Pósa Károly: KISHOMOK

A rajzom pusztán illusztráció, nem Kishomokot ábrázolja

Kékre meszelt égbolt alatt,
a szél megnevesít minden portát,
süvölt minden kaput,
és a fák emlékeznek azokra,
kik már csak az árnyékukban járnak.

A feszület a falu elején
álmában a karját áldón tárja,
míg a hold rozsdás kulcsként
fordul a sosemvolt
templom zárjában.

A homokföld itt csöndes,
mélyeket lélegzik a göröngy,
régi csontok szitálnak az éjben.
A múlt habosabban csorog
a Slajc kék-zöld pántlikáján.

Vett hazám a határban,
vadakác ver gyökeret a falában.
Mikor kaszálni indulok,
az örökkévalóságról álmodom: 
én vagyok a fűbe írt lábnyomom. 

Pósa Károly: VISSZARÉVEDŐ

 

Utcai zenészek, 70 x 50 cm (akril)

Már hallható:
amióta itt a tél,
alig lehel ránk a fagy.
A fönti savós tócsákban,
kéken kopár az ég,
tapadt rá egy károgó dal.
Bánátban a halott madarak
sötét álma lappang,
a sárrögös, varos szántáson
kúszik a nap árnya.
Valahol ebek vonyítanak.

Már látható:
csontujjú fák ölelkeznek.
Ahogy vágták a szívét,
kötött, keserű kévében
kemence tűzben
sistergő vadakác,
kiforrja habos bánatát.
Fönt patkolt bilincs ék
dermedt a partok közé,
s földre rogyott minden:
az ember, a rügyek, a dér.

Már elmondható:
régi mesét sző a sötét.
A múlt ökörnyálas kacatja,
a gerendába rótt szó pereg,
omlik az ínség malasztja.
Volt szobánkban pilács,
volt tűz, szappan, kenyér.
Most kint tél és hó sincs.
Bent meleg se.
A ház fala mállik.
Megreccsen a világ.

Pósa Károly: SAVAKBAN OLDVA

Slukk - festményem

Volt jó idő.
Filozófiát szőttek a hatalom köpenyébe.
Seneca szavai, a birodalom rőt-bronz harangjai kongtak,
a város falai között az igazság és a méltányosság halk,
de erős visszhangot vert.
Kő oszlopok emelkedtek, hidat építettek
és a szurdokon a Semmering szelte át az Alpok csendjét,
míg máshol világok omlottak össze,
és háborúk marták az emberek lelkét,
ami úgy száll el, mint füst a szélben,
s a penészes kenyérbél már semmit sem ért.
Mulandó és Örökké egymás ellen játszanak,
közöttük a Felejtés – táncra hív minden emléket.
Gőggel lehetnénk vele, daccal nélküle,
de mi bortócsákba rajzolunk, körkörös íveket.
Melankolikus dallamok lüktetnek az ujjak alatt:
a polcokon Hamvas Bélát az aláhúzott sorai keresik.
Szokom a napot, a holdat, a drámákat, amit az élet ír.
Éjszakánként félek, hogy a legjobbak mára eltűnnek,
hogy a világ legfényesebb szikrái hamarabb alszanak ki,
és nekünk a savakban oldott emlékek maradnak.

Pósa Károly: SZARAJEVÓI VERS

 

Mediterran
(festményem) 110 x 70 cm

Rézsűs, rácsos kapu,
arab pittoreszk mögötte
a szentély hideg béllete,
itt madár jár, vésett madár,
az ivókút márvány erezetű falán.
A holdfény
jeges leple ívelt
az oromzat kettős ablakán,
az ólomüveg szénszemén
lázban csillan a fény.
Karszt fehér illatokon,
tömjén és jázmin ölében
papucsban árnyak
buján vonaglanak.
Hullámzó kacajjal
érkeznek najádok,
kígyóderekú táncuk,
mézgával kent a köldökük.
A hétfájdalmú nők
arany medálos homlokún
fátyollal, kelmésen
türkiz zöld selyembe öltöztek:
ringó büszkeségük
szemük íriszének tükre
világnak virága.
Az ima dúlt szavakkal ostromol,
de nem tolakodó – a hang halk,
és mégis erélyes.
Őrület határán
a mufti bölcsesség,
bigott aszkézis nélkül tiszta;
a Homo Primae,
a vágyak alkonyán is,
szelíd erővel áll
rádőlve a bazalt híd korlátjára.
S míg a bosnyák Miljacka folyó
viaszba vonja a mohás köveket,
a magasba döfő nagymecset
tűztornyán a müezzin
arcát naphoz emelve kér
irgalmat a vak fiakért,
kik nevetik a szent szavakat,
képükön dévaj hunyorgás,
szájukon már az árulás mosolya.
A júdásfa füstje
naponta taglózza le őket
– kik a tiltott paraván mögé lestek,
kik a hitüket vesztették el –,
és ezzel együtt a reményt.
S mert remény nélkül
nincs szenvedély,
szenvedély nélkül
nincs élet,
bolyongnak, szurtos éjszakában,
elveszve az örök kárhozatban.
Ám a holdfény, ahogy hámlik
Szarajevó tetőin csorogva
 – lázában is éberen –
parancsra vissza-, visszacsillámlik.

Pósa Károly: NEM VIGASZ

 Barátomnak, K-nak

Kapu az Óvárosban,
60 x 60 cm, festményem

Nem vigasz ez:
néha magamat sem találom.
Sehol.
Sehol sem vagyok.

Ha az utcán lángra gyúlnak
a téli fagyszítta  levelek,
a Damjanich korzó karimáján
sárga vigyázzállásban
a pisla kandeláberek
merednek rám.
Kinyitja száját a presszó,
a bérházak kéménye köhög,
a betonon tört héjú gesztenye pattog,
bennük marad, lappog,
ott  van valahol
egy halom elveszett álom,
illatos hamu, porló emlékek
fakuló fotópapíron.
Azért hiányzik valami.
Valaki sejteleme birtokol.
És ilyenkor
széttárom a lyukas
zöld stájer kardigánom:
a bélés cafrangjába túrok,
üres kézzel állok,
hátam a szélnek nekitámasztom,
a Ligetig vitorlázok,
szétcsapott szárnyakon
nem csókamadár 
csak egymagam vagyok.

Fa rügybe, tavaszba,
ürügybe kapaszkodunk
mindahányan.

Sajnálom, magára maradt
a nagyra nőtt barátom,
míg én a garzonban ültem az ágyon.
Ahol a mindenütt kihúzott
fiókok között,
a múlttal rakott
cipős dobozokban
a fohász dajkálja a holdat,
és a Járáspuszta szagú
régi ruháimon
hétköznapi hajnalokon 
a zsebekben tányérrica
szemeket kutatok.
Ócska könyvbe írt
kérdő mondat virít:
„– Van még bennünk erő,
vagy csak a megóvás tart életben?”

Válaszolni kell, most,
a csönd feszülő,
valami suttogva sürget.
Most itt függök, körösztben,
egy kérdés elé szögezve.

Bogárlábakon várom,
mikor ér utol az álom.
Ahol mindig voltam,
sziszeg a kanálisban a sikló,
a dűlők sárga hátát
megint végigjárom.

KARÁCSONYI KÖRÖSZTRÍMES

Karácsonyi zenész - rajzom

 
Karácsony van.
Műre néz a szem.
Egy évnyi csöndből az élet árad:
a Járás kékes színű fényterem.
Él a lélegzet.
Csak az anyag fáradt.

Kétféle embert látni a világban:
Az elfogadó,
cérna sorsába békül,
amaz, lánggal lobog,
makacs vitában,
lelke a Tisza víztükrébe épül.

Nem hajol
fűzfa közízlés szavára,
pária a bosszús lüktetésben,
ellenáll a nyirkos,
hazug formának,
suhint azzal, ami a kezéhez férhet.
Vizes hóban állok,
faggyal tépetten,
de mind mi fontos,
újra megmunkálom.
A tüzet rakom,
pókhálós vérrel,
jégvirágnak adom
a jégvirágom.

Pósa Károly: RÉGI-ÚJ ÁLOM

Éjfél után a szelíd kék ég takarója már mélyen ölelt,
fuldokolt a holdfény, én a padomtól kissé arrébb léptem.
Köd szállt le a park platánjára, egy árny hajolt hozzám közel:
odaguggolt mellém a Csönd a tintázott árnyak ölében.

Ez az éjszaka is ezüst tejként, langyban csorogva telt el,
lehunyt szemem kóró ladikja döccent a bánáti partra.
Az a régi érzés, mintha egy hétig tartott volna kettesben
– az idő úgy nyargalt át fölöttem –, ahogy rólad álmodtam.

Ugyanaz a néma kép a Ligetben. Láttam vagy ezerszer:
folyton kutatom, a kámzsás Névtelen fekete értelmét.
Úgy sejtem, a bronz redőkbe van írva: szerethet az ember,
csak nehogy megvirradjon. Félnék tőle, ha felébrednék.

Pósa Károly: FEGYELEM!

Öreg halász - rajzom

Péntek este félhold úszott a sötét égen,
az öbölben sarkantyúkat vetettek a hullámok,
a Bethlen téren egy kőangyal visszanézett,
miért a járdán, és nem a tenger fövenyén állok.

Vártalak a betonon, szenvedéllyel, lesben,
komoly, gyöngyös ritmust ütött a belső, rőt bronzharang:
így kell élnem, mosollyal, csöndben, veszélyesen,
a poros árnyak közé írt hiányod így is színarany.

Kezem rándul: kondul a falucskám kőtornya.
Vele sóhajt a Járás, a szikes ember-hasonlat.
A szikla-löszgöröngy sorsom – csak egy forma,    
már a ligeti fám is megsúgta: szabad vagy, szabad vagy!

Az időm búvópatak az éj sötétjében.
Nem kabóca, troli zsizseg. A belvárosban tűz ég.
Fém törzsű pálmák közt állok egymagam, tétlen.
Egyszerre vagyok két helyen. Fegyelmez a kettős hűség.

Pósa Károly: ÁPRILISI FÉLÁLOM

                                                                                                                  D-nek.

Festményem

A tavasz tűvel karistol.
Április lett: igézetes az ébredésem.
Odakint örvényes ködfátyol,
levél táncol a víztócsa-mélyedésen.

Veled hajnaltájt a halk alázat él,
testünk pőre, mint a vadállatoké,
a vágy ég, este-reggel enni kér.

Magam miatt, meg a Te kedvedért.

Lám, így vagyunk egymás tenyerében,
hogy felszívódjék a sötétben a bánat,
sokszor láttam, sokat kértem
a fölöttem szálló madárkákat.

Pénteket írunk. Hírlik, tavasz van.
Az öbölben kinyílt egy zöld zsalus ablak,
Szent Iván keze maradt mozdulatlan.
Hangodra a sós sziklák hangot adnak.

Pósa Károly: DAMJANICH ÉS D.

Gargantua - rajzom

Tajtékfaragó akarat virágzik a januári égen,
az öröm időszerűsége semmit sem indokol,
mintha a szád illatát érezném a fogkefémen,
közben Lisieaux-i Szent Teréz néz be az ablakon.

A város könnyen adja magát, akár a léha szerető.
Szédülök, homlokom ereszcsatornákon hűtöm.
Ahogy a Liget platán koronái kócolják a kék levegőt,
a múlt tovafolyik, a sok-sok tegnapot száműzöm.

Jól tudom, fagypont alatt a meztelen test fázik,
és minden buszmegálló rideg egy hely, huzatos.
De az is bizonyos, hogy a tiszta lélek át- átlátszik,
ma időben elértem a kikiricssárga négyes-hatost.

Ám a hangodra a fénylő éjjel még feleszméltem,
visszaröppent hozzám a szegény, kedves álmom:
A jó Damjanich épp az utcájában sétált szelíden.
Békével ment, fölötte angyal szállt, aranyszárnyon.

Budapest, 2024.01.19.

Pósa Károly: NEM MONDOM

 

Nem mondom, hogy nem bujkál bennem sok-sok régi fájdalom,
zöldes, rongyfoszlány ruhám is szagos tőlük az évek után.
Tangót, buta valcert jár a lelkem, dúdolok egy letűnt dallamot,
biztos csak a kezem, az az enyém: ceruzát, ecsetet fog sután.

Nem mondom, hogy a múló idő legömbölyíti az emlékeket.
A kutyáim, a lovak, a volt kaszáló int, és mindig vár a tenger.
Néha mélabúval alszom el, és olykor nevetve ébredek,
aki álmodni, sírni sem mer – hitvány lehet az olyan ember.

Nem mondom, hogy tetszik, ami új, és elvetem mind, mi régi.
Kanizsa folyton él, ahol Margitka egy vén koldusasszony volt.
Meglehet, a Damjanich utcának kell belém verni, mi az, élni,
az éjjeli ligetet járva kék lombok árnya vetül a homlokomon.

Nem mondom, hogy nincs új, dicső feltámadás a halál után.
Gondolkodom, ami vagyok, az égi kegyelem vajon elég-e?
„Engedem, hadd legyen” – Tamás dalolta az utolsó szó jogán:
maradjon így, így hagyjon. Hamu és parázs. A többi elégett.

Pósa Károly: A VÁROS

 

A város - festményem
50 x 70 cm, vászon

Augusztus van.
Bizonyos szavak múlhatatlan
drámaisággal képeket festenek vászonra,
elindítanak deres látomásokat,
s míg a nyár díszletei nők hajában fürdenek,
az érzékek örömei egyre csak változnak.

Mondom, augusztus, a városban.
Ahol az aszfaltozott lány hasfal kék piszkát
az utcán szétfröccsenő színes olaj tincseket
gyáván tükrözik a betonra loccsant tócsák,
s a bitumen vállakon nem érezni az ízeket.

Hiába szól hangosan az élet:
A város füstjeiben, gőzeiben nincs sziluett.
Az utcák vénája bordón vemhes, nyűg, teher,
a nőkről beszél, ám amúgy az Istenre gondol
a kanyar szemöldök ívében egy izzadt ember.

Vágyódik és emlékezik a kép.
A kicsiny, térszerű, húsos karmazsin ajkakra,
a lesütött ablakszemekre, violaszín felhőkre,
hol létünk jogán, roppant erők lappanganak,
a sugárutak ölén, egész életünk okán.

A közterek hanghordozása alt,
tülkölő autócsorda vonul a hónaljban.
A csípő lágy árnyéka itt elömlő tenger,
mindenki siet valahová, mindenki bajban van.
Ilyen, ha nő a város: este, délben és reggel.
Augusztusban.

 

Pósa Károly: HUSZÁRÉNEK

Majd ha a mandula virága fölfakad, lovam lesz – dalolom,
elmém körül ügetni fog szilajon, rokonná válik velem.
Nem vár többet semmi parázsos, hamuvá rongyolt fájdalom,
mögöttem a múlt pora, fölöttem majd pogányvér felhő lebeg.

Majd ha a szél a kanális búra ömlő szavát megcsitítja,
szívhanggal, tisztán, lágy kovásszá olvad az égi tengerrel,
jég szemfedővel a homlokom lesz szépen, értőn megsimítva,
a világom titka egy remetelak sarka – leírni is alig merem.

Majd ha kengyelvas kondul, mint tördelmes igék méla kolompja,
és az ellensarki fény a lélek görcsét egyszer felolvasztja,
vágy kantárt szorító emberként sem leszek jó-, sem rosszfajta,
célom csak egy lesz, a nyergem alatt puhított igazam malasztja.

Majd akkor a dűlők kanyarában fülelünk, kudarcos ébren,
és lovammal csillagokra lelünk a tiszai virágok között,
ingem rég ott hagytam a szagos kistemplomi sekrestyében,
így is azt hiszik, itt se voltam, az árnyékom innét elköltözött.

Pósa Károly: EBUGATTA

Kispiac alatt - festményem

A Járás pora halálos volt, bádog színű és gyógyíthatatlan,
a fény lobbant, megszakadt, ahogy nézett rám az a biciklis ember,
a hitem hinnem kellett, a pusztát tűz perzselte, mint ócska katlant,
mikor a Kustúr-út dűlőjén szembe jött velem az öreg Isten.

Az Isten ingje világlott kéken, a nézésében kétely tükrözött,
íriszében liliom sötétlett, hol tűhegyre tűzött bogárka voltam.
Láttam a folyón könyöklő párákat, az öbölben a sós ködöt,
és a régi lányok arcát kamillák pöttyözték sok-sok sárga foltban.

Nem tűnt szent jelenségnek. Rőt, foszló nadrágszárán csipesz lógott.
Ám kereke küllőin visszaforogtak az emlékek, peregtek…
Ő bámult, nézett merőn. Tán latolt: nem volt elégedett, sem csalódott,
s én álltam előtte mezítelen, mint egy kitagadását váró eretnek.

És már fájt is az utam, mi a Jézus Szíve szoborhoz zuhant,
és együtt voltunk megint, a Deszka, a Spörge, vállamon az ásó,
mikor gázárkot túrtunk, akác szagú nyárban levetkőztem magam,
gyöngéd nap sütött ránk, és szólt a nagytemplomi harangszó.

És átbuktam újból a móló alatt, iszap és homály vett körül,
idegen nagyváros aszfaltján, platánok közt levegőt tüdőztem,
anyagi párlatom elillant, volt ki ezért sírt, volt, aki örült.
A ligeti fákhoz kócolt az álmom, hallgattam, higgyék – legyőztek.

És ott, a Kustúr-út égbe tűzött hajlatában, a sorsom villantott:
a voltból a leszt a biciklis ember-Isten szépen megmutatta.
Nem kárhoztatom sem őt, sem mást, mert ennyi és csak itt vagyok.
Olykor megszól a világ: furcsa lélek. Néha mondják: ebugatta.

 

 

Pósa Károly: EGY HAJTINCS

A kapukilincs nyelvén még utoljára fény csillant, láttam.
S hogy a nap kalácsa hamuba sült, a hold képe véreres lett éjjel,
álltam utca partjára vetetten, a Kistemető bánatának háttal,
voltam boldog és megszégyenített, és voltam akasztott ember.

Mentem előre. Ballal festettem tengert, bácskai kukoricaszárral,
közben a Nagytemplom kútmély, bronz harangja távol jajongott.
Vértócsába léptem. Néztem a dermedt, ómagyar országhatárra,
lószagú kabátban űzött a sors, mint szél a hóka barlangó bokrot.

Telente rám ég a Réti dűlők hajlata, a nyár pedig dideregtet,
mikor muzsika neszez, titkon hársfalevél fonákjára rakok csókot.
Az Ötödik Kerületben mindig híján maradtam én a szeretetnek,
hát, kínos bevallanom: így is úgy érzem, jó helyen voltam, és jókor.

Most álomszőtt hajtincset őrzök: egy dallamot, bársony húsú éneket.
Máma troli huzalok zizegnek, a beton barázdából látni a platán fákra,
fönt tus-szerű párlat lebeg a kandeláber fényben: emlékkép-keret.
Rég tudom, TAJ-szám vagyok. Itt sosem volt igény a magamfajtákra.

CSAK AZOK A SZAVAK

In memoriam Mons. B.J. 

Volt egy levegőbe tűzött vonal – az élet,
mint égő szóban a mágia virága,
néhanapján, érzem, vagyok, mert félek,
kalapom árnyéka alatt, félúton járva.

A felhők cihája nyers, fehér-bézs játék.
Szegélyük cakkjain múlik minden el,
gyúrt lösz sár a Járás tájéka, a kék ég,
bennem a Tisza, közel van, nagyon közel.

Ahogy a templomi igével sebeztek meg,
mikor bűnben és szent áldásban hagytak,
világítottak rám a szemek, azok a szemek:
– Coki!  – uszítottak – kitartsak, kitartsak!

Szót fogadtam. Élek, szerte széjjel.
Lüktet a verőér, dobogás – meg ne állj!
Futni késztető nappaltól nehezebb az éjjel:
ringó megváltás a hajnal, a félhomály.

Mert ismerem a tarka, búgócsiga tájképet.
A két kivágott jegenye helyét is átölelném.
Álmomban kísért egy összetett képlet,
a szenvedélyt fújja el tőlem a taszító szél.

Pósa Károly: TEGNAP, HOLNAP, MA

 

Fotó: Kudari Nóra

Tegnap a lélek dohogott,
járt, szelíd megelégedéssel:
édes gőze volt a gondoknak,
alma-, naftalinszag a szobában,
valaki vétett, akit körbeálltak,
és nézték kövéren, soványan,
szemlélték, csukott, tárt szájjal:
– Mire faragtad ezt az alakot,
Uram, minek a tegnap a mába?
Amit a hajnal ködbe göngyölt,
úgysem lesz örökkön való,
elveszik hallgatag komolysággal.

A holnapi tétlen csöndben
apró neszek lesznek az arcok.
Falnak dőlve majd csodálkozom
a holnapi opálos álmomon,
mit holnap is egyedül álmodok.
Hogy majd megint süt a nap,
kévéket rongyol a jövő, a nyár,
helyettem élni fognak mások,
és a végén elveszejtem
a lopott lelkű szószátyárok,
a létükbe kergültek ellen
viselt reménytelen harcom.

Ma viszont még van merészség.
Még dobban a kínzott szív.
A liget sarkán, túl a városon
Nagycsütörtök az Ő lila leplét
már holnapra hajtogatja kétrét.
A vég és kezdet mindjárt egybeér.
De ma még menyasszony a hó,
és gyászszalag a tavaszi tél.
Huzat indul tova, eloson,
csak percekre marad a szeretet,
az utca telis-tele emberekkel:
milyen jó lesz, elmenni innen.

 

Pósa Károly: TÁN

 

Talán elvittem a napot, talán elhoztam,
fényűzőn éltem, ahogy a világ fölém hajolt.
A pogányok könnyeit fél szemmel sírtam,
sosem tudtam, ki volt szerettem, ki nem volt.

Van igét mondó tenger, akad még síkság
és léteznek felemelt, ködbe vesző városok.
Éjjel, esőben ázó utcákon lehet járni-kelni,
ahol sáros kővel kirakott a puha vánkosom.

Váltott bolondként megszoktam az igazat.
A szóra végtelenség jön – majd szenvedély.
Alig van senkim, fel-felnyögök álmomban,
görbe utakra visz, lökdös el a hideg éji fény.

Pósa Károly: HAZAVÁRÓ VERS

                                                                                                    B. barátunk emlékének

Most egy hang szól a világban,
egy világ zeng most a hangban.
Szentelt gyertya serceg, fény ölel szobámban.

Pókfonal fönt, az ágy vetetlen,
a Keletinél fanyar füstködöt kapok,
abban bízok, Bácskába mennek még vonatok.

Élni kell tisztán, úgy mint a víz:
mélyen, céltalan, nevetőn-sírva.
Szeretni fennkölten, cifrán, a felhőkre írva.

Hamis lett ez a vallomás is, hiszen
titkon az otthoni Járás szikén fekszem:
ott múlok majd el, tudom, lassan megöregszem.

Pósa Károly: A HELY, AHOL VAGYOK

Régi könyvek közt élek, alszom,
gyűjtöm őket (párat loptam is innen-onnan).
A falon karcolatok, mind-mind válaszok,
más kincsek, arany – nincs a garzonomban.
Csak mindenféle lopott, fonák boldogságok:
egy cipősdoboznyi komponált emlék.
Tenyeremben arcok tükröződnek,
a fotók vissza-, visszanéznek belém.
Álmomban néha a vaku kéken villanó.
Ilyenkor már nem sejtem, inkább tudom:
póknyál fonálon pöndült a sorsom.
Helyem lett ott, ahol éppen most vagyok.

Ám a várost novemberben se értem.
A sarkokon mozgó árnyakat látok.
Emberek sietnek valami reményében:
– Menjek utánuk? – megállok, tétovázok.
Lábamnál vizes platánlevelek áznak,
vállamra rároskadt a korai este,
lélegeznék, sóhajtanék – de minek?
Kanizsaiként – síneken bóklászok,
feketét lehel a helyem énhelyettem,
s utolér a fölismerés: ide tartozom.
Valószínűtlen az egész. Mégis érzem:
itt vagyok, ahol. Sajnos megérkeztem.