Pósa Károly: Harci dal

Heyoka-hey!

Reggel, délben és este három ízben, ha nem akarsz innét eloldalogni

Bácska, Bánát fátumát, szétfoszló múlt Szerémségét, középkori szellemeket

Gólyák fészkét, anyanyelved rezervátumát, szőlő nedvébe fojtott emlékeket

Őseid rátartin viselt szerénységét, a levegőben szálló porszemeket, egytől-egyig

Végig megtagadni:

Végy nagy, tiszta levegőt, ha van elég tüdőd, de főleg szíved hozzá
Fogadat csikorgatni.

A lemenő napot nézd, kihívón nézd! Ott belül, érzed, erősen tudod

- legyen bár gazda, úr, ember - de fehér, ha kedved van, hívd szimplán csak

Elnyomó.

Mostohatestvér. Hogy Te már magadat nem fogod senkinek megadni.

Hagyd, hogy a képzelet megszédítsen. Sok közt vagy: egy.

Fűcsomó.

A tűnő felhők közül

Majd szépen elébed símul, hisz másod sincsen

Kínnal-vér hullott varjú tollat tűzöl bele tarkódba, lefekszel a Kistemető piros ipi-apacs

Hímzett takaróba. Szegény, elárvult csirikava pipacsok bújába.

A járási dűlőn vonuló indián törzsek útjába. A Budzsák veretfalú házai között mikor a surranó mokaszinokon

Megcsörrenek a süntüske díszek, kutyaragu ízűek lesznek az alkonyszínek

Higgy, ahogy a bitang hisz a Megváltóban!

Ideérnek. Biztos lehetsz.

Ideóvakodnak.
A kék, a fekete, a fehér csíkok a mázolt arcokon, csejennek jönnek lépegetve appaloosa lovakon. Előttük Krisztus, kézen fogva Manituval.

Mind-mind azok, messziről is megismered őket: a Kispiac alatt a szikesek fölött rezgőket. Markolják fegyverük, övükön skalpok.

Akikkel csárdás naptáncot jár a délibáb: szenekák, irokézek, pajutok, a kajovák,

Nekik a világ héja már rég elroppant, szeplős lúdtojás. Ők vannak itt velünk

Ők a bólogató nádbugák. Hiúz szemű huronok, aleutok, sosonok, a sás, a Kőrös-parti pocsolyában.

Csipavák, lakoták, feketelábak; zunik, meszkalérók, síkságí kríket látunk a gyerekeink mosolyában.

Szaszkehannak, atavák, pitonok, a gerendák az oszlopfolyosókon.

Meg a kamillarét szaga. Minden májusi záporunk után, az ő vörös arcuk néz vissza rád, összes fakuló családi fotódon.
Gyöngyharmatban. Főhadiszállásuk. Idáig hallik a kántálásuk. Egykor élt bátor mikmek harci dala.

Sosem törik meg ellenállásuk. Hisz ott vannak mind a fakuló zárdai tablókon! Kilencven éve, lábuk nyoma a sáros kukorica tarlókon. Fiúk és lányok, kik megvívták csatájuk, harcukból, s a szélbe szórt maroknyi hamvukól lett élet.
Érted-e? Érted. Egy a mi népünk. Egy lett a népem. Csikatinok, népörszik, titonok és varjak.

A tiétek is a bácskai falvak.

Regétek velünk közös. Olvadó hópehely, mely itt zengi húrját bennünk

Magyar és indián maradt, bölcső- és haláldal dúdolás.
Hoka-hey, hoka-hey!

Ideje lenne a Délvidéken

Nekünk is nyergelnünk.

Magyarkanizsa, 2013. november 29.