Van az a mondás, hogy Isten azokat próbálja meg, akiket szeret.
Amennyiben ezt alapigazságként elfogadom, akkor engem nagyon szeret az Ég!
Milyen jó ez így!
Nem kivételezettként és nem hencegésként mondom, elég fordulatos évtizedek kullognak mögöttem. Ha valaki nem hiszi el, már az sem érdekel, csak megkérem rá, hogy 47 éves korában világgá futva kezdje el az új életét tövisszúrással a szívében, 50 euróval a zsebében, meg egy háló- és egy hátizsákkal. És ha sikerül neki talpraállnia, megmaradnia, sőt újból fedelet teremtenie a feje fölé, nem is egy vadonatúj otthont építenie, olyanokat, amilyenekre mindig is vágyott, akkor saját maga fog rádöbbenni arra, hogy véletlenek nincsenek, viszont a Jóisten kacskaringós rajzolatún, de egyenes sorokkal írja a sorsunkat.
55 évesen eljutottam oda, hogy bár lelkileg a kereszténység terminológiájátt helyezem a középpontba, de ötvözöm bizonyos keleti filozófiák tanításával, amelyek szerint a vágy, a harag, és a tudatlanság tart minket a létforgatagban, és csak akkor érhetjük el a teljes megtisztulást, a megszabadulást, ha szert teszünk a bölcsesség, a megbocsátás, az elengedés képességére.
Iparkodok, elhihetik, de a makulátlan megvilágosodásom még várat magára.
Néha, mint egy homlokomra vetülő árnyék, átsuhan rajtam a balsejtelem: talán nem is fog bekövetkezni az áhított kegyelem. Vagy ha igen, a legvégén lesz, egy pindurka villanás erejéig, amikor már az se fog számítani.
Belenyugodtam. Elszámoltam a lelkiismeretemmel.
Megszoktam, hogy nincs más hazám, csak a puszta életem. A létezésemnek a hármassága számít. Az ad értelmet a holnapjaimnak, hogy tudom, a kishomoki tanyám, a pesti garzonom, és az öbölbeli otthonom egyenrangú minőséget adnak nekem, mert már mindegyikben ott a lelkem.
A folyamatos építkezés, azaz az írás, a rajzolás, a festés közben képletesen mondva a régi romok alól két kézzel kaparom elő az emlékeimet, mint egykoron Schliemann tárta fel az ókori Trója maradványait. Külön fiók az agyban a hajdani létezésem képeinek, külön a jelennek, és külön fiókban őrzöm a jövőm elhatározásait.
Az lebeg a szemem előtt, hogy rendet tegyek. Hát, rendet fogok tenni!
(Ha egyszer összefoglalnám, mit értek rendcsinálás alatt, mit művelnék jobbító szándékkal, hogyan gondolok a hitemre, a családomra, a közösségemre, bizonyára fogvacogtató kérdések merednének rám. Így inkább magamban tartom a terveimet.)
A vállalások tekintetében akad még javítanivaló, sőt, restanciáim is vannak. Néhány elképzelésem nem úgy sült el, átalakult, vagy épp elmaradt: utóbbira nem lehetek, nem is vagyok büszke.
Ellenben azt sikerrel értem el, hogy hátrébb lépve, manapság biztos távolságból, harag és sértettség nélkül tudom személni a körülöttem zajló világ dolgait.
Ilyetén immáron csöndös derűvel, és – bevallom – némi elégtétellel figyelem, tanulmányozom a hétköznapok rivalgásában az őrület csíráit. Ahol most élek, a magyar fővárosban sosem volt ragyogó rend, ám ami egy ideje eluralkodott, az túlmegy minden határon. Valahol a fellegekben van a magyar lakosság szívritmus cardiogramja, a nép nyaki ütőerét a politika kötélvastagságúra duzzasztotta, a közösség lét lázgörbéje pedig átverte a plafont. Sehol egy kis ernyedtség. Csak a feszültség vibrál. Nincs a nagyváros fogatagában semmi enerváltság, semmi úrias, semmi szelíd kedély. A belváros amúgy is apokaliptikus szétszórodottságát rikító plakátok harsánysága uralta le.
Már semmit sem szabad halogatni. Hamarosan valami be fog érni, tudom. Ez az április napszínűnek indult.
Békém van belül, és béke van kívülem is.
