Z, MINT ZOMBI GENERÁCIÓ

Z, mint zombi generáció

Ha valaki netán nem tudná: Pankotai Lili egy pünkösdi királylányságát élő ellenzéki megmondó. Olyan húsz év körülire saccolom a korát. Bízvást lehetne a lányom, de mindkettőnk nagy szerencséjére nem az. Eddig jobbára elengedtem a fülem mellett a lamentálását. Istenem, húsz éves! Húszévesen mond az ember sok hülyeséget... Legyintettem rá, bonhómiával vettem egy-egy veretesebb megállapítását. Aztán mondott egy akkorát, amitől a plafon csillárja is kilengett, és erre már muszáj volt reagálni. 

Egy szélsőliberális női lapnak válaszolta: „Jelen pillanatban a magyar politikai kultúrában nem az önazonosság és a hitelesség számít szavazatleadásakor. És ez most így helyes szerintem, mert jelenleg az a kérdés, hogy leváltjuk-e Orbán Viktort vagy sem.” Elolvastam még egyszer, tán rosszul értem, de nem. Tényleg ezt és így mondja: Orbán leváltása minden morális parancsot felülír. 

A „szent cél” érdekében bármi megengedett. Aha.

Figyelj, kislány! 

Némi elégtétellel, de minden öröm nélkül látom, hogy ti, Pankotai Lilik, meg a kompániátok, a szabadelvű emlőn nagyra nőtt csecsemők képtelenek vagytok kikapcsolni: bármit csináltok, mindig ugyanazon jár az eszetek. Elátkoztátok magatokat, önként. Pedig az életnek örülni kell. Persze, lehet egész nap egy trágyadombot is szagolni, de akkor ne panaszkodjatok! Akit Isten szeret, annak nehéz sorsot ad. Aki pedig folyton a könnyű életet hajkurássza, a kényelmet, a biztonságot másoktól várja el, az hamar a kárhozat útján találja magát. 

Az a baj Lilikém, hogy ti, vagyis a magadfajták nem járnak templomba. Nem szeretitek a csöndöt. A saját vélt nagyszerűségetek visszavetülése nélkül ki sem bírjátok egy percre sem. Aztán csodálkoztok rajta, hogy a zaj, a káosz, a kiúttalanság és a nihil megeszi a lelketeket. Azt hiszitek a Facebook-harcmodor egy lázadás, ami értelmet ad az életeteknek? Megsúgom, a lázadók nem ti vagytok, hanem azok, akik vasárnaponként a gyerekkocsit tolva, a nagyobbik gyereket kézen fogva misére mennek, majd a nagyszülőkkel a családi asztalnál ebédelnek. Ma a normalitás a lázadás. Ti meg sehol.

A hazugságok revüje

A minapi jégkorcsolyás világversenyen föllépett egy magát nőnek képzelő férfi, és korcsolyával a lábán bukdácsolva ízetlenkedett a sokaság előtt. Később azt nyilatkozta, világ életében erre vágyott, jégkirálynőként elbűvölni a közönséget. Hát, nem nagyon sikerült neki. Kiröhögték.

Ez a hír nem újdonság. Már a múltkori téli olimpia megnyitóján is bohóckodott egy félkegyelmű, mert megengedték neki. 

Hol van már az a régi szép történet, amikor Knézy Jenő a térdét csapkodva, kacagva, káromkodva ámuldozott az olimpia úszó számán, ahol egy afrikai versenyző (a helyi olimpiai bizottsági elnök fiacskája) gyakorlatilag száz métert is alig bírt a víz felszínén evickélni, csaknem belefulladt a medencébe. Akkor azt hittük, mindez vicc. 

Nem... Mára ez a valóság! 

A nőnek felesége, a férfinak férje van a Netflix sorozatokban. Németországban állat-kuplerájok nyílnak, máshol meg kivezetik a nyelvből a női-férfi nemet, semlegesre maszatolnak. Focimeccsek előtt térdelnek, a szexuális aberrációt ünneplik. A budapesti Főprájdmester szivárványos zászlóval henceg, közben a székelyekét szégyelli kitűzni az ország fővárosában. Az ellenzék vezetője pedig egy olyan vállalhatatlan pszichopata, akiről minden épeszű tudja, hogy egy utolsó gazember, mégis tömegnyi magyarnak mondott honpolgár elalél a hazugságaitól. 

Pedig a helyzet baromi egyszerű. Peter Magyar azt mondta, hogy az adókérdésekben majd a szakemberek döntenek, az lesz, amit a szakemberek mondanak. Majd a tiszás szakembereik összeültek és azt mondták, hogy legyen egy 22%-os és 30 %-os sávokkal kiegészített többsávos személyi jövedelemadó rendszer, ha ne adj' Isten ők kormányoznának, majd a Tarr Zoltán nevű elnökhelyettes, a Tisza Párt alelnöke azt mondta, hogy erről nem szabad beszélni a választásokig. „Meg kell nyerni a választásokat és utána mindent lehet”. 

Ehhez nekem valójában nem kell semmit hozzáfűznöm: egy normális politikai klímában Tarr nyilatkozatával egy időben, még ugyanabban a percben azonnal véget ért volna a Tisza Párt története. Nem tudok olyan példát mondani az elmúlt évekből, évtizedekből, lehet, hogy valaki tud, én nem tudok egyet sem, nem csak Magyarországon, hanem Európában, világszerte, hogy egy párt megnyerte volna a rákövetkező évben leendő választásokat, úgy, hogy közben azt mondta, be fogjuk csapni az embereket. Mert ők valójában ezt mondták.

És mégis akad olyan, aki mindezek után beáll a szélhámosok közé.

Ez a bizonyítéka annak, hogy a pokol itt világlik az ablakunk alatt, a gyehenna tüze már az előszobánkban lobog.

Kettős bárca

Ukrajna újabb, 800 milliárd dolláros Brüsszelnek benyújtott számlája más szemmel nézve: Magyarország 2004 óta, befizetőként a közösbe, nettó 73 milliárd eurót kapott az Uniótól. Ennek az összegnek most a tizenegyszeresét (!) igényli a szőlőcsősz ruhás, amelynek az országa tíz éven keresztül gyakorlatilag Európából akar élni. És - hahó! - ezt a 800 milliárdot nem védekezésre, hanem nyugdíjakra, fizetésekre, az állam működésére kéri. Ez olyan irdatlan összeg, ami elegendő lenne 40 éven át a magyar nyugdíjakra, vagy 60 évig finanszírozhatná a magyar családtámogatási rendszert. Persze, ha a tiszás kompánia messiásán múlna, ezt is zokszó nélkül átutalnák Kijevbe, csak ne kelljen elszámolnia a Dunába dobott telefonnal, meg a belterjes tőzsdézésével.

MARATON - az utolsó poszt -

Ígérem, ez az utolsó bejegyzésem a kanizsai maratonról. Jövő augusztus elejéig már nem közlök róla semmit. Meghagyom emléknek, szép emléknek.

Több dolog miatt is indokoltnak érzem, hogy most írok róla. 
Számát sem tudom pontosan, hányszor úsztam és futottam végig a távokat. Sosem törődtem vele, hogy számszerűsíthető eredményekért hajtsam magamat. Egyszer sem álltam meg pihenni, erre azért büszke vagyok. Nem versenynek tekintettem az augusztusi maratont, hanem egyfajta mókának, amolyan kanizsai virtusnak, egyemberes kihívásnak. Ennek jegyében – kár titkolnom – mindig este voltam a legboldogabb, amikor letudtam a vállalásaimat.

Aki ismer, tudja, nem készültem, nem edzettem rá soha. Régen, Horgos központjában még igyekeztek jószándékkal noszogatni, rám szóltak, melegítsek be, tornázzak egyet, mert így, hogy csupán a rajtvonal mellett ücsörögök, messze lesz nekem a kanizsai strand. 

Megmagyaráztam, eszem ágában sincs bemelegíteni. Attól csak időnap előtt elfáradnék. Úgy tapasztaltam, a táv negyedénél, majd ott valahol az első martonosi bekötőút tájékán bemelegszenek az izmaim. Ha meg nem, akkor így jártam: muszáj lesz valahogy beesnem a célba. És mint tudjuk, a Muszáj nevű nagy úr parancsa kötelező.
 
