 |
| Slukk - festményem |
Volt jó
idő.
Filozófiát szőttek a hatalom köpenyébe.
Seneca szavai, a birodalom rőt-bronz harangjai kongtak,
a város falai között az igazság és a méltányosság halk,
de erős visszhangot vert.
Kő oszlopok emelkedtek, hidat építettek
és a szurdokon a Semmering szelte át az Alpok csendjét,
míg máshol világok omlottak össze,
és háborúk marták az emberek lelkét,
ami úgy száll el, mint füst a szélben,
s a penészes kenyérbél már semmit sem ért.
Mulandó és Örökké egymás ellen játszanak,
közöttük a Felejtés – táncra hív minden emléket.
Gőggel lehetnénk vele, daccal nélküle,
de mi bortócsákba rajzolunk, körkörös íveket.
Melankolikus dallamok lüktetnek az ujjak alatt:
a polcokon Hamvas Bélát az aláhúzott sorai keresik.
Szokom a napot, a holdat, a drámákat, amit az élet ír.
Éjszakánként félek, hogy a legjobbak mára eltűnnek,
hogy a világ legfényesebb szikrái hamarabb alszanak ki,
és nekünk a savakban oldott emlékek maradnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése