MARTIN

A fotó illusztráció (internet)

A neve Martin. Ezt megértettem, elsőre. Innét aztán döcögősebb körösztút következett a társalgásban, mert Martin nagyon nehezen formálja a szavakat. Számomra majdhogynem érthetetlen, amit mond. Nyikkanni sem nyikkanok. Inkább csak a kezét figyelem. Abból sokkal több minden világossá válik. Erősen gesztikulál. Tenyerében, a nikotintól megfestett ujjai között olcsó cigaretta parázslik, aminek vége úgy cikázik az est sötétjében, akárha egy késő őszön eszmélő, vagy ittfelejtett, párját keresvén megkergült szentjánosbogár röpködne. Szabadon hagyott karja is sűrűn-sűrűn a magasba lendül. Mintha a világot akarná folyton megáldani. Erről rögvest a kanizsai Nagytemplom Krisztusának képe jut eszembe, aki nyújtott kezének két ujjával ugyanígy osztja a malasztot.

Martin fejhangon beszél. Jócskán hiányos fogsora mögül éppen csak bugyborékolnak a szavak. Figyelnem muszáj, hogy a lényegi részt azért fölfogjam. Míg vagyunk, az utcán közlekedő szél menetrendszerűen nyakunkba zúdít egy kevéske októberi nedvességet, nyűgként, szemernyit, talán abból a megfontolásból, hogy elevenebbek maradjunk. A mögöttünk sorjázó platánok levelei közben hullnak, rendesen. Amelyik közelebb landol, annak hallani az érkezését. Olyan hangot ad, amilyet odahaza a földobott palacsintám, amikor véletlenül a konyha padlójára plattyant. Ösztönösen rándul is egyet a balom. Hirtelen, titokban megint a sütőt markolom – nem az újat, a régit, aminek kicsit lötyög a nyele -, s a sokadszor ismétel, szokott csuklómozdulat révén megnyugvással veszem: még nem halt ki belőlem a palacsintadobálás rutinja.

Martin közben mondja a magáét. Ha jól értem, éppen Vietnámnál tart, a háborút emlegeti, amikor Saigon utcáin pár méterenként az aszfaltba lyukakat vájtak a helyiek, hogy a bombázások elől legyen hova bújniuk. Az alkalmi óvóhelyek egy- legfeljebb kétszemélyes fúratok voltak, beton fedőlappal záródtak. Mintha nálunk valaki ijedtében a vízóra-aknákba, vagyis sahba akarna lekuporodni. Ilyen üregek pöttyözték az összes saigoni utcát, máig láthatóan, kórismérvként, himlőragyaként hirdetve az emberi szenvedéstörténet végteleníthetetlenségét. Hiánycikk volt minden orvosi műszer. Egy injekciós tűért Hanoi központjában már nőt lehetett kapni, és az összes nagyvárosban kórházzá alakították az iskolákat.

Martin az ég felé nyújtja a jobbkarját, aztán föltűri az ingét könyékig és a tetoválását mutatja. Futólag ránézek, inkább csak ellenőrzésképpen. Nem drogos. Nincsenek az alkaron tűszúrások. Talán nem is alkoholista, csak combtól lefelé hiányzik a fél lába és az utcán él. Mondhatni utcabeliek vagyunk, hisz itt dekkol a bérház tövében. Egy kopottas, alighanem államilag kiutalt tolószék az otthona. Az épület beszögellésébe parkolva, a fal mellé gördített tolószékében alszik, a járdán, előre görnyedve, nekibukva. Hosszú, hajléktalanságban lerótt idő után biztos megszokható ez a póz. Nekem mégis különös. Én a távolsági buszon sem tudok ülve elaludni. De a fedél nélküliség sok mindent ráfarag az ember szokásaira. Aki nyomorult, mint Martin, annak nincsenek ilyen aggályai. Nem kényeskedik. Minden nap korán ébred, négy körül, amint a városban elsőként fölröfögő autók kondáját hajtani kezdik. Ezért – nem lefekszik, ugye – alszik már fél tíz körül. Kapucniját mélyen a homlokára húzza ilyenkor, és mint a sztyeppék kunbaba-szobrai, összefonja, a hóna alatt keményen összekulcsolja, szinte láthatatlanná teszi a kezeit. Kesztyűt még nem hord. Piros orkánkabátja messziről virít, biztos, ami biztos alapon van rajta egy koszos fényvisszaverő mellény is, és a maradék lábán a cipője vastagon be van bagyulálva bevásárló zacskókkal. Szigetel a nejlon. Véd. Eső ellen mindenképpen. Most meg világszerencsétlenségként csöpörög.

Martin már az éjszakára készül. Odagurította magát a szomszédos pinceklubhoz, a fitneszterem ablakához. Az a szórakozása, mintegy esti tévézése, hogy a kivilágított, alagsori üvegen bebámulva nézi az odabent edző embereket, akik karcsúbbak, szikárabbak, szebbek akarnak lenni. Fonott kalács kocka hasat, bicepszeket és ropogós feneket szeretnének, miközben hihetetlenül drága, sportos cuccokat viselnek. Mert mutatni kell az izmokat, a szoláriumozott bőrt, a szőrtelenített mellkast, a tanga bugyikat csócsáló farpofákat, letagadva éveket, kilókat, kalóriákat meg talán a múlt szenvedélyeit. Izzadnak hát rendesen emiatt. Középkorinak ható, de krómozottan csillogó kínzóeszközökön próbálgatják fizikai küllemük átformálását. Vastag bérletet fizetnek havonta, hogy a neonfény és a bufogó diszkózene alatt szenvedve egyszer majd az fürdőszobai tükrüknek is tetszenek. Hogy emberebbnek remélhessék magukat. Istenem, de keserves próbálkozás! Ráadásul jobbára fiatalok. Elvétve egy-két személyiségzavaros ötvenes, ha akad köztük. És Martinnal ellentétben mindegyiknek két lába van. Amikor studírozza a benti csilli-villi világot, a tolószékében kucorgó nincstelen nyomoréknak arcizma sem rándul. Csak a szeme bogara ugrál a látvány mozgalmasságától függően. Félig-meddig inkognitóban jelen van ő is, kukkol az utca árnyékából, nem állandósított kuncsaftként, mert nincs törzstagkártyája. Amolyan kívülről foglalkozó gyakorlóként szedi bögyre a benti eseményeket. Hogy viselkednek amazok, ha már egyszer a másodpercekhez és a teljesítményhez kötötten is oldott hangulatúnak akarnak látszani. Martinban nincs harag, sem gyűlölet irántuk. Leírhatatlan közönnyel szemléli őket. Leírhatatlan a szakadék is közöttük. Töredezett szavaiból, félmondataiból ilyesmire következtetek.

Reggelente pacsizok Martinnal. Szótlanul vigyorog rám, huncutul, mintha cinkosa lennék. Sosem köszön, nem szokása. Csak elmenőben látom, hogy kékre fagyott hüvelykujjával mindig fölfelé bök egyet, felém. Messze a kanizsai Nagytemplom. Ez nekem a napi egyujjas áldásom.

                                                                       Pk