SZOLGÁLUNK ÉS VÉGÜNK!

Szolgálunk és végünk!

Lázadozik a magyar rendvédelmi állomány. Nem tetszik a rendőröknek, hogy az ígért béremelés helyett egy napi szabadsággal szúrta ki a szemüket a sportcipő boltból szalajtott mostani belügyminiszter. Nem értem, mi a bajuk. 

A Tisztelet és Szabadság Pártjától az utóbbit megkapták. Minden szülinapért egy nap potya szabadság. Cserébe viszont a tiszteletet felejtsék el. Tojnak ezek rájuk!

Ahogy a kampányban elhangzó bősz ígéretek teljesítése sincs már sehol, csak a tiszás „szakértelem” tombol!

Úgy tűnik, a rövid emlékezetű rendvédelmi dolgozók már elfelejtették, hogy az Orbán-kormány valami nyolc ízben emelte meg a fizetésüket. Nem aprózták el: volt közötte 35%-os bérnövekedés is. Plusz vegyük hozzá, hogy tavaly még mindezt megfejelték a hathavi fegyverpénzzel, amit boldogan bezsebeltek a fakabátok, majd gyakorlatilag testületileg leszavaztak a Tisza Párta. Most se emelés, se fegyverpénz, ezektől immáron eltehetik a szájukat. Szöláví. Ők inkább a tiszás szabadságot akarták. Tessék. Megkapták. 

Álmodhatnak tovább makkal. 

Csak aztán ne az legyen, hogy a rendőrök megint rajtunk, nemzeti érzelműeken fogják – szó szerint – leverni, hogy saját eszmetársaik hülyét csináltak belőlük.

A végére hagytam egy jó hírt. 

Aki sajnálja a rendőröket, nemsokára mindenkit sajnálhat. 

Katapult

A Tisza kormányzása nettó csőd. Morálisan eddig is a béka valaga alatt volt a kabinet, de most úgy tűnik ezt a fajta zsákutcás társadalmi kísérletet már a sors is cibálni kezdte. Mi mást lehetne feltételezni a mostanában szakmányban jelentkező krízisek láttán?

Amióta Peter Magyar komprádor csapata van az ország élén, katasztrófa katasztrófát követ, de tényleg. 

Távol legyen tőlem, hogy huhogjak. A "minél rosszabb annál jobb minekünk" amúgy is tiszás hozzáállás. 

Emlékszünk?

Kollár Kinga a saját szétkent szájával kérkedett vele Brüsszelben, milyen jó, hogy a magyaroknak nem utalják a nekik járó pénzeket, így nincsenek kórházfelújítások, nincsenek új beruházások, hátha rakásra pusztul a nyomorult nép, ami nem baj, mert már akkor sem az ország jövője számított, hanem az volt a lényeg, hogy a képviselő asszony elfuvolázhatta: „nagyon optimista vagyok a 2026-os választások végeredményével kapcsolatban”. 

Igaza lett. Lelke rajta. 

Nem éri kár, hisz eleve nincs neki. 

Mindenesetre tény, hogy túl sok a véletlen krízis, ami arra enged következtetni, hogy rendszerszintű a megroggyanás. 

Ezek nem tudnak, vagy nem is akarnak kormányozni. Lövésük sincs az ország jövőjéről, csak Facebookoznak és örömködnek. 

A paksi fenékküszöbről született egy 12 órás werkfilm, hurrá, kint is vagyunk a vízből! Nyáron az aszály meg majdnem muszáj, kussoljon a földműves, örüljön, hogy nem vizsgálják, miből vette a traktorját. A gáztározók panganak, az energiaárak az egekben, a forint-euró árfolyama szépen kúszik 370 fölé, sorra zárnak be a magyar gyárak, miközben a gazdasági mutatók grafikonjai szabadesésben zuhannak, erre mi történik ott ahol senki se várta?! 

Lezuhan egy Gripen vadászgép. A kiskésit, de kínos!

Egy Gripen – fegyverzet nélkül, típustól függően – kábé 50-80 millió dollár, majd legyen kedves, számolja ki valaki, hány tíz milliárd forint megy a költségvetés mínusz rovatába. 

Ráadásul a vasmadár magától esett le. 

Nem értem. Tehát sehol egy fideszes szabotőr, sehol egy orosz ügynök, de még egy kamikáze szerb pilóta sincs a történetben. Hát mi van itt elvtársak? Ez így már a román légierő szintje, bár még van mit fejlődni, mert ők szét is lopják a NATO vadászgépeket alkatrészenként.

Amúgy a pórul járt Gripen pilótája szerencsésen megúszta a balesetet. 

Mikor felismerte a veszélyt, időben katapultált. Nem úgy, mint Peter Magyar kormánya.

SORKATONASÁG – 5. rész

 

Négy előző epizódban értekeztem a témáról.
Az előzményeket a számokra kattintva lehet olvasni:
 1. – 2. – 3. – 4.

 

Mind a mai napig azt sem tudtam, hogy az „X” generációhoz tartozom. A tőlem távol álló, homályosan értelmezhető és kissé céltalan kategorizálás pont annyira hidegen hagyott, mint a kínai meg az inka horoszkóp. Akárhol láttam, eddig átsiklottam rajta.

Aztán most, kedd reggel, a fülem hallatára érdekfeszítő eszmecsere zajlott a nemzedéki szerepekről. Álmélkodva hallgattam hogy sorjáztak a minősítések: hópihék, Z-s és Y-os generáció, Alfa fiatalok... Szórakoztatott a kívülről érkező könnyed, enyhén misztikus és komolytalan téma, de kapóra is jött. Megneszeltem, hogy a sorkatonaságot taglaló befejező bejegyzésemhez felhasználom.

A látszatát is elkerülném, szólok előre, nem tartom jobbnak a nemzedékemet a később születettektől, de hogy lényegesen különböztünk a mostaniaktól, azt okkal állítom. Nem kell bizonygatnom, miért. Aki akkoriban is élt már, van szeme, fölismeri a jelenségek összefüggéseit. Maga is tapasztalhatja miként sorvadtak el, halványultak bele a minősíthetetlenségbe a korábban primőrnek számító eszmények. Sorozásról, katonaságról, fegyveres testületről lévén szó, maradjunk a kritériumoknál. Mellbevágó képet kapunk.

Elég, ha egy bevásárlóközpontban szétnézünk. Vagy csak sétálunk egy forgalmas utcán. Vagy valami tömegrendezvényen körbetekintünk. 

Vajon hány olyan 18 évestől 30 éves korú férfit – mondom FÉRFIT! – látunk, akire simán rábíznánk az életünket, akinek a társaságában egy életveszélyes helyzetben is biztonságban éreznénk magunkat, akivel vállvetve harcolni lehetne? 

Ugye, nem sokat. Sőt: alig valakit. 

Ha a szempillaspiráltól, egy színes tetoválástól, vagy orrpiercingtől megadná magát az ellenség, talán. De a frontvonal túlfelén a parfüm, a festett haj, a holdvilágra szedett szemöldök és a combközépig letolt farmergatya nem rettent el senkit. Vérontás bezzeg lenne, mert a háború természete nem tűri a mamahotelek kényelmét. 

Ezeket besorozni?

Minek? 

A hivatásos állományba került, most egyenruhába bújtatott "hópihék" között is kirívóan magas az alkalmatlanok száma.

 

(Tényleg, csak zárójelben. Mivel megint a saját élményemre támaszkodom, és nem akarok senkit kínos helyzetbe hozni, parafrazálom a filmes formulát: „A történetben szereplők és karakterek nem kitaláltak. A valósággal való bármilyen egyezés nem a véletlen műve.”

Vacsoraasztalnál ismerős házaspárral ülünk egy halászcsárdában. Idősebb szülők, húszon túli a lányuk és a fiuk is. Utóbbi sikerrel végezte a katonai akadémiát, friss a tiszti rangja. Szép karrier előtt áll, hamarosan külföldi, békefenntartó misszióban kap vezető szerepet. A fiatalember elkötelezett: sportol, edzi magát, fut. Valamelyik reggel is találkoztunk vele, amint a sétányon rótta hosszú kilométereit. 

Rá két napra tehát a szüleivel vacsorázunk, mikor csörren az anya telefonja. Rövid diskurzus, nincs baj, kihalljuk, a fiú kulcsa elkallódott, nem bír bejutni a lakásba. Semmi gond, szól közbe az apa, itt ülünk az étteremben a falu szélén, negyedórányira vagy gyalog, gyere el érte, odaadjuk a miénket. A válasz: nem hoznátok inkább ide? Rohadt fáradt vagyok… Az apa torkán is megakadt a falat, mi sem mertünk a tányérunkból fölnézni, mikor az édesanya határozott mozdulattal fölállt, elnézést kért, és indult a főhadnagy úrnak, a kisfiának a pótkulccsal, mert az az atléta, aki reggel 10 kilométereket fut, képtelen békén hagyva a szüleit fertályórát bandukolni. Amikor fölemeltem a fejem, találkozott a pillantásom az édesapáéval. Az ő arca meg az enyém se a forró levestől lángolt.)

Egyes politikusok most mégis ebben az elkényelmesedett világban hatékony dolognak állítják be az ismételt verbuválást. 

Ursula von der Leyen mellett olyanok kardoskodnak a tömeghadseregek mellett, akiknek amúgy eszük ágában sincs mundért adni a saját kölykeikre. 

Pedig már a mi időnkben, a hidegháború vége felé is megváltozott a helyzet. Amikor a korszerű hadviselés új eszközei megjelentek, már nem az ért valamit, hány könnyű fegyverzetű, derékszíjas-bakancsos-katonakönyves, szeplős képű kamasznyi bakát tud egy ország hadrendbe állítani. Az számított, hány negyedik generációs vadászgép, hány szuperszonikus rakétát tud lézervezérléssel olyan helyekre juttatni, ahol ezt megelőzően a szintúgy nemzeti drón arzenál már porrá rombolta a szembenálló haderő írmagját is. 

Sorkatonaság? 

Európában ma egy kontinentális, jóléti országban – ilyen Magyarország is! – jó, ha az összlakosság tizede képes egy tyúkot levágni, vagy egy nyúl torkát elnyiszálni. Embert ölni? A jelzett korosztálynak ezrelékekben mérhető töredéke – ha! – alkalmas ilyesmire. A másik kérdés: még ha képes is lenne rá, egyáltalán akarná-e? A szisztematikus öldöklés ugyanis nem egyenlő a háborús, lövöldözős videojátékok virtuális kalandjával. 

Egyébként, mi értelme lenne, még ha akarná is? 

Korunkban egy századnyi – tucatnyi, kéttucatnyi – taktikai vadászgép félezernyi földi kiszolgáló személyzettel karöltve akár egymillió besorozott takonypolcot képes pár óra alatt megsemmisíteni. Két focimeccsnyi ideig támadnak, fölszámolják a csereszabatos gyalogsági állományt, aztán hangsebességgel húznak haza a pilóták, hogy éjjel, a neonlámpás lokálban Tom Cruise-t utánozva le ne maradjanak a sztriptízről.

 

Bárki bármit mond, ne higgyenek neki: a háborút végérvényesen profikra kell bízni. Egy kalap panyolai fosószilvát se ér egyik néphadsereg se.

ERŐSZAK MAGYAR MÓDRA - 2. rész

rajzom illusztráció

 

(Az első részt ide kattintva olvashatja!)

Kétségtelen tény, és a szociálpszichológia atyja is kimondja: a tanult viselkedésformák mellett, illetve azokkal párhuzamosan az emberben van egy veleszületett hajlam, amivel bizonyos ingerekre, provokációkra agresszióval reagál. Jó, ez biológiai adottság, ezzel nincs mit tennünk. De mi van a tanult agresszióval? Aki nagyvárosban él naponta megsínyli ezt a rendkívül dühítő jelenséget. 

 

Megint csak saját példámból kiindulva: ha olyan élethelyzetbe kerülök, hogy egy buszmegállóban, vagy bárhol közterületen nekem nem tetszően viselkednek mások, először azt mérem föl, kivel/kikkel akarok konfliktust, és csak akkor teszem szóvá rosszallásomat, ha látom, a túloldalon esetleg van mód higgadt hangú, ésszerű diskurzusra. Akkor – saját értékrendemet védendő – érdemes beleállni a szópárbajba. De csak ekkor és sosem indulatból!

Mert a valóságból merítve, tapasztalatból mondom, bizonyos elemeknél már a szemkontaktust is támadó szándéknak vélik. Mindez hőzöngést, kínos jeleneteket, ártó következményeket vált ki, a fenének kell az ilyesmi. Ugyanezek viszont azt is normálisnak tartják, hogy bankautomatánál, a BKV-jegyvásárlásnál, meg egyéb élethelyzetekben mindenféle skrupulus nélkül a tövembe állva pénzt kunyerálnak. Ha én próbálnék meg ekkora vehemenciával az ő aurájukba nyomakodni, már régen hasba lennék szurkálva.    

 

Történelmi, kulturális, társadalmi okok számos összetevőjét kellene megvizsgálnunk, ha egy-egy korszak agresszív cselekedetsorát akarnánk megérteni: és valószínűleg akkor sem kapnánk megnyugtató, mindenre kiterjedő alapos választ arra, mi végre halmozódik fel egy-egy emberben, vagy egy embercsoportban a másik/mások iránti erőszak kényszere. A jelen kori Magyarország politikai mindennapjain elburjánzó verbális és nonverbális agresszió viszont iskolapéldája annak, mekkora károkat okoz, ha egy pártközösség pusztán a gyűlöletre építi a politikáját, ha a közös – Tisza Pártos – nyelvezetet csakis a bosszú, a kárörömmel elegy rombolás vágya jellemzi.   

 

Ezt igazolja az az igen sűrűn emlegetett tétel, hogy az agresszió végső soron egy személy, vagy egy közösség (vagy az adott közösséget vezető politikus) frusztrációjából adódik. Semmi hókuszpókusz! Aronsonnál ezt a jelenséget a frusztráció-agresszió elmélet alatt olvasni, de mindez lehet instrumentális töltetű, azaz eszközök – például a hatalom – megszerzésére irányuló is. 

Itt érdemes megjegyeznem, hogy a háborúk ordító többsége pont ilyen instrumentális töltetű agresszióként valamilyen cél elérését tűzte ki maga elé, és azok nem nemes célok, hanem zömmel nemesfémek (arany), vagy egyéb ásványi kincsek, termőföldek, földi javak iránt nyilvánult meg. 

 

Szokás a brutális viselkedésformát egyféle elnéző minősítéssel illetni, amely szerint az erőszak az élet velejárója, az erősebb legyőzi a gyengét, hogy a dominancia harc létező és kívánatos, amióta a világ világ, miként az állatok, úgy a társas emberek között is. Hisz a jelenkori társadalmunk is tulajdonképpen versengésre épül, ahol a sikeresebbek, ügyesebbek, „agresszívebbek” érvényesülnek, míg a többiek alulmaradnak. 

Ebből a szemszögből nézve egyeseknek az agresszív viselkedés egyáltalán nem hátrányos, vagy szégyellni való dolog, sokkal inkább erény, ami a siker felé vezető utat kitapossa. 

A másik nézet szerint az agresszió kiélése hasznos, lévén annak felgyülemlése már ettől is nagyobb katasztrófákat okozott. Ezért a versenyszerű küzdősportok – bár lételemükben az agresszióból táplálkoznak – bizonyos tekintetben közvetlenül vagy közvetve csökkenthetik az erőszakra való hajlamot. Aronson a katarziselmélettel magyarázza ezt a jelenséget, de azt is hozzáteszi, számos kísérlet dacára nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy az agresszió iránti gátlásaink, vagy késztetéseink minden szituációban ugyanazt az eredményt produkálják. 

Létezik ártatlan áldozat, akivel rokonszenvezünk, ám van olyan sértett, aki iránt nem érzünk irgalmat, aki ellen mi is tevőlegesen, erőszakkal lépnénk fel. 

 

Annyi bizonyos, hogy az agressziót jellegénél fogva főként a kulturális háttér határozza meg: ami az egyik kultúrában elfogadott, az a másikban megütközést, ellenszenvet vált ki. 

 

Ugyancsak fontos észrevétele Aronsonnak, hogy az agresszió nem csupán lelki, hanem fiziológiai folyamat is, magyarán idegrendszeri és kémiai együtthatók is erőteljesen befolyásolják a viselkedést. Elég csak a hétköznapokon, mindenki által emlegetett tesztoszteront, a férfi nemi hormont ide citálni. Bizonyított tény, hogy a magasabb tesztoszteron szintű személyeknél szignifikánsan magasabb az agresszióra való hajlam, s mint olyan, a férfiak hajlamosabbak az erőszakra. Persze, a nőknél is létező hajlam az agresszivitás, de az is igazolt, hogy a tettük megbánása és a bűntudta is erőteljesebb a nők körében. Mindez a nők és férfiak közötti biokémiai különbözéségekre vezethető vissza. 

 

Léteznek agressziót fokozó, vagy előidéző kémiai szerek, amelyek közül a hazánkban is népbetegségnek tekinthető alkoholizmus, azaz az alkohol fogyasztása a legnagyobb probléma okozója. Bűnügyi statisztikák sora igazolja, hogy a gyilkosságok, testi sértések és egyéb erőszakos bűncselekmények leggyakoribb kiváltó oka a túlzott szeszfogyasztás. 

 

Elliott Aronson munkássága idején még aligha tűnt ekkora gondnak, mára viszont – személyes véleményem – hogy a szesz mellé sajnos felzárkóztak a különféle drogok. A kábítószerhasználat levetkezi a legelemibb emberi gátlásokat is. Napjainkban a bűnelkövetők széles rétege pont a drogok miatt válik erőszakos hajlamú bűnözővé. Ezzel együtt a fájdalom, meg a komfort hiánya is szülhet agressziót, amire Aronson egy nagyon egyszerű példát hoz fel: a hőségben, dugóban várakozó autósok közül azok tülkölnek, dudálnak, kiabálnak, veszekednek hangosabban, akiknek a gépkocsijában nincs légkondicionáló berendezés.

 

Soványka jó hírem a végére, van ellenszer.

Az agressziót gátló egyik fontos tényező a felelősség. 

Az anonimitás, a személytelenség biztonsága eleve bátrabbá, erőszakosabbá teszi az embereket.

Aronson idején ezt egyetemistákon végzett kísérletek kimutatták, ma viszont elég egy internetes komment falon az álnév mögül beírogatók mondandóját elolvasni: hovatovább az sem kirívó már, hogy az obszcén tartalom, a trágár nyelvezet mellett már mások likvidálására uszító vélemény is hétköznapinak mondható, sajnos. 

És itt érkeztem el értekezésem utolsó pontjához, a média felelősségéhez: a napi szinten sulykolt erőszak látványa, a tengernyi bizarr hír, a minimális erkölcsi szabályok gátlástalan áthágásával előbb a televízió, majd mára a közösségi felületek, az internet részéről mind-mind az agresszió gerjesztői. 

 

Hogy miként lehet ez ellen védekezni? Aronson próbál néhány módszert megadni: empátiát emleget mások iránt, új viselkedésminták elsajátítását javasolja, 1972-ben.

 

Szerintem viszont pár ezer éve tíz tőmondatban, tíz parancsba foglaltan egyszer már megadatott a választ. Mára egyetlen módszerünk maradt: a szeretet. 

 

ERŐSZAK MAGYAR MÓDRA - 1. rész

Nem rendszeresen, de olykor olvasok tudományos szakirodalmat. 

Ódzkodok tőle. Nagyon óvatos kézzel nyúlok bármiféle tanulmánykötethez. Ha mégis ilyesmire vetemedek, sejtem előre, kudarc lesz a vége: mindig ráébredek, el is borzaszt, meg el is keserít, mennyi mindent nem tudok. Ráadásul az ismereteim már aligha pótolhatók. Rég beláttam, sosem lesz belőlem egy-egy tudományos téma megfellebbezhetetlen szakértője.

Legtöbbször szépirodalmat olvasok. 

Abból is inkább a nagy klasszikusokat. A kortárs literatúra nincs ínyemre. (Jó ajánlással megfontolom. Volt már, hogy gyöngyszemre bukkantam. De ez ritka.) 

Ha viszont eltelik a lelkem Krúdy, Karinthy, Eco vagy Márquez szavaival, fölütök egy nekem tetsző tanulmányt, mint a nyár elején, amikor a szociálpszichológia egyik fundamentumának tekintett Elliot Aronson olvasásába fogtam.

 

A döntésem szándékos volt. 

Válaszokat vártam tőle: mi végre a magyar társadalmat leuraló agresszió? 

Van-e ellenszere a közéletet megmérgező erőszakos politikai kommunikációnak?

Megúszhatom-e ezt a mentális szétrothadást úgy, hogy közben a saját lelki épségem csorbítatlanul megmarad? 

A társas lény című tanulmánykötetbe belemélyedve nemhogy fogytak volna a kérdéseim, hanem egyre szaporodtak. 

Egy valamire viszont jó volt Aronson bő hatvan évvel ezelőtt megírt könyve: pontokba szedte a témát, így átláthatóbbá vált az emberi erőszaknak, mint jelenségnek a mibenléte.  

   
Annyi a kezdetekkor is világos volt, a kötet keletkezése óta a világunkat átjáró emberi agresszió mértéke jóval magasabb már, mint volt Aronson idejében. 

„Kimondhatatlan borzalmak korában élünk” – kezdi nagy levegővel az első fejezetet, de hamar ki is igazítja önmagát: lényegébe véve az emberiség története egyébről sem szól, mint szörnyűségesebbnél szörnyűségesebb vérontásokról, egymás gyilkoslásáról, népek kiirtásáról, tengernyi szenvedésről, amelyek kapcsán hajlamosak vagyunk csak a jelen korunk borzalmait észrevenni, holott fajunk fejlődéstörténetének minden egyes korszakát, gyakorlatilag az összes idáig élt nemzedéket áthatotta, és folyamatosan gyötörte az emberben megbúvó állati ösztön, az agresszió.

 

Úgy is mondhatnám, hajlamosak vagyunk mindig a jelenlegi állapotunk miatt kárhoztatni a világot. Szűken látunk, önzően. 

Másra nem mutogatván saját példámmal illusztrálom. 

Vagy húsz évvel ezelőtt egy idősebb barátommal diskurálva azt találtam mondani, hogy az én ’70-es nemzedékem milyen elbaltázott: a néhai Jugoszlávia bőségéből és békéjéből nekünk már csak az ínség, a széthullás, és a vérontás jutott. Mikor véget ért a háború, újabb tízévnyi gazdasági csődben kellett építkeznünk, családot alapítanunk, inflációval, mindenféle segítő állami szándék nélkül. Az ’50-es években meg utána születetteknek legalább volt egy generációnyi békéjük, gyarapodásuk. Ma is úgy tűnik, idilli korszakban telt el az életük legtermékenyebb része. A harmadik évezred ifjúságára ugyanez vonatkozik. Hosszútávú hitelek, családsegítő programok, a fiatal pályakezdőket segítő adópolitika, egyetemi ösztöndíjak: csupa-csupa olyan kiváltság, ami a szüleiknek – vagyis nekünk – sosem adatott meg, és még soroltam volna, de a vitapartnerem hamar megakasztott azzal, hogy az ő szemükben meg mi voltunk a szerencsésebbek, és ez azért van így, mert az emberek zöme azt hiszi, ő a Pech csillagzat alatt született, másnak meg mennyivel jobb! Igazat adtam neki. Utána kushadtam megszégyenülve.   

A tanulság maga a párhuzam: nem csak a válság, az agresszió is annak fáj, aki kénytelen elviselni.  

 

Annyi bizonyos, hogy az erőszakos magatartás, az erőszakra való hajlam nem pusztán egyéniségfüggő késztetés, jellembeli zavar, hanem a társas interakciók hozadéka, vagy ha tetszik: terméke. Utóbbinak a definíciója szimplán szándékos szenvedés okozása lenne, de nem ilyen egyszerű a képlet. Fizikai és szóbeli agresszió is létezik, és ha nem feltétlen okoz bennünk kárt, az is egyféle erőszaknak tekinthető, írja a derék Aronson.

 

Ezzel együtt az ember gyilkos ösztöne, a romboló képességünk még az állatvilágban is kirívóan ritka, mégis bestiálisnak jellemezzük a jelenséget. Nagy kedvencem, Konrad Lorenz etológus az agresszivitást vizsgálva rájött, igen nagy hasonlóság mutatkozik az ember erőszakos hajlama és egy egzotikus halfajta hímje között: az utóbbi nem csak a saját fajta béli hímeket támadja meg, hanem azok híján nekiront minden más halnak, mindenfélének, amit csak konkurenciának vél. 

Gyorsan hozzá kell tennem, míg az állatvilágban mindez ösztön szinten működik, addig az ember az agresszív viselkedés különböző formáit – társadalmi, történelmi és számos egyéb okoktól, viszonyoktól függően – inkább megfigyelés útján sajátítja el.

(A 2. részt, a folytatást ide kattintva lehet olvasni!)

EGY TRAGÉDIA

Pszichózis

Hogy miért káros a Tisza Párt féle jelenség, azt egy magára valamit adó, tiszta erkölcsű, értelmesen gondolkodó embernek fölösleges magyarázni. Peter Magyar karrierjének hirtelen fölívelése és politikai sikere pusztán kommunikációs trükk, de egy nagyon jól felépített, kidolgozott trükk, ami egyrészt külföldi, idegen segítséget mutat, és külföldi, idegen tervek, politikai stratégiák mintázatát követi, másrészt ördögi pontossággal használja ki a magyar társadalom, a magyar közgondolkodás legtipikusabb hibáit, amiből elég, ha a kicsinyességet és az irigységet említem.
Utóbbi nem egyedi. Más népeknél is akad kapzsi, smucig ember, de az átkosból itt maradt, átörökített zsigeri kicsinyesség ilyen elemi erővel a régióban tán sehol sincs jelen, mint a Trianonban csonkolt Kis-Magyarországon. Ezzel zsonglőrködik a tiszás komprádor.
Az uszítás mára beleivódott a hétköznapokba. Soha nem látott mértékű a közéleti diskurzus elzüllése. Ez is a terv része.

Egy ordenáré nyilatkozat felháborít, kettő még inkább, de naponta tucatnyi már elkezd fárasztani és a heti számolatlan mocsok, ami ránk zúdul végül közömbössé tesz, hozzászoktat bennünket Peter Magyar pszichopata személyiségéhez. A tömegember először megbarátkozik a nyers rosszindulat gondolatával, aztán pedig beállva a sorba már maga is üvöltve gerjeszti azt.
Az ilyen társadalmi pszichózis nem egyedi. Volt már rá példa nem egyszer, és csak azért nem nevesítem egyik korszakot, egyik helyszínt és egyik össztársadalmi megőrülést sem, mert bízom benne, hogy amiket irkálok a blogomra azt értelmes emberek olvassák.
Tehát visszakanyarodva: fölösleges magyarázni.

Bestiárium

Bochkor Gábor műsorvezető ellen tüntettek állatvédők, amiért azt merészelte mondani, hogy előbbre való az emberek védelme, és csak azután kéne az állatokkal is törődni.
Ha valakitől éhen pusztulhatnának az effélék, az én vagyok. Ki nem állom a kereskedelmi rádiók-tévék "sztárjait", a magukon heherésző, se nem művelt, se nem vicces műsorvezetőket, Bochkort meg pláne.
Ezúttal viszont igaza van.
Mondom úgy, hogy mindig két kutyám, kutyánk volt. (Meg egy csomó más jószág a ház körül.)
Ám ami mostanában közéleti szinten ember és társas állatainak a viszonyrendszerében dívik, az egyáltalán nem kedves, mi több, elrettentő számomra.

A minap hátulról figyeltem föl egy jólöltözött, harmincas éveiben járó csinos hölgyre. Én balga, véltem, óvólag borult a keblén melengetett kisbabájára. Átvillant az agyamon, lám!, milyen nemes, milyen felemelő látni, ahogy karban viszi a számára legdrágábbat, a csecsemőjét öleli. Amilyen villámcsapásnyi volt, olyan gyorsan szerte is foszlott az illúzió, mert félprofilba fordult, én meg pofára estem: egy vakarcs masnis kutyát dédelgetett.

Túl van lihegve az egész. Nem mellesleg ez az út visz bennünket a pokolra.

Egy tragédia

Mindenképpen fogást keresnek Orbánon, tudják a Futrinka utcában is, ő a hibás, ezért a „rencerváltás” óta a sokadik eljárást indítják különféle ürüggyel, hogy a volt miniszterelnök bűnösségét bebizonyítsák. Ez megy hónapok óta a hírhedt újdörögdi gyakorlótéren bekövetkezett súlyos baleset kapcsán is. Egy volt kormánytisztviselő hölgy kezében felrobbant a kézigránát. A 29 éves nő önként jelentkezett a fegyveres kiképzésre. A kivizsgálás feltárta a baleset okait: a nő először nem tudta kihúzni a szeget, majd akaratlanul túlzottan elengedte a biztosítókart, így a gránát az eldobás előtt élesedett. A szerencsétlenül járt hölgynek mindkét karját amputálni kellett. Szomorú, rettenetes dolog ez.

Aki volt katona, tudja, kézigránátot dobni sosem játék. Benne van a tragédia lehetősége: mintha butángázpalackon sütnél szalonnát.

Mindazonáltal azt a hülye rendszert kéne megszüntetni, hogy minden – kicsit is kiemelt szerepű – közszolgának teret adhassanak a „bizonyításra”. Nem muszájból tette szegény, csak meg akart felelni. Minek? Kinek? A szerencsétlenül járt hölgy szerintem a pisztolytáskát sem csatolta volna ki a műkörme letörése nélkül. Neki miért engedték, hogy ilyen – számára végzetes – kalandba ártsa magát? Okkal feltételezem, azóta sem történt se szigorítás, se változás a rendszerben. 

Egész egyszerűen a fegyver nem való mindenkinek.

Ujjé, a Ligetben!

Ötpercnyire lakom a Városligettől, sűrűn átjárok rajta, ezért különösen érintett vagyok, mikor azt olvasom, hogy egy kormányzati döntés értelmében megkezdődik a liget „átfogó közparki rehabilitációja”. Első lépésként azt ígérik, elbontják azokat a területet övező építési kordonokat, amelyek a korábban leállított beruházások helyszínein találhatók.

Lefordítom: az eddig elkezdett építkezést itt is leállították. Majd következik a jogi hercehurca éveken át, végül visszafizetendő milliárdokkal. Közben megint lesznek méhlegelők, emberi és állati ürüléktől hemzsegő, lepukkant dzsungelszerű szutykos semmik, hogy "virágozzék minden virág". A Városliget családias jellegét ezzel fölszámolják. Senki se akarja majd a gyerekét a szerteszét hugyozó csövesek, fetrengő koszlidércek, narkós punkok közé vinni. Ezek csak rombolni tudnak, építeni nem.

NAGYKERESZT, VAGY AMIT AKARTOK!

Gratulálunk!

Nagykereszt, vagy amit akartok!

Cserhalmi György a mai ünnepnapon, augusztus 20-án megkapja a Nagykeresztet. Szép kitüntetés. Valahol meg se lepődtem rajta. Amióta az eszemet tudom, bő fél évszázada Cserhalmi a legfoglalkoztatottabb magyar színész. A tehetségét nem merték elvitatni még az elvtársak se, Jancsó is mögötte állt. Elárasztották a szerepek, elvégre pompás karakter, snájdig ember, ő még a klasszikus férfiideál. Fölötte mindig remek volt a csillagállás, az átkosban csak úgy, mint utána. Az egész karrierje diadalút. De az is tény, hogy sok más hozzá hasonlóan kiváló színésznek feleannyi lehetőség sem adatott meg. Mégse irigy rá senki, ám az árnyalja a képet, hogy a Tyutyu a hetvenes évek óta rendre kiemelt a kiemeltek között, ami szerintem azért felvet némi aggályokat. (Női megfelelői megosztottan Udvaros Dorottya és Hernádi Judit.)
Nem akarok ünneprontó lenni. Kapja csak meg a díját, ezektől is. A nap keleten kél, nyugaton nyugszik. De mi e két jelenség között a földön járva élünk és a valóságot látjuk.

„Áraggyon” a szél!

Most az új módi, hogy ha napelem párti vagy, akkor Fidesz párti vagy, tehát a napenergia diktatórikus. Legyen hát helyette demokratikus szélerőmű! Mára a tiszás szekta mintegy vezényszóra őrjöng a szélenergia hasznosításáért. Nem csodálkozom rajta.

A körkörös okság tipikus esete: a kártékony politikának a kártékony követői a kártékony megoldások hívei. Circulus vitiosus – parasztosan mondva.

Hajdanában, de azért nem túl régen ezt erőltették nálunk is Bácskában. Hivatkoztak Európára, Uniós forrásokra, hogy milyen jó lesz nekünk. Azt mondták, belépő Szerbiának az EU-ba, majdhogynem muszáj. Aztán hamar neszét fogtuk, „honnan fúj a szél”. Hogy nem uniós érdek, hanem külföldi (úgy emlékszem osztrák vagy német) cégek és bizonyos lefizetett szerbiai tisztségviselőknek a haszonleső vágya az egész.

A legtermékenyebb, a leggazdagabb csernozjommal bíró oromi szántóföldekre képzelték a szélerőmű parkot a lobbisták, noha tizenvalahány évvel ezelőtt is világos volt, a korrupció melegágyának készült volna, semmi többnek. Azt nem tudták elhallgatni, hogy a Szabadka környéki kis falu áramellátását se szavatolta volna az a néhány szélturbina. Ráadásul kisült, a megtermelt áram az egységes szerbiai hálózatra kerül, ami hatásában, mint halottnak a csók. (Az oromi magyar földművesek viszont elmondhatták volna, hogy üveggyöngyökért cserébe, az aranyáron tartott földjeikbe öntött száztonnányi betonkoloncokkal, plusz a leaszfaltozott karbantartó utakkal milyen önzetlenül hozzájárultak a szerb állam energetikai működéséhez...)

Hála Istennek, csak hatástanulmányok, jól fizető tervek születtek. Azokért is szép pénzt lehetett lenyúlni, majd elvarratlan maradt a történet. Aztán valaki kiszámolta, mit, mennyi pusztítást okozhat egy-egy szélerőmű felépítése. Idézek egy szakembertől:

A szélenergiáért „hálózatfejlesztést kell iszonyú pénzekért végezni. A "fejlesztés" azt jelenti, hogy a kiszámíthatatlan teljesítményingadozásokkal szemben ellenállóvá kell tenni, tehát olyan problémát oldanak meg vele, ami a szélturbinák nélkül nem is létezne. Az élettartam (20-25 év) után a több ezer tonnás vasbeton alap a földben marad, azt senki onnan ki nem szedi. A szélturbinák mellett hasonló kapacitású gázerőműveket kell építeni az ingadozások kiegyenlítésére. Ezek drágábbak a hagyományos erőműveknél. Mivel csak szakaszosan üzemelnek, a kihasználtságuk és ezzel a megtérülésük nagyon rossz.”

Ebből a tömör véleményből is nyilvánvaló, nemhogy nem gazdaságos, de egyenesen káros a megépülésük a szélerőmű parkoknak.

Az, hogy a Kárpát-medence - leszámítva annak északnyugati csücskét - leginkább szélvédett, már csak hab a keserű tortán. Tiltakozni kell a szélerőművek ellen, minden fórumon!

Kócbabák

Nagy átalakítások jönnek az oktatásban – mondja a friss bóbitás miniszter asszony. Bátran ígérget, könnyű kézzel nyúl az iskolai rendszerhez, nyilvánvalóan nem érti, mit csinál, elvégre pedagógus létére negyven év alatt soha, egyetlen napot sem tanított, sosem volt dolga gyerekekkel. Így könnyű magabízón olyan döntéseket hozni, amiknek már a tervezetétől is égnek áll a haja a szakma elkötelezettjeinek.

Még sincs ellenhang. Jelenleg ugyanis az ország mentális állapotát tekintve majdhogynem mindegy, mit csinálnak az oktatással. Hittel vallom, elsődlegesen a lakosság fejében – köztük leginkább a pedagógusokéban – kéne rendet tenni, de ez meddő próbálkozás, mind ugyanaz a megvezetett tiszás kommunista marad az ELTE-től a falusi tanító nénikig, mint volt április 12 előtt.

Ennek ékes példája, Szegeden hallottam, azt mondja az egyik: mióta Magyar Péter vezeti az országot, ő azt vette észre, hogy még az emberek is barátságosabban mosolyognak egymásra az utcán!

Amikor a naivitás súlyosbodik a szervilizmussal. És ha ő az értelmiség, mit várhatunk mástól?

EGY PARTIZÁN KURTIZÁN

Bakából generális

Az úgynevezett új köztársasági elnök Baka András megtartotta expozéját. Hallgattam ezt a friss kólásdobozt, aki a visszafelé pöntyögés, a Fidesz és az Orbán-korszak penetráns gyalázása mellett nem átallott a nemzet egységére hivatkozni. Mint minden más nyilvánvaló hazugságot, ezt a pofátlan hazugságot is nehéz elviselni, de nincs mit tenni: ő pont a megfelelő szint a Tisza szektának! 

Szégyen a nemzetre, szégyen a hazára nézve! Baka András nemhogy államfőnek, de bírónak se való: leszerepelt, jellemtelen ember, aki azt az illegitim állapotból fakadó tisztséget is lihegve vállalta, amit korábban elítélt. Hiúságból tette? Sértett dacból? Netán bosszúból? Akárhogy is, nekem ez az ember nem a köztársasági elnököm, csak egy sunyi karrierista, aki vénségére az emberi és szakmai tisztességének a maradékát is eljátszotta. 

Nagyon hamar elérkezik az az idő, amikor - mint régen - utóbb kommunistának is szégyen volt lenni, úgy most Tisza szavazónak is szégyen lesz: mind többen fogják belátni. Az ilyen ismerőseimet én már kiszűrtem. Nem érdekel a "szétszakítottság", meg a nemzet megosztásának hamis siráma. Hazárulókkal nem közösködünk. Márpedig az összes hardcore Tisza-szavazó egyszerűen kártékony nemzet- és hazaáruló, akikkel innét kezdve semmi közösséget, semmi részvétet, semmi támogatást és semmi megértést nem tanúsítok. Remélem megbünteti őket a sorsuk. Van egy két és fél milliónyi épeszénél megmaradt honfitársunk, plusz a mihazánkos szűk milliónyi szimpatizáns. Velük együtt lehet majd valamit kezdeni. De a tiszásoknak coki! És ha egyszer megint szuverenista, nemzeti kormány irányítja majd az országot, és kezdenek a tiszás döglegyek átállni, mindet szembesíteni kell a múltjával, aztán meg kiebrudalni őkelméket a rendes emberek közül. Se kegyelem nekik, se bocsánat!

Türelem!

A Fidesznek ma is van cirka 2 millió szavazója. Nem érdekel mit mond a Medián. 

Ennyi a nemzeti oldal állandó ereje, és ezen még a szégyentelen halálkufárok, a folyton az idősödő fideszeseket temető szutyok lelkű véleményvezérek se tudnak változtatni. Orbán Viktor az elmúlt századok politikai zsenije. Én nem írnám le őt. Látszik is, mekkora nyavalygó félelem van miatta a hibbant szekta tájékán. 

Őrjöngenek, akasztófáznak, vért kívánnak, de van egy rossz hírem nekik: ha fizikailag megsemmisítenék a Fidesz vezetését, akkor sem nyugodhatnának meg, mert a hazájukat szerető magyarok egyik erénye, hogy a legvertebb helyzetből is erőt merítve újraszervezzük önmagunkat. Erre ez a tiszás garázspárt-paródia képtelen, ahogy kormányozni sem fog soha normálisan. Ez már most megmutatkozik, látszik. Az idő a Fidesznek dolgozik. A megvezetett nép sajnos inkább utóbb, mint előbb, de egy szép napon ráébred majd a Poloska semmirekellőségére: majd akkor kell lépnünk, az utcán felemelni a szavunk, mikor ennek eljön az ideje. Mert rajtunk kívül hamarosan a saját szavazóbázisának a zöme is átkozni fogja a Tisza-kormány nevű történelmi tévedést. 

Touché!

A Mészáros-csoport elegánsan megírt válaszlevélben tette helyre Peter Magyart. A konzorcium már akkor Paksot segítette, amikor még a jelenlegi kormányfő tizenvalahány éven át a volt kormányfőnek tapsolt. Touché! 

Megint kiderült, hogy mivel esze nincs a ficsúrnak, csak az a rettenetes, pszichésen megbolydult egója, ezért ismét tátott szájjal rongyolt be a f@szerdőbe. Most majd lehet hápogni, rikácsolni. Ne feledjük, Peter Magyar az a lúzer, aki anno a szinekúráért könyörgő levelére még egy harmadvonalbeli fullajtár állást se kapott a Mészáros Lőrinc vállalatainál. Sajnos, teszem hozzá. Mert ha akkor betömik a száját egy két-három milliós havi apanázzsal, ma egy normálisabb vezetése lenne ennek az országnak. Így viszont el kell tűrnünk, hogy a fél világ sajtója azon röhög, hogy az eszement magyar kormányfő miként próbál pipiskedve nagyobbnak látszani Gröndland miniszterelnök asszonyánál a csoportképen. Szégyen ez a fószer, tényleg. De: ezt akarta 3,3 millió. Szakajtottad, szagoljad - mondták régen. És az áradó híg trágyalé szaga mostanra a magyar közéletet végképp belengte.

Egy partizán kurtizán

A partizános Gulyás Márton interjút adott, szívműtéten esett át. Le is mond a műsor vezetéséről, helyette csöndesebb, kímélőbb tempót óhajt. Joga van hozzá. 

Viszont a cikkből nekem annyi jött le, hogy a magyar egészségügy világszínvonalúan teljesít, még akkor is, ha hosszú éveken keresztül vécépapíros senkiházik koslattak a mosdókban kéziszappan után kutatva, miközben Gulyás a hazug kollégáival tevőlegesen hozzá is járult ahhoz, hogy a magyar választópolgárok zöme a magyar egészségügy minőségét valami atomtámadás utáni állapotként értelmezze.

Gulyás Mártonnak meg a szívének jó egészséget kívánok, de azért ide biggyesztem a régi bölcsességet: "Testünk..., egyenes tükörképe annak amit megeszünk, és annak amit nem!" Amit én úgy igazítanék a helyzethez, hogy:

Testünk..., egyenes tükörképe annak, amit megTeszünk, és annak, amit nem! 

Hogy mit tett a Partizán főembere azt tudjuk. Meg arról is van sejtésünk, mit nem.

PATOLOGIKUS PAKSI HAPSI

Patologikus paksi hapsi

Tegnap, vasárnap volt néhány kevés érdeklődést kiváltó önkormányzati választás. Sajnos ezekből az alacsony részvételű helyi megmérettetésekből nem szűrhető le az igazság, a valós politikai állás. Szűkebb környezetben jobbára az ottani jelölt közismertsége, beágyazottsága számít, aligha a pártpreferencia dönt.

Egyelőre csak az látszik, lassan ébred ez az ország.

Pedig – hogy csak a múlt hét emlékezetesebb kártéteményeit idézzem – gajra vágták az építőipart, újévig jó pár nagy cég fog becsődölni emiatt.

A pedagógusokat alaposan átverték. Mondjuk, őket egyáltalán nem sajnálom.

Egy hosszabb kánikulát se tudtak kezelni, megy a parasztvakítás Pakson, de hogy ennek mi lesz az ára az őszön, vagy később pláne, azt még nem látjuk, ám ha zsebbe kell nyúlni az energiaárak miatt, azt a tiszás prolik is megérzik. Mindenesetre beszédes tény, mutatja a válságkezelés minőségét, de leginkább a regnáló kormányfő mentális állapotát, hogy bár napközben a Dunán sétálva filmeztette magát, homlokát ráncolva aggodalmaskodott és parancsokat osztogatva vezénylő tábornokot játszott a folyót rekesztő fenékküszöb munkálatainál, este már ugyanaz a „felelős” miniszterelnök egy badacsonyi vurstli gyerekkörhintáján csapatta hintalovon.

Ha patológiai szempontból ez az ember normális, úgy nincs más hátra, a saját ép eszünknél maradva ki kell vonulnunk ebből a virtuálisan szennyezett társadalomból. Az általa irányítottból mindenképp. És míg ez az elmebeteg Caligula körhintázik, Magyarország régen nem tapasztalt krízisek sorozatát szenvedi el.

Nő a munkanélküliség. Ez már nyílt titok, mondják a hivatalokban dolgozók, hogy naponta körzetenként immáron félszáznál több regisztrált is előfordul: korábban a töredéke, ha akadt.

Ugyanakkor nem állt meg, sőt fokozódott a fiatalok külföldi munkavállalása. Nesze neked Tisztelet és Szabadság Pártja, hogy pofáztak az elvándorlás miatt! Megszüntetik a kamatstopot, minden nagyberuházást leállítanak. És ez a pár kiragadott mondat csak kapásból, ami hétfő reggel eszembe jutott. Rombolnak, züllünk, hanyatlunk. Nincs itt "hazahozott" euró milliárd, lesz helyette kiparittyázott hazai vagyon.

Ezek rosszabbak, mint Gyurcsány. Remélem csúnyábban is fogják végezni.

Ancúg

Nyári hír. Lecserélik a magyar rendőrök uniformisait. Gondolom, akadt rá valami haveri cég, amelyik jutányosan felszámolt árakon új ancúgot ad a rendvédelmi szervek dolgozóinak.

Nálunk a seregben régen azt mondták, amelyik testület nincs megbecsülve, az jobbára öltözködik. Ezzel együtt szerintem a magyar rendőrök megérdemelnének egy normális egyenruhát. Ami jelenleg van, a nyolcvanas évek módijának leggusztustalanabb, trusznya változata. Se elegancia, se praktikum.

Nézem a negyven fokban, túrabakancsban, betűrt nadrágban ődöngő pesti járőrt: ettől még egy építkezésen dolgozó melós is jobb szabású munkaruhát visel. De nem kell pampognom: nézzen szét bárki a környező országokban! Na jó, Ausztriát hagyja ki, mert ott is ez a trottyos levélkézbesítő uniformis, meg a szedett-vedett, hagyománytalan ruhadarabok vannak a rendőrökre aggatva. De már egy horvát, egy szerb rendőr, vagy akár vámos is menten mást mutat, mint a harmonikázó gatyában izzadó magyar kollégáik. És akkor még a rendőrnőinkről nem is beszéltem...

Ákos mérges

Hadházy Ákos megint hallatott magáról. Ezúttal Peter Magyar miniszterelnök urunkat vette a szájára. Fáj neki a paksi hapsi helikopterezése.

Mielőtt egy kávét kérnénk, lássunk tisztán: a derék Ákos halálosan meg van sértődve, hogy nem kapott jól fizető és semmi felelősséggel sem járó állást a szekta kabinetjében. Azóta durcul a posztjaival. Erről van szó, nem másról. Az viszont elég tanulságos, nem kellettek évek, de még három hónap se ahhoz, hogy egyik-másik, korábban akkut csőlátásban szenvedő, Fidesz ellenes agitátor is belássa, a Poloskával és a bandájával ők is rá fognak pénzelni.

Jó reggelt Magyarország!

Hogy ez a kerge ficsúr épp menőzik a szikkadt ülepű csajainak, helikopterezik – ahogy mifelénk mondanák – az már nem b@szik egy öltést se, azaz nem számít, hisz éppen most készülnek dobra verni az energetikai piacunkat, beszántják az Orbán-kormány összes jóléti intézkedéseit, ránk szabadítják a nyugati bankárvilágot... Lesz itt olyan visszalépés, mintha megint a '90-es évek elején lennénk. Szóval, egyáltalán nem kedves, csöppet sem tisztelt tiszások, és a megmaradt normális honfitársaim! Készüljetek!

Átírják az abszolút filmszínház címét.
Vissza a jövőbe helyett Vissza a múltba!

 

DÉLVIDÉKI MAGYAR MIGRÁNSOK

A mostani rövid összefoglalómat zömmel hajdani saját sorsom alapján írtam.

A múltbéli tapasztalataim voltak mérvadóak. 

Egy voltam közülük. Azok közül, akik nem akartak többé részt venni semmiféle öldöklésben, sem egy igazságosnak hazudott harcban, sem egy valós délszláv testvérháborúban. 

A privát kálváriámon túl az ismeretségi körömben is bőven akadnak olyanok, akik a XX. század vége felé velem együtt részesei, közvetlen vagy közvetett szenvedő alanyai voltak a II. világháború utáni Európa legnagyobb háborújának, a balkáni vériszamos évtizednek. 

Az ő személyes sorsuk, az átélt történeteik, valamint az adott szakirodalom és a vonatkozó írások révén állítottam össze ezt a blogbejegyzésemet. 

Igyekeztem a száraz adatokon túl személyesebb kordokumentumokkal, máshonnét citált adatokkal is alátámasztani a téma komolyságát, már csak azért is, mert az érintett menekültek zömmel olyan bácskai-bánáti magyarok, olyan honfitársaink voltak, akik a viharos történelmi múltunk kárhozataként, ártatlanul, önhibájukon kívül, és legfőként nem önszántukból keveredtek bele a Jugoszlávia széthullását kísérő véres tragédiába. 

 

XX. századi magyar sors

A Délvidék – szerbesen a Vajdaság (Vojvodina) – a múltjából fakadón a küzdés, a megvívás, az ember ember elleni párharc szinonimájává vált. Kezdve a török időktől, a magyar múlton végig menve – Hunyadi, Thököly, Rákóczi, és ’48-as szabadságharcán keresztül – a délvidéki történések rendre beleégtek a magyar haza történetébe, annak legvéresebb epizódjaiul maradtak meg az emlékezetben. ****** 

Ha csak a XX. századot vizsgáljuk, három hatalmas tragédia vet árnyékot a déli magyar nemzetrészre. 

Először Trianon, az impériumváltás, az új közigazgatás önkénye, a délszláv királyi diktatúra erőszakossága kényszerítette rá a délvidéki magyarok nagy részét az elvándorlásra. Ezt tetézte az 1944 végén bekövetkező partizán vérengzés, amikor mai tudásunk szerint, hozzávetőlegesen 40 ezer ártatlan civil magyar apát és fiút gyilkoltak meg bestiális kegyetlenséggel. 

A harmadik hullámú migráció a megenyhült titói „elnemkötelezett szocializmus” következménye volt, amikor jugoszláv útlevéllel a ’60-as és ’70-es években ismét délvidéki magyar munkavállalók tízezrei emigráltak Nyugat-Németországba, Ausztriába, vagy a tőkés nyugat jóléti államaiba.

Napjainkban az orosz–ukrán háború emlékeztet a Jugoszlávia utódállamai között az 1991 és 2000 között dúló háborúra. Akkor is és most is hatalmi ambíciók és etnikai gyűlölködés okozta a vérontást. A harcok elől menekülők közül sokan – ahogy most is – az anyaországban, Magyarországon kerestek menedéket. 

A túlnyomórészben vajdasági magyar férfiakból álló menekültek a háborús behívó, a tartalékos katonai frontszolgálat megtagadása miatt szöktek át Magyarországra. Köztudott volt, hogy a szerb irányítású Jugoszláv Néphadsereg (JNA) vezérkarából a frontvonalak legkritikusabb és legtöbb emberveszteséggel járó szakaszaira rendre a kisebbségi magyar etnikumhoz tartozókat osztották be. A magyar férfiakat legtöbbször megfelelő felszerelés, kiképzés nélkül, mintegy golyófogóként vezényelték a front első vonalába. A gyakran etnikai tisztogatásba forduló háborúban való kisebbségi magyar részvétel amellett, hogy hadászati szempontból is zsákutcának bizonyult, sokunknak erkölcsi értelemben is vállalhatatlan volt. A balkáni vérengzésnek nélkülünk is mintegy háromszázezer áldozata volt és egymillióan hagyták el az otthonukat. * 

Az előzmények, történeti áttekintés

 

Az első világháború után létrejött többnemzetiségű jugoszláv állam létét mindvégig súlyos etnikai ellentétek nehezítették. Ezeket a konfliktusokat az ország diktatórikus baloldali, kommunista vezetése az ötvenes évektől elfojtotta, azonban megoldani nem tudta. A kelet-európai kommunista-szocialista rendszerek összeomlása után az alapvetően szerbek, pontosabban a belgrádi politikai elit által irányított ország összetarthatatlanná vált. Elsőként 1991. június 25-én Horvátország és Szlovénia kiáltotta ki függetlenségét. Szerbia tíz nap után kiegyezett Szlovéniával, ám a „nagyszerb” álmokat szövő belgrádi vezetés – Slobodan Miloševićcsel az élen – a horvát területek egy részére is igényt tartott, s ezt a szándékot a szerb lakosság jelentős többsége lelkesen támogatta.**

Magyarok a déli végeken

1961-ben még hatszázezer magyar élt Jugoszláviában. Ma jó, ha kétszázezren vagyunk. Ez a szám is mutatja, mekkora érvágás volt ez a sorozatos fegyveres krízis a háború sújtotta területek magyarságának. A tartalékos katonai behívók elől és a gazdasági válság miatt körülbelül 50 ezer magyar telepededett ki külföldre, legnagyobb részük Magyarországon kezdett új életet.

Az új, békésebb egzisztencia reményében családok százai pakolták tele a bőröndjeiket. Különösen nagy volt a szívó hatás a szórvány magyarság körében. Ahol az országhatár az etnikai határral is átfedésben volt, például Észak-Bácskában, Horgos, Királyhalma, vagy Magyarkanizsa község településein egyre-másra néptelenedtek el előbb a családi házak, aztán a templomok és végül az utcák is. Az országhatár, bár sokszor, sokféleképpen és a mai napig joggal átkozzuk, de minden koron lehetőségeket is tartogatott. Régebben a határ nehéz átjárhatósága növelte az informális tevékenység jövedelmezőségét, mára pedig egyértelműen felértékelődött a határon inneni és határon túli etnikai azonosság szerepe.****

A Tisza-mente ma is tömbben élő magyarságának sosem Szabadka, hanem Szeged volt a természetes gazdasági-kulturális centruma. Trianon után már a '60-as évek enyhülése megmutatta, bevásárolni, szórakozni, majd egyre sűrűbben tanulni is Szegedre ment, aki megtehette. A balkáni krízisek alatt is jobbára Szeged és környéke volt a kényszerből oda költözők, az oda menekülők célállomása. Érthető ez a kötődés: közel van a szülőföldhöz, hasonló karakterekkel, az otthonosság évszázados ismérveivel. *****

A Jugoszlávia területén élő magyar kisebbségek helyzete 1989 után romlott. A rendszerváltással ugyan politikai szabadságjogaik bővültek, de a soknemzetiségű, viszonylag toleráns kisebbségpolitikát folytató Jugoszlávia felbomlása során nacionalizmusoktól fűtött nemzetállamokban találták magukat. Ha a ma is élő „jugo nosztalgiát”, mint jelenséget vizsgáljuk, kimondhatjuk, hogy a délvidéki magyarok jelentős része ezért is szimpatizált a nemzeti önazonosságot legalább alapszinten szavatoló, békés, gazdaságilag prosperáló államszövetség idealisztikus fenntartásával. ***

A háború során a szerb és a horvát oldalon besorozták a magyar fiatalokat is. Körülbelül ezren haltak meg a fronton. Kétharmaduk horvátországi magyar volt. A szerb-magyar viszonyt negatívan befolyásolta a kilencvenes évek kezdetére eső Milosevity nevéhez fűződő diktatórikus irányítás. A vajdasági magyarok egyöntetűen nehezmányezték a tartomány önrendelkezésének elvesztését. Ráadásul a boszniai és horvátországi szerb menekültek zöme is a Vajdaságban telepedett le, amivel felbomlott a nemzetiségek korábbi aránya a térségben. 

Amikor kiderült, hogy háborúba kell menni, sokan úgy érezték, magyar emberként nem akarnak részt venni abban, hogy másokra kényszerítsék fegyverekkel azt a belgrádi politikát, amit ők maguk sem támogattak, ezért elmenekültek a behívó elől a határon át. Aki tehette, legálisan, a még nála maradt dokumentumokkal lépte át a határt Röszkénél, Kelebiánál. Viszont akadtak olyanok szép számban, akik az úgynevezett „zöld határon” át menekültek el a Délvidékről, azaz a már felszámolt magyarországi aknazár vonalán, erdőkön, legelőkön, szántóföldeken bujkálva igyekeztek a magyar állam területére jutni. 

Voltak, akik az éjjelek leple alatt a Tiszát átúszva mentették az életüket, majd önként jelentkeztek a magyar hatóságoknál, a magyar közigazgatási szervek belátásában reménykedve. Érdemes megjegyezni, hogy ezekben az időkben a szerb határvédelemben szolgálatot teljesítőknek nyílt parancsuk volt: mindenáron megállítani az országot nem legális keretek között elhagyókat. A szerb-magyar határszakaszon feltartóztatott katonaszökevények számáról hivatalos adat sosem született.

Általában a délvidéki magyar férfiak többsége csak akkor hitte el, hogy baj van, amikor már ropogtak a fegyverek. Emlékszem, az utolsó pillanatig abban bízott mindenki, hogy békés lesz az átmenet, hiszen Csehszlovákia szétszakadását sem kísérték harcok. Azt reméltük, hogy a Vajdaságban is így lesz. Az is elvándorlásra kényszerített sokakat, hogy látványosan megromlott a szerb-magyar viszony. A maga korában nagy vihart kavart az úgynevezett Kalasnyikov-ügy. A belgrádi Politika Ekspres című lap robbantotta ki a botrányt 1991. január 10-én, amikor megírta, hogy Magyarországról 36 ezer Kalasnyikov-géppisztoly került Horvátországba az egykori Munkásőrség készleteiből úgy, hogy az adásvétellel megkerülték a hivatalos jugoszláv szerveket. A szerb többség így rögvest ellenségesen szemlélte a magyar szomszédait, és ez az élet számos területén ellehetetlenítette a közös jövőt. A lelki terrort fizikai agresszió követte, megbélyegzés, kiközösítés. Az egyébként is nehéz kisebbségi sorsot még elviselhetetlenebbé tette a többségi nemzet részéről megnyilvánuló nyílt gyűlölet, a belgrádi médiából sugárzott állami propaganda. Számos család ekkor döntött úgy, hogy végképp elhagyja ősei földjét, ezrek költöztek át Magyarországra, vagy Európa más részeibe.

Az anyaország hatása a délvidéki háború menekültekre

Ahogy elkezdődtek a harcok a fiatal horvát állam területén, Szlavóniában, a Dráva folyón túli magyar településeken megjelentek a pusztítás elől menekülők. A szerb szabadcsapatok által fenyegetett vagy megszállt területekről végül több tízezer menekült érkezett Magyarországra. Volt olyan éjszaka, hogy a drávaszögi Torjánc és Petárda községből négyszázan jöttek át a zöldhatáron Magyarország legdélibb településére, az alig 350 lelkes Kásádra. A dél-baranyai falu lakóinak háromnegyede rokoni, ismeretségi kapcsolatban állt az érkező torjánciakkal és petárdaiakkal. Ezzel együtt a menekültek jelenléte alaposan próbára tette a helyieket. Példának okáért a kásádiakat, ahol a falu létszámában jelentősen megduzzadt, sokan másfél-két évig az ideiglenes szállásadóiknál rekedtek. Kásád egykori polgármestere, Gavallér Istvánné így emlékezik erre az időre:

„Hozzánk két asszony jött egy-egy gyerekkel. Egyikük a rokonunk felesége volt. Szívesen láttuk őket, örültünk, hogy segíthetünk, de akkortól szűk lett a portánk. A vendégeink életvitele különbözött a miénktől, máskor keltek és feküdtek, mások voltak a szokásaik, szóval kellett türelem egymáshoz. Ráadásul ők tele voltak aggodalommal, hisz a családjuk férfi tagjai a túloldalon harcoltak. Néha a harcból szabadságolt férfiak is átjöttek hozzánk, volt, hogy tizenegyen laktak nálunk. Minden kásádi házban hasonló volt a helyzet. Bár akkor már egy magyar határvadász század őrizte a falut, tartottunk attól, hogy a szerbek átjönnek hozzánk, megtámadják a nálunk megbúvókat és minket is. Átlövések gyakran voltak, szerencsére senki sem sérült meg.”

 

Jöttek szerbek, horvátok és persze többségében magyarok, menekültek a háború elől. Egy részük meg is telepedett itt, a többségük viszont hazatért, amikor rendeződött a helyzet.

Akadt olyan falu is, ahol a lakosságszám kétszeresét is befogadták. A visszaemlékezésekből kiderül, hogy volt, aki a traktorjával hajtott át a határon, és olyan is, aki a juhnyáját is áthajtotta, ám azok, akik hirtelen távoztak, mindenüket hátra hagyta. A magyar állampolgárságot a kilencvenes években nagyon nehezen lehetett megszerezni, ezért a menekültek közül sokan Kanadába, Ausztráliába mentek tovább.

  

A hadkötelesek, a délvidéki magyarok beilleszkedése

 

A magyarországi kényszerű itt-tartózkodás kétféle képpen érintette a Délvidékről elmenekülteket.

Az első esetben – jellemzően a kezdeti időszakban – a nyomott háborús pszichózis miatt a Magyarországon új élethelyzetbe került bácskai-bánáti magyarok között véd- és dacszövetségek alakultak ki, amelyek többek voltak pusztán baráti társaságoknál. Leginkább az azonos helyről származók tartották a kapcsolatot, megosztották tapasztalataikat, a munkalehetőségekben, a fennmaradásban segítették egymást. Tehát az azonos délvidéki településekről elmenekültek, a közös társadalmi gyökerekkel, a hasonló identitással rendelkezők hoztak létre nem formális közösségeket. Értelemszerűen ezek a társaságok az idő múlásával, a külpolitikai helyzet alakulásával más minőséget kaptak, átalakultak, vagy a szerepük kisebb intenzitásúvá vált, illetve megszűnt.

Ellenpéldaként a máig működő szegedi Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét (VMDK) tudom felhozni, ami immáron több mint három évtizede éve intézményesült formában az egykoron Délvidékről elmenekült, Szeged környékén megtelepült vajdasági magyar hadkötelesek bázisán alapult, és mára az anyaország és a Szerbiában maradt magyar kisebbség között egyféle kulturális missziót betöltő civil szervezetként működik.

 

Hivatkozások:

*

https://www.szabadeuropa.hu/a/amikor-legutobb-lottek-a-szomszedban-a-delszlav-haboru-hagyateka/31734450.html

**

https://novekedes.hu/elemzesek/hogyan-eltuk-meg-mi-magyarok-a-90-es-evek-delszlav-haborujat-rettegtunk-mikor-szabadul-el-itt-is-a-pokol

 

***
http://konfliktuskutato.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=100:4-a-magyar-kisebbseg-a-delszlav-valsag-idejen&root=12&catid=10:vi-a-koevetkezmenyek

 

****
Sík Endre: A migráció szociológiája, 10. old.

 

*****

https://magyarkanizsa.blogspot.com/2025/01/hatartalanul-delvideki-akarok-lenni.html

 

******

https://magyarkanizsa.blogspot.com/2017/11/a-delvidek-es-sport-most-szo-szerint.html

ÖREGAPÁM KESKENY ÚTJAI

 

Ustorkán, a tanyavilágban

Furcsa, egyelőre fölmérhetetlenül szép kalandban volt részem, maradandó élményt hagyó filmsorozatot láttam.

Keskeny út a mély északra – ez a címe. (The Narrow Road to the Deep North)

Egy ausztrál író, Richard Flanagan azonos című regényéből készült dráma.

A főszereplő ír színészt jól megjegyeztem magamnak. Cirián Hinds alakításaival régebben is találkoztam. Vele – illetve tőle – rossz filmet sose láttam. 

