2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2013. november 27., szerda

Pósa Károly: Békacombos csiga - Levin módra!

Avagy: Louis de Funes Szegeden

Lassan meglesz annak három évtizede is, hogy először mehettem egymagam Szegedre.
Nem vagy már gyerek, mondta az apám, és zsebpénzt adott.
Nem dinárt. Forintot.
Tinédzserként vonzott a nagyváros forgataga, az ismeretlen.
Emlékszem mennyire csodáltam, hogy minden magyarul volt kiírva. Nagyon idegennek éreztem az egészet, és pont emiatt tűnt annyira izgalmasnak. Még a boltok, üzletek nevét föltüntető reklámbetűk formája sem hasonlított a korábban már megismert szabadkai, zentai belvárosok hangulatához.
És a szagok, a tömény nagyvárosi szagok!
A flaszter rengetegében a sok másmilyen ember!
Folyton motoszkált bennem, erős ingerem volt, hogy a szembe jövőknek köszönjek, és csak nagy sokára múlt el, hogy a túlsó oldalon dolgukra igyekvők között ne mindig egy földimet vizslassam.
Előfordult, hogy ujjongva integettem, kurjongattam valakinek, akiről kiderült: vadidegen. Csak nagyon hasonlít egy másik emberre, aki viszont nekem nem volt az. 

Tekergettem a nyakamat az eklektikus paloták között, és erősen szédített a látvány.
A villamosok működése sokáig sötét talányként foglalkoztatta a fantáziámat, nem értettem az egészet. Visszahőköltem a nyíló ajtótól és fogalmam se volt róla, hogy kell a jegyet érvényesítenem. Nem tudtam lyukasztani. Igazi „messziről szalajtott” kiskamaszként éreztem ugyan, hogy ingyen vinni itt aztán végképp nem fognak, de ha nincs az a jóindulatú jegyellenőr, aki – látva őszinte értetlenségemet, ezért szó nélkül - 1984 őszén lekezelte a bilétámat, még tán ma is izzadt tenyeremben szorítom a sárga karton fecnit.
(Itt utólag, most megköszönöm neki, nagy becsben tartom emlékét, mert a jóindulatú jegyellenőrök azóta kihaltak és ma már tisztában vagyok vele, hogy különös szerencsémnek köszönhetően az egyik utolsó példányukkal volt alkalmam találkozni.) 

A hajdani szegedi Hági
 Míg a belvárost magamban föltérképeztem, igazi kalandornak képzeltem magamat. 
Ázsia dzsungeleibe, vagy az amerikai őserdőkbe portyáznak így a bátrak, kutatva az ismeretlent, megbirkózva a vadonnal. 
Köztük és köztem, tán csak annyi volt a különbség, hogy a buja dzsungelek összes izgalma már akkor is eltörpült a szegedi, pláne a pesti éjszakai élet embert próbáló világa mellett.
Fekete Lyuk, Rock-Caffé, Tilos az Á, a szegedi Ring vagy a Hársfa utcai azonos nevű kocsma törzsközönsége között átélhettem mindazt, amit anno Dr. David Liwingstone, a bantu négerek, meg a jófej kannibálok között.
Két okból kedveltem Szegedre járni.
Hihetetlen olcsón tudtam rengeteg könyvet vásárolni.
A Kárász-utca antikváriumos kiszolgálója egy idő után, többszöri látogatásom következményeként már tegezett, és félrerakta nekem a sárga Albatrosz-kiadású Rejtő Jenő könyveket, majd utána segített a hátizsákomba pakolni a köteteket, hogy a határon minél kisebb cuccnak tűnjék a szellemi táplálék, amit cipelek.
A másik ok is a táplálékhoz köthető. 
Igaz, nem szellemi értelemben, hanem nagyon is prózai módon. 
Szerettem Szegeden enni. 
Ilyen szimpla, egyszerű.
A kaja olcsó volt, igazi világfinak éreztem magamat.
Akkor sem voltam valami nagy haspók, de jó volt beülni a Hágiba egy adag pörköltre, ami mellé eleinte Traubi-szódát kértem, s csak ahogy tarajosodott az öntudatom mertem később sört rendelni. Nézett is a pincér, a bajuszom se serkedt még, látszott rajta, élvezi, hogy intézkedhet: szép szocialista szokásként azonnal kérte az igazolványomat, ami persze nekem nem volt. 
Helyette bátortalanul fölkínáltam az útlevelemet, és akkor láttam mekkora különbség van piros passzport meg kék passzport, önigazgatású diktatúra és KGST diktatúra között. A pincér álla a földön, a meghajoló feje meg az asztalon koppant, és már nem volt többé kérdés, hogy ihatok-e egy pohár sört tizennégy évesen Szeged belvárosának talán legjobb helyén.
Az ujjak között elnézés soha nem rendszerfüggő.
Mondom, éltek még szép hagyományok a szocializmus Magyarországán, és ha jobban belegondolok, a kiskorúakat ma is büntetlenül kiszolgálják alkoholos italokkal. Igaz, nem pillenyakkendős kellner úr, kötényben, kis notesszel, hanem fél-pucér csapos-lányok a diszkóban. Ráadásul, a pult mellett ott a nepper, ossza az anyagot minden szerencsétlen flótásnak.
Tönkrement a szocializmus, meg úgy hírlik a Hági is bezárt, ám van helyettük vadkapitalizmus, villogó Burger King táblákkal.
Éppen ezért ütött szíven a minapi hír, hogy az oroszok helyett most már a franciák igyekeznek a magyar spájzokba.
Földbe döngölték a szegedi halászlét” címmel kesernyés írást közöl a delmagyar.hu hírportál.
Még mielőtt valaki ínyenc ismerősöm a szívét markolászva kétségbe esne: nem, nem a csárdákba betévedő, vagy oda törzsfogyasztóként családostól ellátogató vendégek részéről jött az elmarasztalás.
Ezúttal a nyugati ízvilág bajnokai osztották az észt a dél-alföldi szakácsmestereknek.
Mi történt?
Ide kell, hogy másoljam, mert első ránézésre leírni nem tudom ennek a „világhírű” étteremkalauznak a nevét: tehát a Gault&Millau kritikusai végigkóstoltak öt szegedi meg egy algyői halászcsárdát, és – mit ad Isten! – nem tetszett nekik egyik sem.
A cikket, még most, harmadszorra is csak hangosan nevetve tudom végigolvasni.
Azért nem idéznék belőle, mert annyira tanulságos, annyira jellemzően adja vissza mindazt, amit a magát műveltnek hitt Európától kapunk, mi magyarok, hogy a bejegyzésem szerkesztésekor be fogom illeszteni, (az ominózus cikk piros címére kell kattintani) örök mementóul: EZEKTŐL ezt várhatjuk.
Magyarán: semmi jót.
Ezek nem tanultak meg bennünket. 
Már azt mondom: nem is kéne tanítani őket, főleg nem szabad nekik magyarázkodnunk. 
Ilyenek. Mások. Más világban élnek. És ne szédüljön meg tőlük senki emberfia! 
Csöppet sem biztos, hogy az ő – valóságnak hitt világuk – az emberibb.
„Egy kétajtós szekrény szerbnek nem adhatok három főtt répát, csak normális adagot.” 
Ezt mondta vállvonogatva, Venesz-díjas mesterszakácsként Frank Sándor, a Fehértói és a Roosevelt téri Halászcsárda tulajdonosa, amiért a francia ítészek nagyollották(!) az éttermekben fölszolgált adagokat…

És most kedves véreim - jól jegyezzük meg ezt a mondatot, mert ez az alap, amit ezek a szerencsétlen kilúgozott agyú nyugatiak soha, de soha: a büdös életben nem fognak megérteni.
Ez a kvintesszenciája mindannak, amit mi úgy hívunk, hogy Közép-Európa. 
Az itt élők egymásra utaltsága van ebben a mondatban, és a régtől eredeztethető szokások tisztelete, a tőlünk különbözők tolerálása, a közös múltunkból fakadó magatartásminta.
Végső soron a másik ember másmilyenségének az elfogadása.
Amiről a Lajtán túl már csak ugatni szokás, de se történelmi, se tradicionális, se más értelemben vett ethosza nincs és nem is volt neki.
Ezért ha legközelebb Szegeden járnak a nagyon fontos francia étteremkritikusok, megannyi Louis de Funes, csípje őket nyakon egy markos kuktákból álló galeri, és addig üssék őkelméket, míg belga népdalokat kezdenek énekelni és Röszkénél Szerbiába nem könyörgik magukat, valagukban egy-egy csípős paprikával.
Itt majd reménykedhetnek a híres Leszkováci szakácsok balkáni béketűrésében. 

 
Magyarkanizsa, 2013. november 27.

Nincsenek megjegyzések: