JUGOSZLÁV KÓLÓ BRÜSSZELBEN

Fotó: Vermes Tibor

„- Hogy hogyan előzhetjük meg a rákot? Szívinfarktussal.”

Tegnap este csak a vacsoracsillag küldött be a házba. 

Hátul tettem-vettem, s míg a csöppenő, nyirkos áprilisi estében fát fűrészeltem, meg fejszével csapkodtam a fűzfanyak-koloncokat, hallgattam a Kossuth Rádiót. Az a lefitymáló rossz hír járja, hogy a derék favágók amúgy meglehetősen együgyű fráterek. Hogy a favágás pusztán fizikai kihívás, semmi több. Hogy az elme tevékenysége nulla. Pedig dehogy! A favágás jó kis szellemi torna is egyben. Agyunk, tudatunk elmélyül a rutinná váló vagdalkozásban, s ha elfáradt a hát, nyilallni kezd a csurom vizes derék, meg zsibbadnak a fölső karok, lazítás képen fűrészt szabad ragadni. Az kevésbé férfias ugyan, de sokkal pihentetőbb. Ha így, ha úgy, megint a kocsmafilozófus Szemölcs sógor finnyás megállapítása a helytálló. Szerinte sok egyéb mellett a favágás is női munka. (Magyarán: csinálja a k.rva anyád…)

Ráadásul a szezon remélt lezárására a legbitangabb, legcsomósabb darabok maradtak meg a múlt télről, s most – mivel az égiek dermesztő, gonosz pálinkasirató időket küldtek ránk –, dühös keserűséggel muszáj megint begyújtanunk. Legalább éjszakára. Ne legyen a házban olyan, mintha krumpliveremben kéne lepihenni.

Míg odakünn ügyködtem, egyre az járt a fejemben, mi lesz ennek a vége? Bolond az időjárás, bolond időket élünk. Mintha az Európa Unió brüsszeli központja is kezdene egy nagy üvegezett elmegyógyintézetre hasonlítani. Tanultunk pszichológiatörténetből Cesare Lombrosoról, és van némi portrérajzolói vénám is, értek az arcokhoz, ezért nekem nem különösebben meghökkentő ilyen Guy Verhofstadt meg Jean-Paul Juncker-szerű figurákban a nettó gazembert meglátni. Az viszont elég kínos, hogy ma ezek a celebpolitikusok az alfa hímek a majomketrecben.

A napnál is világosabbá kezd válni, hogy a régi vízió, az egyenrangú európai államok elvszerű és erkölcsi alapokon nyugvó schumani gondolata végleg megbukott. Ilyetén Európának mára nemhogy kérdésessé vált a jövője, hanem eldőlni is látszik. Finita comedia. S hogy ez megtörténik, megtörténhetett, abban nem kis kanala van-volt a már előbb emlegetett furcsa ösztönökkel, groteszk világlátással és kibillent valóságérzettel fölvértezett ködlovagoknak, az európai, különösen a nyugati politikai elit azon sodrába tartozóknak, akik még napjainkban is úgy viselkednek, mintha egy Bulgakov írta abszurd színműben a tökrészeg statiszták szerepét játszanák. Ezek csak a centiméter-gramm-másodperc értékét ismerik, abszolút hitük pedig a karáthoz meg mindenféle konvertibilis árfolyamlistához kötődik. Na jó: Juncker odafigyel a maligánszintre is. A nép meg fizeti valamennyit. Ezért este fél nyolckor megleshetjük őket, amint a szamaras lajtorján történő napi ámokfutásukról tudósít bennünket a híradó. 

