NAPLÓ – 134.

 

Öreg halász - Montengró '21.

A tenger olyan kettős értelmű, akár a bűnben fogantatás: meglétében eleve benne van a kárhozattal együtt a gyönyörűség. A különöst kereső emberi óhajok csodás föladványa ez a hullámzó, folyton alakot váltó sós víztömeg, ami mindenféle elválasztó szándék nélkül kéjes, szédítő képzeteket szór szanaszét, egyaránt szíven találva gazdagot és szegényet, nyomorultat és boldogságban élőt, ahogy nem tesz különbséget a profán meg a szent között sem. Lakodalmas és halotti pompa a sós víztükör fölszíne.

Itt Montenegróban nem csak az életnek, hanem a halálnak is a végtelen távlatát tárja elénk. Rendjén is van ez így. Megnyugodhatunk. A tenger metronómmód ismétlődő moraja nyers ütemben paskolja a fövenyt. Zene. Zene, de nem föltétlen a fülnek. Attól azért mélyebbre ható mindez. Akit megérintett, tudja miről beszélek. Az élet lázát hűti a szimpla ritmus, a vízlocsogás. Akár egy megzenésített vers. Mindenki hallhatja, ha nincs botfüle, vagy ha a lelke nem fából faragott. A ránk testált, lekottázott melódiánk végigkísér bennünket. Kifejezetten örülhet, akinek ott dobol a sorsában a saját, jól fölismert, sokszor dúdolt dallamának a ritmusa. Napról-napra egyik nótából egy másik nótát lehet fabrikálni. Túlélő dalokat.

Jómagam a tenger mellett mostanában fütyörészni szoktam. Halkan, csak úgy, a saját szórakozásomra. A csöndös kis falu egyetlen utcáján a piactérnek kinevezett kőasztalnál megállva nézem a partra húzott, hassal fölfelé fordított elvénhedt bárkákat. Száraz fűcsomókat, gizgazt borzol a forró szél, és a lépteimre tücskök tucatjai pattannak szerteszét. Fölpislantok az öreg halászház falára odaszögezett százesztendős emléktáblára. Vésett szöveg. Azt hivatott hirdetni, mennyi szenvedést hozott a múlt és abból mennyi dicsőséget sikerült kifacsarni. Nem nagyon törődik vele senki. A helyiek tudják már, hogy az idő egy olyan kör, amiben bármi megtörténhetik. Ami volt, megint lehet. Minek ezen aggódni?

Olykor a nap süt hétágra, és a lakásom ablakára hűvöst vető citromfa lombján fonákon, petyhülten lóg az összes levél. Olykor a közelgő zivatartól vemhes az öböl fölötti levegő, alacsonyan szállnak a fecskék, a sirályok hangja pedig mintha a megszokottól is metszőbben hasítana a megharagvó hullámok fodra fölött. Néha viszont szelíd esték köszöntenek be, amikor nem jön álom a szememre és meglepődve tapasztalom, mennyi higgadtsággal tudom szemlélni a mögöttem elmaradó dolgaimat.

Hogy él az ember a tenger partján? Valahogy úgy, miként odébb, a másik tenger medrének legalján lakó jó bácskaiak. A korai világmindenséget nevelő Pannon-tenger fenéklakói azok a mostani szántóvetők, akiknek elődei szintén a földet túrták valahol a Horgos-Csantavér-Adorján háromszögben. Földrajzi értelemben zsebkendőnyi üledékes terület, mégis a végtelen látszatát kelti, mert nyárelőn a gabonatáblák ringó kalászai pont úgy hullámzanak a szélsöpörte síkságon, mint délebbre a valós tenger, amit a passzátszelek simogatnak.

A minap beszélgettem a halászfalu kivénhedt szabó mesterével. A macedónból lett öböllakó öregemberhez telepedtem a padra, ráspolyos hangon szólt hozzám, s míg emelt tónusban, majdnem kiabálva diskuráltunk, egyre közelebb hajolt, hogy jobban lásson: a szeme megromlott az utóbbi időben. Intésére a kendős nénike bentről hozta egy metszett kispohárban a szőlőpálinkát. Aztán ittunk az öregségre, a jó kedélyre, a szép emlékekre, meg arra, hogy az idén megint olyan édes legyen a naspolya termés, mint az szokott lenni. Aztán csak ültem tovább szótlanul a vén szabó mellett. Nem akartam mondani, mintha odahaza ülnék a Pista bácsi lócáján, érezve átizzadt ingjének dohányfüst szagát. Nem beszéltem, hallgattam. Arra gondoltam, tán a világban nincs is különbözőség.       