A kezdeti maratonoknak még volt egy könnyedebbre vett, örömködő jellege. Fesztelenebbül folyt, a résztevők bolondoztak, mindenfajta társaságok indultak úszni-futni, az orgonasípként felvonuló nagycsaládtól kezdve a maskarába öltözötteken át a kocsmai fogadásból elrajtolókig színes volt a paletta. Ma ezt sajnos kevésbé látni. Helyette a teljesítménykényszer sarkall, az okosóra, a kidekázott másodpercek diktálnak, és a méregdrága, márkás sportfelszerelések divatbemutatóját látni. 
Ragaszkodó típus lévén a megszokott ruháimtól nehezen válok meg: éveken keresztül a boldogult Lajos bátyjától megörökölt klottgatyában maratonoztam, jól bírta a strapát, elvégre egy régi jugoszláv ejtőernyőből varrta az öregúr.

Ha annyi százasom lenne ahányan rákérdeztek, miért futok mezítláb, már az istállót is befejeztem volna a Haciendámon. A válaszom egyszerű, fogadásból csinálom. Kitérni előle, megváltoztatni a helyzetet nem tudom, mert erősen fogva vagyok, lévén önmagamnak fogadtam meg. Az önmagunknak tett ígéret, a saját magunknak tett fogadalom pedig kőbe van vésve. Szenny ember, aki azt nem tartja be.  

Nem tudom meddig folytathatom. Jó lenne minél tovább. Ötvenöt után már nem olyan könnyű kimászni a mólóra, majd kánikulában néhányszor átnyargalni a városon. Azért iparkodni fogok, mert értelmet és okszerűséget látok abban, hogy kanizsaiként legalább ennyit megtegyek Kanizsáért.     
 

A DÉLVIDÉK ÉS A SPORT (Most szó szerint: eszmefuttatás.)

Vermes Lajos, a palicsi olimpia ötletgazdája

Történeti visszatekintés

Hosszú évszázadokon át a déli végek képviselte hitvallás egyet jelentett a magyar haza megőrzésével. A történelem folyamán kétség kívül ez a nemzetrész szenvedte meg leginkább azt a folyamatos, szándékban és erőben megnyilvánuló erőszakot, nyomást, amelyek révén a különböző korok jellegüknél és minőségüknél fogva formálni, átírni és átértékelni akarták az itteni magyarság megmaradásának alapjait.

A Délvidék – szerbesen a Vajdaság – múltjából fakadón a küzdés, a megvívás, az ember ember elleni párharc szinonimájává vált. Kezdve a török időktől, a magyar múlton végigmenve – Hunyadi, Thököly, Rákóczi, és ’48-as szabadságharcán keresztül – a délvidéki történések rendre beleégtek a magyar haza történetébe. 

Egyáltalán nem meglepő, hogy az elmúlt évszázad viharai is jobbára a ránk köszönő történelmi múltunk nagy eseményeit jegyzik. Bár 1956-ban Szegedről pattant a szikra, az a láng által körbeborítván Magyarországot – de miután lobot vetett a forradalom fénye, ami felett a szovjetek sötétje ideiglenesen győzött – a bácskai-bánáti magyar települések voltak azok, amelyek a hozzájuk menekülő honfitársainkat segítették. 

A háborúk elől menekülő délvidéki magyar apákat, fiúkat Magyarország befogadta.

A kölcsönös egymásra utaltságunk

Ahogy Nagy Britannia a wales-i hagyományok nélkül, vagy Franciaország a gascogne-i bohém lelkület nélkül, úgy a magyar nemzet is sokkal szegényebb lenne, ha a délvidéki szellemiséget elhagyná tőle valaki. 

Ugyanis a déli végek kipróbált magyarsága mindig egyféle minőséget jelentett. Régebben a vendéglátás, az úri örömök és a keserédes történések vidékét láttatták benne. Móricz, Mikszáth, Tömörkény és Móra éppen elégszer vázolta, milyen is a délvidéki életérzés, a dél-alföldi emberek ars poeticája. Alaptanulságuk, hogy a mag körüli héj örökösen a védő szerepét játssza. És ha a határon túli magyarság számarányában, erejében megfogyatkozva nem képes beteljesíteni hivatását – a minden kori magyar állam védelmének biztosítására –, úgy veszi fog az ügy, veszni fog vele a nemzet.
Mert a Délvidék történelmi szerepe évszázadokon át adekvátan arról szólt, hogy a belső haza biztonságát, rendjét, épségét legyen hivatott megőrizni. Ehhez a feladathoz kellettek komoly, és elszánt emberek. Amikor őket emlegetjük, a dicsőségesség jelzője nélkül keveseket említhetünk. S bár megtörtént a trianoni csonkolás, ami tragikus hirtelenséggel húzott föl nem csak országhatárokat, hanem – sajnos – lelki falakat is, az idő a huszadik század viharaiban sem tagadta meg önmagát, miáltal a nemzet ismét megtalálta önmagát, hitét, magyarságát.  

A sport-történelmünk

Talán nem véletlen, hogy az olimpiai eszme is pont a Délvidékhez – jelesül Palicsfürdőhöz – és környékéhez fűződik.

A legelső olimpiai próbálkozások ötlete ugyanis pont ehhez a vidékhez, ezekhez az emberekhez köthető.

Az akkori tehetős polgári réteg igényei erősen közrejátszottak abban, hogy a helyi erők által képviselt ifjúság, a testkultúrát szerető, a természetes életmódot, életörömöt mint életérzést képviselők a társadalom színe-java előtt megmutatkozhassanak.

Így fejlődött ki a Vajdaságban az akkori idők szellemét követő atlétika, a sportok máig tisztelt királynője, a római és görög szellemet képviselő sportágak: a birkózással, a küzdősportokkal, a vívással és sok más egyébbel kiegészítve.

Az első világháború utáni években a trianoni tragédiát megélt délvidéki közösség mindvégig úgy élte meg a sportrajongást, mint a közösséghez tartozás legelemibb látszatát, egyféle hitvallást, dacot az új impérium által diktált föltételekkel szemben.

Minden falusi egylet, lett légyen szó kultúr- vagy sporttevékenységet folytatóról számolatlanul hintette magvát a magyar közösségben és hitet, reményt plántált a legnehezebb időkben is azoknak, akik vállalták egy idegen országban a kisebbségi sorsot.

A legkorábbi – mára patinás klubok – valamikor az évszázad-fordulón jöttek létre. Zömükben viszont pont a legválságosabb évtizedekben. Ezért van az, hogy ami a sporttörténelmi hagyományokat illeti: a délvidéki magyarságnak nincs mit szégyellnie.

 A jelenkor

A mai Szerbia már nyomokban sem hasonlít a régi rendhez. A néhai Jugoszlávia örököseként, hellyel-közzel nemzetállami keretek között igyekszik biztosítani minden arra érdemes, tehetséges polgárának az érvényesülést. Teszi ezt meglehetősen szerény keretek között.

A Délvidék fogyó magyarsága reménnyel tekint a jövőbe. Egyik ilyen kapaszkodónk – az ifjúságunk –, akik révén még hittel vallhatóak azok az értékek, amiket az ősök reánk testáltak. Hatalmas erő, és küzdeni akarás jellemzi őket.

Egyrészt: ezek azok a fiatalok, akik a legnehezebb munkát végző, paraszti ősök mintáján élik még életüket. Akiknek a haza fogalma egyet ér a becsülettel, a megmaradással és az elkötelezettséggel.

Másrészt ők azok, akik munkájuk révén nagyon sokszor bizonyították már, milyen lelki többletet ad valakinek a legalsóbb, legelhanyagoltabb rétegekből történő kiemelkedés esélye, annak a reménye, hogy a társadalomba illeszkedvén még hasznosabb lehessen úgy a szűkebb, mint a tágabb közösségének. 

Számát sem tudni azon délvidéki magyar sportolóknak, akik jelen pillanatban is Magyarország dicsőségét szolgálják. Lett légyen szó labdarúgásról, kézilabdáról, küzdősportokról vagy bármi más olimpiai kvótát érő megmérettetésről.
A vajdasági fiatalság az idők folyamán rákényszerült, hogy anyaországi segítséggel még erőteljesebben, még hatékonyabban – igen: Magyarországot segítve, a majdani olimpia magyar résztvevőjeként önmagát túlteljesítve sikereket hozzon a nemzetnek, érmeket és dicsőséget szerezzen a hazának. Minden koron: beteljesítve a délvidéki fiatalok küldetését.

                                             Pk