NAPLÓ – 134.

 

Öreg halász - Montengró '21.

A tenger olyan kettős értelmű, akár a bűnben fogantatás: meglétében eleve benne van a kárhozattal együtt a gyönyörűség. A különöst kereső emberi óhajok csodás föladványa ez a hullámzó, folyton alakot váltó sós víztömeg, ami mindenféle elválasztó szándék nélkül kéjes, szédítő képzeteket szór szanaszét, egyaránt szíven találva gazdagot és szegényet, nyomorultat és boldogságban élőt, ahogy nem tesz különbséget a profán meg a szent között sem. Lakodalmas és halotti pompa a sós víztükör fölszíne.

Itt Montenegróban nem csak az életnek, hanem a halálnak is a végtelen távlatát tárja elénk. Rendjén is van ez így. Megnyugodhatunk. A tenger metronómmód ismétlődő moraja nyers ütemben paskolja a fövenyt. Zene. Zene, de nem föltétlen a fülnek. Attól azért mélyebbre ható mindez. Akit megérintett, tudja miről beszélek. Az élet lázát hűti a szimpla ritmus, a vízlocsogás. Akár egy megzenésített vers. Mindenki hallhatja, ha nincs botfüle, vagy ha a lelke nem fából faragott. A ránk testált, lekottázott melódiánk végigkísér bennünket. Kifejezetten örülhet, akinek ott dobol a sorsában a saját, jól fölismert, sokszor dúdolt dallamának a ritmusa. Napról-napra egyik nótából egy másik nótát lehet fabrikálni. Túlélő dalokat.

Jómagam a tenger mellett mostanában fütyörészni szoktam. Halkan, csak úgy, a saját szórakozásomra. A csöndös kis falu egyetlen utcáján a piactérnek kinevezett kőasztalnál megállva nézem a partra húzott, hassal fölfelé fordított elvénhedt bárkákat. Száraz fűcsomókat, gizgazt borzol a forró szél, és a lépteimre tücskök tucatjai pattannak szerteszét. Fölpislantok az öreg halászház falára odaszögezett százesztendős emléktáblára. Vésett szöveg. Azt hivatott hirdetni, mennyi szenvedést hozott a múlt és abból mennyi dicsőséget sikerült kifacsarni. Nem nagyon törődik vele senki. A helyiek tudják már, hogy az idő egy olyan kör, amiben bármi megtörténhetik. Ami volt, megint lehet. Minek ezen aggódni?

Olykor a nap süt hétágra, és a lakásom ablakára hűvöst vető citromfa lombján fonákon, petyhülten lóg az összes levél. Olykor a közelgő zivatartól vemhes az öböl fölötti levegő, alacsonyan szállnak a fecskék, a sirályok hangja pedig mintha a megszokottól is metszőbben hasítana a megharagvó hullámok fodra fölött. Néha viszont szelíd esték köszöntenek be, amikor nem jön álom a szememre és meglepődve tapasztalom, mennyi higgadtsággal tudom szemlélni a mögöttem elmaradó dolgaimat.

Hogy él az ember a tenger partján? Valahogy úgy, miként odébb, a másik tenger medrének legalján lakó jó bácskaiak. A korai világmindenséget nevelő Pannon-tenger fenéklakói azok a mostani szántóvetők, akiknek elődei szintén a földet túrták valahol a Horgos-Csantavér-Adorján háromszögben. Földrajzi értelemben zsebkendőnyi üledékes terület, mégis a végtelen látszatát kelti, mert nyárelőn a gabonatáblák ringó kalászai pont úgy hullámzanak a szélsöpörte síkságon, mint délebbre a valós tenger, amit a passzátszelek simogatnak.

A minap beszélgettem a halászfalu kivénhedt szabó mesterével. A macedónból lett öböllakó öregemberhez telepedtem a padra, ráspolyos hangon szólt hozzám, s míg emelt tónusban, majdnem kiabálva diskuráltunk, egyre közelebb hajolt, hogy jobban lásson: a szeme megromlott az utóbbi időben. Intésére a kendős nénike bentről hozta egy metszett kispohárban a szőlőpálinkát. Aztán ittunk az öregségre, a jó kedélyre, a szép emlékekre, meg arra, hogy az idén megint olyan édes legyen a naspolya termés, mint az szokott lenni. Aztán csak ültem tovább szótlanul a vén szabó mellett. Nem akartam mondani, mintha odahaza ülnék a Pista bácsi lócáján, érezve átizzadt ingjének dohányfüst szagát. Nem beszéltem, hallgattam. Arra gondoltam, tán a világban nincs is különbözőség.