A DÉLVIDÉK ÉS A SPORT (Most szó szerint: eszmefuttatás.)

Vermes Lajos, a palicsi olimpia ötletgazdája

Történeti visszatekintés

Hosszú évszázadokon át a déli végek képviselte hitvallás egyet jelentett a magyar haza megőrzésével. A történelem folyamán kétség kívül ez a nemzetrész szenvedte meg leginkább azt a folyamatos, szándékban és erőben megnyilvánuló erőszakot, nyomást, amelyek révén a különböző korok jellegüknél és minőségüknél fogva formálni, átírni és átértékelni akarták az itteni magyarság megmaradásának alapjait.

A Délvidék – szerbesen a Vajdaság – múltjából fakadón a küzdés, a megvívás, az ember ember elleni párharc szinonimájává vált. Kezdve a török időktől, a magyar múlton végigmenve – Hunyadi, Thököly, Rákóczi, és ’48-as szabadságharcán keresztül – a délvidéki történések rendre beleégtek a magyar haza történetébe. 

Egyáltalán nem meglepő, hogy az elmúlt évszázad viharai is jobbára a ránk köszönő történelmi múltunk nagy eseményeit jegyzik. Bár 1956-ban Szegedről pattant a szikra, az a láng által körbeborítván Magyarországot – de miután lobot vetett a forradalom fénye, ami felett a szovjetek sötétje ideiglenesen győzött – a bácskai-bánáti magyar települések voltak azok, amelyek a hozzájuk menekülő honfitársainkat segítették. 

A háborúk elől menekülő délvidéki magyar apákat, fiúkat Magyarország befogadta.

A kölcsönös egymásra utaltságunk

Ahogy Nagy Britannia a wales-i hagyományok nélkül, vagy Franciaország a gascogne-i bohém lelkület nélkül, úgy a magyar nemzet is sokkal szegényebb lenne, ha a délvidéki szellemiséget elhagyná tőle valaki. 

Ugyanis a déli végek kipróbált magyarsága mindig egyféle minőséget jelentett. Régebben a vendéglátás, az úri örömök és a keserédes történések vidékét láttatták benne. Móricz, Mikszáth, Tömörkény és Móra éppen elégszer vázolta, milyen is a délvidéki életérzés, a dél-alföldi emberek ars poeticája. Alaptanulságuk, hogy a mag körüli héj örökösen a védő szerepét játssza. És ha a határon túli magyarság számarányában, erejében megfogyatkozva nem képes beteljesíteni hivatását – a minden kori magyar állam védelmének biztosítására –, úgy veszi fog az ügy, veszni fog vele a nemzet.
Mert a Délvidék történelmi szerepe évszázadokon át adekvátan arról szólt, hogy a belső haza biztonságát, rendjét, épségét legyen hivatott megőrizni. Ehhez a feladathoz kellettek komoly, és elszánt emberek. Amikor őket emlegetjük, a dicsőségesség jelzője nélkül keveseket említhetünk. S bár megtörtént a trianoni csonkolás, ami tragikus hirtelenséggel húzott föl nem csak országhatárokat, hanem – sajnos – lelki falakat is, az idő a huszadik század viharaiban sem tagadta meg önmagát, miáltal a nemzet ismét megtalálta önmagát, hitét, magyarságát.  

A sport-történelmünk

Talán nem véletlen, hogy az olimpiai eszme is pont a Délvidékhez – jelesül Palicsfürdőhöz – és környékéhez fűződik.

A legelső olimpiai próbálkozások ötlete ugyanis pont ehhez a vidékhez, ezekhez az emberekhez köthető.

Az akkori tehetős polgári réteg igényei erősen közrejátszottak abban, hogy a helyi erők által képviselt ifjúság, a testkultúrát szerető, a természetes életmódot, életörömöt mint életérzést képviselők a társadalom színe-java előtt megmutatkozhassanak.

Így fejlődött ki a Vajdaságban az akkori idők szellemét követő atlétika, a sportok máig tisztelt királynője, a római és görög szellemet képviselő sportágak: a birkózással, a küzdősportokkal, a vívással és sok más egyébbel kiegészítve.

Az első világháború utáni években a trianoni tragédiát megélt délvidéki közösség mindvégig úgy élte meg a sportrajongást, mint a közösséghez tartozás legelemibb látszatát, egyféle hitvallást, dacot az új impérium által diktált föltételekkel szemben.

Minden falusi egylet, lett légyen szó kultúr- vagy sporttevékenységet folytatóról számolatlanul hintette magvát a magyar közösségben és hitet, reményt plántált a legnehezebb időkben is azoknak, akik vállalták egy idegen országban a kisebbségi sorsot.

A legkorábbi – mára patinás klubok – valamikor az évszázad-fordulón jöttek létre. Zömükben viszont pont a legválságosabb évtizedekben. Ezért van az, hogy ami a sporttörténelmi hagyományokat illeti: a délvidéki magyarságnak nincs mit szégyellnie.

 A jelenkor

A mai Szerbia már nyomokban sem hasonlít a régi rendhez. A néhai Jugoszlávia örököseként, hellyel-közzel nemzetállami keretek között igyekszik biztosítani minden arra érdemes, tehetséges polgárának az érvényesülést. Teszi ezt meglehetősen szerény keretek között.

A Délvidék fogyó magyarsága reménnyel tekint a jövőbe. Egyik ilyen kapaszkodónk – az ifjúságunk –, akik révén még hittel vallhatóak azok az értékek, amiket az ősök reánk testáltak. Hatalmas erő, és küzdeni akarás jellemzi őket.

Egyrészt: ezek azok a fiatalok, akik a legnehezebb munkát végző, paraszti ősök mintáján élik még életüket. Akiknek a haza fogalma egyet ér a becsülettel, a megmaradással és az elkötelezettséggel.

Másrészt ők azok, akik munkájuk révén nagyon sokszor bizonyították már, milyen lelki többletet ad valakinek a legalsóbb, legelhanyagoltabb rétegekből történő kiemelkedés esélye, annak a reménye, hogy a társadalomba illeszkedvén még hasznosabb lehessen úgy a szűkebb, mint a tágabb közösségének. 

Számát sem tudni azon délvidéki magyar sportolóknak, akik jelen pillanatban is Magyarország dicsőségét szolgálják. Lett légyen szó labdarúgásról, kézilabdáról, küzdősportokról vagy bármi más olimpiai kvótát érő megmérettetésről.
A vajdasági fiatalság az idők folyamán rákényszerült, hogy anyaországi segítséggel még erőteljesebben, még hatékonyabban – igen: Magyarországot segítve, a majdani olimpia magyar résztvevőjeként önmagát túlteljesítve sikereket hozzon a nemzetnek, érmeket és dicsőséget szerezzen a hazának. Minden koron: beteljesítve a délvidéki fiatalok küldetését.

                                             Pk