Pósa Károly: UN MONDU BELLU

festményem

Mit mondjak? A Mágusok kora lejárt. Nincs immáron tüzes istencsoda. A szó egyre halványuló, semmitmondó. Toporzékol a világ: eddig égbe nyílt, most föld alá visz a hágcsó. A pohárnyi tejben alélt pincebogár kapál, kábult a szív, s a rőt tarlón mára szögesdrót törvény írja, hogy a nyakba harapni, véres flekket hagyni a verőérnél muszáj. Ott szívandó, ahol a bőr a legvékonyabb. Örüljön, örüljön Monsieur Drakula!

A kacagástól megőrült színház bérletes közönsége közben jegyet váltott. A társulat kimunkálatlan tökéllyel adja a hülyét, a dramaturgiai fordulatok kiszámíthatóak. Néhány bohóc keresi a helyét. S csak az, aki a messzi univerzum minden szögletét kikutatta, mondja halkan az aranyat vasnak. A szétfolyó mezőnek kátrány a szaga, a sziksós tengernek por tarajos a habja. Lássák mind, éjjeli álmukban, akiknek szemeik vagynak.

HAZA

 

2009
Ljubo, Zoli, én

Nehéz szívvel írom le: elhomályosulóban a történelem. Ha a teljes igazságot akarnám mondani, akkor nem lennék ennyire borúlátó, mert meglehet, az írott, dokumentált történelem mára nagyon is képlékennyé vált, ám a mi emlékezetünket, az emberi emlékezetet azért elég nehéz megmásítani. S bár most gőzerővel zajlik a radírozás, fölszámolása mindenfajta normalitásnak, azért a múltunk személyességét, a megtapasztalt dolgainkat még nem sikerült kiiktatni. Azok maradnak.
Nem hencegésképpen, tény, az átlag magyar embertől tételesen több montenegrói barátom van. (Meg szerb, horvát, szlovén, dalmát, bosnyák, macedón és albán is.)
Mindig azt vallottam, nem egy komplett nációt kell történelmi szemüvegen át meg- és elítélni, az nem vezet sehova. Közhely, de a mi életünk nem történelmi léptékű.  A nekünk kimért 60-80 év túl kevés, ezért érdemesebb a személyes ismeretségekre hagyatkozni.
Ezek alapján bátran le merem írni, hogy ha a magyarságnak igaz, jó barátokra, egyszerű, nemes jellemű szomszédokra van szüksége, akkor a délszlávok ezeknek a kívánalmaknak sokkal inkább megfelelnek, mint a szemforgató nyugati "jóakaróink".
Néztem a serházban a meccset. A végén már szurkoltam. Nem szeretem a teniszt, de azt tudom, Đoković nagyszerű sportember. A hibáival, a néhanapi sztárallűrjeivel együtt is tiszta, emberi tudott maradni: ezért becsülöm. Messze kilóg a hasonló kaliberű élsportolók közül. Rá is érvényes, amit most mondanék: ha egy montenegrói (vagy szerb, délszláv, akárki) a barátod, olyan mintha egy testvért kaptál volna. Képes érted mindenre: ők ilyenek. (Viszont ne kívánd, hogy valaha ellenséged legyen, mert abban az esetben is képes mindenre, de azt már nem teszed zsebre.) 
Tudom, mit beszélek, a legjobb barátom, fogadott testvérem egy montenegrói, akivel 30 éve ismerjük egymást. Úgy tekint rám, mintha az édes öccse lennék. A vérét adná értem, pedig még csak nem is egy felekezetűek vagyunk: ő ortodox, én meg katolikus.
Nagyon szeretem. Néha nem értem mit mond. Egy-egy kifejezésnél elakadok. A legbanálisabbaknál. Olyankor rám néz, és megmagyarázza, körülírja a szót. Amint bólintok, folytatja. Ha egyszer majd meg kell húzzam életem mércéjét, az első öt legjobb dologban fogom tudni, hogy az útja az enyémet körösztözte.  A Jóisten kegyelme lehet az ilyesmi, köszönet, köszönet neki.
Volt a Kanyó Zoli. Most meg a Ljúbó. Milyen furcsa, ismerték egymást. A Zoli az utolsó nyarát velünk töltötte az öbölben. Aztán hideg telek jöttek. Szagos volt a tetőkre hullott hó, az augusztusi estéken pedig másnak hegedültek a tücskök. De a zenék ugyanazok maradtak. Ha hallom valamelyik ismerős dallamot, ha egy régi melódia szól, az akkordok visszamutatnak.
Holnap indulok megint, az enyéimhez. Haza. Nekem Montenegró most már haza.  