Régebben mindig akadt egy nagyszerű jellemmel ötvözött zseniális koponya, aki észhez térítette a tévútra kerülőket: a bibliai Mózes tíz tőmondatnyi, kőbe vésett parancsolattal; IV. Amenhotep az egyistenhitet vezette be; Periklész demokráciát hozott, Nagy Sándor pedig erőszakkal, de elterjesztette a hellenizmust. 313-ban Konstantin császár államvallássá emeli a kereszténységet, aminek alapelvei majdnem napjainkig fundamentumát képezték mindannak, amit európai szellemnek hívunk. Mindmáig. Napjainkban a „kék páviánok” ( copyright Cseh Tamás) ékes bizonyítékai annak, hogy ha a suszter nem marad a kaptafánál, Muszta sem fog a Musztafánál. Mindennek a tetejébe hozza magával - mint A. A. Milne Nyuszija - az összes barátját és üzletfelét az öreg kontinensre. Jóllehet némi alappal vallom: az iszlám európai jelenléte olyan, mint az alkohol. Mértékkel feldob, nagy dózisban nyomorba dönt. Ennyi. A lényeg a mértékletességen kéne hogy legyen, de valakik Brüsszelben és szerte Nyugaton nagyon elvetették a sulykot. Ennek hozadéka a Brexit lépéskényszere lett, aminek mikéntjéről éppen ma folytatnak bizonyára mélyenszántó vitát a főkolomposok. Már tegnap este is egyféle déja vu érzéssel hadakoztam a fatönkök ellen. Motoszkált bennem a párhuzam, de csak ma reggelre, kialudván magamat jöttem rá, honnét fúj a szél.

Életkoromból kifolyólag tanúja voltam a néhai Jugoszlávia szétesésének. Vagyunk ezzel páran. Akkoriban, Tito halála után pár évvel hasonlóan bürokratikus társaság, elnöki tanács irányította az országot, évente másik-másik tagköztársaság jelöltjét vezetőnek választva. Akkor Belgrádban üléseztek teljesen hiábavalóan, miként ma Brüsszelben. A hamis ideológiai vezérfonalból szőtt paravánról (az önigazgatású szocializmusról) hamar megbizonyosodott mennyire ingatag, sérülékeny, kivitelezhetetlen. Ahogy az Európai Egyesült Államok hiú ábrándja is örvendetesen bedögleni látszik, a nemzetállami eszme legnagyobb dicsőségére. Mivel egy moralitást nélkülöző, átgondolatlan ideológiai alapján eleve reménytelen pusztán jogi, gazdasági, kereskedelmi és pénztechnikai ukázokkal egyben tartani bármiféle közösséget, most már csak idő kérdése, mikor következik be a kollapszus. Két tucat ország szövetségét ugyanolyan nehéz elvek nélkül megtartani, mint két ember párkapcsolatát érzelmek híján, vagy egy kisegyházat, szektát közös hitvallás nélkül.

A néhai Jugoszlávia esetében először Szlovénia elégelte meg a nyilvánvaló teszetoszaságot. A bénázást, a nehézkes intézkedéseket, a sehova nem vezető örök maszatolást. Bejelentették: agyő, Délszláv Testvérek Álma! Nem véletlenül a szlovénok léptek először az önállóság útjára, miképpen az sem meglepő, hogy a britek mondták elsőként Brüsszelnek: „Köszönjük Emese!” Történelmi és földrajzi okokból is mindig kicsit kilógtak a sorból. Az egyik is, a másik is. Aztán a példájukon (Ljubljanáén) fölbátorodva egyre-másra jelentették be elszakadási szándékukat a régi, közös tálból cseresznyéző jó barátok. Hajdanában Belgrádban gőgös kacagással, de fogcsikorgatva engedtek a szlovén függetlenség kinyilvánításának. Ma: Brüsszelben játsszák el, rezzenéstelen arcot erőltetve, nyugalmat mímelve, hogy nincsen semmi hiba, sül a liba továbbra is. Milyen rossz lesz az angoloknak, és bezzeg nekünk milyen jó még így is…

Hát: nem tudom. Én a ma önfeledten tanácskozó politikus urak s hölgyek helyében mélyen elgondolkodnék azon a tényen, hogy a nagy közös európai projektünk - amin pont fél évszázada ügyködnek - immáron a törököknek sem kell. Pedig Anatóliában a hírhedett kecskepásztor kompánia nem a Brüsszeli Csipkemúzeum parfümjétől szaglik.

Nem is tartok tőle, meggyőződésem, hogy ennyiben nem fog abbamaradni a dolog. Páran már a bőröndjüket nézegetik. A kilincs irányát kutatják. S mire oda jutna végre Szerbia, hogy a harmonikaszóval kísért kóló nevű körtáncot ropva betoppanhatna a régtől áhított finom mívű Európa Szalonba, már nemhogy ellopni való kabátok sem maradnak majd a fogason, hanem a történelmi szivarok füstjét is el fogja fújni a szél.

Pk

                

AZ ÉLŐ TANÚ

Látják a kezem? Nézzék meg jól! Mit látnak rajta? Bőrt, szőrt, izmot, halovány kéken kitüremlő ereket: na jó. De ezeken kívül? Itt, ez a rézsút futó forradás, ezt látják-e? Ugye? Féltenyérnyi hosszan, centi vastagon húzódik a könyökömig.

Ha e forradás mesélni tudna!

Tudják mi ez? Régi sebesülésem. A belgrádi Adidas-üzlet kirakatüvegétől. Annakidején két év fölfüggesztettet meg tizenkét öltést ért. Pont annyit varrtak rám. Föl se szisszentem. Pedig az utcán látott el az orvos. Mégis: nem adjuk Koszovót, kiabáltam. Amerikát, és a NATO-t éltettem a transzparensemen. Az 1944-es magyar áldozatoknak emlékművét is megkoszorúztam. Megcsókoltam a német kancellár kezét. Ott a nevem a petíción az első tucat aláíró között, amelyben megköszöntük a Vatikán, Washington, Brüsszel, a szabadkőművesek, az összes nagyhatalom, de különösen Berlin politikáját. Fölvonultam a Meleg Büszkeség Napján. Mekkora volt a zűrzavar! Fuldoklottunk a könnygázban. Patakban folyt a vér a szocialista rezsim, meg a Jugoszláv Baloldal elleni tüntetésen. Mégsem jajgatott senki. Követeltük Vajdaság autonómiáját. Én vagyok az élő tanú. Jelen voltam. Az első sorban vittem a táblát, amelyben élesen elítéltem a Vatikán, Washington, Brüsszel, a szabadkőművesek, az összes nagyhatalom, de különösen Berlin politikáját. Kidobtam Tito összegyűjtött műveinek díszbőr kiadását. Aztán megrohamoztuk a Parlamentet. Lőttek ránk, ütöttek gumibottal. Helyt álltam. Buldózerrel rontottam a Knez Mihailovára. Lelkesítő beszédet mondtam Belgrád központjában. Szidtam a rendőrséget. Utána átadtam a mikrofont Vuk Draškovićnak. Magasra tartottam az Amerika és NATO-ellenes transzparensemet. Dicsértem a rendőrséget. Utána átadtam a mikrofont Vojislav Šešeljnek. Nem féltem. Elvégre Boszniában mesterlövészként szolgáltam. Lőttek rám Szarajevóban, álltam az éppen összeomló mostari öreg hídon. Pakracnal meg az autóútra döntött fatörzsek mögött kerestem fedezéket. Vukováron én voltam a víztorony. Előtte bojkottáltam a szlovén árut. Még előtte a horvát árut. Nevettem Tito sírjánál. Német márka helyett hazafiságból dinárban kértem a demonstrációkért járó napidíjamat. Tiltakoztam Vajdaság autonómiája miatt. Utána átadtam a mikrofont Radoman Božovićnak. Milošević elvtárs jobbján tapsoltam rigómezei beszédénél. Joghurtos teherautót vezettem Újvidékre. Szimultán fordítottam Mihalj Kertésznek magyarra, hogy én, ha magyarként nem félek Nagy Szerbiától… Tagadólag ráztam a fejemet, amikor Ante Marković bevezette a konvertibilis dinárt. Kirúgattam azokat, akik a horgosi templomban orgona-koncertet hallgattak. Védtem az önigazgatású szocializmust. Éltettem a testvériség-egységet. Csakazértis elmentem a horgosi templomba orgonakoncertre. Az első Yugo anyósülésén ültem, amit Amerikába behajóztak. Disznó vicceket meséltem Milka Planincról. Kölcsönt adtam Fikret Abdić Agrokomerc vállalatának. Zokogtam Tito sírjánál. Boldogan szaladtam az ifjúság-napi stafétával. Ódát költöttem Edvard Kardeljról. Hosszas kutatómunka után végre sikerült összeírnom a deportált zsidók és németek névsorát. Külföldi kitüntetést is kaptam érte. Túléltem Goli Otokot. Megharaptam a német kancellár kezét. Én voltam a bérmakörösztapja Moša Pijadenak. Megvásároltam Tito összegyűjtött műveinek díszbőr kiadását. Velem söpörték a bácskai parasztok padlását. Lőttem rájuk, gumibottal ütöttem őket. Goli Otokra én küldtem az első transzportot. Az 1944-es magyar áldozatoknak tömegsírt ásattam. Hosszas kutatómunka után végre sikerült összeírnom a deportálandó németek névsorát, ezt megelőzően meg a deportálandó zsidók névsorát. Külföldi kitüntetést is kaptam érte. A mellkasomra tetováltattam: Le a királyokkal! Le a diktatúrával! Vinnyogva, prémes testemmel takarva védtem meg gazdámat, Josip Broz Titot a drvari barlang offenzívájakor. A náci megszállás kezdetén - 1941. július 4-én az akkori Jugoszláviában, Bela Crkván - este én sültem el elsőként. Belgrád németek általi bombázásakor az állatkerti majomketrecből kiszabadultam. Leheltem a pecsétet Sándor király kikiáltott diktatúrájára. Én voltam a hotelszolga a Marseille-i királygyilkos merényletkor. Harcoltam a szaloniki fronton. Ott vesztettem el mindkét lábam tőből, amiket csak a csata után sikerült megtalálnom. Kézigránátot meg töltött pisztolyt adtam GavriloPrincipnek.  A II. Balkán háborúban ittam a bolgárok-, az elsőben meg a románok vérét. Szított láng voltam az összes törökellenes fölkelésben. Takovóban én tartottam rendben Miloš Obrenović főkenéz íróasztalát és saját kezűleg írott naplóját. Nagyon nagy titokban egyfolytában lázadtam a janicsár agák hatalma ellen. Ellenállásból a Mehmed beglerbég paripája után hagyott lócitromokat szétrugdostam. A nándorfehérvári toronyba igyekvő zászlóvivő török harcost magammal rántottam a mélybe.  Rigómezőnél vízzel itattam meg a sebesültek között tébláboló koszovói lánykát. Bátran ügettem a vesztes ütközetbe, a despota nyerge alatt. Az arany eszcájgot, a késeket és villákat velem tartatták számon Dušan cár udvarában, és Nemanja nagyzsupán az én alkarommal mutogatott lóizéket a hatalmában meggyengült Bizánc irányába. Ezek után csak a szerénységem okán nem részletezem, miként vívtam a kapuk előtt, föltartóztatva a Thrákiába beözönlő Római Légiókat.

Tisztelt Illetékes Hivatal! Tisztelt Harcos Szövetség!               

A komám, a sógor meg az átallsó szomszéd igazolja minden szavamat. Én meg azt, hogy ők is velem együtt küzdöttek. Ezért igényelem most teljes joggal a megérdemelt, nekem járó harcos nyugdíjat. A kifizetéseket készpénzben, euróban kérem. Csekket nem fogadok el.

Pósa Károly

Pósa Károly: Békacombos csiga - Levin módra!

Avagy: Louis de Funes Szegeden

Lassan meglesz annak három évtizede is, hogy először mehettem egymagam Szegedre.

Nem vagy már gyerek, mondta az apám, és zsebpénzt adott.

Nem dinárt. Forintot.

Tinédzserként vonzott a nagyváros forgataga, az ismeretlen.

Emlékszem mennyire csodáltam, hogy minden magyarul volt kiírva. Nagyon idegennek éreztem az egészet, és pont emiatt tűnt annyira izgalmasnak. Még a boltok, üzletek nevét föltüntető reklámbetűk formája sem hasonlított a korábban már megismert szabadkai, zentai belvárosok hangulatához.

És a szagok, a tömény nagyvárosi szagok!

A flaszter rengetegében a sok másmilyen ember!

Folyton motoszkált bennem, erős ingerem volt, hogy a szembe jövőknek köszönjek, és csak nagy sokára múlt el, hogy a túlsó oldalon dolgukra igyekvők között ne mindig egy földimet vizslassam.

Előfordult, hogy ujjongva integettem, kurjongattam valakinek, akiről kiderült: vadidegen. Csak nagyon hasonlít egy másik emberre, aki viszont nekem nem volt az. 

Tekergettem a nyakamat az eklektikus paloták között, és erősen szédített a látvány.

A villamosok működése sokáig sötét talányként foglalkoztatta a fantáziámat, nem értettem az egészet. Visszahőköltem a nyíló ajtótól és fogalmam se volt róla, hogy kell a jegyet érvényesítenem. Nem tudtam lyukasztani. Igazi „messziről szalajtott” kiskamaszként éreztem ugyan, hogy ingyen vinni itt aztán végképp nem fognak, de ha nincs az a jóindulatú jegyellenőr, aki – látva őszinte értetlenségemet, ezért szó nélkül - 1984 őszén lekezelte a bilétámat, még tán ma is izzadt tenyeremben szorítom a sárga karton fecnit.
(Itt utólag, most megköszönöm neki, nagy becsben tartom emlékét, mert a jóindulatú jegyellenőrök azóta kihaltak és ma már tisztában vagyok vele, hogy különös szerencsémnek köszönhetően az egyik utolsó példányukkal volt alkalmam találkozni.) 

A hajdani szegedi Hági

 Míg a belvárost magamban föltérképeztem, igazi kalandornak képzeltem magamat. 

Ázsia dzsungeleibe, vagy az amerikai őserdőkbe portyáznak így a bátrak, kutatva az ismeretlent, megbirkózva a vadonnal. 

Köztük és köztem, tán csak annyi volt a különbség, hogy a buja dzsungelek összes izgalma már akkor is eltörpült a szegedi, pláne a pesti éjszakai élet embert próbáló világa mellett.

Fekete Lyuk, Rock-Caffé, Tilos az Á, a szegedi Ring vagy a Hársfa utcai azonos nevű kocsma törzsközönsége között átélhettem mindazt, amit anno Dr. David Liwingstone, a bantu négerek, meg a jófej kannibálok között.

Két okból kedveltem Szegedre járni.

Hihetetlen olcsón tudtam rengeteg könyvet vásárolni.

A Kárász-utca antikváriumos kiszolgálója egy idő után, többszöri látogatásom következményeként már tegezett, és félrerakta nekem a sárga Albatrosz-kiadású Rejtő Jenő könyveket, majd utána segített a hátizsákomba pakolni a köteteket, hogy a határon minél kisebb cuccnak tűnjék a szellemi táplálék, amit cipelek.

A másik ok is a táplálékhoz köthető. 

Igaz, nem szellemi értelemben, hanem nagyon is prózai módon. 

Szerettem Szegeden enni. 

Ilyen szimpla, egyszerű.
A kaja olcsó volt, igazi világfinak éreztem magamat.

Akkor sem voltam valami nagy haspók, de jó volt beülni a Hágiba egy adag pörköltre, ami mellé eleinte Traubi-szódát kértem, s csak ahogy tarajosodott az öntudatom mertem később sört rendelni. Nézett is a pincér, a bajuszom se serkedt még, látszott rajta, élvezi, hogy intézkedhet: szép szocialista szokásként azonnal kérte az igazolványomat, ami persze nekem nem volt. 

Helyette bátortalanul fölkínáltam az útlevelemet, és akkor láttam mekkora különbség van piros passzport meg kék passzport, önigazgatású diktatúra és KGST diktatúra között. A pincér álla a földön, a meghajoló feje meg az asztalon koppant, és már nem volt többé kérdés, hogy ihatok-e egy pohár sört tizennégy évesen Szeged belvárosának talán legjobb helyén.
Az ujjak között elnézés soha nem rendszerfüggő.
Mondom, éltek még szép hagyományok a szocializmus Magyarországán, és ha jobban belegondolok, a kiskorúakat ma is büntetlenül kiszolgálják alkoholos italokkal. Igaz, nem pillenyakkendős kellner úr, kötényben, kis notesszel, hanem fél-pucér csapos-lányok a diszkóban. Ráadásul, a pult mellett ott a nepper, ossza az anyagot minden szerencsétlen flótásnak.
Tönkrement a szocializmus, meg úgy hírlik a Hági is bezárt, ám van helyettük vadkapitalizmus, villogó Burger King táblákkal.
Éppen ezért ütött szíven a minapi hír, hogy az oroszok helyett most már a franciák igyekeznek a magyar spájzokba.

„Földbe döngölték a szegedi halászlét” címmel kesernyés írást közöl a delmagyar.hu hírportál.

Még mielőtt valaki ínyenc ismerősöm a szívét markolászva kétségbe esne: nem, nem a csárdákba betévedő, vagy oda törzsfogyasztóként családostól ellátogató vendégek részéről jött az elmarasztalás.

Ezúttal a nyugati ízvilág bajnokai osztották az észt a dél-alföldi szakácsmestereknek.

Mi történt?
Ide kell, hogy másoljam, mert első ránézésre leírni nem tudom ennek a „világhírű” étteremkalauznak a nevét: tehát a Gault&Millau kritikusai végigkóstoltak öt szegedi meg egy algyői halászcsárdát, és – mit ad Isten! – nem tetszett nekik egyik sem.
A cikket, még most, harmadszorra is csak hangosan nevetve tudom végigolvasni.

Azért nem idéznék belőle, mert annyira tanulságos, annyira jellemzően adja vissza mindazt, amit a magát műveltnek hitt Európától kapunk, mi magyarok, hogy a bejegyzésem szerkesztésekor be fogom illeszteni, (az ominózus cikk piros címére kell kattintani) örök mementóul: EZEKTŐL ezt várhatjuk.
Magyarán: semmi jót.
Ezek nem tanultak meg bennünket. 

Már azt mondom: nem is kéne tanítani őket, főleg nem szabad nekik magyarázkodnunk. 

Ilyenek. Mások. Más világban élnek. És ne szédüljön meg tőlük senki emberfia! 

Csöppet sem biztos, hogy az ő – valóságnak hitt világuk – az emberibb.

„Egy kétajtós szekrény szerbnek nem adhatok három főtt répát, csak normális adagot.” 

Ezt mondta vállvonogatva, Venesz-díjas mesterszakácsként Frank Sándor, a Fehértói és a Roosevelt téri Halászcsárda tulajdonosa, amiért a francia ítészek nagyollották(!) az éttermekben fölszolgált adagokat…

És most kedves véreim - jól jegyezzük meg ezt a mondatot, mert ez az alap, amit ezek a szerencsétlen kilúgozott agyú nyugatiak soha, de soha: a büdös életben nem fognak megérteni.

Ez a kvintesszenciája mindannak, amit mi úgy hívunk, hogy Közép-Európa. 

Az itt élők egymásra utaltsága van ebben a mondatban, és a régtől eredeztethető szokások tisztelete, a tőlünk különbözők tolerálása, a közös múltunkból fakadó magatartásminta.

Végső soron a másik ember másmilyenségének az elfogadása.

Amiről a Lajtán túl már csak ugatni szokás, de se történelmi, se tradicionális, se más értelemben vett ethosza nincs és nem is volt neki.
Ezért ha legközelebb Szegeden járnak a nagyon fontos francia étteremkritikusok, megannyi Louis de Funes, csípje őket nyakon egy markos kuktákból álló galeri, és addig üssék őkelméket, míg belga népdalokat kezdenek énekelni és Röszkénél Szerbiába nem könyörgik magukat, valagukban egy-egy csípős paprikával.
Itt majd reménykedhetnek a híres Leszkováci szakácsok balkáni béketűrésében. 
 

Magyarkanizsa, 2013. november 27.