MARATON - az utolsó poszt -

Ígérem, ez az utolsó bejegyzésem a kanizsai maratonról. Jövő augusztus elejéig már nem közlök róla semmit. Meghagyom emléknek, szép emléknek.

Több dolog miatt is indokoltnak érzem, hogy most írok róla. 
Számát sem tudom pontosan, hányszor úsztam és futottam végig a távokat. Sosem törődtem vele, hogy számszerűsíthető eredményekért hajtsam magamat. Egyszer sem álltam meg pihenni, erre azért büszke vagyok. Nem versenynek tekintettem az augusztusi maratont, hanem egyfajta mókának, amolyan kanizsai virtusnak, egyemberes kihívásnak. Ennek jegyében – kár titkolnom – mindig este voltam a legboldogabb, amikor letudtam a vállalásaimat.

Aki ismer, tudja, nem készültem, nem edzettem rá soha. Régen, Horgos központjában még igyekeztek jószándékkal noszogatni, rám szóltak, melegítsek be, tornázzak egyet, mert így, hogy csupán a rajtvonal mellett ücsörögök, messze lesz nekem a kanizsai strand. 

Megmagyaráztam, eszem ágában sincs bemelegíteni. Attól csak időnap előtt elfáradnék. Úgy tapasztaltam, a táv negyedénél, majd ott valahol az első martonosi bekötőút tájékán bemelegszenek az izmaim. Ha meg nem, akkor így jártam: muszáj lesz valahogy beesnem a célba. És mint tudjuk, a Muszáj nevű nagy úr parancsa kötelező.
 
A kezdeti maratonoknak még volt egy könnyedebbre vett, örömködő jellege. Fesztelenebbül folyt, a résztevők bolondoztak, mindenfajta társaságok indultak úszni-futni, az orgonasípként felvonuló nagycsaládtól kezdve a maskarába öltözötteken át a kocsmai fogadásból elrajtolókig színes volt a paletta. Ma ezt sajnos kevésbé látni. Helyette a teljesítménykényszer sarkall, az okosóra, a kidekázott másodpercek diktálnak, és a méregdrága, márkás sportfelszerelések divatbemutatóját látni. 
Ragaszkodó típus lévén a megszokott ruháimtól nehezen válok meg: éveken keresztül a boldogult Lajos bátyjától megörökölt klottgatyában maratonoztam, jól bírta a strapát, elvégre egy régi jugoszláv ejtőernyőből varrta az öregúr.

Ha annyi százasom lenne ahányan rákérdeztek, miért futok mezítláb, már az istállót is befejeztem volna a Haciendámon. A válaszom egyszerű, fogadásból csinálom. Kitérni előle, megváltoztatni a helyzetet nem tudom, mert erősen fogva vagyok, lévén önmagamnak fogadtam meg. Az önmagunknak tett ígéret, a saját magunknak tett fogadalom pedig kőbe van vésve. Szenny ember, aki azt nem tartja be.  

Nem tudom meddig folytathatom. Jó lenne minél tovább. Ötvenöt után már nem olyan könnyű kimászni a mólóra, majd kánikulában néhányszor átnyargalni a városon. Azért iparkodni fogok, mert értelmet és okszerűséget látok abban, hogy kanizsaiként legalább ennyit megtegyek Kanizsáért.     
 

A DÉLVIDÉK ÉS A SPORT (Most szó szerint: eszmefuttatás.)

Vermes Lajos, a palicsi olimpia ötletgazdája

Történeti visszatekintés

Hosszú évszázadokon át a déli végek képviselte hitvallás egyet jelentett a magyar haza megőrzésével. A történelem folyamán kétség kívül ez a nemzetrész szenvedte meg leginkább azt a folyamatos, szándékban és erőben megnyilvánuló erőszakot, nyomást, amelyek révén a különböző korok jellegüknél és minőségüknél fogva formálni, átírni és átértékelni akarták az itteni magyarság megmaradásának alapjait.

A Délvidék – szerbesen a Vajdaság – múltjából fakadón a küzdés, a megvívás, az ember ember elleni párharc szinonimájává vált. Kezdve a török időktől, a magyar múlton végigmenve – Hunyadi, Thököly, Rákóczi, és ’48-as szabadságharcán keresztül – a délvidéki történések rendre beleégtek a magyar haza történetébe. 

Egyáltalán nem meglepő, hogy az elmúlt évszázad viharai is jobbára a ránk köszönő történelmi múltunk nagy eseményeit jegyzik. Bár 1956-ban Szegedről pattant a szikra, az a láng által körbeborítván Magyarországot – de miután lobot vetett a forradalom fénye, ami felett a szovjetek sötétje ideiglenesen győzött – a bácskai-bánáti magyar települések voltak azok, amelyek a hozzájuk menekülő honfitársainkat segítették. 

A háborúk elől menekülő délvidéki magyar apákat, fiúkat Magyarország befogadta.

A kölcsönös egymásra utaltságunk

Ahogy Nagy Britannia a wales-i hagyományok nélkül, vagy Franciaország a gascogne-i bohém lelkület nélkül, úgy a magyar nemzet is sokkal szegényebb lenne, ha a délvidéki szellemiséget elhagyná tőle valaki. 

Ugyanis a déli végek kipróbált magyarsága mindig egyféle minőséget jelentett. Régebben a vendéglátás, az úri örömök és a keserédes történések vidékét láttatták benne. Móricz, Mikszáth, Tömörkény és Móra éppen elégszer vázolta, milyen is a délvidéki életérzés, a dél-alföldi emberek ars poeticája. Alaptanulságuk, hogy a mag körüli héj örökösen a védő szerepét játssza. És ha a határon túli magyarság számarányában, erejében megfogyatkozva nem képes beteljesíteni hivatását – a minden kori magyar állam védelmének biztosítására –, úgy veszi fog az ügy, veszni fog vele a nemzet.
Mert a Délvidék történelmi szerepe évszázadokon át adekvátan arról szólt, hogy a belső haza biztonságát, rendjét, épségét legyen hivatott megőrizni. Ehhez a feladathoz kellettek komoly, és elszánt emberek. Amikor őket emlegetjük, a dicsőségesség jelzője nélkül keveseket említhetünk. S bár megtörtént a trianoni csonkolás, ami tragikus hirtelenséggel húzott föl nem csak országhatárokat, hanem – sajnos – lelki falakat is, az idő a huszadik század viharaiban sem tagadta meg önmagát, miáltal a nemzet ismét megtalálta önmagát, hitét, magyarságát.  

A sport-történelmünk

Talán nem véletlen, hogy az olimpiai eszme is pont a Délvidékhez – jelesül Palicsfürdőhöz – és környékéhez fűződik.

A legelső olimpiai próbálkozások ötlete ugyanis pont ehhez a vidékhez, ezekhez az emberekhez köthető.

Az akkori tehetős polgári réteg igényei erősen közrejátszottak abban, hogy a helyi erők által képviselt ifjúság, a testkultúrát szerető, a természetes életmódot, életörömöt mint életérzést képviselők a társadalom színe-java előtt megmutatkozhassanak.

Így fejlődött ki a Vajdaságban az akkori idők szellemét követő atlétika, a sportok máig tisztelt királynője, a római és görög szellemet képviselő sportágak: a birkózással, a küzdősportokkal, a vívással és sok más egyébbel kiegészítve.

Az első világháború utáni években a trianoni tragédiát megélt délvidéki közösség mindvégig úgy élte meg a sportrajongást, mint a közösséghez tartozás legelemibb látszatát, egyféle hitvallást, dacot az új impérium által diktált föltételekkel szemben.

Minden falusi egylet, lett légyen szó kultúr- vagy sporttevékenységet folytatóról számolatlanul hintette magvát a magyar közösségben és hitet, reményt plántált a legnehezebb időkben is azoknak, akik vállalták egy idegen országban a kisebbségi sorsot.

A legkorábbi – mára patinás klubok – valamikor az évszázad-fordulón jöttek létre. Zömükben viszont pont a legválságosabb évtizedekben. Ezért van az, hogy ami a sporttörténelmi hagyományokat illeti: a délvidéki magyarságnak nincs mit szégyellnie.

 A jelenkor

A mai Szerbia már nyomokban sem hasonlít a régi rendhez. A néhai Jugoszlávia örököseként, hellyel-közzel nemzetállami keretek között igyekszik biztosítani minden arra érdemes, tehetséges polgárának az érvényesülést. Teszi ezt meglehetősen szerény keretek között.

A Délvidék fogyó magyarsága reménnyel tekint a jövőbe. Egyik ilyen kapaszkodónk – az ifjúságunk –, akik révén még hittel vallhatóak azok az értékek, amiket az ősök reánk testáltak. Hatalmas erő, és küzdeni akarás jellemzi őket.

Egyrészt: ezek azok a fiatalok, akik a legnehezebb munkát végző, paraszti ősök mintáján élik még életüket. Akiknek a haza fogalma egyet ér a becsülettel, a megmaradással és az elkötelezettséggel.

Másrészt ők azok, akik munkájuk révén nagyon sokszor bizonyították már, milyen lelki többletet ad valakinek a legalsóbb, legelhanyagoltabb rétegekből történő kiemelkedés esélye, annak a reménye, hogy a társadalomba illeszkedvén még hasznosabb lehessen úgy a szűkebb, mint a tágabb közösségének. 

Számát sem tudni azon délvidéki magyar sportolóknak, akik jelen pillanatban is Magyarország dicsőségét szolgálják. Lett légyen szó labdarúgásról, kézilabdáról, küzdősportokról vagy bármi más olimpiai kvótát érő megmérettetésről.
A vajdasági fiatalság az idők folyamán rákényszerült, hogy anyaországi segítséggel még erőteljesebben, még hatékonyabban – igen: Magyarországot segítve, a majdani olimpia magyar résztvevőjeként önmagát túlteljesítve sikereket hozzon a nemzetnek, érmeket és dicsőséget szerezzen a hazának. Minden koron: beteljesítve a délvidéki fiatalok küldetését.

                                             Pk