                     Pk

ZENE, KANIZSA

  

Nincs is már min szörnyülködnöm. Amikor én születtem, még a négerek zenéje is teljesen a miénk volt. Még meg lehetett venni a lemezeket, bakeliten. Funky. Hogy ugrabugráltunk rá! Pedig ízig-vérig fekete muzsika. És mégis, más volt, emberibb, szerethetőbb, közvetlenebb, mint ez a mostanság eluralkodó, tartós állapotra berendelkezett boldogtalan dub-dub feka zajkeltés.

Hatévesen voltam először diszkóban, a kanizsaiban, 1976-ban. Apámék sétáltak a Főutcán, a hentes Frici sógor virslit adott, azóta is nyersen eszem, és mivel gyerek voltam, rám jött, pisálhatnékom van. A Pópity Misi vitt föl a kanizsai Ifjúsági Otthon vécéjébe. Ezek a legelső emlékeim a diszkóról. Hangos, villogó, cigarettafüstös buja hely. Üveggömb! Reflektorok, zöld, piros! Ment a parkettán síkálódó tánc. Hosszú hajú fiúk ugráltak, huligánok, így hívta apám őket. A huligánok vezére fütyürűt fújt, amire megbolondult mindenki, én is. Olyan jó volt! Szólt a néger ritmus.

Valahányszor a TheTemptations-t hallgatom, menten a Gema jut eszembe. Nem tehetek róla, nekem ő egybeforrott a kanizsai fütyürűs néger diszkóval. Építettük a házát, saraltunk, ment a kazettás magnóról James Brown, rekedtre énekeltük magunkat vele, miközben talicskáztuk a taknyosra ázott sárga földet, a  drága, boldogult Bula elvette tőlem a vödröt, hátrébb tolt, mondta, művészkém, ez neked nehéz, és erre a fal mellől kontrázott egyet a másik, a filozofikus, szintén boldogult Spörge, akitől bölcsebb emberrel azóta sem sikerült találkoznom. Jó volt velük. Jó volt a zene. Még a Cúra Jóska is abbahagyta a másik basztatását, édes Istenem, de szerettem őt is, és reszelős torokból odamondott valami okosat, rövidet, olyat, amit csak az az ember tud mondani, aki úgy akart meghalni, hogy csurig rakott vödrökkel lófrált a befagyott Tiszán, hátha valahol beszakad alatta a jég. (Vele volt a kutyája, óbégattunk neki, hívtuk, legalább az maradjon meg, jöjjön ki a partra.)

Szegény, a Szöcske, aki meg kegyelemből lakott a Rezső alsóépületében, lapátolt. Kilógott a zsebéből az Alan Ford képregény. Azt olvasta, meg sötétedésig körösztrejtvényeket bogozott, míg látott. Úgy ment el ő is, azt sem tudom hol van eltemetve. Tán a szülein. Ismertem az öreg Szecseit, a Petőfi utcánk végén lakott. Cipész volt. Mikor egy szombaton meghalt a felesége, vasárnapra utána halt.
A Rezső meg a téglagyári kéményről fejest ugrott a felhőkbe, a Jóistenhez.
Nagyon hiányoztok.

NAPLÓ - 133.

Dalmácia '21. - skiccem

Szerdán, fényes nappal rongálás történt a zuglói templomban. A kár milliós értékű. Fél órán belül a rendőrség elfogta a tettest. A személyét, az indítékát illetően egyelőre nincs információ. Eddig a rövid hír. Mivel némileg érintve vagyok, leírom, mit gondolok erről.

Ebbe a templomba járok a vasárnapot kivéve minden nap. A Páduai Szent Antalról elnevezett plébániatemplom Budapest második legnagyobb katolikus szentélye. Nem olyan impozáns, mint a Bazilika, sokkal puritánabb kinézetű, csak a mérete óriási. Néha úgy érzem, mintha nem is templomban, hanem egy hatalmas csűrben lennék, a Jóisten fészerében. Fölül vaskos, faragott gerendák sorjáznak, a falak csupaszok, az ablakok ormótlanok, típusterv szerintiek, híján minden cicomának. A második világháború utáni az épület, mi mást várhatnánk? A dísztelenséget csak az oltár fölötti, grandiózus, modern freskó oldja valamelyest, de jellegénél fogva az épület belseje magán viseli a kor darabosra tördelő, a kicsit fölnagyító, a 20. század leegyszerűsítő szándékát.

