuk. Különböző műsorokat illusztráltam rajzaimmal. Egy
mókuskerékbe kerültem, amely által újabbnál újabb ajtók nyíltak meg előttem, de
ötven felett a médiában eltöltött idő képletesen szólva duplán számít. Kiégni
nem akarván hátrébb léptem. Nyugalomra vágytam. Másfél éve egy kutatóintézet
főmunkatársa vagyok. A közéleti dolgok hiperaktív kísérésével majdnem leálltam,
immáron a publikálást kényszer nélkül, mondhatni csak kedvtelésből folytatom. Az
évek során lett egy médiavállalkozásom, illetve társtulajdonosa vagyok egy vendéglátói
vállalkozásnak. Azt mondják, ami nem öl meg, az megerősít. Ezt igazolni tudom a
saját példámmal. Kétségkívül rengeteget veszítettem akkor, de ezáltal a
későbbiekben mérhetetlenül sokat is kaptam. A legelején ezt nem fogtam fel. Ma
már igen és ez jóleső, megnyugtató érzés.
– Igen, ez nagyon találó mondás. A privát tragédiám
egyúttal megrázó felismerésekkel is szolgált. Azóta másként látom a világot és
magamat is. Tudom a helyem, melyik polcon vagyok. Se eggyel lejjebb, pláne
eggyel följebb nem kívánkozok: magasabbról mindig fájdalmasabb leesni.
Váltottam és változtam. Megtanultam a kevésnek örülni. Észreveszem azt, amit
eddig elkerülte a figyelmemet. Önmagamat is más szögből látom, és amit látok,
azzal nem vagyok maradéktalanul elégedett. Egyet tehetek, igyekszem megfelelni
a követelményeknek. Nem másoknak, mások véleménye már nem érdekel. A magamnak
tett elvárások nógatnak.
– 1996-ban
jelent meg az első önálló grafikát tartalmazó kötete Kanizsánerek címmel. Innen
egyenes út vezetett a karikatúrák sajtóban való publikálásához?
– A bélamajori találkozó Franjo Tuđman horvát elnök
és Slobodan Milošević szerb elnök találkozója volt 1991. március 25-én az
északnyugat-szerbiai bélamajori (szerbül: Karađorđevo) vadászterületen. Erről
készítettem az első címlapos karikatúrámat az akkoriban fénykorát élő Naplóba.
Egy késpengén táncolt mindkét vezető, szinte meztelenül. Huszonévesek voltunk, forrongtunk
minden ellen. Élénken foglalkoztatott a közélet. A rendőrség vegzált,
szamizdatoztunk, plakátoltunk, egyszer egy rajzomat az akkori kis-jugoszláv
parlamentben soviniszta honatya lobogtatta üvöltve, mégsem féltünk. Nem bátrak
voltunk, csak éretlen, nyughatatlan lázadók.
A legsötétebb Milosevics-érának a
kezdetén volt is miért lázadni.
Attól az időtől kezdve folyamatosan rajzoltam,
szinte az összes vajdasági magyar sajtóorgánumba publikáltam. Néhány év alatt
annyi portré-karikatúrát készítettem Kanizsán, hogy megkerestek, adjunk ki
ezekből egy kötetet. Nagyon gyorsan elfogyott az összes példány.
A karikatúra egyébként azért áll közel hozzám, mert
a habitusomnak megfelel.
Afféle „hirtelen ember” vagyok.
Gyorsan döntök,
semmivel nem szeretek sokat gatyázni, a vonalakkal sem.
Hiszek abban, hogy a
pillanat megragadása fontos. Nem kell ezt túlmisztifikálni. Rajzolok, mert erre
ösztönöz valami. Mindazonáltal sosem tartottam magam művésznek. Bevallom,
kifejezetten utálom, ha művésznek neveznek, sokkal szívesebben veszem, ha leparasztoz
valaki. Megengedem, középszerű rajzoló vagyok. Ennyi elég. Jó ez így, sehova
nem kívánok tartozni. A magam útját járom, jól-rosszul csinálom, amit. Iparkodok
a legtöbbet kihozni magamból, a „magas művészet” és a klikkek nélkül. Persze,
vannak alkotók, akikre felnézek, hála Istennek elég sokan. Ettől függetlenül
azt vallom, hogy a mostani kor művészetnek nevezett része – nagy tisztelet a
kivételnek! – inkább csak a szélhámosság és a biznisz elegye. Hangos, rikító,
szélsőséges, perverz: sajnos minden helyes emberi minőséget megtagadó.
Lehet,
ez a siker receptje, de ha ez az ára, akkor inkább maradok az árnyékban.
– Említette,
hogy már otthon is tevékeny ember volt. Mikkel foglalkozott pontosan?
– Magyarkanizsán bő tíz éven keresztül az iskolákban
tanítottam. Később Dobó Tihamér Képtárnak lettem a vezetője. Előtte dolgoztam,
„máglyáztam” a téglagyárban, kubikus, napszámos, raktáros fogdmeg, segédmunkás
is voltam. A fő állásaim mellett pedig mindig igyekeztem hasznos tagja lenni a
közösségnek.
A kanizsaiak több cikluson át beszavaztak a helyi közösség
Tanácsába. Kanyó Zoltán volt az elnök. Nagyon tiszteltem, szerettem, egy igazi
reneszánsz embernek tartottam, rengeteget tanultam tőle. Ma is hálás vagyok a
gondviselésnek, amiért ismerhettem. Létrejött a Rákóczi Szövetség. Ez volt az
első bevallottan magyar elvű, magyar érdekeket képviselő civil kezdeményezés
Kanizsán. Tizenhat évig lehettem a szervezet elnöke. Megtisztelő, hogy az
egyesület budapesti központjában is úgy emlegették a kanizsai csapatunkat, mint
a Kárpát-medence legaktívabb helyi szervezetét. Ma már afféle hőskorként
emlékszünk vissza azokra az időkre.
Hogy miket csináltunk? Árvíz után önkéntes
munkaakciókat, gyűjtéseket szerveztünk, segélycsomagokat hordtunk szét, író,
olvasó találkozókat szerveztünk, híres magyarországi előadókat invitáltunk
Kanizsára. Majdnem heti rendszerességgel kínáltunk programot a közönségnek. Többek
között mi hívtuk meg először Délvidékre Cseh Tamást. Vele életre szóló
barátságot kötöttem. Később is találkozgattunk. Fájdalmasan gyorsan hagyott itt.
Kanizsán Kanyó Zoli sírjához mentem ki, itt Budapesten minden vasárnap a
Farkasréti temetőbe a Tamás hantján gyújtok mécsest. A Kanyó Zoli meg a Tamás
is 2009-ben mentek el. Negyven éves voltam akkor. Az az év is mérföldkő volt az
életemben. Ebben az évben hoztam létre a blogomat. Ekkor kezdtem el vászonra is
festeni, és ekkor fordultam a költészet felé.
– Ez vagyok. Ez ad értelmet mindannak, amiben
hiszek.
Ha nem csinálnám, már elsüllyedtem volna.
Van bennem egy belső rugó,
ami folyamatosan tol előre, hogy a korábbiaknál jobbat alkossak, új dolgokat
próbáljak ki. Ezért is változtatom sűrűn a képzőművészeten és az íráson belül a
technikákat, cserélgetem a műfajokat. Néha esszét, máskor verset, most pedig
éppen regényt írok. Közben pihenésképpen festek, illusztrálok, másfelé is
szívesen kalandozok.
Ahogy a test az évek során változik, elöregszik,
vagy elhasználódik, ugyanúgy az érzések is tompulnak. Ha teljesen nem is kopnak
el, elviselhetőbbé válnak a lélek inga kilengései. Régebben, amikor megjelent egy
írásom vagy egy rajzom, sikerélményként éltem meg. Mára ez elmúlt. Nem számít. Talán
kicsit befelé fordultam.
– Egy 14 évvel
ezelőtti interjúban nejlonparasztként határozta meg önmagát. Mit jelentett Önnek
ez akkoriban? Mennyire határozta meg ez a fajta életmód az életét? Mennyit változott
azóta?
– Mindig is vonzott a paraszti életforma. Aki
szellemi munkával kívánja keresni kenyerét, annak széles világlátással kell
rendelkeznie. Amellett, hogy műveltségben, olvasottságban az átlag felett kell lennie,
folyamatosan képeznie kell magát gyakorlati területeken is.
Nem szabad az
eszmék világában, a lila buborékokban megragadni.
Nem is gondolnánk, hogy
mekkora inspirációt adhat például az íráshoz, ha a tevékeny papírszagú
délelőttöket délután gumicsizmára cseréljük. Nem csak a logikus gondolkodás
lesz úrrá ilyenkor az elmén, menten megmutatkozik egy adott tevékenységnek a szemléletformáló
hatása is. Volt lovam, disznóm, kecském. Majd megint lesz.