Aztán ahogy követni kezdtem ezt az új ausztrál sorozatot, egyre-másra sejlett föl, a története valahonnét ismerős, egykoron már hallottam, egyszer mindezt már átéltem. Hamar földerengtek a sintér nagyapámról megőrzött emlékeim, a párhuzam.

 

A II. világháborút megjárt anyai öregapám sorsa is az áldozatról, az alázatról, a kényszerről, a rabságról, a bajtársiasságról, a reményről és nem utolsó sorban a meghasonulásról szólt. Az meg külön szíven talált, hogy csak most döbbentem rá, a már korábban is kedvelt ír aktor Ciarán Hinds mindvégig a tatám karakterét hozta vissza, őt hívta életre, ahogy sorra megidézte a gesztusait, hajdani alakja a szemem elé vetült megint, noha öregapám idestova negyven éve halott. 

(Ott pihen a mama mellett, a fölparcellázott kanizsai nagytemető harmadik rendjében, az oldalsó kaputól kőhajításnyira. A sírjukkal szemben meg hosszan, katonás alakzatba rendezetten, egyen-fejfák alatt az I. világháborús magyar hőseink nyugszanak.)

Ha csak a szűkmarkú élet fölcicomázott célját nézem, az anyai nagyapámnak vajmi kevés dolga volt vele. Arra vigyázott csupán, hogy kézzelfogható értelme legyen annak, amit csinál. Egy otthon, egy feleség, több gyerek, napi betevő falat és tisztességes munka. Elég ez? Igen. Elég. Mindemellett viszont sem a transzcendencia, sem a világ színpadias mozzanatai nem hatottak rá, így jó eséllyel ez az ügyes kézzel és tiszta szívvel forgatott ausztrál sorozat se érdekelte volna. A regény se, amiből a széria készült, annál az egyszerű oknál fogva, hogy soha egyetlen könyvet sem olvasott. Két általánost végzett csupán. Épp csak a nevét tudta leírni. Mégis elkezdett élni, miután meghalt. Ebben tükörképe volt a film főhősének, aki Burma őserdőjében, japán hadifogságban, vasútépítésen robotolt.

 

A tatát az újsütetű jugoszláv fegyveresek hurcolták el a szülővárosából a batinai frontra, ahol eleinte a német és a szovjet arcvonal kereszttüzében építették a megrongált vasútvonalakat, és még így is hálát adtak a sorsuknak, amiért esténként láthatták a torkolattüzeket, hogy körülöttük csapódtak be a gránátok, mert a kanizsai Városháza pincéjéből szétválasztott magyar férfiak és fiúk másik csoportját nem frontszolgálatra kényszerítették, hanem mindet a Tisza-partra terelték, ahol ma is vadliliomos, jelöletlen tömegsírokban, összedrótozott kézzel alusszák örök álmukat. Képletesen ott, Közép-Európa egyik utolsó II. világháborús vágóhídján halt meg öregapámmal valami, hogy utána öregkora végéig úgy tegyen, mint aki él.

 

De az övéi, vagyis mi, a családja, tudtuk az igazságot, hisz minden italozása előbb-utóbb a totális lelki megrendülésébe zuhant vissza. Ismertük a megivott szesz mennyiségének stációit. Mikor arra a szintre sodorta a szenvedélye, hogy már a pálinka beszélt belőle, előbb riadt állat módra nyöszörgő hangokat hallatott, eleredtek a könnyei, majd sivalkodni kezdett, hányta kezét-lábát, nem lehetett lefogni, szép szóval csitítani, folyton azt ordította, „nem akarok Topolyára menni, ne vigyenek Topolyára!” Aki nem tudná, 1944-ben az Észak-Bácskából verbuvált magyar munkaszolgálatosok gyűjtőhelye Topolyán volt...

 

Ilyen, efféle pengeéles emlékek vagdalkoztak öregapámban. Minden részeg víziójában üldözték a démonai, a lelkének sebei fölszakadtak, viszontlátta a rémképeket, amikor a családjától elszakították és a látszat, meg az ígérgetések dacára nem pár nap múlva engedték haza, hanem 1948-ban, bő három évvel a háború után, a maradék túlélővel. Teljesen érthető módon mindezek után már nem keresett kérdéseket, a szerényre szabott létezésén túl már semmit sem akart megtalálni.

Sokkal később, évtizedekre rá pénzbeli kártérítést, jobb állást kínáltak neki: egyiket sem fogadta el. Inkább a Sheriff tanyát választotta: a tonnás kocsihúzó drabális nóniusz csődör párost, meg a két partizánszaggató német juhászkutyáját, azok őrizték a dögkutat, amiből jól is laktak, az üldögélést választotta a kinti konyha ütött-kopott asztalánál, a szótlanságot és a rizlinget és a szódásüveget választotta, s csak időnként tört fel belőle a Topolyán túli embertelen, szörnyű múlt minden borzalmának emlék-salakja. 

Ma már tudom, bár sosem vallotta be, élete végéig félt. Eggyé lett vele, már nem válhatott meg a félelmétől, ami kísértette, míg utolsó útján ki nem ballagtunk mögötte a magyarkanizsai vasúton túlra, ahol végre nyugalomra és békére talált.  

DÖGEVŐK IDEJE

Amilyen lejtőre került, amilyen mentális állapotban van Magyarország, már a leggusztustalanabb állampolgári megnyilvánulásokon sem lepődök meg. 

A kicsinyesség, a szűklátókörűség, a kifejezetten ártó szándék hétköznapi jelenséggé váltak, sajnos. 

A parlamentben anyáznak: ide jutottunk. 

A következmények nélküli példát látva pedig a közösségi oldalakon álprofilok mögül bűntudatukat levetkezve, és emberi minőségükből kivetkezve mocskolódnak a bomlott elméjű honfitársaink. A minap egyikük, egy véleményező dögkeselyű nem átallotta leírni, hogy a Fidesznek azért is befellegzett, mert négy év múlva egymillió szavazója „már a föld alatt lesz”. Vélhetően a szimpatizánsok korán élcelődött. 

Föl nem foghatom, hogy mekkora gyúanyagú tahóság kell egy ilyen kijelentéshez! Milyen lelke van az effélének?! Vannak-e szülei, vagy már az anyjától is vasvillával vették el?! A gonoszság tejével szoptatták?! Csecsemőként is csak vicsorogni volt képes?!

És ezek itt élnek köztünk. Járnak az utcán, a boltban találkozunk velük, úgy öltöznek, mint mi, pont úgy mászkálnak a dolguk után, mint a többi, normális ember. Annyiban bizonyosan különbek vagyunk tőlük, hogy valóban nemzetben gondolkodunk, továbbá emberi életekkel nem viccelünk, másnak nem akarunk rosszat, egyik tiszásnak sem kívánjuk a halálát. Ezt viszont a csőcselék nem érti. Ez is lesz a politikájuk bukásának az egyik oka.

Mindenkit megnyugtatnék: az én 50 pluszos generációm még élt igazi diktatúrában. Tudjuk és értjük annak működését. Túléltük a kommunistákat. Túléltük a balkáni háborúkat. Túléltük a milosevityi rezsimet. Ezt az elmebeteg pszichopatát is túléljük, kiböjtöljük. Tőlünk ez nem idegen. De Ti, fiatal tiszás szavazók, a generációtok lesz az első, aki fölvinnyog majd, mihelyt elkezdik a népnyúzó intézkedéseiket. Igaz, nektek már az is katasztrófa lenne, ha egy fél napra megszűnne az internet. 

Összegezve az új kabinet eddigi ügyködését: ráhozták az országra a szivárványos, perverz mozgalmakat, közben tévesen azt hitték, hogy a nagyon erős forint jó az országnak, ezzel brutális kárt okoztak a gazdáknak is, lévén euróhoz mérik a felvásárlási árat, így aki főleg külföldre termelt, az most nem 390 forintot kap, hanem 350 valamennyit a termékéért. Megszüntették a kedvezményes vállalkozó hiteleket. Rá akarják erőltetni az országra az euró nevű szélhámos trükköt, aminek csak annyi előnye volna, hogy a humanitás álcája mögé bújó külföldi spekulánsok azt nem tudnák zsarolás gyanánt ütni, mint a jelenlegi forintunkat. Leváltottak mindenkit, akit fideszesnek véltek. Bár, ha ennyi fideszes volt, akkor rejtély, hogy ki a rosseb szavazott rájuk. Valószínűleg azok, akik a mai napig aléltan zabálják azt a sok hazugságot amit Peter Magyar óbégat össze, meg akik nem teszik föl a kérdést, mi lesz az ország jövőjével, hol marad el a felelős kormányzás, meddig verik még a huppot a politikai látványpékségben, hol van az a kétésfél ezer ígéret, amire mellkasukat döngetve esküdöztek a kampányban?! 

Most még ebben a szélhámosban látják a megváltót, ezt a dagadó sliccébe szerelmes miniszterelnököt nyalják körbe, és a Tisza nevű párt méltán bízhat az ostoba telefonfüggőkben, a kisstílű prolikban, meg a bosszúra szomjazó örök csőcselékben, ám jó ha tudják, köztünk él már egy olyan új generáció, aki még magát sem tudja életben tartani, nemhogy az ilyen politikai élősködőket.

De még egyelőre lögyböli őket a diadaluk mámora. Viszon nem lesz annak jó vége, ahogy etetik a dögkeselyűket.