A Bosnyák téren álló templom állandóan nyitva van. Napközben a legkülönfélébb emberek járnak be. Ájtatos nénikék, piacról érkező, bevásárlókosaras idősebb férfiak, hűsölni vagy telente melegedni vágyó hajléktalanok, meg a magamfajták: munkába igyekvők, tíz percre megtorpanni vágyó emberek. Mindenkit vár a kétszárnyú, nyitott kapu. Tegnapelőtt délután két villogó rendőrautó állt előtte. A járőr udvariasan eltessékelt, nem engedett be. Helyszínelnek, rongálás történt, mondta. Elnyúlt arccal léptem odébb. Aztán tegnap délelőtt már a kíváncsiság is behajtott. Rögtön észrevettem, Szent Rita szobra sehol: a bejárattól jobbra volt. Azt összetörték. Más, egyéb rendellenességet nem tapasztaltam – mondhatnám, ha hazudni akarnék. Igazából mást sem tapasztalok, csak rendellenességet. Ennek egyenes következménye, hogy ma már templomokban randalírozni sem számít főbenjáró bűnnek. A „sötétnek” titulált középkorban a templomba fegyvert sem szabadott vinni. A bűnös, még ha tömeggyilkos volt is: oltalmat talált a szent falak között. Hangos szó nem csattanhatott föl, kezet a szentélyben senkire nem emeltek, és ez nem holmi írásos passzusok miatt volt így, hanem közmegegyezésen alapult, alfája és ómegája volt a tisztességnek. Az efféle íratlan erkölcsi szabályok tartottak rendet az adott társadalomban.

És mára a közösségi emlékezetvesztés ide vezetett. Nincs rend.

Ha egy társadalom eljut oda, hogy már egyik felekezet szentélye sem lehet érinthetetlen, akkor ott nem csak a templom(ok), hanem maguk az emberek sincsenek biztonságban. Ennek nap, mint nap látni bizonyítékát. Szimpla bosszúság, mégis látlelet: például a zebrán, de még a járdán is el akarnak ütni. Előbbin a KRESZ-re fittyet hányó, magukból kivetkőzött, idegbeteg autósok, utóbbin az eszeveszetten száguldozó rolleros-biciklis kompánia, akiknek nem lehet megmagyarázni, hol lenne egyébként a helyük: az autóúton, vagy ott, ahová a bugyuta főpolgármester fölfestegette a kéretlen biciklisávokat.
Ugyanígy nincs a belvárosban intimitás, nem lehet magánéletet élni, mert amint megtorpanunk, rögvest csövesek zargatnak. Egy cukrászda teraszára sem lehet kiülni kettesben, mert egy bűzős csavargó menten kunyerálni kezd tőled, persze, kenyérre... Hasonlóan, akár egy utcai bank automatát, vagy egy BKV jegy automatát sem tudsz nyugton kezelni tőlük: odatolakszik, és már tartja is a markát. Mert valakik azt magyarázzák nekik, hogy ez őnekik jár. Hogy munka, becsület, józanság, mértékletes életmód helyett elég csak a közösségre mutogatniuk és hangosan, óbégatva kérniük. Mert erre nekik jussuk van. Így jár egy társadalom, ahol a törvényeket csak tél-túl alkalmazzák megfelelő szigorral. Ahol nem számít többé sem a hit, sem az erkölcs, sem a tisztes emberi hozzáállás. Ahol végső soron hiányzik a nagybetűs Igazság. Ez ellen lehet tenni? Igen. A megváltás kulcsa mindenkinek a saját kezében van. Vagy él vele, vagy nem – az ő dolga. Sajnos, kevesen gondolják ugyanígy, még kevesebben érzik át ennek súlyát. Azért tartunk most itt.

Úgy vélem, megérett ez a világ a pusztulásra. Nem is bánom. Az én világom, a magyar világ ettől még megmarad. Tanyán, faluhelyen. Majd egyre többször megyek ki a dűlőutam mellé, ahol több száz méteren szomszéd sincs, csak rókák, őzek, nyulak meg mezei pacsirták. És majd igyekszem a térerőt okosan használni, épp csak annyira laptopozni, amennyiből megtudom, másnap milyen idő lesz, ki lehet-e csapni a lovat a legelőre, vagy begyújtsak-e a kemencébe, esetleg tegyek-e föl a tetőteraszra meleg pokrócot, ami alatt jobban esik Krúdyt olvasni. Pont nem fog érdekelni – igazából már most sem hoz lázba –, hogy a 21. század önsorsrontó nemzedékei épp aznap mit találnak a lábuk között, meddig vájkálnak egymás alfelében a vastagbél tájékán meglelendő boldogság után. Egyáltalán: semmi nem fog már izgatni, mert ötven éven át megértem, amit meglehetett, nyugalmat, biztonságot és derűs befejezést szeretnék majd magamnak és szeretteimnek.
Tudom, hogy így lesz.