DÖGEVŐK IDEJE

Amilyen lejtőre került, amilyen mentális állapotban van Magyarország, már a leggusztustalanabb állampolgári megnyilvánulásokon sem lepődök meg. 

A kicsinyesség, a szűklátókörűség, a kifejezetten ártó szándék hétköznapi jelenséggé váltak, sajnos. 

A parlamentben anyáznak: ide jutottunk. 

A következmények nélküli példát látva pedig a közösségi oldalakon álprofilok mögül bűntudatukat levetkezve, és emberi minőségükből kivetkezve mocskolódnak a bomlott elméjű honfitársaink. A minap egyikük, egy véleményező dögkeselyű nem átallotta leírni, hogy a Fidesznek azért is befellegzett, mert négy év múlva egymillió szavazója „már a föld alatt lesz”. Vélhetően a szimpatizánsok korán élcelődött. 

Föl nem foghatom, hogy mekkora gyúanyagú tahóság kell egy ilyen kijelentéshez! Milyen lelke van az effélének?! Vannak-e szülei, vagy már az anyjától is vasvillával vették el?! A gonoszság tejével szoptatták?! Csecsemőként is csak vicsorogni volt képes?!

És ezek itt élnek köztünk. Járnak az utcán, a boltban találkozunk velük, úgy öltöznek, mint mi, pont úgy mászkálnak a dolguk után, mint a többi, normális ember. Annyiban bizonyosan különbek vagyunk tőlük, hogy valóban nemzetben gondolkodunk, továbbá emberi életekkel nem viccelünk, másnak nem akarunk rosszat, egyik tiszásnak sem kívánjuk a halálát. Ezt viszont a csőcselék nem érti. Ez is lesz a politikájuk bukásának az egyik oka.

Mindenkit megnyugtatnék: az én 50 pluszos generációm még élt igazi diktatúrában. Tudjuk és értjük annak működését. Túléltük a kommunistákat. Túléltük a balkáni háborúkat. Túléltük a milosevityi rezsimet. Ezt az elmebeteg pszichopatát is túléljük, kiböjtöljük. Tőlünk ez nem idegen. De Ti, fiatal tiszás szavazók, a generációtok lesz az első, aki fölvinnyog majd, mihelyt elkezdik a népnyúzó intézkedéseiket. Igaz, nektek már az is katasztrófa lenne, ha egy fél napra megszűnne az internet. 

Összegezve az új kabinet eddigi ügyködését: ráhozták az országra a szivárványos, perverz mozgalmakat, közben tévesen azt hitték, hogy a nagyon erős forint jó az országnak, ezzel brutális kárt okoztak a gazdáknak is, lévén euróhoz mérik a felvásárlási árat, így aki főleg külföldre termelt, az most nem 390 forintot kap, hanem 350 valamennyit a termékéért. Megszüntették a kedvezményes vállalkozó hiteleket. Rá akarják erőltetni az országra az euró nevű szélhámos trükköt, aminek csak annyi előnye volna, hogy a humanitás álcája mögé bújó külföldi spekulánsok azt nem tudnák zsarolás gyanánt ütni, mint a jelenlegi forintunkat. Leváltottak mindenkit, akit fideszesnek véltek. Bár, ha ennyi fideszes volt, akkor rejtély, hogy ki a rosseb szavazott rájuk. Valószínűleg azok, akik a mai napig aléltan zabálják azt a sok hazugságot amit Peter Magyar óbégat össze, meg akik nem teszik föl a kérdést, mi lesz az ország jövőjével, hol marad el a felelős kormányzás, meddig verik még a huppot a politikai látványpékségben, hol van az a kétésfél ezer ígéret, amire mellkasukat döngetve esküdöztek a kampányban?! 

Most még ebben a szélhámosban látják a megváltót, ezt a dagadó sliccébe szerelmes miniszterelnököt nyalják körbe, és a Tisza nevű párt méltán bízhat az ostoba telefonfüggőkben, a kisstílű prolikban, meg a bosszúra szomjazó örök csőcselékben, ám jó ha tudják, köztünk él már egy olyan új generáció, aki még magát sem tudja életben tartani, nemhogy az ilyen politikai élősködőket.

De még egyelőre lögyböli őket a diadaluk mámora. Viszon nem lesz annak jó vége, ahogy etetik a dögkeselyűket.

RÁDIÓSIRATÓ – A KOSSUTH ÉS ÉN

MP1B

Valami tíz éve egyáltalán nincs tévém. Nem hiányzik. Le is szoktam róla. Ellenben van egy több mint húszéves tranzisztorom. Tajvani jószág. A feliratai régen lekoptak, fogalmam sincs mi volt a márkája, ki gyártotta. Nem egyszer, sokszor kint felejtettem az istálló melletti ablakban. Egy ideig jól tűrte a tűző napot, a hátsó udvarban fölverődő port, a téli-nyári nagy hőingadozásokat, de aztán egy jócskán mínuszos januáron megadta magát: azon a 2007-es fagyos éjjelen az állomáskereső gomb csévélője végleg beragadt a Kossuth Rádió középhullámú frekvenciájánál.

Nem bántam meg.

Életem része lett a Kossuth. 

Idestova húsz éve mást se hallgatok. Ki sincs kapcsolva. Amikor megelégelem, csöndre vágyom, egyszerűen kihúzom a csatlakozóból. A készüléket én már nem bántom. Nem akarom piszkálni a nyűtt gombjait. Tisztelem a koráért, a nekem való szolgálatáért, a hűségéért, és a szerénységéért, hogy egy csöndös zugban meghúzódva is úgy tudott társam, nevelőm, egyetlen szórakoztató barátom lenni, hogy sosem kért érte viszonzásként egyebet, némi nedves kendős portörlésnél.  Ébredés után, mosakodáskor, még beragadt szemmel, vakon tapogatódzva a kábelját bedugom a konnektorba. Ez már rutin.  

Immáron évtizedek óta nekem nem a kelő nap sugara hozza el a pirkadatot, hanem a hajnali műsorsávot indító akkordok, ami után a Határok nélkül adásában a Kárpát-medence minden szögletéből ismerős magyar hangok köszöntik rám a virradatot, hogy következzék a Gazdaműsor, amely révén a gyümölcsfák ápolásától indulva a balatoni halászaton át a pusztaegresi parasztok ügyes-bajos gondjaiig értesülök az ország dolgosabbik, és hasznosabbik felének a mindennapjairól. 

És aztán fölbúg a Krónika szignója, kisvártatva a Sportreggelé, majd következik az én kedvencem – a Hajnali gondolatok. Utóbbi egy pár perces etűd csupán, ahol mindig egy ismert, vagy kevésbé ismert ember olvassa fel valamilyen aktuális téma köré szőtt véleményét. Ez mindig egy kitüntetett mozzanata volt a kezdődő napomnak. Iránymutatóként hallgattam, napi támaszomul szolgált, mert olyankor sok esetben ima helyett is tartást adó mondatok hangzottak el. Hétköznaptól vagy hétvégétől függően sorjázott a többi műsor, délelőtt kilenctől A hely, ami oda is elvitt, ahol még sosem jártam, és kétséges, eljutok-e valaha, de a riportok, bejátszások révén mégis egész része lehettem egy bolondos főző fesztiválnak valami Isten háta mögötti somogyi zsákfaluban, ahogy a tudósító tárlatvezetésével egy vízimalom belső szerkezetét ugyanúgy megismerhettem, mint a hortobágyi madárkórház áldozatos munkáját. 

Nehéz szavakba önteni, mi mindenre tanított meg a Kossuth Rádió. A Vasárnapi újság szinte kihagyhatatlan része volt az ebéd készítésnek, miként a Harangszónál is parancsolat szerűen megtorpantam egy-két percre. Ilyenkor csaknem vigyázzállásban hallgattam az aznapi harangok, a település és a templom történetét Bőzsöny Feri bácsi baritonján, s folyton azt lestem, mikor fogom viszont hallani a magyarkanizsai Nagytemplom harangszavát, de sosem teljesült be a várakozásom. Ennek dacára, ezért, vagy tán emiatt minden nap továbbra is úgy keltem, hogy itt Budapesten csak valami organikus zavarból kifolyólag vagyok, a lelkem szabálytalanul zavarodott meg, pedig amott vár rám a Járás peremén a gazos Sheriff tanya, és a mólókhoz csomózott tiszai ladikokat nyaló hullámok még a nevemet kotyogják, mert itt, ebben az autó hordák által széttülkölt, hibákkal és igénytelenséggel rútított nagyvárosban sem élni, sem meghalni nem lehet. Délutánonként az Oxigén környezetvédő műsora szólt, az Esti krónika után pedig fölsírtak a hegedűk a Népzene rovatban és inkább kézfájdulásig vertem a taktust az íróasztalnál ülve, csak el ne bőgjem magamat. Voltak szelíd esték, éjjelek, Rádiószínházzal, Hangoskönyvvel, meg nagyszerű beszélgetős félórák világhíres, nagy tudású emberekkel. 

Nemhogy a nevüket, a számukat sem tudom megmondani, hány rádiósnak vagyok hálás ezekért a gyönyörűséges időkért. Köszönet, Kossuth Rádió! Köszönöm!

Most egy napja elhallgatott a Kossuth.

A rosszakarat savanykás bosszúval megváltoztathatja a világot, de a világ már csak olyan, hogy a jóra fogékony.

Azoknak, akik némaságra kárhoztatták a Kossuth Rádiót nem fogok megbocsátani. 

A Kossuth Rádió ragyogó szellemisége még mindig velünk lesz, mikorra ezeknek a lélektelen, szutyok embereknek már az emléke is elenyészik majd a politika mocskos küblijében.   

NAPLÓ - 182.

Füred, Balaton

Megérkezett mezítlábas trappban az igazi nyár, a népek testületi boldogsága, a vakáció ideje, amikor ebben a lassan már alig elviselhető ájult kánikulai hőségben másra se vágyik az ember, csak valami hideg vízfelületre, ahol – hogy egy klasszikust idézzek – alámerülhetünk és kibekkelhetjük* ezt a velünk együtt aszalódó, a halántékunktól a hátunk közepéig kitikkasztott világot.  

Ránk rúgta az ajtót a július. Országfoglaló és országperzselő kedvvel érkezett. Pszeudo módon már júniust is maga előtt tolta, az hozta a tűzforró levegőt, olyan formában, ahogy a jó Czuczor Gergely Hunyadi című versének ikonikus sorai idézik, „hírnök jő s pihegve szól”. És lőn! Szólt. Már a múlt hónap is azt parancsolta, menjünk, induljunk a nyári idő által animálva, saját kezünkkel ecsetelődjék a sorsunk bárhol, idegenben, közel s távol, de: víztömegek mellett! 

Hát mentünk, nekilódultam én is, azon az úton, ahol régen a még régebbi zakóm válltömése súrolta a házfalakat, egész az ismerős pályaudvarig, ami félelmetes méreteivel, a sárgára meszelt indóházának terjedelmes valagával a másfélszáz éve Csikágónak nevezett környéket leuralja, rátehénkedik a Baross tér keleti fertályára. 

Míg a vasútállomáson a vágányvégeknél a robosztus acél és beton ütközőbakok kosolják, fejelik vissza az előttük rostokoló szerelvényeket, a pályaudvar kupolája alatti hatalmas homlokzati üvegelemeken rézsút betűző nap sugarai a kifelé futó sínpárokat szemet bántó módon pásztázzák. Leheletnyi öröm jár át, valahányszor a peronon, ezen a városi senki szigetén állok, amikor épp egy utazás kezdetén vagyok. 

Különösebb érzelgésre idő nincs, a kalauz erélyes sípszava bekésztet a másodosztályú kupéba, már nyikkan is a vagon, gurulunk, olajos simán gördülünk, csak a váltók csattogása hallatszik. A vonat soha nem vár, legalábbis az indulása óramű pontos, és aki itt élt az elmúlt félszáz évben valahol Közép-Európában, az pontosan tudja, érti, mekkora teljesítmény, milyen nagy szó már ez is!  A Balaton pedig tényleg nem mászik tova, kár sietni. 

Kár, mert a nyitott füllel utazót ingergazdag környezet kényezteti, mulattatja azon embertársai jóvoltából, akik képtelenek a magánéleti problémáikat elvonatkoztatni a napi pártpolitikától, és ennek lépte-nyomon, és többnyire fennhangon tanújelét is adják. 

Egy duó ült velem szemben. 

A két idősebb nő magából kikelve szaporán dicsérte az új magyarországi kormányt, az új kormányfőt, majd döccent a tű, és ugyanezzel az elánnal, de föllángoló gyűlölettel szidták a Fideszt és a volt miniszterelnököt. Úgy tettem, mintha a nagyon érdekfeszítő olvasmányomba mélyednék, miközben eléggé el nem ítélhető módon hallgatództam, lestem, mint menyét a tyúkól alatt. Aranybányára leltem! 

Az egy dolog, hogy a kampány üzemmódba ragadt matrónák életből merített, ám könnyen cáfolható történetei mesekönyvbe illőek voltak. Az is hagyján, hogy a nyilvánvaló hazugságokat ők valóságként élik meg. De akkor esett le az állam igazán és végérvényesen, amikor ugyanők világpolitikai konstellációkat kezdtek fölfejtegetni.
Arra már ölembe ejtettem J. D. Salingert, a negyvenedik oldal tájékán.
Ne értsen félre senki, én megértem a műveletlen, iskolázatlan, vesszőt-szóközt használni se tudó, általánosban is hanyagul teljesítő városi és vidéki prolit, akinek odahaza nemhogy a Petőfi összes nem esett a fejére, de semmilyen könyv se eshetett, aki nemhogy színházba, operába nem jár, mert sajnálja rá a pénzt, de fürdőbe se megy, mert oda is belépőt kell fizetne. Csak erős a gyanúm, az efféléknek hiába próbálnám magyarázni, el sem tudnák képzelni, nem lennének képesek felfogni, hogy az ő ösztön szintű létezésükön túl, az ő kétdimenziós világképükkel szemben létezik az emberi mértékegységnek, a kulturális minőségnek egy másik aspektusa is. Hogy amit ő önmagának sikerként könyvel el, az mások számára hétköznapi, természetes elvárás, amit ő életcélul kitűz maga elé, az többnyire olcsó szemfényvesztés, klisék és fölöslegességek halmaza.

A proli hosszú ideje, immáron három és fél évtizede végre úgy megy be egy boltba, hogy azt vesz meg, amit akar. Azt eszik, amit akar, nem kell a hónap végén a bukszáját vakargatnia, számolgatnia az aprót, mert ugyanúgy elmehet a Balatonra is, ahogy én, sőt, a tehetősebb proli akár Balira is, meg síelni kétszer, mert a proli az sosem vagyon-, hanem értékrend függő minőségtelenség. Nem fenyegeti éhhalál, lízingel autót, vagy vesz egy használt Audit és abba applikál még négyféle fölösleges elektromos kütyüt, amitől istencsászárnak és boldognak képzeli magát, mint egy bennszülött az üveggyöngyökkel és a pancsolt viszkivel...

Nézem ezt a két megkeseredett asszonyt. Közbeszólni, bármit mondanom: ugyan minek?

Az én életem a mindenféle kudarcom, minden megtapasztalásom, minden örömöm, minden elébem kerülő nő az volt, és az élet számomra minden kalandomban, minden újrakezdésemben, minden kihívásomban megtestesült. Minden munkában helyt állni, nem ártani, mindig segíteni, hasznosnak lenni a haszontalanságok közepette is, talán így lehetne összefoglalni. Mert az élet végsősoron vállalás a kezdetektől a végig. Nem mindegy mit vállalunk, de függ attól, hova érkezünk meg.

A vonat például megérkezett Füredre.     

*Antall József néhai miniszterelnök bonmot-ja. 

AZ 52. NAPON

Rajzom

Gyúpontok hava

Még a nyári szezon legelején tartunk, de már bedöglött a komplett Balaton körüli vasút. Az új közlekedési miniszter asszony, Vitézy Dávid a kezeit széttárja, inkább átöleli az Univerzumot, a Tejút kátyútalanítását is leígéri az ötágú csillagos égről, de per pillanat az állampolgárnak muszáj megbarátkoznia a pozitív gondolattal, hogy most nincs tél, nincs hófúvás, nem fagynak be a váltók, ellenben nyár van, és süt az a rohadt nap. Melegek a metrókocsik, a buszok dettó, mit kell ezen bubogni? Mindenütt meleg van. LMBTQ, LSD, IKEA, BMW, MZ/X. Örüljünk, ha csak fülledt légtérben utazunk, olykor ezek a járművek ki is szoktak gyulladni! Immáron nálunk Magyarországon szent demokrácia és még attól is nagyobb kékeres szabadság van, tehát bárki és bármi akkor gyulladhat, amikor akar. Nem fél a magyar, egészen az! Ha valaki azt képzeli, hogy ő fiókos szekrény, akkor húzza ki magát! Ha krumplileves, akkor meg legyen krumplileves, a kiskésit, elvtársak! Hát mi van itt júliusban, hazug trógerok?! A Nemzet Mártírja, szegény Krasznahorkai László író úr szomorú sóhajjal tudatja, nem fogadhatja el a Nemzet Művésze díjat, mert árkok vannak ebben a késekkel szabdalt kis hazában?! Az egyik oldalon Cserhalmi György színész úr, a másikon meg Rost Andrea operált művésznő, mondja a Nobel-díjas írófejedelem, és miközben számozott hajszálakkal domborodó fejét ingatja, mi csodálkozva nézünk, a két térfél között mi a különbség? Az egyik kicsit kommunista, a másik meg jobban kommunista? Vagy Krasznahorkai úgy értette, hogy Tyutyu régi kommunista, az „áraggyunk” primadonna meg újkommunista? Nincs válasz. Szegény Krasznahorkai! Ilyen menthetetlenül kellemetlen, keserű epéjű, elégedetlen és boldogtalan emberként miért nem cseréli le a nyomorult magyar állampolgárságát 32 ezüstre? 

Robinson 2.0

Féltucatnyi világmegváltó fiatal vonult a téren át. A rekkenő meleg dacára bőrkabátban, bakancsban csattogtak a flaszteron, nagyon úgy tűnt, épp készülnek összekötni a kellemetlent a haszontalannal, csupa tarkára festett hajú, feketére lakozott körmű, agyonszurkált koszlidérc, hirtelenjében meg nem mondtam volna, melyik a fiú, melyik a lány. A hátukon az anarchia közismert bekarikázott „A” betűje. Innét gyanítottam, ezek alighanem punkok. Amennyire tudom, az ő szabadelvű, minden mindenhogyan megengedett önmeghatározásuk, hogy ők a megtestesült és világra szült szabadságeszmények, szemben az emberi társadalom döntő többségével, akik selejtek, megvetendők, lenézendők, s mint olyan, felszámolható kategóriába esnek. Azaz esünk. Lenne egy használható javaslatom. Akiknek nem tetszik ez a mai rendszer, sérelmezik és fölrúgják a társadalmi együttélési normáit, azoknak elkülönítenék egy zárt területet, valami településektől távoli helyen, mondjuk a Hortobágy egyik néptelenebb fertályában, ahol aztán a „szabadság harcosai” kialakíthatnák a saját életük szabályrendszerét, ki-ki érdekérvényesítő képessége szerint, a saját erőforrásaik felhasználásával. Nem lenne KRESZ, btk, ptk, rendőrség, oktatás, egészségügy, infrastruktúra: semmi. Csak, amit maguknak létrehoznak. Fölépíthetnék a saját nekik tetsző világukat, ahol úgy viselkednének, ahogy akarnak. És ha akkor és ott az anarchiát ők demokráciának kezdenék nevezni, az se zavarna többé senkit. Sokáig őket se, éhen döglenének rakáson, vagy egymást irtanák ki. Zeneszóval, bulikázva, áradva, ahogy illik.

Az 52. napon

Több mint egy órája habzik ott kint, a kupola alatti pulpituson. Élvezi, hogy gyalázza az előző kenyéradóit, semmi több. Az Ópusztaszeren elstartoltatott, immáron 52 napos országlásáról alig esik szó, ellenben minősíthetetlen hangnemben pocskondiázza Orbánt, meg a volt fideszes barátait, a régi ismerőseit. Ez az alak nem normális. Remélem a 3000 Ft-os emelést hazavivő magyar pedagógusok, meg a 300 ezernyi hoppon maradt, iskolás gyerekeiket nevelő család után erre nagyon hamar a magyar társadalom java is ráébred. A Jóisten ne adja, hogy a most regnáló, impotens garnitúrának kelljen valaha egy vörösiszap méretű tragédiát kezelnie, vagy ami rosszabb, egy Magyarországot érintő fegyveres konfliktust megoldania! Ez a vircsaft sehol sincs Európában, ami itt folyik, szégyen! Albánia, Moldávia kormánya különb ezeketől. Alighanem igaza lesz Pokol Bélának: ennyi hazugsággal, ennyi dühvel, ennyi gyűlölettel – ebben a formában – nemhogy négy évig, egy esztendeig sem fogja büntetlenül megúszni ennek a szélhámosnak a kormánya.

BEISMERŐ ÁLNOKSÁG

Az Ohridi-tó – Macedóniában

Forrófejűség

A forróság szedi az áldozatait. Tízpercenként mentőautó vijjog el odakint, a hőségben sokak szíve feladja. A minap szemtanúja voltam, ahogy colostokként csuklott össze egy táskás férfi a Keletinél, ásványvízzel locsolták, úgy kellett újraéleszteni. Hordágyra pakolták, vitték. Őt tán sikerült megmenteni. Viszont azt a három embert, akit ugyanazon a napon, de más-más helyszínen nyelt el a Duna – már sajnos nem. 

Folyó mellett nőttem föl. A Tiszában tanultam meg úszni. 7-8 évesen segédeszközök nélkül evickéltem a parttól nem messze, de már embert lepő, két-három méter mély vízben. Nem féltem, ám fölsős koromig nem merészkedtem a sodrásba, mert a Tisza minden évben legalább egy áldozatot szedett a szülővárosomból. Kegyetlen, ridegen intő példa volt. Édesapám mondogatta is mindig: csak a magukban bízó, úszni tudók szoktak belefulladni a vízbe. A bizonytalanabbja inkább megy medencébe, vagyis így lenne a normális. Sajnálom az áldozatokat. Értelmetlenül, fiatalon szakadt meg az életük. A nyári vízi tragédiák is olyanok, mint a vasúti sorompósok. A hatóságok hiába intik az állampolgárt, hiába látja mások balsorsát, ott fürdik, ahol nem szabadna, úgy fürdik – néha részegen, néha felhevült testtel, néha kevés úszó tudással – ahogy nem lehetne. Pont olyan felelőtlen, mint aki a tilos villogó dacára ráhajt a vasúti sínekre, ha rögtön már hallja a szerelvény robogását is, hazardírozik, hátha neki szerencséje lesz. Ugyanezek télen a jégen mászkálnak, vagy a volán mögött előzés közben szelfiznek.

Beismerő álnokság

„Úgy őszintén: ki az istent érdekel Zsolti bácsi személye? Engem biztosan nem. A lényeg megtörtént: Orbán és a Fidesz nagyot bukott. Orbán valószínűleg örökre eltűnt a politika színpadáról” – írja ez a Raskó György nevű uborkafára fölkapaszkodott senki, akivel régtől fogva a hajdani tisztességes MDF-s társai sem hajlandók kezet fogni. 

Raskó már az Antall-kormány államtitkáraként is maga volt a két lábon járó dögvész. Az akkori Földművelésügyi Minisztérium Privatizációs és Vállalkozásfejlesztési Főosztályának vezetőjeként az általa irányított rabló-privatizáció fő nyertesei közé tartozott, félmegyényi termőföldek kerültek a birtokába. Soha, senki se számoltatta el. Ráadásul a fő felelőse annak, hogy a feldolgozóipart elválasztották a magyar gazdáktól, így a hazai termelők kiszolgáltatottá váltak a külföldi tulajdonú gyáraknak és üzletláncoknak, miközben Raskó államtitkárként asszisztált a magyar élelmiszeripari feldolgozóüzemek – a cukorgyárak, a hús- és tejüzemek – külföldi kézre játszásához. Szóval, vastagon van a füle mögött, csöndben kéne lennie a gazembernek. Ehhez képest mára megvilágosodott, tiszás lett, és most szépen bevallja, hogy hazudtak reggel, délben meg este, csak hogy Orbán Viktor végre bukjon meg. Magyarán a Tisza Párt kampányában furkósbotként használt pedofil vád ordas kamu volt, amivel a választókat a Fidesz ellen lehetett uszítani. Immáron az sem számít, hogy a Fidesz MB II-es, kiebrudalt, bosszúálló és inkompetens cserepados állománya osztja az igét, a lényeg, hogy a Tisza "rencerváltott", O1G. Hogy az országgal mi lesz? Ja, hát az nem számít!

Jugoszláv foci

A bosnyákok és a horvátok is kijutottak az amerikai labdarúgó világbajnokságra. '93-ban, vagy '94-ben a Magyar Narancsban azt olvastam pedig egy jó tollú sportszakértőtől, hogy a néhai jugoszláv focinak befellegzett, csupa üresfejű, tehetségtelen, vagy kiöregedett sztár játszik a horvátoknál. Nagyon nehéz lesz nekik még Európa középmezőnyében is megmaradniuk, fuvolázta a szakértő újságíró úr, majd hosszasan elemezte, pikírt megjegyzésekkel illette a horvátokat (a cikkben főleg róluk volt szó). Azt fejtegette, hogy egy ilyen nyomorult, háború sújtotta közép-európai kis nemzetnek lehetetlen labdába rúgnia a nagyok között, mert lám, mi magyarok is miféle szégyennel elegy reménytelenséggel indulunk a meccsekre, nincs magyar foci, nem is lesz, mert nem lehet. És ezt így, bő egy-két oldalon, ha jól emlékszem, de nagyon megjegyeztem. Sajnos az illető sztárújságíró szakértő nevét nem, pedig a horvát focival szemben ő nagyon híres volt és maradt, biztosan. Így legyen mindig igaza a Magyar Narancsnak, meg az efféléknek.

HÍMNŐS INKVIZÍCIÓ

rajzom

Most nincs fájdalmasabb, de ugyanakkor sürgősebb dolgunk annál, hogy gyors számvetést készítve megértsük a velünk megtörténteket.

Április közepe óta eltelt két hónap.
Van immáron éppen elég tapasztalatunk ahhoz, hogy lássuk, a nyugati mainstream erők hathatós támogatásával, és a felhergelt, megvezetett milliónyi magyar szavazó jóvoltából dekorációként felállított – Esterházy után szabadon: csöppet sem kékeresen hetyke, inkább lankadt – új magyarországi kabinet mire képes. Nos, nem kell ide 100 nap türelmi idő, hisz annak kétharmada után is nyilvánvaló, hogy Peter Magyar kormánya a teátrális műveleti balhéin túl mást nem tud felmutatni.

Higgyük el, hogy érdemi munka folyik? Hogy lázasan keresik a megoldások kulcsait? Hogy az ezernyi ígéretük töredékét legalább őszig javaslatként az Országgyűlés elé terjesztik? Nos, nekem nehéz mindezt elhinnem, ha azt látom, hogy a piperkőc miniszterelnöknek továbbra is fontosabb a snájdig önképéről összecsirizelt egója, mint az ország sorsa.

Közben kigyulladt a Tisza háza, miután lassú lángokkal bár, de szépen rájuk ég az újabb kori demokratikus magyar közélet legnagyobb belpolitikai botránya.

A hónapokon át „Zsolti bácsizással” haknizó Peter Magyarról kiderült, hogy a politikai ellenoldallal szemben harsogott pedofil vádak egy megtervezett, aljas módon, tudatosan hazugságokra épített, uszító kampány volt, aminek gyúanyagát, a koholt vádakkal előálló fiatalembert több millió forinttal Peter Magyar öccse fizette le.

Értjük ugye?

Egy frissen megválasztott magyarországi miniszterelnök lelepleződött: a közvetlen környezetének kenőpénzével, megvesztegetéssel, hazug bel- és külföldi propagandával megtámogatva, az ország nagyobb felének ellenszenvét, indulatát felkorbácsolva sikerült úgy bemocskolnia a politikai riválisait, hogy a rágalmakkal és a megvezetett nép haragjával szemben az ellenoldalnak esélye sem volt az igazát, az ártatlanságát bebizonyítania. Van az a vád, aminél ha megszólalsz, ha hallgatsz, egyaránt vesztes maradsz. A védtelen legkisebbek molesztálása ilyen. A gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekmény még a legelvetemültebb bűnözők körében is taszító. Ezért a pedofíliát politikai bunkósbotként használó Peter Magyar emberi, erkölcsi, politikusi bűnéhez képest Gyurcsánynak az őszödi beszéde is csak fátyolos hangú, kenetteljes gyónás.

Ennek a példátlan disznóságnak, a Tisza hamis pedofil meséjének jobb helyen azonnal lennének politikai következményei. Egy ideálisnak mondott demokratikus jogállamban már tömegek csápolnának az utcákon, új parlamenti választásokat követelve, a vétkeseket pedig nyolcfős rendőri kompánia állítaná falhoz, tán még a gyerekeik PlayStation konzoljait is lefoglalnák, ahogy mostanában dívik... De mivel mi egy „következmények nélküli ország” vagyunk, ahol „ a rendszerváltozást is pofon nélkül” megúszták a főkolompos kommunisták, és mivel az átlagos Tisza szavazó még most is csupán egy O1G-től elalélő, Facebook-függő, Peter Magyar delejétől elkábított, gyűlölettől fölpüffedt májú kisember, ezért aligha bukik bele a Tisza Párt a tébolyult pedofil vádaskodás kamujába.
Egyelőre megeszik – mit megeszik, zabálják! – Peter Magyarnak és kompániájának minden sarát.

Most még mézesheteit éli a dilettantizmus az inkvizícióval.
A prolik legzajosabb elmebetegei, a mindenkit máglyára küldő Bernardo Gui kései leszármazottai Sulyok Tamáson, meg az Alkotmánybíróságon akarnak elégtételt venni. Ezeknek az öklüket rázóknak nincs pártállásuk. Szélsőjobb és szélsőbal söpredéke. Se fiúk, se lányok. Se feketék, se fehérek. Hímnős, identitászavaros, epét hányó banda. Ha engednék őket, legszívesebben az összes fideszest lámpavasra lógatnák. Ezt a csőcseléket szabadította ránk „szeretetország” címkével Peter Magyar felelőtlen politikája.

És amíg az újsütetű tiszás miniszterek keresgélik a parlamenti budi villanykapcsolóját, addig senki sem kérdi tőlük, hahó, hát mi van azzal a korábban megígért SZJA csökkentéssel? Van? (Nincs.) Hát a hazánknak kijáró, Brüsszel által einstandolt, úgynevezett EU-s pénzek Budapestre érkeztek-e? (Nem.) Zelenszkij meleg, baráti kézfogása és Ukrajna valagának a kinyalása után jottányit javult-e a kárpátaljai magyarság helyzete? (Nem.) A magyarországi magyaroknak van-e 480 forintos benzin? (Nincs.) Mi van azzal a sokat harsogott ÁFA-csökkentéssel? (Nincs.) És a családi pótlékot megemeltétek-e? (Nem.)

Teringettét! Pedig még nem is olyan régen azzal kampányoltatok, hogy amint hatalomhoz juttat benneteket az istenadta nép, ezek lesznek a legelső intézkedéseitek. Ehelyett mi van: dühtől remegő szájszéllel és nedves kézzel Facebook-posztokban suhintotok szerteszét.

A tiszás inkvizíció zajlik. Közben sunnyogva tovább tologatják, görgetik Budapest adótartozását, a Városligetben építés helyett ismét „méhlegelők” dzsumbujosodnak, kivezetik a védett üzemanyagárat, aláírták a migrációs paktumot, az Erzsébet-híd szivárványos zászlóerdőben, szeptemberre eltörlik a kamatstopot. És még mennyi meglepetés várható az őszön!

De három és félmilliónak ez a vécékefe fejű Bernardo Gui kellett.

Tessék.  

VADPAJTÁSOK

 

- Bede Zsolt védelmében -

Míg írom ezeket a sorokat, szombat délben a magyarországi jobboldali online média legrenitensebb felülete eltűnt az internetes kínálatból.

Velem együtt hiába keresed nyájas olvasó a Vadhajtások portált: nincs!
Köddé vált.

„Error 503 Backend fetch failed” – imígyen világlik a hullasápadt ekrán.

Nem emlékszem rá, hogy valaha lett volna ekkora kiesés a híroldalnál. Az időnkénti, kényszerű vagy kényszerített technikai leállásokat, a kívülről indított számos támadást mindig nagyon gyorsan és hatékonyan sikerült visszaverniük. Ebben edződtek. Agyafúrtak, verhetetlenek.
A szombati elnémulásuk sok kérdést felvet. Úgy tudni, technikai problémák miatt „szünetel az adás”. Lehet, ez így van, tényleg. Máshol is előfordul üzemzavar.
Mindenesetre az időzítés felvet bizonyos aggályokat. Pont most?
Elég régi gyártmány vagyok. Én már láttam éjszakai baktert nappal meghalni. A hideg levest is megfújom.  

A Vadhajtások szerkesztői a mindent leuraló mainstream média Sargasso-tengerének mocsári hajósai. Évek óta próbálják elhallgattatni őket.

Ezúttal nagyobb lehet a baj.

És nem a Vadhajtások weboldalánál.
Hanem nálunk, Magyarországon.

Ugyanis ha egy jogállamban előfordulhat az, ami a minap valóságosan megtörtént, hogy a magyarországi hatóságok a saját lakásában rárontanak egy független híroldalnak a főszerkesztőjére, kora reggel rajtaütésszerűen lerohanják az otthonát, a gyereke szeme láttára lefoglalhatnak minden technikai eszközt, mi több a zsurnaliszta kisfiát az egyenruhás szervek tevőlegesen vegzálhatják, és elorozzák a gyerek privát telefonját is, akkor az már régen nem pusztán Bede Zsolt magánügye, hanem közügy.

Mindannyiunk ügye, mert az a rendszerváltás utáni magyar demokrácia szégyene!

Elsősorban és mindenekelőtt szégyene a frissen megválasztott tiszás kormánynak, élükön a saját magába szerelmes magyar Caligulával, aki képtelen elviselni a legelemibb kritikát, s míg ő önnönmaga minősíthetetlen stílusban mocskolhat évek óta akárkit, a személyét érintő bírálatokat már nem tűri.
Igazi kommunista-náci tempó! Brávó 3 és félmillió magyar honfitársunk: erre a gátlástalan komprádorra szavaztatok, meg a sleppjére, ami jobbára a Fideszből kiebrudalt, csereszabatos karrieristák gyülekezete csupán.

Most nekik áll a zászló. A főnökük pedig kapva-kap minden alkalmon, hogy a régi sérelmeiért revánsot vegyen egy neki nem tetsző újságírón, politikai ellenfélen, közéleti emberen, vagyis bárkin, aki nem a tiszás kottából énekel, ellenvéleménye van Peter Magyarral szemben, lett légyen szó köztársasági elnökről, vagy válaszra váró riporterről.

A magukat „függetlennek” meg „objektívnek” és „sajtónak” (FOS) vélelmezők közül pedig lámpással sem lehet találni olyan karakán újságírót, aki legalább annyit mondana Bede Zsolt nyomorgatásra, hogy ejnye, azért itt meg kéne állni, mert mindennek van határa!

Ilyen nincs. Megszoktuk tőlük, sajnos. Ez a balliberális oldal igazi arca.

Meg a magyar rendőrségé, a Peter Magyar féle hatalomé, és a jelenlegi magyar demokratikus véleménynyilvánításé is.

Félreértés ne legyen: én nem azt a nyolcfős rendőri brigádot kárhoztatom, akik kvázi egy fél évvel ezelőtti feljelentés, egy polgári peres ügy miatt, számos jogszabályt áthágva, a legelemibb emberi és rendőri normákat sutba dobva intézkedtek úgy, ahogy. Dehogy! Az ő ténykedésük csak látlelet. Éppenséggel szomorú és dühítő látlelet, de felfoghatjuk viccesen is: ugyanezen szervek kollégái péntek este olyan hatékonyan és szakszerűen imádkozták le a körúti villamos tetejére mászó fickót, hogy miattuk Budapest belvárosa négy (4!) órára lebénult. Taps! Brávó!

Ellenben kárhoztatok mindent és mindenkit, aki ennek a kurzusnak, a Magyarországot padlóra fektető dilettáns és kártékony kormánynak bármilyen módon asszisztál. Időben szóltunk.

Ma egy Bede Zsolt van. Holnap már több lesz.
Egy idő után pedig – ha hagyjuk – bárki Bede Zsolt sorsára juthat.   

MAGYAR CALIGULA

Magyar Caligula

Nincs nagy média cég mögöttem, csak blogolok régóta, több mint 17 éve.
Az oldalamra feltöltött anyagaimat a Facebook megosztásokkal népszerűsítem. Van rálátásom a múltbéli, és a jelenlegi forgalmamra, a nézettségemre, és amit tapasztalok, attól még Teréz anyának is ökölbe szorulna a keze. A Facebook-profilom tavaly november óta – akkor kezdtem intenzívebben foglalkozni politikai tartalmakkal – gyakorlatilag a tizedére lett visszacsavarva. A korábbi lájkok, a megtekintések töredéke – ha bejön. És nem, nem én írok rosszabbul, vagy másként, hanem egész egyszerűen a tartalmaim nem illeszkednek a mainstream krédójához: ott ütöm az iszapos szektát, ahol érem. Természetesen óvatos vagyok, minden közösségi portálok által követelt törvényt betartok: se trágárság, se szélsőségesség! Semmi okot nem adok a korlátozásra, és mégis!

Indoklás persze nincs. Na, ez a diktatúra. Orwell megmondta. De ilyen gazemberségre még ő sem számított. A Tisza nevét bitorló kompánia nem véletlenül egy Facebook-kreálmány.

A globális platformokkal szemben az országot illetően szándékosan nem írok diktatúrát, mert nem lenne igaz Magyarországra nézve: itt 1990 óta sosem volt diktatúra.

Erősebb és gyengébb kormányok váltották egymást, tény, de a demokrácia csorbítatlan maradt, jelentsen ez bármit, mármint a demokrácia mai értelemben való felfogása.
Ami tehát most történik, azt a legrövidebben úgy tudnám összefoglalni, hogy egy olyan autoriter, de világos önképű, célorientált kormányt, amely tevőlegesen segítette a nemzetet lecserélt az istenadta nép egy olyan autoriter, zavaros identitású, elhallgatott tervekkel induló kormányra, amely mindez idáig csak ígérgetni tudott a nemzetnek. Magyarán: a magyarság a neki hasznot adó, már kiismert kormányt lecserélte egy sokismeretlenes, eleve gyanús hátterű, demagóg ígéreteket harsogó kormányra. Ha ez nem lenne elég, az új kabinet élén egy nettó pszichopata parancsolgat.

Látjuk hogyan, és akárhogy próbálják tagadni, már az is kiviláglott, mi a valódi szándékuk az ország feletti hatalmukkal.

Írtam valahol, a tiszás kormányzás jelenleg egy újabb Trianonnal felérő tragédia felé lavírozza a nemzetet. Egyesek a friss miniszterelnökben az elhülyült római császár mai karakterét látják.

A diagnózist illetően nem vitatkoznék velük, hisz adott a párhuzam.

De Néró legalább értett valamihez. Szerette a művészetet, maga is írt – állítólag nem kirívóan jó, de középszerű – verseket. Szóval, volt benne valami plusz, ami viszont Caligulából hiányzott. Nekünk sajnos még csak nem is Néró, hanem egy másik, veszélyesebb tébolyult jutott: a magyar Caligula. Olyan, aki fűvel-fával izél, aki az ellenfelei teteméből akar lakmározni (képletesen, mert mégiscsak 2026-ot írunk), akinek a fürdőszobatükréből minden reggel csak egy sliccét púposra tömködő, örökké partvonalra parancsolt, meghunyászkodó focistafeleség tekint vissza önmagára. Épp ennek kompenzálására kaparja a hatalmat, mindenáron, hogy a politikai példaképei hulláin, a hajdani főnökein pipiskedve majd nagyobbnak látszik.

Most a bomlott agyú niemand országol. És a római Caligulával szemben a Nemzet Poloskája nem csak a korábban őt elutasító, megalázandó nőket akarja egy csődörrel megszégyeníteni. Hanem ez a perverz sértődött senki akarja az egész Magyarországot gerincre vágva folyamatosan megerőszakolni.

Ellen-Tusványos, ’26.

Örülök, hogy a rémhírekkel ellentétben az idei Tusványost is rendben megtartják.

Többször jártam az Olt melletti fesztiválon, szép emlékeim vannak róla. Viszont engem most jobban érdekel az "ellen-Tusványos", ami emez után egy héttel kezdődik. Nem, nem a tartalma vonz, hanem azt akarom megnézni, kik vesznek majd részt rajta. Hány Gerendás Pétert, hány Pa-Dö-Dö-t, hány Majkát sikerül a Puzsér-szintű influenszerek és a Duma Színház szutykai mellé verbuválni. Ott majd (megint) elválik a szar a májtól. Az összes ott föllépő, szerepet vállaló "művésznek", közéleti pojácának jól meg kell jegyezni a nevét, hogy a jövőben, ha egyszer visszaáll a normalitás hatalma, majd tudjunk vörös vonalat húzni előttük: eddig, és ne tovább! Hogy soha többé ne kövessük el azt a hibát, hogy akárkit bemondásra befogadunk és eltartunk. Gyanítom, a székelyeink ettől sarkosabban is meg fogják határozni, ki a hazafi, és ki a hazaáruló.

SACI

In memoriam Aleksandar Beronja (1955-2026)

Álmomban sem hittem volna, hogy a június ilyen nekibúsultan köszön rám, hogy lélekben ismét számot kell vessek.

Úgy szólítottuk, Elnök úr! Járt neki.

Abban a korban nyomult velünk, amikor szemben sekélyes jelenvalónkkal, még nehezebben apadtak el a barátságok, amikor az ország, ahová születtünk, sokadszorra megint a bajok hínárjába gabalyodott, mi meg kellően fiatalok voltunk, meg kelően naivak ahhoz, hogy elhiggyük, nem számítanak az elénk állított közéleti akadályok csapdái, segíteni tudjuk a változásokat. Arra esküdtünk föl, hogy mi majd megjobbítjuk, tisztára mossuk a világot. Így, közösen, egy társaságban tapogatóztunk előre, kerestük az életünk értelme irányába vivő ösvényt.

Ez a szándékunk egyaránt megvolt a szervezetünk közgyűlésein, a különféle programjaink során, és megmaradt a programokat megelőző, majd az azokat követő kocsmázások alatt is mindvégig.

Merthogy sokat kocsmáztunk, hála Istennek! Daliás idők voltak, szépreményű februári meg októberi ifjakkal, hajnalig nyúló éjszakákkal és tengernyi itallal.

Nem vettünk komolyan semmit, magunkat sem. Éppen emiatt két kézzel szórtuk a titulusokat, fügét mutatva a konvencióknak. A hierarchia szabályait megcsúfoltuk, és kiröhögtük azokat, akik számunkra kicsinyes és érthetetlen buzgalomból tepertek valami társadalmi rangfokozattal járó elismertségért. Mint a Pál utcai fiúk hadseregében, nálunk is csupa-csupa elnök, titkár, főtiszt és alelnök munkált, így lett a Saciból a Rákóczi Szövetség Délszláv Tagozatának a vezetője, ami, ha nem is egy ordító oximoron, de legalábbis erős iróniába csomagolt paradox helyzet. Mégis, a rá ruházott „csín” ebben a formában pompásan illett a Sacihoz, aki volt olyan bölcsen belátó, hogy a játék végett fölvállalta a tisztségét, és azt méltó módon és hitelesen alakította. Elvégre a barátság és a hazaszeretet nem funkciótól függő feladat, hanem emberi minőség kérdése. A Saci pedig jó ember volt.

Ahogy minden szerepét, ezt is hibátlanul játszotta. Volt a lényének vonzereje. Tudott hallgatni: elsőre ez jut eszembe róla. Beszédes csöndben ültünk, vártuk a véleményét. Dörmögve, halkan beszélt, de mikor megszólalt annak súlya lett. Mindegy volt, átkarol valakit, vagy csak egy kilincset fog meg: akárki észrevette, épp egy talpig férfiembert lát.

Ez a ma már ritkaság számba menő, nem tanítható férfiúi sárm lengte be a hétköznapokon, meg a díszesebb alkalmakkor is.

A Saci szerette a nőket, és mivel a nők hálás teremtmények, ezt a természetes vonzalmát úgy hálálták meg a Sacinak, hogy viszontszerették érte.

Sokat nevettünk. Mesélte, egyszer Budapesten járva három cigány lotyóval támadt konfliktusa, akik – jó szimattal felismerve a nagyvárosban eltévedt idegent – közrefogták, és míg ketten elterelték a figyelmét, a harmadik ki akarta zsebelni, de a Saci vasmarka ráfonódott a tolvaj kezére. A hórihorgas, bajszos fazon szorításából nem volt hova menekülni. A három „grácia” ijedt szemmel várta az inzultust, mire a Saci a maga szelíd, reszelt hangján csak annyit mondott nekik, béketűrően, szánalommal: „Mégis, miért csináljátok ezt velem? Hát ahonnét én jövök, ott ti vagytok a királyok, szeretünk benneteket.” Azzal elengedte a hüledező tolvaj népséget, akik tán azóta is töprengenek rajta, hol lehet a világnak az a boldog csücske, ahol a cigányokat királyokként tisztelik. Sosem értenék meg, hogy a Saci az Ajtayakra, a Lukácsra, a Bebére, meg a többiekre gondolt, akik valójában kiérdemelték a szeretetünket.

Ha majd az emlékezetemben, vagy álmaimban az ismerős alakja rám fog köszönni, a Sacit a narancssárga szpacsekjában ringva fogom látni, ahogy az öreg, ötven-hatvanszor regisztrált batár hörögve húzza magát a kanizsai aszfalton, kerülgetik a fölpörsent betonfoltokat, és a vén Citroen karosszériája ugyanolyan nyugodt dinamikával leng majd le és föl, mint amilyen puhán a nászágy szokott hullámzón mozogni a boldog éjszakákon.

Hiányozni fog. Még találkozunk. Isten veled Elnök úr!

MAGYAR JÚDÁSCSÓK

 

Bár az erdő zsugorodott,
de a fák a fejszére szavaztak,
mert annak a nyele fából volt,
és azt hitték, hogy közülük való.
(török mondás)

 

Eljutottunk addig a pontig, hogy most már II. Rákóczi Ferencet is odazötyögtetik a mai kor hedonista ficsúrjai mellé. 

Cikk született az ifjúkori bűneit megvalló néhai Nagyságos Fejedelemről, aki száműzetésében megírt visszaemlékezéseiben nem átallotta fölfedni és megbánni fiatalkori tévelygéseit. 

A cikk szerzője kimazsolázta a háromszáz évvel ezelőtti szövegből a szaftosabbnak gondolt részeket, és most azzal házal. Ismerős a szándék. Mindig ezt csinálják. A szentből profánt, az igazságból hazugságot gyártanak, a világost sötétre maszatolják.

Mint egykori civil szervezetünk névadójával, eszmei vezérünkkel, Rákóczit illetően részrehajló vagyok. Nyugodt szívvel vagyok elfogult iránta.

II. Rákóczi Ferenc a magyar történelem legtisztább ikonja. Pont. Ez tény.

Emelje föl a kezét, akit suhanc korában nem a farka irányított! Kevesen lesznek, pedig minden egészséges ösztönű férfinak át kellett esnie ezen az időszakon. Nekem is, neked is. Kufircolni, bármi áron. Jó esetben megérett az eszünk, és szerelmesek lettünk egy nőbe, akinek hűséget is fogadtunk, majd családot alapítottunk, ami még szorosabbá fűzte a kapcsolatot, és már nem csak érzelmileg, hanem a közös kötelezettségből adódóan is méltók akartunk maradni a vállalásainkhoz. Mondom, jó esetben, mert balszerencséjükre sokaknak nem sikerült fölnőniük ehhez a feladathoz, és maradtak csapodár szoknyabolondok: bármi áron - még a családjuk rovására is. Szomorú, de ezek is tények. Most az emelje föl a kezét, aki úgy az ifjúkori, mint a későbbi bűneivel őszintén számot vetett! Még kevesebben lesznek, mert önigazolásban, ürügyekben, kifogásokban verhetetlen az emberi természet, mindig megvan a magyarázat mindenre. Hát ezért is volt tiszteletre méltó a magánember Rákóczi is!

De ma azt látom, hogy a Nagyságos Fejedelem gyarlóságát ártatlan pofával tárja elénk a cikk írója, aki pont úgy csinál, mint a kuplerájba betévedő pap: álságos módon, szemét lesütve áldást igyekszik osztogatni, miközben úgy tesz, mintha nem tudná, hogy a mai napon egy Magyarországnak nevezett nyilvános közegben van velünk együtt, ahol nem az az elvárandó, nem ez a tisztesség parancsa, nem az a bátorság, hogy arra mutogasson rá évszázadokra visszamenően, egy hősünknek miként feslett föl az erkölcse, hanem időben és térben közelebb lépve a valósághoz azt a keserű igazságot kéne észrevenni és ordítani teli torokból, hogy egy gátlástalan komprádorral az élen épp most gyaláznak meg mindent, ami valaha is szentnek és nagyszerűnek számított.

Az újsütetű miniszterelnöknek is tételesen föl lehetne róni minden morális kisiklását. Elég, ha csak a pénteki, Brüsszelben megejtett árulását szóvá tesszük.

Vajon mit ígért a milliárdokért cserébe?

Megmondom én. Peter Magyar pont azt ígérte, amit Hegedűs hadnagy: az egri vár kulcsát, azaz Magyarország „függetlenségéért” cserébe a „fékek és ellensúlyok rendszerét”, „átlátható demokratikus” országlást, és egy „pici szuverenitást”.

 Nix bilincs, nix börtön, nix belterjes tőzsdézés, telefon a Donauba kriminal! Ja vohl, Frau Ursula! Ja vohl Herr Weber!

Peter Magyar pont azt ígérte, amit Kádár János, Szálasi Ferenc is ígért, az ő rendszerük túlélése érdekében: a feltétel nélküli behódolást. Peter Magyar pont azt ígérte, amit Károlyi Mihály ígért a nemzetnek.

Peter Magyar a XXI. századi Orseolo Péter: a német előtt a koronájáért cserébe inkább lemond a szabad Magyarországról.

Nem dicsőség, de nagy ívű a történelmi parabola: mostanra a hazaáruló nyúlszájú gróftól eljutottunk a hazaáruló kapibara pofájú pszichopata kéjencig.

A döntésed Te vagy, Magyarország! Ezt szavaztátok meg. Ezt kaptátok. Szegény hazám!     

AZ ÉRTELEM BÉRE

Itt a nyárias meleg. Rekordokat döntöget a mindent átforrósító tavaszi kánikula, ami az utcákon lappangó bűzfelhőt gerjeszti.
Hasonlóképpen a társadalom május végi láza pedig a magyar közélet szemétdombján csak a rothadást gyorsítja. A szenny dögbogarai nyüzsögnek. Látványos, de elviselhetetlen ez az ájult erjedés.
Magyarország politikai életét odafigyeléssel kísérve, a minapi parlamenti fejlemények függvényében az az elkeserítő fölismerésem, hogy a sokak által várt hatalom nem hogy nem azt csinálja, amire mandátumot kapott, hanem nem csinál semmit. A dolgok csak úgy megtörténnek. A sodródás és a tanácstalanság iskolapéldáját láthatjuk.

Minden abszurd tréfa alja volt a három tiszás kormányszóvivő grácia tegnapi produkciója.
Kérdezték a balszélső kis keszeget, rázta a fejét, nem tudom, nyögte unos-untalan. A Kleopátra frizurás, ott középen, ijedt szemel meredt a pulpituson. Komolyan, megszántam, ahogy teknősbéka módra, tanácstalanul tekingetett jobbra-balra, és hebegett, erről nincs információja. Hármójuk közül a jobbszélső kóclidérc lehetett az észkombájn, mert valahányszor a másik kettő lepattintott kérdései nála landoltak, tanítani való igyekezettel matatott a jegyzetei között, zizegtette a papírokat, de neki se sikerült érdemi választ összehoznia. Passzolt, ő sem tudja. Már vártam, mikor tárja szét a kezét, és kéri ki erélyesen magának, hogy minek zaklatják kérdésekkel, hisz ő nem egy jól értesült kormánypárti klubtag, fogalma sincs, mi zajlik a kabinetben, noha – elvileg – annak szóvivője...      

Kérdés, ezt, az ilyesfajta blődöt vajon hányan veszik észre? Tovább érdekelne, az áprilisi üdvrivalgók közül vajon hány választópolgárnak esett le immáron a tantusz, alig egy hónap után hányuknak nyílt fel a szeme, hányan rázzák most a fejüket, hogy át lettek verve?          

„Nincs reménytelenebb vállalkozás, mint egy nemzetnek megmagyarázni hibáit. Majdnem oly reménytelen ez a kísérlet, mint egy embernek megmagyarázni, mi az, amitől szenved, mi az, ami hazugság vagy gyávaság életében. A nemzetek csak akkor gyógyulnak meg, ha önként, testükkel és szellemükkel, idegen segítség nélkül kiheverik bűneiket, ha fejlődnek, ha reájönnek, ha megtudják, mi az, amit szenvedéssel viseltek eddig.

Megmagyarázni nem lehet az ilyesmit, országoknak éppen oly kevéssé, mint embereknek. Egy nemzet lassan nő fel, lassabban, mint egy ember. Az amerikaiak ma serdülőek, a németek és olaszok kamaszkorban vannak, a franciák ötvenévesek, az angolok elmúltak ötven. Az orosz időtlen, a muzsik korát bizonyos időponton túl hiába kutatjuk, nem tudunk korára következtetni. A japán is kamasz, a kínai felnőtt, hallgat, mosolyog. A magyart én most harminc és negyven között érzem: már nem virtuskodik ok nélkül, kezdi ismerni erejét, számol és tűnődik.”

(Márai Sándor: ÉG ÉS FÖLD)

Kedves íróm a múlt század ’40-es éveiben írta meg ezt a zseniális kötetét. Akkor, ereje teljében lévő középkorúnak ítélte a magyar társadalmat.
Ha Márai megérte volna, amit ma ez a kangörcsös pszichopata művel az országgal, hogy akadt több mint hárommillió ostoba, szűk látókörű szavazója, valószínűleg módosítja az ítéletét, és a 2026 áprilisában levizsgázott magyarságot visszaminősíti kiskorú suhancnak, olyan pattanásos, identitásválságos, altesti kínoktól szenvedő, frusztrált tinédzsernek, amilyen szinten van az ország jelenlegi miniszterelnöke.

Szerencsére Márai Sándor ezt a szégyent már nem élhette meg.
Nekünk meg mi marad?
Helyette és tőle is elnézést kérünk.

HAGYJUK A DAGADT RUHÁT!

 

A mostani blogbejegyzést a minapi folytatásaként lehet értelmezni. Ott arról írtam, hogy bár az április 12-ei választási eredmény csöppet sincs ínyemre, ugyanakkor a demokráciának mondott kényszerképzet miatt még ezt a nem kívánt helyzetet is muszáj elfogadni.

 

Hát elfogadom.

Ennyit tehetek. Nem többet.

Mindazonáltal a legújabb kori magyar politikatörténet leggátlástalanabb, legkártékonyabb tenyészetének irányvonalába, a jogbizonytalanságba, és a kiszámíthatatlan, pökhendi önkény ukázaiba beletörődni nem fogok.

Kétféle okból sem.

A „beletörődés” szó klasszikus értelmében nincs kedvem az újsütetű őrületet csírázó malomban, a nyakunkba kapott szektás gépezet alkatrészeként forogni. Ezeknek, az örömrivalgóknak én hasznot hajtani nem akarok. Jó előre szólok, békén sem hagyom őket.

Úgy pedig végképp nem szeretnék az új politikai hatalomhoz asszisztálni – nem abban részt vállalni, csak megengedően, távolságtartóként belesimulni, együtt lélegezni a módszerükkel – tehát, hozzáidomulni a rendszerhez, hogy annak következményeként abba beleroppanjon a gerincem, vagyis csorbuljon az önképem.

Nagyjából három hét alatt kiviláglott, mire képes a hegyek vajúdta tiszás kormány.

Peter Magyar és a köré verbuvált slepp immáron megmutatták mi várható tőlük. Amit látok, tapasztalok, a nemzetemre zúduló tiszás rendszerváltoztatást illetően nekem is van véleményem, azt én is megmutathatom nekik: a behajlított bal kezem könyék hajlatára ráfektetem a jobb alkaromat, és az ökölbe szorított balomat föl és alá lengetem. De mivel még ennyi beléjük feccelt energiát sem érdemelnek meg, elég, ha összecsippentem a hüvelyk, a mutató, meg a középső ujjamat, és lefelé tartva a köldököm alá mutogatok velük, mintha sóznék. Ez ugyanaz, mint az előbbi lófasz, csak porított kivitelben, granulátumként.

A múltkor egy kedves ismerősöm privát üzenetben aggodalmaskodott, nem származik-e bajom abból, ha a jelenlegi dögtemetős széljárással szemben a sliccemet lehúzva, terpeszben állok. Azt válaszoltam neki, nincsenek félelmeim. Írok, rajzolok, ingyen, ahogy eddig.
Amit csinálok, sosem pénzért, hanem meggyőződésből tettem. 
Mit bírnak velem? De tényleg! Beszántják a blogomat! Nem újdonság, már korábban is számolatlan módon korlátoztak. Kirúgnak az állásomból? Eddig se nekik dolgoztam, s mint feljebb jeleztem volt, eszem ágában sincs valaha segíteni őket. Rátenyerelnek a vagyonomra? Amim van, vihetik, csak akkor csapják hozzá a banki kölcsönöm hátralévő millióit is, ne maradjak adós, ha már a kredit is hozzám tartozott. Elveszik a tanyámat? Igaz, közigazgatásilag a Vajdaságban, Bácskában van, de ahogy a The Hernyó viselkedik, hamar tengelyt akasztana a szerbekkel, neki nem lenne gond Kishomok határában egy kis revízió.

Félretéve a tréfát, a továbbiakban nem szeretnék tippeket adni a kurzus főhóhérainak, hogy egyébként miféle gondja adódhat egy kórusból kiéneklő magamfajtának. Bár, annak nagyon örülnék, ha a velem együtt gondolkodók lennének a regnáló hatalom legnagyobb problémái. Azt jelentené, a haza ügyei rendben vannak, ideális állapotok uralkodnak, immáron korlátok nélkül, mintegy passzió gyanánt, mindenféle okkal-ürüggyel végre csuklóztatni lehet a más véleményt képviselőket.

Itt megállnék egy szóra.

Kedves fideszes barátaim, ismerőseim! Hozzátok szólok leginkább!

A költőt idézve: hagyjuk a dagadt ruhát másra!

Ti, akik maradtatok, akik voltatok, és tántorítatlanul maradtok is annál a közösségnél, ami egybe kovácsolt bennünket, mától kezdve ne legyetek többé áldozatok!
Nem szabad félni, nem szabad meghunyászkodni, és legfőképpen nem szabad hallgatni!
Most, ebben az émelyítő, cinizmussal, hazugsággal átitatott, beköszöntött új kurzusban kell elevenen tiltakoznunk minden ránk zúdított ocsmánysággal szemben!
Ez nem politikai parancs. Ez az egyén szabadságának az emberi parancsa.

Régtől fogva egy sajátos mérce szerint válogatom meg a legszűkebb ismeretségi körömet. Mivel Jugoszláviában születtem, ott éltem le életem nagy részét, én azt nézem, kivel mennék együtt harcba. Ki az akit követnék, de akit feltétel nélkül, bizalommal a hátam mögé is odaengednék.

Eddig akárhányszor megtehettem, mindig Orbán Viktorra szavaztam. De most, hogy a kék páviánok ennek az ellenkezőjéről győzködik a magyar társadalmat, a legelső adandó alkalommal még inkább, megint Orbán Viktorra fogok szavazni.

Ti meg, szektások?

Magasról letojandó kategória maradtok. Amíg maradtok. Mert ennek a bagázsnak csupán egy gyáva, zselézett gerincű, bosszútól pukkadó hadvezére van. És már most látszik, a lövészárokban egymást fogjátok hátbaszurkálni.

EGY BÜDÖSBOGÁR PÜNKÖSDI KIRÁLYSÁGA

 

Rajzom a megkurtított bécsi vizit elé

Április 12-e, a magyarországi választások óta a blogomon most először teszek közzé politikai-közéleti tartalmú írást. Eddig hallgattam. Mintha a 40 napos böjt lenne, szilenciumot fogadtam. Ledöbbentett a választások eredménye.

A legfontosabb: őszinte és fájdalmas önvizsgálatra kényszerültem, nem is kicsire, lévén magamban, az ösztöneimben csalódtam. 36 éve napi szinten követem, látom a közügyek alakulását. Eddig az volt a gyakorlat – legalább részben – bebizonyult az igazam, vagy később lett igazam. Most viszont nagyon nagyot hibáztam az áprilisi választás kimenetelét illetően. Drasztikusan tévedtem. Elismerem. Csöppet sem vigasztal, eredendően jóhiszeműségből égettem meg magam, ahogy az sem, hogy ezzel a rám kozmált tévedésemmel nem vagyok egyedül.

Tőlem nagyságrendekkel különb, képzettebb, okosabb emberek is melléfogtak.

Sajnálom őket. Iszonytató rossz érzések munkálhatnak bennük is.

Ha túléli a szerencsétlenséget, az elütött vad mindig elhúzódik valami biztonságosnak vélt helyre. Magányra, gyógyulásra vágyik, ahogy én is azt reméltem, hogy majd a lelki egyedüllétem az idővel ötvözve gyógyírként szolgál. Keserű dolog a napról visszavánszorogni az árnyékba. Mást viszont nem tehettem. A világom változékony időjárás, derű jön a borúra. Az életem felhőtakarásában akartam az önmagamban megrendült hitemet leplezni.
Fanyar képpel, de rettenetes indulatokkal néztem hát heteken át az elém vetülő kis magyar közéleti mozit, ezt a kutyakomédiába oltott tragédiát, és mindvégig fogadkoztam, ehhez én már többet nem asszisztálok. Inkább útra kelek, képletesen és valóságosan is, ahonnan nincs, nem lesz, mert nem is szabadna lennie visszatekintgetésnek, mert akkor sóbálvánnyá merevít a tehetetlenségem érzése.

Aztán másként alakult a helyzet.
A bibliai Lót feleségével ellentétben eleinte lopva, majd egyre sűrűbben pislogtam a vállam fölött hátra, és láss csodát: nem történt semmi. A kezem minden egyes alkalommal ökölbe szorult ugyan, de nem repedt meg a homlokom, vérem nem fakadt föl a mellkasomon, ellenben az aggodalommal elegy szeretet dagályra nyomuló tengerfolyamként járta át minden porcikámat.

Akkor, az elmúlt hetekben értettem meg, hogy életem ízét, feszültségét, vagyis életemnek az értelmét pont az adja, hogy hiszek, hinni tudok az igazságban, még akkor is, ha minden, hirtelenjében másik címerrel föllobogózott arany fanfár annak az ellenkezőjét, a nettó hazugságot, a romlottságot harsogja.

Csinálnom tovább. És ez nem döntés kérdése. Ez vagyok én. 
Ha megtagadnám, ami megköveteltetik tőlem, saját magam tagadnám a nihilbe.
Hát, nem fogom.  

Azt már csak mintegy pótlólag, másodlagos közlendőként szúrom ide, hogy igen, a kisebbik ok, hogy az értékítéletem helyes voltán túl a nemzetemben csalódtam. Álmomban se hittem volna, hogy majdhogynem minden második szavazó honfitársam egy nyilvánvalóan terhelt, eszement komprádornak adja bizalmát.
Nekünk, nekik viszont tényleg Mohács kellett.
Nehéz ezzel együtt élni.  
Először azt terveztem, soha többet nem írok politikai publicisztikát. Időigényes pótcselekvés, és már megmutatkozott, fölösleges. A tömeget nem hatják meg az észérvek. De azóta - látva a Nemzet Büdösbogarának ámokfutását - megfordult bennem a bárány. Innét kezdve rajzolok és írok ellene, ahogy tettem idáig mindenkivel, aki a nemzetemre rontott. Fogvicsorgatva ütni fogom, ahol érem.

Peter Magyarral ellentétben én éltem diktatúrában. Az övéében nem akarok.

PÓSA KÁROLY: TELJES FÉNY

 

Kotor , rajzom

Az égi rét fehéren ring fölöttem,
óramű-pontosan felhőnyáj vonul,
míg a Járáson pihent a szívem,
a kék abrosz végleg rám borult.

Az öbölben, mint a déli végen,
a horizonton néma köd lebeg,
a Lovćen-szirt fölkaristol az égbe,
s az úszó pára halkan megremeg.

Vadrózsa selymekben bazalt hegyek,
sámán kézből virág formájuk kél,
s ha égi útról a földre érkezek,
sós kenyérrel, illatos tejjel kínál a szél.

Már nem vágyom a pompát, a lakomát,
beérem én azzal, mi kevés,
az életem pusztán gránátalma ágon
lógó édes-karcos, tiszta ébredés.

A sorsom rézkilincs, azt megmarkolom,
s az ódon kapun békén átkelek,
a valót koptatják a századok,
míg én a változásban létezek.

Már nem gyújtok fényt, vak vagyok.
Tapintok, néha írok vagy rajzolok.
Mondanám nektek, véreim, magyarok:
minket az Isten mostanra elhagyott.

Rajz poetica

Néptelen budai utca - rajzom 2026.05.08.

Most minden szerénység nélkül, őszintén, mert ennyi évtized után lassan tudatosult bennem: az ember teremtette embertelenséget akarom bemutatni.
A város drámáját tartom elsődlegesnek, amelyben a fény és az árnyék, a világos és a sötét pengevonalát keresem, ezzel együtt pedig eltagadhatatlanul kutatom a lelkemben velem élő, és ugyanakkor rám vetülő külső és belső határmezsgyét, azt a nagyon éles vonalat, ami a sötétet a világostól, az érthetetlent az érthetőtől, a valóságosat a transzcendenstől elválasztja. Beismerem, mindez ilyen módon zömmel csak egy kísérletezésekkel teli folytonos, meddő munka, állandó odafigyelést igénylő erőfeszítés. Mint a Braille-írás, ahhoz hasonlatos a társadalom szerkezete. Csupán hiperszenzitív állapotban tapogatható le, a felszínességet nem állja, avatatlanok elől rejtőző, sosem mutatná meg azokat a sebhelyeket, titkolt hegeket, amiket egyébként magán visel. Bár a magyar életek, a magyar közösség drámáját mások szerkesztik, közöm van hozzá.

Az én dolgom annyi, hogy mindezt a drámát leképezve, olykor leírva a saját szűrt értelmezésemben visszatükrözzem.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                

NAPLÓ – 181.

 

Van az a mondás, hogy Isten azokat próbálja meg, akiket szeret.

Amennyiben ezt alapigazságként elfogadom, akkor engem nagyon szeret az Ég! 

Milyen jó ez így! 

Nem kivételezettként és nem hencegésként mondom, elég fordulatos évtizedek kullognak mögöttem. Ha valaki nem hiszi el, már az sem érdekel, csak megkérem rá, hogy 47 éves korában világgá futva kezdje el az új életét tövisszúrással a szívében, 50 euróval a zsebében, meg egy háló- és egy hátizsákkal. És ha sikerül neki talpraállnia, megmaradnia, sőt újból fedelet teremtenie a feje fölé, nem is egy vadonatúj otthont építenie, olyanokat, amilyenekre mindig is vágyott, akkor saját maga fog rádöbbenni arra, hogy véletlenek nincsenek, viszont a Jóisten kacskaringós rajzolatún, de egyenes sorokkal írja a sorsunkat. 

55 évesen eljutottam oda, hogy bár lelkileg a kereszténység terminológiájátt helyezem a középpontba, de ötvözöm bizonyos keleti filozófiák tanításával, amelyek szerint a vágy, a harag, és a tudatlanság tart minket a létforgatagban, és csak akkor érhetjük el a teljes megtisztulást, a megszabadulást, ha szert teszünk a bölcsesség, a megbocsátás, az elengedés képességére. 

Iparkodok, elhihetik, de a makulátlan megvilágosodásom még várat magára. 

Néha, mint egy homlokomra vetülő árnyék, átsuhan rajtam a balsejtelem: talán nem is fog bekövetkezni az áhított kegyelem. Vagy ha igen, a legvégén lesz, egy pindurka villanás erejéig, amikor már az se fog számítani. 

Belenyugodtam. Elszámoltam a lelkiismeretemmel.

Megszoktam, hogy nincs más hazám, csak a puszta életem. A létezésemnek a hármassága számít. Az ad értelmet a holnapjaimnak, hogy tudom, a kishomoki tanyám, a pesti garzonom, és az öbölbeli otthonom egyenrangú minőséget adnak nekem, mert már mindegyikben ott a lelkem.

A folyamatos építkezés, azaz az írás, a rajzolás, a festés közben képletesen mondva a régi romok alól két kézzel kaparom elő az emlékeimet, mint egykoron Schliemann tárta fel az ókori Trója maradványait. Külön fiók az agyban a hajdani létezésem képeinek, külön a jelennek, és külön fiókban őrzöm a jövőm elhatározásait. 

Az lebeg a szemem előtt, hogy rendet tegyek. Hát, rendet fogok tenni!

(Ha egyszer összefoglalnám, mit értek rendcsinálás alatt, mit művelnék jobbító szándékkal, hogyan gondolok a hitemre, a családomra, a közösségemre, bizonyára fogvacogtató kérdések merednének rám. Így inkább magamban tartom a terveimet.)

A vállalások tekintetében akad még javítanivaló, sőt, restanciáim is vannak. Néhány elképzelésem nem úgy sült el, átalakult, vagy épp elmaradt: utóbbira nem lehetek, nem is vagyok büszke. 

Ellenben azt sikerrel értem el, hogy hátrébb lépve, manapság biztos távolságból, harag és sértettség nélkül tudom személni a körülöttem zajló világ dolgait. 

Ilyetén immáron csöndös derűvel, és – bevallom – némi elégtétellel figyelem, tanulmányozom a hétköznapok rivalgásában az őrület csíráit. Ahol most élek, a magyar fővárosban sosem volt ragyogó rend, ám ami egy ideje eluralkodott, az túlmegy minden határon. Valahol a fellegekben van a magyar lakosság szívritmus cardiogramja, a nép nyaki ütőerét a politika kötélvastagságúra duzzasztotta, a közösség lét lázgörbéje pedig átverte a plafont. Sehol egy kis ernyedtség. Csak a feszültség vibrál. Nincs a nagyváros fogatagában semmi enerváltság, semmi úrias, semmi szelíd kedély. A belváros amúgy is apokaliptikus szétszórodottságát rikító plakátok harsánysága uralta le.

Már semmit sem szabad halogatni. Hamarosan valami be fog érni, tudom. Ez az április napszínűnek indult.

Békém van belül, és béke van kívülem is.

GRÓF APPONYI ALBERT és MOHÁCS

Az elmúlt hetek Fidesz kampánya elsöpörni látszik a Tisza szekta reményeit. Immáron újat nem mondva Péter Magyar is csak sodródik, mint húgyban a bacilus. Ezzel együtt választásoknak még soha ekkora tétje nem volt az újkori demokráciánk történetében. Nem túlzás, ha nem leszünk észnél egy újabb Trianonnal fölérő katasztrófa leselkedik ránk. Az Antant hatalmak szerepét most Brüsszel és Kijev vette át, és a hazánk elleni politikai merénylethez megtalálták az itthoni szövetségeseiket, a Tisza Pártot, amit körösztbe-kasul behálóznak az idegen érdekek.   

A Tisza Párt legelvetemültebb hívei nem azért kártékonyak, ordenárék, hasznavehetetlenek és ostobák, mert becstelenek, hanem azért becstelenek, mert egy hasznavehetetlen, ordenárén ostoba, kártékony képződményt és annak vezérét szolgálják. Ok-okozati összefüggés. Nem kell hozzá Nobel-díjas fölismerés, ezek ugyanazok: a ciklikusan visszamászó prolik. Most ők akarnának irányítani, holott irányítani egy mozdonyt se tudtak, de azt kisiklatni mindig sikerült nekik.   

Ha most vasárnap estefelé visszaküldtük őket a mocsárba brekegni, ahová a vizes szekta legelvakultabbjai valók, az új, zsinórban 5. Orbán-kormánynak ismét egyesítenie kell majd a nemzetet. Már azokat, akik hajlandóak a nemzeti minimum alsó küszöbét meglépni.

A többiekkel nincs mit kezdeni.

Árulók voltak, vannak és lesznek.

De az rajtunk múlik, hogy a hazájuk ellen tevékenykedőket, a közélet, a közösségi felületek kútmérgezőit, az álneves gyűlölet szószólóit, a lázadást szító névtelen gyújtogatókat a rend szigora utolérje, és mindenkorra megtanulják: Magyarországon büntetlenül nem lehet sem rágalmazni, sem hazudozni, sem bujtogatni a tömegeket. A magyar törvények mindenkire vonatkozzanak, és mindenki érezze át a cselekedeteinek a súlyát!

Aki a széthúzáson munkálkodik, lakoljon!  

Éppen 500 éve volt a mohácsi csata. Nem követhetjük el ugyanazt a hibát.

ÁRAD? MEGVAN AZ ÁRA!

 

Zajlás - illusztrációm

Gerincet Pálinkásnak

A legmagyarabb folyónk nevét bitorló rágalomgyár szennyfolyama most Magyarország hadseregét szeretné befeketíteni.

Óvatosan reagálnék erre, mert nekem nem adatott meg, hogy a Magyar Honvédségben szolgálhassak, de voltam egy bő évig sorkatonaságban, a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) állományában.

Javarészt Macedóniában állomásoztunk, egy felderítő századdal leginkább terepen éltünk, ahol – magyar létemre – híradós kiképzést is kaptam, pluszban.

A tisztjeink között akadtak kellemetlenebb karakterűek, de volt néhány, akikre szeretettel emlékszem. Közülük egyre különösen, egy macedón törzsőrmester úgy tekintett a szakaszunkra, mintha a fiai lettünk volna: Conev Dusánnak hívták, szegény már évtizedek óta a sztrumicai temetőben nyugszik, az Isten áldja meg holtában is! Apai bölcselettel tanított, nevelt bennünket, tőle tudom: Jezik kosti nema, ali kosti lomi. (A nyelvben nincsen csont, de csontot bír törni.)

Ez jutott eszembe most, hogy a magyar rendőrség, a hazai titkosszolgálatok lejáratása után immáron a Magyar Honvédséget is kikezdte az ellenzék kampánya. Ehhez találták meg a nyelvet, ami csontot tört: esetünkben Pálinkás százados úr gerince roppant meg. Magának köszönheti. Így jár, aki az esküjét feledve, kiugrott katonaként visszapofázik az állomány tisztességesebbik, aktív része felé.  

Templomok, dzsámik

Furcsa világban élünk, de nem kell ezen csodálkozni. A Hévízen most épült orosz ortodox templom vezetője egy Kim nevű koreai (!) pravoszláv pópa, aki amúgy Szentpéterváron született, de a felmenői még a régi, egyben volt Koreában éltek. Hogy csavarosabb legyen a történet, az orosz ortodox templomot ukrán mesterek építették, moldáviai szakemberekkel. A fővállalkozó a barátom ogyesszai ukrán-moldáv kettős állampolgár, tudniillik. Régóta Magyarországon él, nagyberuházásokon építő brigádjai vannak. Kérdeztem tőle, mi a rossebnek ortodox templom Hévízre? (Ráadásul nem is kicsi.) Hüledezve hallottam, hogy hozzávetőlegesen 10 ezer, zömmel orosz, de ukrán is él Hévíz környékén, és hát lássuk be, tízezernyi embernek igénye van nem csak a testi, hanem a lelki egészsége ápolására. Hozzáteszem: Magyarországon keresztény templomot építeni - legyen az bármelyik felekezeté - bölcs és hasznos dolognak gondolom. Még mielőtt kajánkodva rám kérdeznének, igen, a magyarországi muszlimoknak is akadnak imaházaik. A múltkor tiszta véletlenül ráfutottam az egyikre. Pénteken estefelé a Rákóczi út árkádjai alatt sokadalomra lettem figyelmes. A régi gyógyszertár előtt vagy kéttucatnyi ételfutár biciklije letámasztva, lábbelik a bejáratnál szanaszét, a patika kirakata arab feliratos kelmékkel eltakarva: a sötétebb bőrű férfiak csoportosulása nyilvánvalóvá tette, mi célt szolgál a kiszuperált gyógyszertár. Nincs ezzel semmi baj. Csak nagymecset ne legyen minarettel. Azt még a tőlünk nagyságrendekkel rugalmasabb eszmeiségű svájciak is elutasították. Pragmatikus nép a svájci. Tudják, már egyetlen megépült minaret tornyának is hatalmas lenne az árnyéka.    

Árad? Megvan az ára!

Az elmúlt napok kampányrendezvényeit figyelve két dolog tűnt föl nekem. Míg a Fidesz, azaz Orbán Viktor országjárásán rendre a „Hajrá Fidesz”, meg a „Viktor, Viktor” zeng a gyűléseken, addig a vizes szektánál csak az ellenfél káromlása vált ki indulatos rigmusokat, azok se valami fantáziadúsak. „Mocskos Fidesz”, oszt’ ennyi.

A másik, amit még mantráznak, „árad a Tisza”, ami bizarr, visszatetsző vízió, lévén Tisza menti emberként, tapasztalatból mondom, hogy a folyó áradása sosem örömünnep, hanem inkább aggodalom. De hát Buda apácaliliomos villanegyedében aligha értik, hogy az áradat pusztít, rombol, sosem épít. Mondjuk, ebből szemszögből nézve az azonos nevű politikai kompánia is ugyanezt teszi.

És ha már itt tartok, dacára a nagypénteknek, aktuálpolitikai észrevételemmel zárom napi bejegyzésemet. Orbán Viktor és csapata profi módon, tudatosan és nagyon jól építette fel a Fidesz kampányát. Tömegek lelkesednek a megyeszékhelyek, a nagyvárosok nagygyűlésein, a fideszesek számszerűleg is többszörösen meghaladják az ellenzék ugyanott tartott rendezvényén résztvevőkét. Azt látjuk, az elmúlt hetekben Peter Magyar nem tudott a közvéleménynek új témákat pendíteni, mindeközben most is, míg e sorokat írom a drogos ügyén, meg a magán- és közéleti botrányain túl a pártját átjáró ukrán kémügy is vastagon ég rá az egész politikájára. Már ha politikának lehet nevezni azt, amikor egy indulat- és ösztönvezérelt, frusztrált senkiházi a sliccét kigombolva egy országot akar megerőszakolni.