"Megint vasárnap. Mindig akad vasárnap.
Csurog az eső. Szürke nyálcseppek lógnak az ereszeken.
Verebek áznak rosszkedvűen és unalmukban veszekednek. Az aszfalt tükörsima felületéről visszalátni a járókelők lába hosszát. A fölsőtestüket elnyeli a sötétszürke semmi.
A hirdetőoszlop mellett – nem messze a kutyakozmetikus kirakatától – messziről észlelhető, hallani egy csecsemőt. Bömböl, hisztériázik. Az anyuka nemkülönben, sikong. Egy fiatalember álldogál mellettük, elég tanácstalanul, tekergeti a nyakát, pislog, mered ki a fejéből. Messziről is lerí róla: nem tudja a helyzetet kezelni. A felesége hevesem gesztikulál, vehemensen rázza a legkisebb magzatot, aki ettől – vagy tán emiatt – még nagyobb erővel, tüdőszaggatóan üvölt.
Nem rajtuk döbben el a tekintetem.
A család negyedik tagja egy kislány. Hároméves forma. Őzikeszemű. Bojtos sapka van rajta. Parányi tenyere a kabátkája szegélyét markolja. Kapaszkodik valamibe. Nincs aki a kezét fogná. Míg a karon ülő testvérkéje hangosan ordít, és az édesanyja emelt hangon oskolázza a férjét, a csöppnyi gyermeklány hátat fordít a családjának: az utcába bámul. Kizárta a külvilágot. Maga mögé parancsolta a családot: a mulya apját, a neuraszténiás anyját, és a nyűgös kistestvérét. Áll ott, szegény, egymagában. Mintha lakatlan szigeten egy csöppnyi, bojtsapkás, piros esőkabátos Robinson Crusoe-t látnék, ahogy minden remény nélkül, a föladás szélén álldogál, úgy ahogy a tenger horizontját, az óceánét mustrálta a hajótörött tengerész, ez a pici lány – meglehet – születése óta kémleli az életet, ami éppen olyan hatalmas, pont olyan siváran kék, hogy belefájdul a szív, ha sokat pásztázik rajta a fürkésző nézés.
Kolumbusz nézhette ilyen sóváran, titkos reményekkel, de kétségekkel tele a látóhatárt. A nagy konkvisztádorokhoz hasonlóan, ez a falatnyi gyereklány is kaland elé tekint. Merőn, tágra nyílt pupillákkal szembe néz azzal a misztikummal teli produkcióval, amit jobb híján sorsnak szoktak nevezni. A kislányban a véletlenek csöngenek össze. Ám mivel tudjuk, hogy véletlenek nincsenek, csak a Jóistennek vannak furcsa ötletei, némi alappal hihetjük, hogy a néha távoli, néha nagyon is közeli szerző a hárfahúrokon végigsuhanó ujjait van hogy tudatosan ottfelejti egy-egy mélyebb hangon. Egymásra rétegeződnek ezek a hangok, ásnak valahová lefelé, belülre, ahová már nem hatolhat el a fény, csak az ártatlan szellem ereje. A kislányé.
Elmarad mögöttem a család. Hussan velem a busz, de az összemajszolt ablaküvegbe beleég a piros kabátos kislány látványa.
Még mindig látom.
Bárcsak meg tudtam volna fogni a kezét."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése