AMERIKA VISSZAINTEGET - 1. rész*

Réges-régen, egy nem is olyan távoli Föld nevű planétán még sűrűbben voltak államférfiak, meg közönséges, rendes férfiak, vagyis azokban a boldog időkben, amikor a kuruckodó katolikus papok sem voltak restek pödrött bajuszt hordani, tudni való volt meddig terjed az erkölcs, és honnét kezdődik az erkölcstelenség.

Láthatóan ezzel ma már nem nagyon törődik senki.

Az ingerküszöbünk alant leledzik, eltemettetett, koporsó mélyen van. A szerényre kárhoztatott értékfelismerésünkkel halt el az a morális cezúra, amit hajdan szem előtt tartva tartást, értelmet, világos mondandót és igazolható tetteket rótt az európai férfitársadalom javára. (Azért csak a javára, mert akkor is voltak szar emberek, félreértés ne essék. De a férfiak zömének jelleme vállalható volt. Írtam róla a minap, miként történhet meg immáron, hogy köldöksérvig demokratikusan, szabadelvű kulimászba ragadtan, mocskolni enged a magyar tömegember egy fényes nappal, Budapesten szolgálatban lévő magyar rendőrnőt.)

Nem tudni hol csúsztunk el a moralitás jegén. Talán ott, hogy nincsenek etalonok. Nem csak az apa, a férfi, mint olyan szűnt meg az lenni, ami. Már „emberi arcunk” sincs. Minden félresiklott. A jelenlegi körülmények sem a helyzet javulását vetítik előre.

A sokáig önmagáról rózsaszínű példaképet festő Amerikai Egyesült Államokban meg pláne nem. Talán nem ördögtől való, ha vita nélkül letisztázzuk: az új világrend politikailag korrekt kiskátéja is a Nagy Sós Vízen túl lett kanonizálva. Ez gyűrűzött át a XX. századi Európába.

A pót-, és álcselekvés mindig kényelmesebb volt, mint a valósággal és a problémákkal való szembenézés. Azaz: a világ helyes látása. Hogy mindez hová vezetett az USÁ-ban?

Más egyéb hajmeresztő dolgok mellett gyakorlatilag heti rendszerességgel van egy tömeggyilkos lövöldözős akció náluk. A lelkileg toprongyok bemennek az iskolákba, és halomra lövik a diákokat. Miért a bevásárlóközpontokba meg a tanintézményekbe mennek be?

Mert ott van sokaság, és mert az ilyen elmebeteg akciókra odafigyelnek mások is, ezektől megriad a közvélemény. Éppen ebből a megfontolásból nem lenne hatékonyabb mondjuk a Harlemben, vagy valamelyik latin negyedben népirtani, mert a közép-nyugati protestáns fehér farmerek, az angolszász gyökerű középosztály világában az ilyesmi maximum hümmögő bólogatást váltana ki, sajtóvisszhangot aligha. Tehát nem történik semmi. Senki sem piszkálja meg, ugyan miért vannak ezek a rémtettek, miért bukkan fel hetente egy agyáról lelépett pszichopata. Á, még mit nem! Ezt vizsgálgatni: túl bonyolult lenne.

A valódi okok helyett reflexszerűen jön a pótlólagos vízgereblyézés. Felfegyverzik a tanárokat. Is. Meg a pedellust, meg a levélkézbesítőt, a metróvezetőt, a postást meg a mikiegereket, de még a majdnem kiirtott északi sájen indián törzseket is.

Ezen logika alapján gondolom majd az a sok, utcai posztos rendőr fog csöngetéskor a naplóba beírni, aztán órát tartani, lévén a revolverrel fölfegyverzett, remegő kezű cvikkeres matektanárokra innét kezdve kaland lesz vadászniuk, a szintúgy dum-dum sörétes puskával hadonászó megzakkant fiataloknak. Meg a nem fiataloknak is.

Elvégre attól nem lesz vietnámi veterán egyik professzor úrból sem, mert pisztolytáskát csatolnak az övére, és kinevezik Rambónak. Látszatmegoldás. Ötletnek meglehet jó lenne, ha az lenne, de nem az. Pedig nem ártana kitalálni végre valamit, a kollapszus előtt. Értelmes célokat, világos dolgokat kéne közvetíteni egy komplett társadalomnak, abbahagyva a szájtépést, félrelökni Hollywoodot, és a huszonnegyedik órában végre ember módra farkasszemet kellene nézni a lehetséges jövővel.

Aki akar, éljen tovább Genderisztánban. Váltogassa a nemét, mint a csigák. De a többség álljon be kőkeményen ebbe a civilizációs harcba, ami most zajlik. A jövőkép kontextusából jelenleg kisíbolt fogalmaknak kell újból érvényt szerezni. A nemzetnek, a hazának, a hitnek, a családnak, a férfi-nő tradicionális kapcsolatának, a nemzeti hagyományoknak, és még sorolhatnám.  

Mindazonáltal a fényességes jövőt illetően vannak aggodalmaim. Cseh Tamás már a kilencvenes évek elején a „varázstalanított” világról énekelt, és e „varázstalanodás” – ha lehet egyáltalán fájdalmasabbra nagyobbítani – csak fokozódott. Fotelpolgárság van, olvasó, közönség, értelmes vitapartner – nincs. Félműveltek oktatnak féligazságokat. Vakok között király a sok féleszű. Az oktatási intézményekben – úgy Amerikában, mint a szervilis Nyugat-Európában, ezzel együtt a még szervilisebb magyar felsőoktatási intézményekben – a szabadelvű hájjal megkent előadók révén életidegen, az egészséges életösztönökre nemet mondó, liberális ideológiai agymosás zajlik. Akik onnét kikerülnek (tisztelet a mindig lévő kivételeknek), ebben az őrületben fogant világrend(etlenség)nek a lelkes hívei lesznek. Jó esetben csak addig, amíg családot nem alapítanak. Amíg nem érzik a létfenntartásuk felelősségének a súlyát.

Aztán a zömük szépen feledi, és talán kicsit szégyelli majd a goás, hippis, kvázi balos-underground múltját, és belátják, hogy mégiscsak jobb, ha nem a Mad Max típusú filmek egyik epizodistájaként élik le az életüket, hanem vasárnapi piknik-kosarak között, térdükön lovagoltatott utódokkal.

Utódokkal, akikkel elvileg be kéne népesíteni a holnapot. Csakhogy ahhoz két dolog kell. Egy nő, és egy férfi. Utóbbiak pedig egyre furcsábban kezdenek viselkedni.

Magukat értelmesnek, felnőttnek, férfinak gondolók nem tudják mi a különbség a szakaszvezető és a szakaszparancsnok között, harckocsit kevernek harcjárművel, ahogy azt sem tudják meddig tiszthelyettes valaki és mitől lesz tiszt, mi a repeszálló és miért golyóálló a másik fajta mellény. Keverik a tüzérségi lövedéket a gránáttal, a csatahajót a hadihajóval, a vadászrepülőt a harci repülővel, bajonettet a rohamkéssel, a géppisztolyt a gépkarabéllyal és a géppuskával, mintha mindegy lenne, hogy gizike vagy gőzeke, a tengeri csata csúcspontja, vagy a csengeri tata púpcsontja. És ezek fenyegetnek negyvenöt kilós rendőrnőket. Nem mondom, hogy sikerült rácáfolniuk a nagykönyvben definiált „bunkó” sztereotípiájára.

(folyt. köv.)

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2018. május 5-én.

VALAMI ÁMERIKA

Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, 2017. január 20-án, csütörtökön*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)

Most, hogy közeleg a nagy nap, hírlik megint nem maradunk cirkusz nélkül. Szombaton Belgrádban feministák által összegründolt demonstráció készülődik. A harcias amazonok az össz szerb civil szervezetet khm… utcára hívták. Kicsit profánul hangzik, tudom, de mit csináljak, ha igaz? Vagyis, rosszul mondom. A szervezők természetesen csak a velük egy követ fújókat, az egy hullámhosszon csápolókat várják a csatába. Mindenek előtt az ilyen-olyan jogvédőket, a homoszexuális csoportok érdek-képviseleteit, a cigánysággal foglalkozó szervezeteket, a migráció támogatóit, a minden színskála zöld ügyéért élőket-halókat, a fehér, fekete, sárga és drapp emberek egyenjogúságáért aggódókat, a média munkatársait, a baloldali szakszervezetek tagságát, és általában azokat a polgárokat, akik lelkesednek a szabadelvű nézeteikről elhíresült mozgalmak célkitűzéseiért.

Szabadosság, testiség, egyen-lőrés elvtársnők!

A megmozdulás címe is telitalálat: Nők menete a fasizmus ellen… (Ženski marš protiv fašizma) A legbájosabb mindebben, hogy a lázadozó hölgyek által összetrombitált kompánia nem holmi háztáji, „intimus privát”, kisüsti szerb fasizmus miatt fog ágálni, hanem – olvasva itt erősebben szorítottam a székem karfáját – az amerikai fasizmus ellen! Ugyanis 2017-ben már ilyesmi is van, és veszélyes, és tüntizni muszáj, és nehogymá’.

Pestiesen szólva: nem semmi. Még alszunk néhányat, aztán itt egy vadonatúj D-Day. Ezek a nőnemű deszantosok Normandia után a Knez Mihajlovan megint a vérüket akarnák ontani az amúgy jelentéktelen, elhibázott sikerként elkönyvelt, és kicsit homokos Obama-partszakaszért… Hát: No pasaran elvtársnők! Az elképedéstől nagyra tátott szánkra tolul a kacaj.

Nevesítve: a sikítófrász az USA éppen beiktatandó új elnöke ellen dagad. Merthogy a szerbiai asszonypajtások úgy döntöttek, szolidárisak lesznek az amerikai nőkkel. (Sestro & Sisters. I think this is the beginning of a beautiful friendship.)

Mint köztudott, január 21-én a Nagy Vízen Túl elszabadul a pokol. Donad Trump beiktatását követően Vladimir Putyin fogja kézi vezérléssel az USA népét egzecírozni, nem iható többé viszki, csak vizespohárnyi vodka, olyan se lesz, aki belelovagol a hollywoodi naplementébe, Orbán Viktor a Fehér Ház gyepén zsebre dugott kézzel fogja kirugdalni a rózsaszínű árvácskákat, sosem kerül nyilvánosságra ki ölte meg a Holt-tengert, és Meryl Streep is elteheti a száját a nagy filmszerepektől, felnőtt-pelenkában végzi a díva, mint a szíve csücske, a csúfos vereségébe belebetegedő inkontinencia  inkompetencia nagyasszonya. Atyaúristen mi következhet még!

Álmomban sem hittem volna, hogy eljön az idő, amikor Belgrádból lesz muszáj aggódni a baráti USA hogylétéért. Az is megérne egy misét, hogy olyanok szponzorálják ezeket a csődületeket, akik jobb helyeken, normálisabb országokban krumplit se válogathatnának, ha nem akarnának a népek folyton folyvást csak rohadt krumplit enni. Mégis: nálunk, meg odaát is működtetik a liberális rettegdét. Hogyhogy nem – alanyokat, védenceket, ápoltakat mindig találnak hozzá.

A félreértések elkerülése végett: a hivatalból rettegőknek, a kínjukban hiperaktív közszereplőknek nem föltétlen Donad Trumppal, a sokat szidott ellenfeleikkel, még csak nem is Orbánnal, illetve a magyarokkal van bajuk. A mára levitézlett szabadelvű ideológia immáron a gyakorlatban is bizonyítottan, kimutathatóan, a nácik – kisebb mértékben a régi kommunisták – kiválasztott módszereit, technológiáit, kommunikációs paneljeit használja.

Ellentmondást nem tűrő módon azt állítják magukról, hogy ők a szabadság, a progresszió, a művészet, a tudomány, a haladás. Ők a megtestesült modernitás. Szerintük csak ők tudják és értik a világot, meg a mindenség folyamatait.

Az a tény, hogy a valóság nem hajlandó idomulni az elképzeléseikhez, csak azért van, mert az emberek nem eléggé érettek…

Igen. Nem nőttünk még föl a feladatokhoz, szemben a kiválasztottakkal, akik helyettünk is felelősséget viselnek, éjt-nappallá téve pozíciót, vezető szerepet vállalva gondoskodnak szegények arról, hogy az univerzum mindig az őáltaluk toldozott-foldozott ideológia mentén valahogy megmaradjon.

Így történhetett meg, hogy a dolgozó, egyszerű, békességet és nyugalmat vágyó  emberek széles tömegei helyett Szerbiában és az ex-jugoszláv utódállamokban a régi, jugoszláv, titoista időkben szocializálódott elit új célcsoportja a hozzájuk hasonlóan félhülye, de ambiciózus, a helyét, az identitását nem találó fiatal értelmiségi – zömmel bölcsész – lett.  Az ő szívük kiadó volt. A lelküket könnyedén megnyerték a gender-ideológiával, a migráns-simogatással, a végtelenített integrációs modulokkal, a kóbor kutyák szeretgetésétől kezdve az atomenergia elutasításán keresztül a veszett neohippi életszemléletig. A küldetéstudatukba belekergültek listája hosszasan sorolható lenne.

Az sem titok ma már, hogy az ilyen tömörülések, közösségi oldalakon szerveződő csoportok, civilként föltüntetett, valójában politikailag motivált társaságok a hangzatos szlogenek mögé bújva, ám mindenféle tartalom, tagság, statútum nélkül hovatovább szoftveresen készülnek. Megvan a fröccsöntött műanyag minta. Rárakják a pár milliméternyi demokratikus púdert, indítás képen pár nagyon jól hangzó vezérgondolatot szajkóznak a médiában, és ha netán lankadófélben a revolúció buzgalma, jól bevált, borítékolhatóan balhés megmozdulást szerveznek, hátha elsírhatja a szájuk, hogy Szerbiában verik a négereket, Koszovó meg Amerika elidegeníthetetlen része. Vagy fordítva.

Ennek az egész liberális vircsaftnak kicsit amolyan „álmodjkirálylány” íze van. Csuda-e ha egyre többen nem kérünk belőle még egy tányérral? Mindazonáltal én velük szemben is megengedő vagyok. Megértem, ha valaki még szimpatizál velük. Nem titok: családi okok, meg egyebek miatt, én is szimpatizálok az értelmi fogyatékosokkal. Kivéve akkor, ha ők akarnak döntési pozícióba kerülni, ha azon igyekeznek, hogy a saját érdekeik szerint instruáljanak engem, vagy ha netán azért kapadoznának, hogy rajtuk múljon egy egész ország sorsa.

TÉL TÁBORNOK PARANCSA

A kemencénk, kívülről

Évtizedek óta rombolják a gyerekszobánkat. Hiszen köztudott, az emberiség kulturális bölcsője valójában a Közel-Keleten ringott, azon a szerencsés klímájú vidéken volt lehetőség a gabona termesztéséből kifolyólag többletet előállítani, és erre önszerveződő közösséget, úgynevezett társadalmat, vagyis civilizációt építeni. Történt mindez sok-sok évezreddel ezelőtt. Miként az ember, mint alakuló, folyamatosan fejlődő lény, úgy az emberiség is bejárta a maga érésének útját. Évezredek alatt változott. Felnőttként már nem ugyanabban a közegben érzi jól magát, mint csecsemőként. Az emberi műveltség súlypontja már nem ott van, ahol a korai ókorban. A fehér emberé zömmel itt – Európában. Merem remélni: ez nem rasszizmus, mert ez tény. Innét, az Ókontinensről indult világhódító útjára a legújabb korokat átható nyugatos civilizáció, ami immáron meghatározza szerte a világot. Vagyis majdnem. Az európai ember munkamorálja, értékrendje, a szokásai elterjedtek, mert valami olyasmit szavatoltak, ami kecsegtette, ösztönözte a másmilyen szokásjogú társadalmakat is azok – sokszor teljes, de legalább részleges – átvételére. Egy banális példa: a nyakkendő viselete. A fogyasztási szokások. Gasztrokultúra. Vagy a női nemmel kapcsolatos íratlan illemkódex reguláinak meghonosodása. Ezek sokszor olyan kulturális miliőben is megfogantak, ahol a hagyományok, az ottani civilizációs normák kereteit feszegették. Mégis.   

Ennek a vezető szerepkörnek a megfejtése az európai időjárásban keresendő. Aktuális: leginkább a zord teleknek köszönhető. Nem állítom, senki értelmes ember nem mondaná, hogy a kontinensünket uraló telek miatt lettünk gondolkodó(bb) emberek. Én csak azt vélem, abban vagyok biztos, hogy az európai ember mentalitását, gondolkodásmódját, életvitelét a mérsékelt égöv évszakainak változása nagymértékben, ha nem döntően, végletesen, és mindannyiunk erényére befolyásolta – befolyásolja a mai napig. A kulcs egyébként nem a tél és a nyár, hanem az évszakok váltakozásában rejlik. A ciklikusságban. Azaz abban, hogy mindig tervezni kell, előre muszáj gondolkodni. Ha csak a hideg időnek lenne ilyen szellemileg, értelmileg nevelő hatása, akkor ezen az alapon minden eszkimó egyben Nobel-díjas kutató, világhírű tudós lenne. De nem erről van szó. Az előre látás, a megtervezettség, a kiszámítható jövő iránti igényesség vezette, vezeti az európai szellemet. Emiatt van naptárunk, emiatt tanultunk meg számolni, emiatt figyeljük a csillagokat, még ha a kezdeti ötlet délkeletről is származott.

Emiatt tervezünk előre.

A trópusukon élő népekre – nem mondom, hogy egyáltalán nem – csak kevésbé jellemző ez az összeszedett tervezettség. Közeli példaként, tényleg csak a minta, a modellezés kedvéért hadd említsem az Európában idestova hatszáz éve élő cigányságot. A lovári nyelvben cselekvő jövőidő sincs.
Egy másik elgondolkodtató dolog: vajon miért van a fehér férfiaknak gyűjtőszenvedélyük?
Miért gyűjtenek bélyeget, ásványokat, lemezeket, régiségeket? Miért fektetjük gyakran a megspórolt pénzünket kortárs festményekbe,  műtárgyakba, értékállónak tűnő ingóságokba?
Miért rakjuk a pénzünket takarékpénztárba, nyugdíjalapba? Miért kötünk élet- és féltucat másmilyen biztosítást, amit aztán hosszú éveken keresztül havonta fizetgetünk?

