A jó Pilinszky után: „Csak azt feledném…”, de
nem a franciát, a foglyot, hanem azt az aluljáróban látott koldust, akinek a
nézése most is, míg ezt írom, érzem, egy hátamba állított vasvilla, s akinek a
tekintetében benne lüktetett az elmúlás parancsától visszafelé a megtámasztott
vágyakon át az élet, egészen a véres, igazságtalan születésig.
Lehetséges, hogy tévedek, de mintha egyívásúak
volnánk. Úgy studíroztam, alighanem korombeli, tehát az élete szűkebben mért maradékának
nekiveselkedő ember lehet. Egy közülünk, noha sorsának daróca hamar
rásúrolta a ráncokat, kicserezte a bőrét a csalfa, hideg fényű városi
huzat, a forró nyarak döglődő madárszárnyként meg-megrebbenő kilátástalansága
pedig beleszürkítette üstökét az ég sötétjébe, mintegy ellenpontozásként: fakót
a koromszínre. A füléből-orrából szőrök lógnak már ki, és bármibe fogadok, hogy
a hajnali ködökkel van összefoltozva a kabátja. Le nem vetné se fagyban, se
kánikulában. Inkább fogvicsorgatva tűr és csak a szeme tüzének lángjában dermed
jéggé, vagy melegszik meg nagy néha az olyasfajta járókelő, akinek végtelen
útjain van mersze szembenézni más magányával, ahogy van mersze saját szívén
tapodni.
A koldus alakja szoborszerű, modern alkotás.
Faragványa az új, szépnek hazudott, embertelen időknek. Klasszikus darabnak számít.
Mindazonáltal nem sokat ér már, mert majdnem az összes utcasarkon kapni tönkrement
egzisztenciát, szalmaszál után hiába kinyújtott kezet, szavakat tartalom nélküli ígéreteket, könyörgőre
fogott segélykérő gesztusokat, tehát bármit, a nyomor okádásától az
elkárhozottak indulatáig: mindent. Nem olyan nagy kunszt ez. Csak füttyenteni
kell, s a gondviselés máris előkotor a tömött iszákjából ezerféle letört lelkűt,
torz életeket százasával, arctalan jellemeket egybefűzve, vagy hamis utánzatú, de már elsőre gyanús eredetű, műremeknek tűnő karrierek tucatjait. Azokról rendre bebizonyosodik, csak a boldogtalanság
sárkupacai, nem márvány büsztök.
Áll a nincstelen a föld alatt, a lépcsősor
végénél. Olyan, akár a pincében felejtett tavalyelőtti krumpliszsák. Foszlik elől-hátul, bordái mentén fakó csírák meredeznek, lábszárán összefonnyadt a napszítta, seszínű kordbársony
nadrág, s csak a göbölyös, akácból megmunkált kezében gyűrődő kalapja emberi
valamelyest. Bizonyos, madárijesztő siratja, keresi azóta is.
A sóhajtását
idáig hallani. Akkorát szusszan a bánat, hogy fölhajlik, fölível egészen a disznó alakú felhők mögé. Tán
az Úristen is hallja, megüti a fülét a szegény ember nagyon mélyről jövő lélegzete,
mert ni, egy veréb ereszkedik alá a koldus lábához és fölcsippent onnét egy
morzsát.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése