Pósa Károly: KISHOMOK

A rajzom pusztán illusztráció, nem Kishomokot ábrázolja

Kékre meszelt égbolt alatt,
a szél megnevesít minden portát,
süvölt minden kaput,
és a fák emlékeznek azokra,
kik már csak az árnyékukban járnak.

A feszület a falu elején
álmában a karját áldón tárja,
míg a hold rozsdás kulcsként
fordul a sosemvolt
templom zárjában.

A homokföld itt csöndes,
mélyeket lélegzik a göröngy,
régi csontok szitálnak az éjben.
A múlt habosabban csorog
a Slajc kék-zöld pántlikáján.

Vett hazám a határban,
vadakác ver gyökeret a falában.
Mikor kaszálni indulok,
az örökkévalóságról álmodom: 
én vagyok a fűbe írt lábnyomom. 

NAPLÓ - 171.

 

A Járás - rajzom

Több mint ötven éve tanulok magyarul, mégis, az idő múlásával nem hogy érteném amit mondanak, hanem egyre idegenebb lesz a világ nyelve. Szólnak valamit: mintha az elcsöppenő jégcsapot, vagy a kályhában pattogó tüzet akarnám megérteni. Beszélő fejek a képernyőkön. Tátogó szájukban ott ásít a megsemmisülés. Iparkodok pedig felfogni, mi zajlik, de már csak nagy ritkán sikerül. 

Északkeleten unokatestvér népek gyilkolják egymást esztendő óta. A tudósítók kamerái közönyös fénnyel pásztázzák a halott romokat és a novemberi festett fagyban füstölgő zsarátnokhalmokat. A képsorok nem az időt rögzítik, inkább annak végét, a halált. Szerteszét holttestek. Tarasz Sevcsenkó rímjein felnövő férfiak jobb oldalt, amott meg néhány tetem, akiknek hűlő, az égbe elfodrozódó szelleme még Puskinnal együtt vallotta, hogy az Orosz Anyácska a reménytelenség csöndjében is szent, mert nélküle csak a pogány puszták üveghangú éneke szólna, és sosem lenne az arcokon az elragadtatás, az alázat, amikor a lila hideg éjszaka jégvirágokat rajzol az ablakokra. Most az orosz és az ukrán mese végére várunk.

Délkeleten, ahol régen dervisek keringtek, majd kései utóduk Mahmoud Darwish írt átszellemülten az aranyfényű vályogtéglás sikátorok között – szintén térdig gázolnak a vérben. A Bibliai testvérek a tulajdon testvéreik torkát nyiszálják. Az egyik kockás shemagh-ban, a másik kipában. Öli egymást kifulladásig két sémi náció. Unokatestvér-háború. Egy kibelezett selyemvánkoson a régi gyarmati térképek vonalzóval húzott határait épp most írják át vérrel. A világ egyszerre takarja el a szemét. Vége a varázslatnak. Szertefoszlott az illúziója annak, amit úgy hívtunk, reményteli, szép új világ – XXI. század. Gyanítottam, hogy ez lesz. Gondolom, sokan voltunk így ezzel.

Ha ennyi év után semmi egyebet nem tanultam meg, azt bizton tudom: az ösztönöm pókháló fonala már a kezdetektől döglegyekkel volt teleaggatva. Ilyetén meg se lepődtem. Nem vártam csodálatos képeket, egymás mellé ülő vadállatokról. Nem. A hiéna sosem telepszik az antilop szügye alá, ahogy a héja se nézi tétlenül a postagalambok röptét.

Mi van helyette? Őszintén megmondom: nem tudhatom, kinek miként kell védekeznie. Az sem biztos, hogy a sok okos javaslat bárkin bármit is segít. Azzal sáfárkodom, ami adatott. Nem, vagy már csak ritkán nézem a híreket. Kommentálni sincs kedvem, mások ki- és beírásait véleményezni: vitatkozni meg pláne.

Az álmaimon tutajozva, fokozatosan haladok egy ismerős, ligetes zsombék felé. Oda, ahol az ősszel együtt a tavasz is már csak általánosságokat hordoz. Oda, ahol a természet évről-évre megalkotja, majd elpusztítja a tökéletességet, ahol szinkronba kerül a szellem a valósággal, hogy bizonyossággá váljék a feltámadás dicsősége. A végtelenségben van egyféle megrendítő erejű zártság. Kishomok hétmérföldes rabsága nem teher. Tündöklő a pusztaság. Sosem zúg harsogva, nem szokott kacéran hívogatni, nem játszik velem és legfőként nem bánt, mert a Járás peremén nem fáj semmi. A horizontot beterítő legelő fűtengerén csak a Tiszáról fújó keleti szél kaszája suhog: eldönti a fűcsomókat napszállatnak, Csantavér irányába.

Lehetnek eszelős hódító háborúk, a fölgömbbe döfött gombostűk nem fejeznek ki semmit. Ellenben a kishomoki halványsárga levegő minden lélegzetvétele arra emlékeztet, hogy az élet összes keddje és hétfője is ünnepi áhítat.
Széttéphető a hallgatás, szétrobbantható a csend, de ott a pusztulásnak a valóság ad majd megint egy új életet, eszméletlen, boldog körforgásban, amiben az ember már a saját sorsát nem látja áramolni, csak szerencsés esetben érzi, hogy ő is része ennek a végzetszerű felszabadulásnak.

Két hete megálltam a dűlőút kezdeténél. Sirályok hóka foltjai imbolyogtak az ártér irányába. Az ég felé fordítottam az arcomat és önkéntelenül a magasba emeltem a kezem, mintha meg akarnék kapaszkodni valamiben.

Pósa Károly: MI LESZ?

Mi lesz,
ha a kar elgyengülve a kortól
lehull a tinta áztatta papírról?
A Holdat-Napot
megörökölvén
előbb betű kopik, majd a szó,
aztán meg tort ül a törvény,
s távol, a kishomoki dűlőnél
a magyar, a szerb lét-örvény
egyaránt aléltan forog-forog.
Gördülnek a barlangó bokrok,
a szikest karistoló széllel tova,
keletnek, a kövek mellé, oda,
ahol a jó Bartók elkomolyodva,
fejgörccsel, lázzal alkotott.

Mi lesz,
ha a karsztos, tarajos hegyeken
a tenger igéjét-dalát megértem?
Majd ortodox
kősírokon
néma körösztöt ír a rovás,
leples tánc lesz, ugrándozás,
olyan, akár ha szellem járna
a kanizsai Vigadó csorba teraszának
küszöbén: egyszer láttam,
unottan nézett, az élőket várta.
Közben kint, az elkékült hidegben
a dermedt Ötödik Kerületben
a Kálvária dombot el fogja nyelni
a kiszáradt ős-Pannon tenger árja:
az Úr közönye: legyőzhetetlen.

Mi lesz,
ha a messze révedő szemekben
köddé válik a tegnapi lehelet?
A holnapot
sem fogja megérni 

a szerelmes révedés.
El fog hervadni a szívverés.
Kígyó úton, üres zsebbel kaptat,
mászik föl és csúszik le majd

bennem a Járás kettős léte.
Öblöm partján csönd guggol magában
ahol tántorogtam nagykabátban,

ismeretlen, semmi nők álmában.
Amott rögök, vadakácok terhével
elgyengülő, suta kezem
jelet hagyott egy fejfában.

                                                                        (Budapest, 2023.01.31.)

RIADT KÉRDÉS

Most, hogy a jövőmet mind erősebb szálakkal fonom össze Montenegróval, sokszor elgondolkodom – mégis, mi fűz egybe az öböllel? Miért vonz a mediterrán térség? Mi lehet az a hívogató erő, ami a jelenkori életemnek, az álmaimnak, az értelmemnek ilyen intenzitással mindennapos célt kínál?

Talán a sós víz, amelynek kékje ugyanolyan mély, mint amilyen mély érzéssel vágyom az egyszerűséget? Aligha. Én Tisza-menti vagyok. Az is maradok. A folyó sodrában, a Tisza átláthatatlan, iszapszínű vizében oldódott föl a múltam. Még ma is ott örvénylik Magyarkanizsa mellett, hisz a folyam ősi, egyívású az idővel. Az én epizódom benne mérhetetlenül parányi. De ott van. Ott marad. Csak a víz felszíne halad tova, viszi az uszadékfákat, alul meg hömpölyög, halad a sötétlő, zavaros üledék: minden rossz és minden jó, vegyesen. Kétlem, hogy ezt feledni tudnám valaha. Ahhoz már túl sokat éltem, túl sokat tapasztaltam.  

Talán a bánatról és örömről cakkozott hegygerinceknek zeng felém a hívó szavuk? A szirtek csábítanak, ahogy a mészkősziklákba egyaránt ott lobognak az évezredes törvények és a le nem írt tragédiák? Nem valószínű. Nekem, bácskai magyarnak lehetnek ugyan egzotikusak a szédítő csúcsok, de mindig idegen szemmel, tisztelettel, ám hideg kíváncsisággal nézek rájuk. Sosem cserélném föl a Kustúr-úton a szekérnyomból letöredező, majd odébb gördülő öklömnyi rögöt egy kvarckristályoktól csillogó kődarabra. A sárban, ha szikkadt is, a titokzatos létből mindig marad annyi, hogy fakadhat belőle élet. Bácska minden földmorzsája az újrakezdés csírájával vemhes. A kő nem erről szól, nem ez a feladata: a kő a bizonyosság. A kő átadta testi, anyagi mivoltát a majdnem örökkévalóságnak. Nem hordoz semmi evilágít. Csak mutat, int, ahogy a montenegrói bércek között a szent ember sírja emlékezteti az arra járó zarándokot, miként figyeljen a hangokra: a világból érkezőkre fél füllel, a belülről jövőkre viszont teljes szívvel.

Mondom, így is összefüggés van az öböl, meg köztem. Magamban hordozom. Boldog vagyok tőle. Nem titkolom, jó ott nekem. A fárasztó, sok üresjárattal zajló életmód, a város idegbeteg ritmusa, az elcsigázott szellem éled újra, ha a vonzalmamat nem eltagadva megvigyázom majdani kincseim között az ottani létformát: a szilánkjait a pillanatok színének, a hangulatok forgácsát, soha meg nem fakuló és mégis patinás mázát a tengerparti viselkedés-mintáknak. Így jó élni. Így jó készülni, merni, akarni, álmodni és megvalósítani. Így jó úszni a sós vízben, és ezzel együtt a rekkenő nyári aratás idején csak így érdemes vizsgálni a Járás délibábját.

Ötven éve tanulok magyarul. Soha még nem sikerült pontosan kifejeznem, szabatosan, közérthetően megfogalmaznom, mi munkál bennem, amikor a hazámra gondolok. Öntudatlanul, sok homály révén sejtem az igazságot, de mint minden igazság, meddő vállalkozás egy szóban kifejteni. Bizonyos, teljesen meghódított a tenger és a száraz róna is. Furcsa kettősség ez, ám muszáj vállalni. Önmagának senki nem hazudozhat. Lépdelhet mellettem a gonosz kedély, sújthat átok, verhet az Isten, akár két kézzel meg bottal is: a magát áltató ember kínjától, önmarcangolásához képest aligha van olyan szenvedés, aminek a sajgása egyúttal ne lenne keserű fölismerés is. És ennek reménytelenségébe bele lehet pusztulni.

Viszont amikor a Kotori-öbölben az azúrkék, a Dél-Alföldön pedig a búza-sárga horizont látképe egyaránt ingerli a szemem, megnyugtat a tudat, hogy a csodák itt helyben vannak. Hogy nincsenek véletlenek, mert a csodákat áhítva előhívjuk és megéljük azokat. Összjátékban vagyunk az égi és a földi tüneményekkel. Együtt alkotjuk a kerek egészet. Ezt kell becsülni. A meglévőt, azt, ami van. Hisz az a boldogság, ha a folytonos gyűjtögetés helyett megálljuk, hogy nem keresünk tovább. Amikor a vannak tudunk örülni.    

NAPLÓ - 128.

  

Kotor
 60x80 cm

Az este Kotor sziklafalait festettem. Önkéntelenül vad, komplementer színeket használtam. Ibolyakéket tettem a narancsvöröshöz, és mivel a textúrával is a szikárságot akartam érzékeltetni, előbb az alapozó széles foltjaira, majd később az elfinomodó ecsetvonásokra spatulával kezdtem ziláltabb, nyughatatlanabb gesztusokat fölvinni.

Kevés dolog hat rám akkora döbbenettel, mint az öböl bugyrát szegélyező irdatlan karszthegyek látványa. Nem tudja megszokni a szemem. A Kotor fölé magasodó hegyormok a pátosz nélküli megtestesült monumentalitást hirdetik. Meredek, égbe nyúló cakkos, kopasz csúcsuk a tenger tükrében még hatalmasabbnak látszik.

Az öböl névadó városánál különösen mély a meder: a víz tompa, sötétkék, mintha a hagyományos itáliai kékhez valaki értő kézzel fekete tust is cseppentett volna. Csak a felhőket karcoló tarajos szirtek hóka ábrázata világítja meg a víztükör sötétjét, a keskeny parti sávban pedig a kőből rakott ház- és lépcsősorok, az árnyékba dugott sikátorokkal, templomokkal együtt belesimulnak a Lovćen meg a Vrmac mészköves oldalába. Az épített dolgok és a zord táj egymásba olvadása egyáltalán nem valami szemérmes viszonyt tükröz: a girbegörbe utcák ugyanolyan önérzetesen egyediek, mint a lezárt zsalugáterek mögött, a hűvös szobákba húzódó öböl lakók. Vajmi keveset tudok az ottaniak életéről, de egy sejtelem valahogy mégis él bennem, egy kép, ami azt láttatja, hogy a csontfehérre keményített slingelt függönyökön túl a kotori férfiak régi, faragott lábú konyhaasztaloknál ülnek, újság, vagy vastag falú vizespohár van a kezük ügyében, a zöldre pácolt fa polcokon dunsztosüvegekben tavalyi meggybefőttek sorakoznak, amott egy olívaolajos flaska, fölötte pedig haditengerész fotóját látni. A huzatra kaffogó kiterített ingek, lepedők között csontos, sovány, fekete ruhás, fekete kendős nő árnya imbolyog, egy macska kuporog a küszöbre tett rongypokrócon és a Szent Trifun katedrálisának harangkondulásakor galambok raja rebben föl az okkersárga tetőkről. Ez így lehetséges, szentül hiszem.

Nincs semmi mélabú vagy tragédia, de széles vidámság se a kotori kőházak között. Ez a méltóságteljes nihil zavarba hoz. A különlegességet általában könnyebb megörökíteni, az ünnepnek van arca, megfogható tartalma, értelme, szerepe és hangulata. Ám itt nincs nagyon mit megrajzolni. A hétfő szertartása után a kedd szertartása következik, és pont. Ráadásul az ottaniak éppen úgy éreznek, látnak, éppen akként lélegeznek, mozognak és tűnődnek, mint mi Bácskában. Csak a nyughatatlan vízfelület fölött táncikáló szél sós ízű, nem olyan sárga, tüdőt szúrón poros, mint Kishomok határában, amikor a Járás irányából fölkerekedő pusztai légörvény barlangó bokrok tucatjait űzi a tarlón napszállatnak, Szalatornya irányába.

Azért, mint minden ősi város, Kotor vára is őrzi a történelem szeszélyében fogant emlékeit. A szakállas pópák ma is szagos vízzel hűsitik homlokukat, mint Bizánc idejében, a kikötőben az árbocok árnya ugyanúgy megnyúlik alkonyatkor, mint a spanyol hódítók idején, évezredeken át egyformán szelídek és szilajok a hullámok, a vértől mélyebb vörös színű dalmát dingač bor is ugyanúgy loccsan az utcakőre, mint mikor még a Velencéből érkező herceg akart parancsokat osztogatni a helyieknek, és a  kotoriak szeme is pont úgy szűkül minden helytelen szóra, mint négyszáz éve, mikor a fennhéjazó, gonosz ultimátumot hozó török szultán követeit miszlikbe aprították, válaszképpen.
Nem, ez a város nem adja meg magát, sem az embernek, sem az időnek.
Ahol a líra ilyen erővel van jelen, ott csak az Ég akarata számít.

NAPLÓ - 112.

Épül a hacienda

Bizonyos dolgokhoz nincs már türelmem. Nem azért, mert arrogáns vagyok, hanem egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra, ahol már nem akarom az időmet olyan dolgokra pazarolni, amelyek elszomorítanak, vagy fájdalmat okoznak. Nincs türelmem az aljassággal párosuló cinizmushoz, a szélsőséges kritikához, és bármiféle rám erőszakolt elváráshoz. Már nem akarok olyanoknak megfelelni, akik nem kedvelnek engem, olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza.

A világra kíváncsi ember maradtam. Sok tapasztalat, csalódás, remény, győzelem és siker, nevetés és sírás, görcsölés és vagányság, nyughatatlanság és nyugalom színesítette eddigi életemet. Szeretem a különlegeset, az eltérőt, az egyedit. Sokszor vonzottak a nehéz helyzetek – ez a nagyon emberi tulajdonságom ma is munkál bennem.

Már rég megértettem, hogy az életem valóságát magam teremtem. Ez a legcélszerűbb és a legegyszerűbb is. Így nem vagyok a külvilág áldozata. Néha hálát adok a jobb napjaim végén. Néha megköszönöm azt is, ha jó órányira boldog vagyok. Volt már, hogy hálás voltam egy-egy velem megesett percért is. Mindenért, ami örömöt hozott.

Hallgatom a rádiót. A hajnali gazdaműsort, a déli harangszót, az esti mesét a gyerekeknek, olykor hírösszefoglalót, háttérműsorokat. Ha a heverőn elnyúlok, keresek egy jó filmet. Tegnapelőtt újra megnéztem az Isten veled, királyt, Nick Nolte főszereplésével.

Az 1989-ben készült dráma alig negyven éves mozi. Mégis, mintha egy másik univerzum értékítélete mentén forgatták volna. Nyoma sincs benne a mára világőrületté váló politikailag korrekt követelményrendszer kliséinek. A borneói dzsungelben a brit katona és a japán katona is az, ami. Ahogy a dajak fejvadászok és a néger híradós sem kívülről piszkált, liberális halenyvvel összeragasztott fogalmak szerint vannak ábrázolva. Mindazonáltal Learoyd, a botcsinálta király jelleme egy szépen komponált fejlődéstörténet. Könnyű megérteni, érdemes azonosulni vele. Több ilyen film kellene.

Ha már homályba vonják a szobát az alkonyi árnyak – elindulok. Sokat és jó szívvel gyalogolok. (Egyszer legalábbis egy jó nagyot gyalogoltam...) Járom a gyönyörű erdőt. Nem pont olyan erdőt, amilyenre vágyom, de most egyelőre ez van. Itt ültetett platánsorok, karfás padok és bicikliutak vannak a parkban. Éjjelre általában kiürül a Városliget. Olyankor eltűnnek a cincogó kerékpárok, a rikkancs színekbe öltözött futók, a családok harsány lármája elül, hazaviszik az összes pórázos kutyát, végre látni lehet a csillagokat, és az éjfekete sötétséget csak nagy ritkán hasítja ketté a menetrendszerűen elsuhanó 70-es trolibusz reflektorfénye.

Befekszem a virágok közé. Kikiricsek, itt-ott sárgállanak a gyöpön, kevés van belőlük.

Figyelek fölfelé és oldalt. Megfigyelem a szinkronicitásokat. A színeket. A hangokat. Ilyenkor azt gondolom, adok. Valakinek. És tudom, hogy valaki mástól majd én fogok kapni. Elfogadok. Odafordulok. A jelenben lenni törekszem, ugyanakkor tudom, hogy minden sejtésem egy szép napon át fog ülni a gyakorlatba.

Mert a nagyváros zsigereibe száműzve, a prézli színű kerületi kandeláberek fényén túl létezik egy másik világ is.

Ott lakom ezután, ahol utcanév sincs, nemhogy utcanévtábla. Csak úgy van vezetve, 1. dűlő, 5709-es parcella, a harmadik osztályba sorolt földterülettel. Rajta az erdőm, benne az otthonom, mögötte a földem. Talán legelő lesz majd, és a lovam fog ott futkározni. Talán beültetem mindenféle fával: hadd burjánzék kedvére a természet, nőjön a vadakác, sűrűsödjenek a füzesek, hadd vaduljanak tovább a diófáim, mogyoróim, manduláim, azzal a csilingelően cukor ízű körtefával, aminek szomszédságában félvad szilva és lilára váló ringló piroslik most. Fákat fogok ültetni, hogy még több erdei vadgalamb találjon fészket a közelemben. A mostani párocskának a padlástéri dolgozószobám ablakából rálátok a fészkére. Egy akácág villás tenyerén ring, alig kétméternyire az ablaktól. Három fiókájuk volt. Már röpképesek. A tolluk kékeszöldes színben ragyog. Remélem, ők is az erdőmben lelnek új otthonra.

Majd az ő fájuk alá ülök esténként. 

A szálakat szövik a párkák.
Néha már hallom, ahogy abrakol a ló, és átélem, ahogy a vizslám az ölembe teszi a fejét. Esti mesét mondok neki. Magamról fogok mesélni. Néz majd rám, és a mazsola színű szeme bogarában szeretet fog lobogni.

                         Pk

NAPLÓ - 111.

(Fotó: Puskás Károly)

Szép, sötétkék idő van kint.

Majdhogynem pirkad. Kissé kábán, lelkesedés nélkül figyelem.

Olyan ez a hajnal, mintha fuvola és zongora futamokat egyszerre hallanék, de külön-külön melódiával, ellenpontozott ritmus öreg hálóját rádobva a komponált befejezetlenségre. A taktusok hálója foszlányos ugyan, de még elég csomós, szövöttsége szívósan egybefüggő. Az ütemek kopognak.

Tartózkodó eleganciával érkezők ezek a percek. Mindegyike közönyös, akár a természet. Hűvös messzeségben lengi be őket a belülről fölneszelő melódia.

Előzménye is volt. Napok óta hallom. Volt, hogy az öntudatlanság mezsgyéjén, álomból visszazuhanva. Néha gyöngébben, alig sejlőn, néha – mint most – kifejezetten erősen: a zeneiség titkos módon figyeli a lenézett emberi létezésemet. Kísértenek a régi gondolataim, látszat és valóság rejtélye követi minden lépésemet. Mindeközben teszem a dolgom, noha szükségszerűnek, ám ésszerűtlen folyamatnak tartom az egészet. 

Figyelem az ablak sarkánál megremegő pókhálót, s csak a tapintásommal érzékelem a teret. Csukva a szem, de még így is ismereteket szállítanak az agyba az érzékek. Nincsenek szagtalan anyagok. A tegnapnak, az elmúlt éveknek mind-mind külön kódolt ízük, illatuk van. Most, hajnalok hajnalán száraz szénavirágot érzek, lilát, aranysárgát, szúrós szélű szirmok morzsáival, miközben egyedi és konkrét zörejek, hőmozgások tudósítanak, fektemben is kialakítják véleményemet, tisztaságérzetet adnak. Így szoktam meg.

A személyes tárgyaimmal és a megfoghatatlan dolgokkal közösen formáljuk azt, ami lennék. Szüntelenül újjárajzolódik a látható jelen, a vak jövő szövevényén új feslések lesznek, s a már egyszer látott, átlátott múlt a másik kezével integet felém. Ez nem valami fényes nagy mulatság. Nem fenomenális érzés. Mégis, ennek köszönhetően igyekszem magam által megmaradni, és nem hódolni a köznapok parancsainak. Ennek dacára megesik, eltévedek, pedig hát a paletta színeinek legfőbb ékessége vetül elém: akárhányszor választhatom. A nap bármelyik pillanata imádságos szemmel nézhető.

Fölöttem a plafon ege feszülő. Az épülő tanyámról kaptam képeket, a haciendáról. Tégla és gerenda nagy üggyel-bajjal hangolódnak össze, cserepek illeszkednek egymás mellé alázattal, zizeg a vadakác liget friss lombkoronája, hallom ríni a legelsőnek ébredő mezei pacsirtát, poros szél sziszegi be keserédes sóhajjal a meszeletlen zugokat, halkan feleselnek egymásnak a horogfa párok, tizennégy grádics a padlásföljáró, ami másnak csak ormótlan, szujos hágcsó. Nekem viszont belépő az ég alá.

A zene. Haloványan Grieg szvitjeire emlékeztet. A fülemben dunnyog, de tudom, nem ott szól. Az idő szívverése miatt van. Nincs valami egyhangúbb, mint a pirkadat előtt az ablakon meg-megvillanó kígyószemekként benéző csillagok némasága. Nincs agyarkodóbb érzés annál, mikor eszembe jut, sosem fogok többet találkozni a múlt esztendőimmel.

                Pk

NAPLÓ - 110.

Vasárnap. Tavasz van, tiszta és áttetsző a levegő. Az antennán megint a bak rigó. Nótájának pántlikája fonja be a reggelt. Póztalanul dacos, elragadóan kedves madaraim a rigók. Egy madár, amitől idegen minden megjátszott gesztus. Egész életében szegényen és szerényen élve űzi, hajtja a mesterségét, ártatlanul mászkál és danol a tüskös-bogos nagyvilágban. Hogy lehet ezért irigyelni!

Bennünket meg ízekre szednek a hírek, a napi tiszteletkörök. Folyton egymásba ütközünk, bukás és megfelelés közt lavírozunk, kilóra, centire, percre meg kalóriára mérik a teljesítményünket, mérlegelnek mint valami ringbe szálló öklözőt. Reggelente tükörbe nézünk, a saját apánk néz vissza ránk, kézenfekvő dolgok láttán sem próbálunk mást, szétbomlana a mozaik, amit rakunk eszméléstől elalvásig, s csak álmainkban fújja szét valamelyest a gondolatainkat a szellem csudája, a másik, az az éteri világ, ahol minden szabadabb, könnyedebb, de köznapi értelemben színpadképtelen és mindezzel együtt megfejthetetlen. Most jelentkeznek azok a fájdalmak, amelyek eddig megkíméltek volna bennünket? Lehet.

Mégis, kezd olyan érzésem lenni, ez a vírus mintha egyre inkább adna, ahelyett, hogy venne.

Mintha világosabb helyzetet teremtene. A dolgok megtisztulnak. Gyalul rajtunk a szorított helyzetünk. Kívül is, de a belső szemléletünkön meg végképp. Okosabbak vagyunk. Már el tudjuk dönteni, mi a rossz és mi a jó. A régen divatos hezitáló viszonylagosság „egyrészt és másrészt” toporgó cselekvéstelensége helyett ma itt van, ni, választanunk kell, gyorsan, precízen, visszacsinálhatatlanul: totális csőd, vagy túlélés. Ilyenkor a legegyszerűbben létezők is logikusan kezdenek érvelni, majdnem bölcsnek tűnnek. Mindezt egy parányi sejthalmaz érte el. Nem kellett hozzá tizenkét csapás, tűzeső, de még egy atombomba se.

Hamar észrevenni a változás igényét. Mindehhez le kell mondanunk egy csomó hiábavalóságról. Sokkal érzékletesebben kell majd eztán élnünk. A kényelmünk és a megmaradásunk tusája zajlik. Kétség sem fér hozzá, melyik lesz a nyerő.

Higgadtan selejtezek jómagam is. Mivel a sallangok elmaradnak, mert hetek óta inkább a fontos dolgok számítanak, így a régen csak sejlő képzeteim most erősebb kontúrral vannak kirajzolva, mint valaha. Tele vagyok tervekkel. Építkezek.

Nem tudom, honnét a késztetésem. Talán a bácskai sütős földeken élt ősök ösztönének kényszere hajt. Tenni akkor is, amikor minden más – például a menekülés is – jobb ötletnek tűnik. A moccanatlan kivárás helyett szakadatlanul formába muszáj önteni valamit. Téglát a téglára, vonalat a színekre és fordítva. Vagy mint most: szavakat pakolni egymás mellé. Rögtön fejest a lényegbe, hadd bomoljék ki minden, ahogy elrendeltetett.

Karámtény – egy ideje csak így hívom a bezártságot, ami mint tudjuk, nem jelent teljes elszigetelődést, vagyis csak az hiszi tragédiának a négy fal satuját, aki egyébként valószínűleg tavaly ilyenkor egy virágos mezőn sem sokkal jobb kedéllyel, karc nélküli jókedvvel élte volna meg a szabadságát. A karámtény csöndje sokakat zavar. Sokan érezték kikezdhetetlennek, tartós állapotnak a helyzetüket. Kétely, fájdalom, megszorítás, válság, szigor és úgy általában a régen feledett kötöttségek nélkül szerettek volna boldogulni, ami érthető. Csak az a bökkenő, hogy az efféle spekuláció, a komfort ilyen fokozata elég gyorsan leépíti az ember tudatát. A zökkenőmentes élet idiótákat eredményez. (Tanulság minderre egy csomó lottónyertes életútja. Vagy a multimilliárdos csemetéké, az irigyelt csillagoké, akik egy kádban, összeszurkált vénával végzik.)

Meglehet, riasztóan hangzik, de csak egy árnyalaton múlik, erős markolással össze tudjuk-e fogni azt, amik vagyunk. Az életünket.  

Tanácsot senkinek sem adnék. A magam útját járom, ahogy eddig, még ha olybá is tűnik, az ésszerűtlent szeretem. Építkezem, készül a tanya, a hacienda. A tető megújul, fölfalazzuk a régi kéményeket, hogy majd a nyitott kürtőkandalló füstje az ég felé szálljon, amikor a kovácsoltvas tűzrácson teás kancsó fog forrni. Hideg lesz már akkor. Túl leszünk sok mindenen. Véget érhet a szélütött idők korszaka. Nem lesz különbség a közel és a távol között. Jól fog esni a meleg tea.  

                                   Pk  

NAPLÓ - 107.

Róla szólok. A faluról.
Az én kis falum egyetlen utcájának a legelején feszület áll. 

Százegypár ember – ha – lakja. Mindenki mindenkit ismer. Még kóbor eb sincs arrafelé. A szabadon bóklászó kutyáknak is van gazdájuk, ahogy a gazdáknak van családjuk, házuk, kertjük, otthonuk.

A kis települést csak a nagyobb fölbontású, részletesebb térképek jegyzik.

Alig szerepel a híradásokban. Ritkán emlegetik a község határain kívül. Ha mégis: az odavalók szorgalmát dicsérik, vagy a falu körül található régészeti leletek kapcsán kerül szóba.
Igazából senki sem tudja, mekkora múlt van oda elhantolva.

Mindenesetre az biztos, egy középkori templom, meg egy szintén abból az érából származó temető maradványai rejlenek ott az anyaföldben. A falu déli peremét a Kispiacra kanyargó bekötőút súrolja. Keletről egy falatnyi Járás fércelődik össze vele, amit a zubogó vizű Slajc, a Tisza ártéri erdőjének méregzöld pántlikája varr el, párás, folyami szagokba burkolódzón. Délről egy jó vágtányira már Kanizsa háztetői látszanak. Mint vöröslő fűrészfogak harapnak bele az égboltba. Közülük is kitűnik a Kistemplom ezüst mutatóujja, meg a Nagytemplom bordó bádog tornyának keskeny tűje. Lóháton, toronyiránt megjárva, vagy húsz perc után, a Texas vendéglő sarkánál toppan először aszfalton a pata. Közel a város, mondom. Nincs semmi olyasmi, ami messze esne. Mitől is kéne messze lennie? Hisz a mindenség egésze mutatja magát azon a tájékon.

A világ legszebb helye az nekem. Nem véletlen – oda költözöm. Nem pont a faluba. Inkább mellé. Tanyára. Vadakác őrzi a falakat, a cserepek fölé diófa lombja borul, ölig érő fű veri föl az udvart. Nemsokára egy rókaverem lesz a szomszédom. Vadnyulakkal és őzekkel fogok komálni. Madarakat köszöntök majd a levegőben. De így van ez rendjén. Így, velük fog kerek lenni ez a történet. A házé is. Az enyém is.

Mikor mondom, hová pakolok, még most is azt hiszik viccelek. Pedig nem. Eszemben sincs. Nem kell ahhoz telitalálatos lottószelvény, hogy két hold földdel, pagonnyal, egy kicsiny, fehérre meszelt tanyácskát vegyen magának az ember Észak-Bácskában. Ha a házikó tetejébe mászok, körbe tekintek: itt ugyanaz és mégis más az élet. Hallatszik a szívhang, és a március elejei nedves föld feketén süpped be a látóhatár csíkja mögé, mintha a Zenta alá bukó napkorong akarna betakaródzni a zsendülő vetéssel, a dűlőutak mintázta rónasággal.

Gondom nem sok lesz. Majd írok, olvasok. Rajzolok, festek. Lesz egy otthoni, meg egy ünneplő kalapom. Az otthoniban mandulafákat fogok ültetni és letéglázom az istálló elejét. Vasárnaponként meg az ünneplőt teszem a fejemre, és ha fölnyergeltem elmegyek aznap világgá: ki a barátomhoz a kispiaci temetőbe. Aztán meg el Martonosra, disznótorost kóstolni. Estszállatkor ki fogok ülni a tetőre, a kékfestős nyugágyba. Onnét studírozom majd az égalját, a vándorló felhőcsíkokat, amik hol narancsvörösen izzanak, hol pedig könnyektől terhesen szomorkodnak. A napszakok minden pillanata egy-egy tanulság lesz ezután, amik – titokban ezt remélem – nem a tudat, hanem inkább az ösztön szintjén fognak értelmet nyerni. Ragyogás vesz majd körül. Eszmélés és felejtés.

A házikó sarkába seprőt teszek, kis lapáttal. Reggelente a köves teraszt nedves ronggyal fölmosom, meg a kutyaszőröket is muszáj lesz összetakarítani. Hatkor már kávéillat lengi be a nappalit, a szúnyoghálós ablakok ki lesznek tárva, szellőzésképpen: a legelőről begomolygó kamilla- és szénaszag tölti majd be a könyvespolcok rejtett zugait.  

Óriási festett, rajzolt képek néznek majd szerte a falakról arra, aki betér. Kék-fekete-fehér takarókon és ugyanilyen párnacihákon fog lobogni a kelő nap sugara. A kutyának csontot vetek, aztán kaszálok, ahol tegnap abbahagytam, és a harmatos fű egy darabig megőrzi majd a lábam nyomát.      

