Fotó: Siniša Gojkov Befagyott Tisza, Kanizsánál |
Józsi bácsit újraélesztik a toxikológián,
mert sokadszorra is beevett légyölő galócából. A 25. életmentő gombamérgezéses gyomormosása
nagyvizitjén mondja neki az orvosa:
-
Józsi bácsi, árulja
el: legalább finom a galóca-paprikás?
-
Jaj, doktor úr
dehogy, dehogy! Rettenetes!
-
De akkor az
Isten szerelmére Józsi bácsi, miért eszi azt minden hétvégén?!
-
Miért, miért?
Hát azért, mert szeretem!
Egy interjú alanyaként egyszerű és mégis
különleges kérdést kaptam. Elgondolkodtam-e már rajta, hogy másokkal együtt én
is külföldön próbálok szerencsét? Néztek rám, neonzölden pislogott a diktafon
üresjáratban. Az agyam dettó. Üresjáratban voltam, neonzöld nélkül. Ember és
ketyere várták a választ, ám engem úgy szíven talált a téma, hogy ott és akkor
alig bírtam megszólalni. Kellett egy üdvözlégynyi idő, míg összeszedelőzködtem,
majd ügyesen kivágtam magamat valami frappáns, közhelyes, semmicskén sekélyes beszéllyel,
hogy utána sietősen más téma farvizére navigáljam a diskurzust. Aztán vége lett
a szeánsznak. Ki-ki ment a dolgára. De nekem azóta is ez az egy kérdés iringál
az agyamban, s nem hagy nyugodalmat. Hogy elmentem volna-e? Elmennék-e?
Itten a józan ész, kontra csurig teli
szív párharcáról van szó, kérem szépen. Olyan vitáról, amit más helyett
magammal kell(ett) megvívnom, és bármennyire szeretném önzésileg azt hinni,
hogy csakis engem illet a választás minden öröme vagy balsikere, az az aggasztó
igazság, hogy immáron - jelen esetben - nem csak az én tyúkszaros, szerényke
életem a tét, hanem rajtam kívül legalább három, de inkább négy emberé függ
tőle – a családomé. A vállalásomé.
Amikor nincs más, olyankor szoktam
segítségül hívni a tiszta paraszti logikát. Common
sense. Az általában segít. Nagy mester a földet túró jámbor lélek. Tudja,
hogy a kapálás gyógyír a világ összes gondjára-bajára. Mégsem kapálnak azok, akiknek
orvosolniuk kéne a problémákat. Helyette inkább generálják azokat. Van minden
országban párezernyi hivatásos, akik izgalmi állapotban tartják a tömegeket. Az
őket eltartókat. Úgy kell csinálniuk, mintha. Ennek érdekében bizottságokba
tömörülnek, emelik a kezüket, fölkért és megfizetett szakértő mások által
megírt tervek fölött vitatkoznak, verik az asztalt a saját igazukat hangoztatva,
és legvégül, mivel minden szép dolognak vége van, mint a botnak, nem történik
semmi, azon kívül, hogy megszavazzák a bizottsági ülés következő időpontját. A
kukorica meg ott áll parlagon. Veri föl a gaz. Nem az a sok, az utcai plakátokról
bizalmasan mosolygó mandzsettás-nyakkendős gaz, hanem az igazi: a jobbik
szándékú. A gyomnövény.
Hallomásból tudom, sokan éppen emezek
miatt süttettek hamuba sült pogácsát. Vették a kalapjukat és alá’szolgája, majd
az utolsó oltsa le a villanyt alapon - lábbal szavaztak. Ez is egy szempont.
Állandó hivatkozási alapom, a jó Rejtő úr megírta: attól, hogy a süllyedő hajót
előbb a patkányok hagyják el, s legutoljára a kapitány, az meglehet csak annak
a bizonyítéka, hogy a patkányok minden hajólakótól sokkal intelligensebbek.
Tehát óvatosan címkézzünk, nehogy beverje az orrunkat az igazság ökle. Ezzel
együtt - igen, a lelépésnek óhatatlanul is van egy felemás íze. Az tudja
igazán, aki most is forgatja a szájában, aki naponta eszi az idegen kenyeret.
Lehet, vannak közöttük könnyedebb lelkűek, akik szabadságként, sikerként élik
meg a váltást. Hajrá. Jó nekik. Viszont én ismerek néhányat azok közül is,
akik, ha meg nem is bánták a Nagy Dobbantást, de legbelül érzik, átlátják a
helyzetüket. És amit látnak, az számukra csöppet sem örömteli. Persze a
csillogás az vakít. Egy ideig. Csak utána egyre sűrűbben csipás az ébredés,
szemüveg, szemcsöppek kellenek. A napba sem lehet sokáig büntetlenül bámulni.
Itt egy ország, megfogyva, kétévente egy
százalékos népességcsökkenéssel. Ehhez csapjuk hozzá az utóbbi esztendőkben
százezres nagyságrendben vándorbotot ragadókat, azokkal a naponta istenhozzádot
intőkkel, akik a környezetünkből ragadott ki a sorsuk, s akiknek jó része
kedves ismerősünk, szomszédunk, netán rokonunk, tehát magyar volt idáig, a déli
végeken. Jó okkal hiszem: sokuk most is vállaltan kuruc maradt labancföldön,
szittya hun Bristol kikötőjében, pörköltszaftot tunkoló kun ivadék Málta agávé
bokrai között, de végvári vitéz már nem lesz belőlük. Még akkor sem, ha például
Budapesten van az új otthona, egy másik Petőfi utcában lakik, Ópusztaszerre
viszi a csemetéit és túrós burekot eszik a családja, meg nosztalgiából minden
ünnepnapon csevapot, sok hagymával. Mégis. Ezt a zsoldtalanságot, a kiképzést,
és a napi kézitusát már nem szenvedhették. Némelyike hazajön, hazajár havonta,
kéthavonta, félévente, kinek milyen szolgálat jutott osztályrészül. Amikor
kezet szorítok velük, megül a vállunkon az összetartozás madara. Megérint a
tisztának tűnő tekintetük, ám mostanában – esküszöm, már előre félek tőle! - túlontúl
sokszor csapja meg az orromat egy idegen szag, amibe belesajdulok. Általában
férfiparfüm, vagy egy ismeretlen sampon szaga, édeskés aromája, és abban a
minutumban életszerűtlen, furcsa állapot dereng át rajtam, mintha teljesen ismeretlen
valakivel lenne muszáj paroláznom, mintha valaki régi ismerősre csak külcsínében
hasonlító állna előttem. És olyankor elönt a szomorúság.
(folytatása
következik)