Most egy csókám van.
Szelíd, beszél, nem megy el tőlem. Erdélyben a Tankcsapda koncerten a vállamon
ülve nagyobb rajongó tábora volt, mint a bandának. A jelenkor emberének kicsit
visszább kell lépnie. A virtuális világból muszáj valahogy kihátrálni. Másként
megbolondulunk. Erre gyógyír a valóság, egy kapa, vagy egy lapát nyele. A
fizikai munkák során nagyszerű gondolatok születhetnek. Letisztul az agy, a
lélek felfrissül, és kaszálás közben megleljük helyünket, szerepünket a Föld
nevű bolygón.
– Kevés, de igyekeztem leválni a nagyvárosi
életformáról úgy, hogy fokozatosan többlaki életmódot alakítottam ki. Nem csak
Délvidékre járok vissza, hanem évente többször megyek a második otthonomba, egy
montenegrói halászfaluba, Đenovićire is. Először 1991-ben voltunk nyaralni a településen.
Szegényen vakációztunk. Úgy egészítettem ki a zsebpénzünket, hogy kiültem a
tengerpartra a falu központjában, és esténként portrékat rajzoltam. Mára mindenki
ismer a településen: aki ott él, vagy élt, mindenkit megrajzoltam. A délszláv
népekre jellemző, hogy becsülik, ha az ember valamit állhatatosan csinál.
Legyen szó sportról, festészetről, horgászatról, szakmunkáról, bármiről. Đenovići
befogadott. Egyetlen magyar vagyok a faluban.
A legjobb barátom Ljubo, aki
idősebb fivérként kezel, olyan, mintha a testvérem lenne.
Mikor magamra
maradtam, akkor kaptam tőle a legtöbbet. Bizonyosságot, hitet, támaszt adott.
Fölemelt. Sosem fogom tudni eléggé meghálálni neki.
Budapestről különös élmény hazautazni a
Kotori-öbölbe.
Beletelik egy kis időbe mire az ember felveszi az ottani
életritmust.
Đenovićin az emberek pontosan olyanok, mint én: igazán szabadelvű
hazafiak. Ezt a fajta életformát, mentalitást nem csak egy budapesti, de egy
vajdasági magyar is nehezen érti meg. A legtöbben nem költöznek oda örökre,
maximum egy nyári vakáció erejéig tartózkodnak ott. Megnézik a helyi
strandokat, pizzériákat, a helyi gondolkodásból, kultúrából pedig nem sokat
tapasztalnak. Az öbölnek viszont van egy szellemi tartása, ami ismerős nekem, a
kanizsai határban járva is ezt tapasztaltam. Nem tudok megbarátkozni az örökös
budapesti létformával, nem is célom, hogy életvitel szerűen csak ide kötődjek.
Pont emiatt Kishomokon vettem egy tanyát, szántófölddel, legelővel, erdővel,
amit szándékaim szerint hamarosan be fogok lakni, és egyre sűrűbben leszek ott
együtt olyanokkal, akik értenek, és szeretnek. Így látom a jövőm, három
dimenzióban: Budapest, az öböl és a kishomoki tanya körforgásában. Mikor hol
lesz kedvem, dolgom.
– Írásaiból azt
szűrtem ki, hogy erős magyar nemzeti identitása van. Hogyan fér meg emellett a
montenegrói?
– Életem első 47 évét Szerbiában éltem le. Kisebbségi
magyarként a kettősség érzése nekem tehát nem egy idegen állapot. Megszoktam,
és jól érzem magam benne.
– Omnia si perdas, famam servare memento”, azaz „ha mindent elveszítettél, emlékezz, hogy a becsület megmarad.” – ezzel az idézettel indul Pósa Károly blogja. A Wikipédia szerint pedig Ön „a Délvidék legtöbbet idézett bloggere” Mit jelent Ön számára ez az idézet?
– Az idézet a nagy huszártól, Bercsényi László gróftól
származik.
Tartom magam hozzá, mert anno Cseh Tamás huszár bandériumában
kapitánnyá avattak.
Ettől a gyönyörű felelősséggel járó rangtól egy ember, egy
férfi többet nem kaphat.
Én huszár tisztként megkaptam mindent, nem érdekel már
semmi díj, elismerés.
Ugyanígy vallom: bárkitől bármit elvehetnek, de a
becsületét azt nem. A becsület egy átfogó közös nevezője mindannak, amiért
érdemes élnie az embernek. Tehát, hogy legyen tisztessége, legyen tudása,
legyen jó szándéka, legyen elhivatottsága, legyen állhatatossága, legyen
alázata, egy férfinak legyen férfiassága, a nő meg legyen nőies, és tudjon is
nőkén élni, érvényesülni. A becsületünket minden körülmények között meg kell
tartani.
A mai világban mindent felszámolnának, ami egy bizonyos nemesebb
értékrendszer felé mutatna. Minden mögött ott a kérdőjel. Istenhit? Szerelem?
Barátság? Hazaszeretet? Mintha egy bizonyos erő azért küzdene, hogy ami élhető,
és ami szép ebben a világban, azt egyszerűen ledarálják, ellehetetlenítsék. Az
ördög világa ez.
– Mekkora
felelőssége van ebben egy olyan embernek, aki a szélesebb közönséghez tud
szólni, akár karikatúra, akár írás formájában?
– Mindenkinek óriási felelőssége van. Egy
háziasszonynak ugyanúgy, mint egy cipészmesternek. Aki viszont iránymutató tud
lenni a sötétségben, annak kutya kötelessége az isteni értékek szerint
viselkednie. Még ha baja származik belőle, akkor is.
Mostanában az elvhűségen
csodálkoznak, a jóhiszeműséget naivitásnak gondolják, a bizalommal visszaélnek,
folytassam? Csak a törtetés, a pipiskedés járja. A pénz mellett csak az ego
számít. Ma a legnagyobb lázadás, már-már forradalmi tett a normalitás melletti
kiállás.
– Nem hiszek abban, hogy nyugdíjasként majd lógatom
a lábamat, pipázom valahol, és éppen semmit nem fogok csinálni. Egyrészt nagy
valószínűséggel soha nem leszek tétlen, mert mindig dolgozni akarok.
Írni,
rajzolni, festeni szeretnék.
Mára a szórakozásom vált a munkámmá: ez egy
kegyelmi állapot, ettől szebbet kívánni sem lehetne. Amolyan „digitális nomád”
lettem, munkaidő és kötöttségek nélkül. Megvan a két kezem, papírom, ceruzám,
laptopom, akárhol elvégzem a munkámat. Egy kortalan játékot űzök. Ha tiszta az
elme, akkor a legutolsó percekig lefoglal, értelmet ad a mindennapoknak. Kihagyhatatlan
lehetőség, élni kell vele.
Kishomokon Valkay Zoltán építész barátommal újra álmodtuk
a tanyámat, amit Haciendának neveztem el. A Rákóczi Szövetség helyi bázisává
fogom megtenni, ami által Kishomokot szeretném majd felhelyezni a
Kárpát-medence térképére.
A terveim ellenfele jelenleg az időfaktor. Máról-holnapra
nem megy, sajnos. Sosem kaptam semmit ingyen, nem volt adakozó nagybácsi,
külföldi gazdag rokon, örökség, lottónyeremény. Megszoktam. Minden téglát
megfogok, nem esik nehezemre, szeretek építeni.
Közben egy történelmi jellegű regény sorozatot írok
és illusztrálok. Egy másik, esszéket tartalmazó kötetem is kiadóra talált.
Hamarosan egy budapesti patinás galériában lesz tematikus tárlatom, harminc
nagyméretű festményemet állítják ki.
Ami ma örömöt és megnyugvást hoz az életembe, az a
három fölnőtt lányom. Ők már önálló életet kezdtek.
A korábbi szülői felelősség
más jelleget öltött. Ma már kevésbé intenzív. Biztonságos távolságból ugyan figyelem
őket, de nem koordinálom az életüket. Idézőjelben kötelezettség nélkül
maradtam. Bevallom, ezt egy kicsit még fel kell dolgoznom, miközben tudom, nem
történt semmi különös, ez az élet rendje. Minden apának a lelkében ugyanezek a
folyamatok játszódnak le, amikor a gyermekei fölnőtté válnak, és odakerül, hogy
hamarosan már nem szülői, hanem nagyszülői minőségben fogja folytatni az életét.
Ternovácz Áron
Magyar Szó
1 megjegyzés:
Jól esik elolvasni.
Megjegyzés küldése