                          Pk

KÉT PÁRBAJOM TÖRTÉNETE

Ahogy egy történet, úgy szokott a párbaj is kezdődni. Előbb egy valaki, aztán kettő kell hozzá. És ha a harc elcsitultával bizonyosságot nyer a teremtett igazság, valószínűsíthető: a végén az is megmutatkozik.
Akkoriban történt velem, amikor még nem volt kedvem elbújni az élettől. Akkoriban az esőcsöppek még megtalálták a homlokomat, még lendületből ugrottam át a Sárga Árkot, hibátlanul süvöltöttem zendülőként az igazamat, miközben a semmit is képes voltam átölelni, és minden arra járó szellő megfújt. Akkoriban érzéki, érzékletes volt, amit kézzel foghattam. Rózsaszín sünkutyának láttam a bogáncsot, nyári estéken pedig meghallottam a hegedűszót a Tisza tükre fölött, míg a vízben a hold kinyalt ábrázata mosakodott. Álmodni sem kincsekről álmodtam, hanem – lecsupaszítva a metafizikai okoskodásoktól – csodálatosan egyszerű dolgokról. Vértezet nélküli éltem. Hajlékonyan, alkalmazkodón, ám egyúttal vadul, szikáran, igénytelenül, mint a kanális menti nádszál, mint egy harci ösvényén járó pőre indián. Nem is észleltem az időt, mert az idő örökkévalóságból volt. Azt hittem mindig így marad. Kétszer kellett párbajoznom, hogy ráébredjek: tévedtem. Nem is akárkik voltak az ellenfeleim. Először az ördöggel vívtam. Aztán kisvártatva magával az Istennel.

Párbaj az ördöggel

Hiába unszoltak, hogy maradjak: nekem mennem kellett. Tóthfaluban egy csoportos foglalkozáson vettem részt. Két nap után fölismerve és ráunva a pszichodráma és a közöttem lévő kacagtatóan gyászos kapcsolat értelmetlenségére, faképnél hagytam a társaságot. Különösebb gorombaság nélkül tettem be magam mögött a paplak ajtaját. Már szuroksötét estébe hajlott az idő. Tán október, vagy tán november lehetett. Azt bizonyosan tudom, hogy péntek volt. Meg tizenharmadika. Gyalog vágtam neki az útnak. Rögtön a falu szélén találva magamat arra a pókfonál dűlőútra fordultam, aminek irányába Oromhegyest sejtettem. Annak a dűlőútnak a rideg sötétszürke szalagja vitt vakon az őszi éjszakába. Nem én léptem rá, hanem a dűlő mászott oda a talpam alá. Egyre csak noszogatott bele, egyre mélyebbre, a lappangó ismeretlen körösztül-kasul irdalt szántásaiba. Csak az otthagyott kukoricaszár levelek száraz zörgése kísérte lépteimet, miközben a szutyok felhők között a tűpontnyi csillagok szenvtelen, szűkülő szemmel néztek odaföntről. Vállamra, a nyakam köré guzsalyasodott az éjszaka. Furcsa hangulat kísért. Elborult kedvem mögött is érezni véltem valami megmagyarázhatatlan feszültséget. Ma már pontosan tudom, ez volt az előjáték. A nyitány. Akkor lejtette el mellettem első, gonosz boszorkánytáncát a magány, mert az elkeskenyedett úton egy hirtelen érkező jegeces fuvallat a lábam előtt megkavarta az aszott kórók maradványait.  Bukdácsolva, meg-megállva, srégan-körösztben ütemtelenül zizegett el előttem egy barlangó. Finom csontok módjára zörögtek szikkadt tövisei. A rét korompalástjába burkolózva sunyin osont tova, mint gonosztevő, aki a Megfeszített tüskekoronáját viszi a hóna alatt. Jócskán a semmi közepén jártam. Körülöttem csönd, a falvak fénye elhalt. Éppen megbánni készültem, hogy nem a kivilágított aszfalton eredtem haza, amikor utamat állta valami. Feketéllő, moccanatlan, óriási, élő – valami. Egy zöldesen foszforeszkáló szempár nézett rám merőn. Megtorpantam. Hirtelen meghallottam a szívem dobogását, éreztem, mint kezd kidagadt nyaki ütőerem lüktetni. Az ördög egy hatalmas sötét kutya képében állt előttem. Bizonyos voltam benne, nem ereszt. Itt, a kútmély őszi éjszakai dűlőúton pirkadván csak vérnyomok, rongyos cafatok maradhatnak belőlem. Az ördög meg csak állt, és nézett. Nem morgott, nem mutatta a fogát. Szemének húgysárga tüze gonosz volt, pengeéles, alattomosan zord. Csak egy pillanatig várt, a tekintetével szinte azonnal támadott, mert a föllobbanó íriszében egyszerre megláttam magamat, s már döfte is belém a legkegyetlenebb életképeket, bizarr összevisszaságban. Részvétlen alapossággal szúrt. Egytől-egyig a jövendőmről szóltak azok a képek, s én szöges bottal böködött kígyóként vonaglottam attól a fájdalomtól, amit az a sátáni nézés látomása nyársalt belém. Láttam magamat. Az összes bekövetkező kudarcomat, hazugságaimat, sorrendben a majdani elkárhozásaimat, az egyedüllétet, a férfi-őrületet, a ruhátlanul viselt gyengeségeimet, megannyi csalódásomat, a hitevesztettséget, és akkor a hiábavalóság sajgása végighasított a lelkemen, szívszakadásig szökellt föl bennem a bizonytalanság rémülete, láttam a kivetettséget és az elszalasztott lehetőségek sokaságát, a tovatűnő reményeket, a hamut, az üszköket, a végzetet, az elsorvadását mindennek, ami miatt érdemes léteznem. Gyilkos csörte volt. Hangtalanul, tátott szájjal bámultam rá. Reszkettem. „Ha tovább mégy, ez lesz” – vágott végig rajtam irgalmatlan tekintetének pengéje – „Fordulj meg, eredj vissza. Még megteheted” – sugallta a nézése. Hullamerev percek múltak. Az ördög kivárt. Én pedig öntudatom határán egyet léptem előre. Aztán még egyet. Arra sem emlékszem, hogy került mögém az ördög, mikor kezdtem futni. Mint az elméjét veszejtett, hangtalan sikollyal szaladtam az őszi éjszakában, Oromhegyes irányába. Az eszelős iram végén levegő után kapkodva roskadtam térdre, amikor a távolban előparázslottak a falu fényei. Hidegek voltak azok a fények. Hideg, acelos tüzűek. Hideg tűzben fogantak, mint akkor és ott a lelkem.

Párbaj az Istennel

Kishomokon megraktuk az összes kosaramat cseresznyével. Ingyen volt, csak szedni kellett a fáról. Odafelé még a nyári nap meleg szalmaszálakkal cirógatta a zölden hintáló Járást, és a felhők pólyája mögött olyan kék volt az ég, mint az újszülöttek szeme. Aztán minden megváltozott. A púpozásig teli garabolyokat iparkodtam a biciklin elrendezni, mert váratlanul Bánát felől idő készülődött. A vihar előszele percek alatt erősen komorra piktorolta a látóhatárt. A veszedelem sötét falkája dagadt az ártéri erdők csíkja fölött, mikor a Kanizsára vivő dűlőútra kanyarodtam. Fújt a szembeszél, egyre taszított vissza. Dühöngtem, szidtam mindenkit és mindent. Zötyögtem a biciklin, nyögtek a fém eresztékek a túlsúly miatt. A csurdultig pakolt kosarak fonadéka nyikorgott, ám mindettől félelmetesebb hangként kísért a moraj, az odaáti hörgés. Ügyetlenül csellengve tekertem a pedált Kanizsa irányába, közben folyton kelet felé pislogtam, ahol már villantak az első mennykövek. Mind hangosabb csattanásokkal érkezett az égiháború. Nagy igyekezetem figyelmetlenné tett: egy traktor vájta, keményre száradt keréknyomba megakadt a drótszamaram első kereke, s én kosarastul, biciklistül elterültem a kaszvadt puszta közepén. Páni félelem fogott el. A tiszta, mosolygón piros cseresznyehalmazból tessék-lássék összekapartam, amit kapkodva bírtam. Lett is egy rakás poros, sziksóval hintett ütődött cseresznyém, de nem bántam. Csak hazajussak. Ám hiába pedáloztam kettőzött erővel: utolért a vihar. Mintha dézsából öntötték volna. Beletörődtem. Pillanatok alatt fölázott a dűlő. Káromkodva, csüdig cuppogva toltam a biciklit a jócskán megfogyott rakománnyal, amikor a legnagyobb kosaram megadta magát – leszakadt a füle. Megint szanaszét gurult minden! Ez már túl sok volt. Félrerúgtam a biciklit, fölmarkoltam amit értem, és tajtékzó időben tajtékzó haraggal, két kézzel dobálni kezdtem a cseresznyét a magasba, s üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért: „Nesze Isten! Nesze! Akkor egyél cseresznyét!” Röpült a villámló égboltnak és hullott alá a sok piros gyümölcs. Hajigáltam fölfelé, teljesen kivetkezve magamból. Vívtam reménytelen küzdelmemet az Istennel, aki láthatatlan maradt, mert akkoriban rajta kívül sok minden iránt vaknak bizonyultam. Tomboltak az elemek, tomboltam én, úgy őrjöngtem, hogy sistergett belőlem a harag. Aztán megfáradtam, ahogy a nekivadult idő is lassan elcsitult. Mint a vert sereg, átázva-fázva, üres garabolyokkal toltam a biciklit. A nyári napnál gőzölgő pocsolyákat kerülgettem. Holtfáradt voltam, és üres, megszomorodott, akár a kosaraim. A város peremére érve az első utca sarkán letámasztottam a biciklim, majd a fal mellé rogytam, és meredtem bután magam elé. Lógott még a gondolatom is. A nagy bánatban árnyék vetült rám. Az Istennek a lábait láttam meg először. Gumipapucs volt azokon és nagy, lecsempült, fekete keretes lábujjkörmei voltak. Emelvén fejemet végigmászott tekintetem a viseltes vászonnadrágja szárán, a madzaggal kötözött derekán, a kigombolt kockás ingjén. Ősz szőrszálak kunkorodtak a mellkasán. Az Isten fanyar vénember-szagot árasztott, mert egy borostás, kopaszodó kisöreg állt előttem. Ráncaira, inas nyakára, a cserzett bőrének a redőire finom por és izzadtság párája tapadt. A fülei elálltak. Lógott a göbös keze, a baljában ócska, piacra járó műbőr szatyrot tartott. Ráérős, tűnődő szemmel gusztált, mint akinek már nem sürgős, és én semmit sem tudtam neki mondani. Kutyorogtam előtte, megfogyott dicsőséggel, mire az Isten a táskájába nyúlt, kivett belőle egy almát, és a kezembe nyomta. Fogtam az almáját, ő pedig elkrosnyogott az alvégi kis házak tövében, mígnem egy kisköz sarkán befordulva örökre eltűnt a szemem elől.

A két eset túl régen történt. Aztán, szinte észrevétlen fölgyorsult az idő. Visszaemlékezni rájuk ma olyan érzést hagy maga után, mintha egy olvasott regényből kimaradt volna néhány nagyon fontos fejezet. A lapokat is kiszakította valaki, a kötözött ívek cérna férce szabadon lóg. Pótolhatatlan, ami odalett.
 

                                                                                             Pósa Károly

Kishomok

Tegnapi rajz. Kishomok, 40x30 cm, grafit, pasztell