Miért halmozunk a polcra élelmiszert, konzerveket? Miért van minden valamire való férfiembernek szerszámkészlete, kisgépei, felszerelése, bütykölésre alkalmas kis műhelye, meg tízszer annyi ruhája, mint amennyit egyszerre fel tud venni?
Tetszik vagy sem, ez nem a fölsőbbrendűség bizonyítéka, hanem inkább azé, hogy mivel minden élőlény a környezetéhez alkalmazkodik, mert ott érzi jól magát, és mivel a fehér ember civilizációja mérsékelt égövbe való, itt fogant, ahol rendes tél és rendes nyár van: ezért erre alakította ki életvitelét, szokásait, hagyományát, hajlékát, munkamódszereit, ruházatát stb.

Ez irányítja az életét. Így tervezi a munkahelyi időbeosztásától a szabadidején, a tanulmányai szemeszterein, a privát maszekján keresztül a családi programokon, a hétvégi találkozásokon, a kerti partijain át gyakorlatilag – mindenét.
Itt működik a szelekció. Az európai ember nem azért tűnik a XXI. századi közvélekedésben talpraesettebbnek, intelligensebbnek, alkotóbbnak, szorgalmasabbnak, előrelátóbb, tevékenyebbnek – a vele egyébként egyenértékű feketénél, barnánál – mert fajilag magasabban kvalifikált lenne. Nem. Prózaibbak az okok: a már említett, és időnként méltatlanul sokat szidott éghajlati tényezők, a kényszerítő körülmények hatására.
Az elmúlt százezer év alatt ugyanis az európai emberek közül az, aki nem tudott előre gondolkozni és technikailag nem tudta megoldani önmagának és a családjának a téli ellátmányát – parasztosan: logisztikáját – azt a csapadékos, hűlő ősz után beköszöntő fagyok rövid úton elintézték. Következésképpen működött egy erős szelekció.
(A négerek gyorsabban futnak, mert ott nem a zegernye idő selejtez, hanem az oroszlán. Viccelek. Muszáj szólni, mert lefogadom, hogy már ma reggel is ugrásra kész a nácitalanító demokrata kommandó, osztakkó' dokumentálja valamelyik buzgalmában szegény hülye a félreérthető mondataimat. Emiatt patikamérlegen eszme-futtatok, egybefűzve, leírva. A hideg levest megfújja mostanában az ember, a politikailag korrekt gondolarendőrség miatt.)
Szóval, ha itt nálunk, Bácskában nem volna fogcsikorgató erős, fagyos tél, nemcsak, a madárpókok, a fekete mambák, és a malária kórokozó szúnyogjai szaporodnának el, sok más egzotikus, de borzalmas halált hozó nyavalyával együtt, hanem – a nyakamat teszem rá! – a hajléktalanok is. Az utcakép egykettőre Bangladeshez válna hasonlatossá. (Részletkérdés, ne feszegessük, hogy más-más okokból Szerbiában lassan így is, úgy is bangladesi szinten leszünk.)

Ismerős a dokumentumfilmekből? Nézzünk szét például a trópusi klímájú Indiában, vagy Afrika bármelyik csücskében! Egymás hegyén-hátán, az utcán élnek olyan emberek, akik se dolgozni, se igyekezni nem akarnak. Az okosabbja ráfogja, hogy meditál, de bizony a nagy többség naphosszat csak punnyad a saját húgyában. Azt eszik, ami leesik a kivi cserjéről, ami odagurul elébük a baobafáról, ami lepottyan az eldöcögő taligáról,  néha meg amit ott hagy az éppen arrafelé bóklászó nagyon tisztelt szent tehén... Időnként, unalmukban kipiszkálják a lábujjaik közé berakódott koszt, és birkatürelemmel várják tovább, hogy mennyből az angyal módjára csomagot hozzon a vörösköröszt, vagy a vörös félhold, vagy bárki, aki a humánum diktálta segélyezésre fölesküdött.  

Ez Európában nincs. Itt – jobb helyeken – mindent takarít a tél. Ha nem fűtenénk, nem lenne pluszmunka a napi túlélésért, csak azért nem süllyednénk vissza a kereket sem ismerők szintjére, mert az evolúció rükvercben se gyors. Viszont az nagy biztonsággal kijelenthető, hogy sokkal előbb tönkremenne, szétzüllene, használhatatlanná válna a jóléti társadalom, és a jól-rosszul, de valamelyest működő szociális védőháló.  Amit – teszem hozzá – ennyi idő után, ma már láthatóan, sajnos elirigyeltek Európától olyanok, akik a saját kertjüket sem hajlandóak gondozni, a szemetüket összeszedni, normális környezetet teremteni, nemhogy életképes társadalmat kialakítani, majd azt önerőből működtetni. 

Ezeknek a tömegeknek a szemében a magatehetetlen Ókontinens csupán egy fejőstehén.

Ne legyenek vérmes illúzióink. 

Miután kifejték a tehenet, le is akarják majd vágni.

A kemencénk,belülről

                                                                                                        Pósa Károly

A NEVEM SENKI

Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, 2017. január 5-én, csütörtökön*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)

 

Nem újévi poénnak szánnám, ám mivel ilyen egylyukú, monofázison működő, őszinte ember vagyok, itt az ideje bevallanom, hogy 2017 legelején is tovább folytatom a tavaly megkezdett bűnözői múltamat.

Kísérletezek. Saját magamnak vagyok a tesztalanya.

Ez egy viszonylag nagyobb rizikófaktorú társadalom-szociológiai, vagy inkább szociálantropológiai próba. Viszont amikor a premisszái alapján egyszer sikerül levonnom a tanulságokat, lesz rá esélyem, hogy a nevemet ha nem is Samuel P. Huntingtonéval, de legalább a Szemölcs sógoréval együtt emlegetik majd.

Én vagyok a kísérlet ötletgazdája meg a kivitelezője. Velejárója a bűnözői magatartás. Ennek okán, a saját bőrömön tapasztalom, hogy még Szerbiában sem könnyű gengszterként élni. Idestova szeptember óta, tehát immáron szűk négy hónapja számítok törvényen kívülinek. A társadalom peremén vegetálok, amolyan kötélrevaló bitangként eszem a kitaszítottak keserű kenyerét. Negyvenhat év alatt ide küzdöttem alá magamat. Még majd igaza lesz az óvónénimnek, aki ha jól emlékszem életemben először titulált akasztófavirágnak. Noha kantáros kölyökkorom óta töméntelen víz lefolyt a Tiszán, és a pályafutásom során neveztek sok mindennek, a békesség kedvéért most inkább nem fognék bele a fölsorolásba, pedig jó kis jelzős szerkezeteket kaptam a fejemhez. (Szegény Bözse néne se érte meg a rajtam beteljesedő jóslatát.)

Deklasszált elemként tehát félillegalitásban létezek. Szeptember 17-e óta nincs igazolványom. Lejárt. Papírok nélküli senki a nevem. Ha netán elkapnának, közigazgatásilag egy másik bolygóra lesznek kénytelenek deportálni.

A régi igazolványomat azért őrizgetem. Ragaszkodó típus lévén nekem nem megy az elengedés művészete. Majdnem bordó színű a könyvecske, kicsit hóka a random alkalmankénti mosások miatt, ám vitézül kibírt velem tizenvalahány évet. Párszor elhagytam, nem mondom, volt a kapcsolatunkban hullámvölgy. Mégis: többet volt a farzsebemben mint bármelyik százdináros. Ha visszagondolok, egyszer fél évig nem láttuk egymást, már úgy tűnt, hogy le kell cseréljem másikra, mire nagy nehezen rábukkantam az esküvői öltönyöm zakózsebében. Az volt a legutolsó hely, ahol kerestem. Ne firtassuk miként került oda, meg azt se, mikor és hányszor akasztottam le a vállfáról az esküvői gúnyámat. Az én személyazonossági okmányom velem együtt gyűrődött. Közös élményeink révén szaporodtak a ráncaink, koptunk egy akaraton, itt-ott fölfeslettünk, bele is szakadtunk a mindennapokba. Tavaly ért a hír, hogy a jó öreg papír alapú legitimációm elavult. Muszáj lesz műanyag kártyára cserélni. Der Mensch denkt – Gott lenkt*, gondoltam, és régi szokásomhoz híven sokadszorra is a bölcsebbik énemre hallgattam. Ami – mint mindig – most is arra ösztönzött, hogy ne csináljak semmit. Minden úgy jó, ahogy van. Kár idegeskedni.  

Nem mondom, szeptember vége felé, egy-egy túlbuzgó járőr miatt előfordult néhányszor, hogy bizonytalan pillanatokig majdnem megbántam a személyi okmányomat illető ügyem halogatását, de hál’Istennek ismertek a rendőrök. Igaz, akkoriban muszáj volt anyagi áldozatot hoznom egy új, kínai boltos biciklilámpáért. Vis maior. Van az a pénz, amiért hadd korpásodjék a haj!

Viszont érvényes igazolványom nincs.

Kész kalandtúra így az élet Szerbiában! Mit Szerbiában! Hisz az információ alapú XXI. század már a javában tart! Okmány, igazolvány nélkül gyakorlatilag nulla az esélye, hogy bárhol komolyan vegyenek.

Hiába magyaráznám a közegnek, hogy közel félszáz éve itt élek a szülővárosomban. Ismerek minden fát, csemete kora óta. Engem is ismer mindenki. Ez néha jó, máskor kénytelen vagyok Zentán sörözni. A katolikus parókia nagykönyvében másfél száz évre visszamenőleg cikornyáznak az őseim nevei, a vasúton túl meg ott kopnak a kőbe vésett sírfölirataink. A Budzsákban elég öregapám nevét kiejtenem, a kóbor kutyák már szaladnak előlem, tudván, hogy sintérivadék vagyok. Mutassam meg melyik járdán tanultam meg biciklizni? Hol csókoltam először, és melyik sarkon törték be az orromat? Hiába való erőlködés lenne. A papír. Azt kérik. Tőlem. És feketére büntetnek, ha nem tudom igazolni magamat.

Másokat nem. Pillanatnyilag Szerbiában, meg szerte Európában százezrek, milliók kóvályognak mindenféle úti okmány nélkül. Csupa január elsején született szerencsés flótások, Isten Allah éltesse őket sokáig, hogy fülük érjen le bokáig. Nekik szabad Horgos, Szabadka központjában életvitelszerűen táborozniuk. Ha én vizelnék napi rendszerességgel oldalba egy villanykarót, előbb-utóbb megbírságolnának. Őket nem. Hisz két kontinensen átmenekültek már a mennyország irányába. Ennek dacára árki megerősítheti a tapasztalatomat: a mai számítógépes érában a bennünket sújtó bürokratikus identifikáció babérja nemhogy terem – burjánzik. Mégsem félek az igazságszolgáltatás haragjától. Ha lesújtana rám a szerbiai törvények p(h)allosa, csak vonogatnám a vállamat és hivatkoznék másokra. Egy átlag állampolgárra. Akinek föltehetően odahaza fiókszámra vannak különféle okmányok.

Bármelyikkel azonosíthatóak vagyunk.

Magyar- és közönséges igazolvány. Útlevél. Én csak szerbiaival villoghatok, de sokak már odaátit is használnak. Szintúgy a hazai meg a szentkoronás jogosítványt, a kétlaki lakcímkártyával dettó. Régi diákigazolvány, buszbérlet, a gyerekek szeme elől gondosan elrejtett egyetemi leckekönyv. Autókönyv. Katonakönyv. Munkakönyv. Betegkönyv. Bankkártya. Véradó-könyvecske. Tagsági könyv az éppen aktuális párt emblémájával. Örökös tagsági flepni a fociklubba, az olvasói körbe, a dalárdába, a civil szervezetbe. Cserkész kiskönyv. Egyházi adókönyv. Névre szóló fürdőbérlet, szauna nélkül. Igazolás arról, hogy büntetlen az előélet, a hátlapján friss pecséttel másik igazolás a priusz elévüléséről. Feneketlen okirat a nyelvvizsgáról. Lakhely elhagyási parancs. Kutyaoltó-könyvecske. Halotti bizonylat.

Minek ide igazolvány?
Még néhány év, és úgyis azonosító chipet kapunk a bőrünk alá.

*A vasalt tarkójú kurucok kedvéért: Ember tervez, Isten végez.     

 

HOTEL SZERBIA

Mi, vajdasági magyarok egyes szélsőségesebb államalkotó polgártársaink szerint csak jöttmentek vagyunk a szülőföldünkön. Turistának számítunk. Pár száz évig ugyan mi voltunk a főbérlők, későbbiekben a szállásadóik – a jó nevű, magyarbarátságáról közismert Habsburg dinasztia meg a szálláscsinálóik –, de azóta sok tetemet levitt a víz a Dunán meg a Tiszán. Történt ez-az. Közel egy évszázada a kies „Szerbiában” vagyunk elkvártélyozva, ami az összes balkáni hotelhoz képest némileg ugyan lepukkantabb, viszont egyre szellősebb, lakályosabb: manapság sorra ürülnek az apartmanjai. A keleti szárny már alig lakott, a délibe meg csupa gyanús elem fészkel. Ott sok a csetepaté. A múltkor fölpofoztak egy pincért, mert véletlenül disznóhúst szervírozott. Noha szállodánk csupán egy csillagos, ám az még mindig ötágú és vörös. Sarló-kalapács is volt mellette, aztán koronát akartak ráfesteni. Akárhogy igyekeztek, a kétfejű sasos-koronás címeren mostanáig átüt a sarló meg a kalapács. 

Minálunk a hotel északi szárnyában mindig béke és nyugalom honolt. A szobáink szőnyege zöld, kék a plafon, sárgák a folyosók. Eleinte nemigen tudtak velünk mit kezdeni: csöndösek voltunk, meghúztuk magunkat, szoktuk az új körülményeket. Mivel sosem reklamáltunk, egy idő után az alagsorba kerültünk. Jobbára békén is hagytak bennünket. Először csak az ügyesebbjét osztották be szobaszervizesnek, londinernek, takarító személyzetnek, majd szép lassacskán mindannyiunknak találtak munkát. Ki az illemhelyeket pucolta, ki pedig a konyhán mosogatott. Főszakács soha nem vált egyikünkből se, mert tartottuk magunkat a mondáshoz: amit főztetek – egyétek! Hát, ilyetén akadtak szomorú emlékű, odakozmált vacsorák, selejtes menük, pocsékra sikerült fő fogások, amiket sűrűn-sűrűn a mi torkunkon is le akartak tuszkolni. Vagy huszonöt éve például vidám zenés lakomának indult egy összejövetel, és a végén halotti tor lett belőle. Sok véres hússal. Hiába. A szállodát működtetőknek nem erősségük a társas estek ételméreg nélküli szervezése. Ugyanebből a megfontolásból még fizetőpincér sem lehetett egyikünkből sem, nemhogy a szálloda igazgatóbizottságába bizalmat kaptunk volna. Nem értünk a pénzhez, a bevételhez – mondták. Mi meg elhittük. A koszt-kvártély fejében eleinte csak dolgoznunk kellett. Aztán kitalálták, hogy huzamosabban ott időző vendégekként fizessünk is a szállodai díjakat. Zokszó nélkül tejeltünk. Elvégre, az alagsorból igazán nem láthattuk át a hotel helyzetét. Pedig a romlás jelei hamar megmutatkoztak. Többször előfordult például, hogy az éppen megválasztott szállodaigazgató tőlünk kért kölcsön. Amolyan előleg gyanánt. Ha netán berzenkedtünk, követeltük a panaszkönyvet, hogy nekünk sincs miből: erőszakkal rekvirálták el az ingóságainkat. Kell az újjáépítésre, harsogták a hotel hangszórói. Néhány szerencsés, akinek kilépő flepnije volt (füvet nyírattak velük) és sikerült kívülről is megszemlélnie a Hotel „Szerbia” állagát, elkezdte híresztelni a baljós jeleket. Potyog a vakolat, fölvizesedtek a falak, beázik a tető és az áramellátástól kezdve a fűtési rendszerig minden ósdi, elavult. Ez a hotel nem életképes. Esik szét az egész – suttogott a terjedő propaganda. „Csak a legfölső szint működik. Ott vadonatúj a berendezés, télen is trópusi a meleg, nyáron meg jégbe hűtött pezsgő járja, és minden éjjel megy a buli, habfürdővel.” Állítólag az igazgatóbizottság tagjai, meg néhány VIP vendég kedvéért tartják fönt a mai napig a komplexumot. Egyik magyar vendég, aki a könyvelőségen dolgozik (bérszámfejt) megdöbbenve tapasztalta, hogy jó ideje az odafönti irdatlan cechet is rendre az alagsorban lakókra számlázzák. Fizetjük a kaviárt, az énekesnőket, a rúdtáncos lányokat, és ládaszám a drága viszkit. Mindeközben a hotel zárt láncú tévéjén főadásban látjuk, hogy a direktorunk a könnyeivel küszködve a szálloda személyzetétől és szálló vendégeitől több türelmet, megértést és szolidaritást kér. All inclusive lesz minden hamarosan, ígérgeti. Ehelyett azt tapasztaljuk, hogy az árak egyre magasabbak, a kiválósági tanúsítványt pedig külföldről lefizetett trógerek adják. Ők a leggyakoribb vendégek a legfölső szinten… Ámbár tudja már mindenki: régen nem a luxuskategóriába tartozunk, hisz egy Hotel „Románia” nevű út menti csehó is elébünk került a vendéglátó-ipari egységek nagykönyvében. A Hotel „Szerbia” recepcióján gyakorlat, hogy bele-beletúrnak a poggyászokba, de karton cigarettáért italt, nőt vihet valaki a szobájára. A parkolóház garázsmestere a legnagyobb kocsitolvaj: összejátszik a maffiával. Bár a hotel panorámája szép, a látványból némileg levont valamit, hogy a ’90-es években kinek-kinek kézifegyverekkel kellett megvédenie a lakosztályát. A legszomorúbb, hogy a lift sem működik. Nekünk az alagsorból esélyünk sincs belekóstolni a fönti luxusba.

Az igazgatónk szerint a következő év ettől sokkal jobb lesz. Nem tudom, nem tudhatjuk. Reménykedünk. Mindazonáltal kicsit aggasztó látni, hogy a szép szavak ellenére naponta hányan másznak le a szálloda tűzlétráján. És az utóbbi időben már patkányokat se látni. 

POLGÁROSODIK-E A VÁROS?

" – Pista mit szolnál hozzá, ha lenne egy átkelőhely jobb oldalon is ott egyenest?
  – Jóska te vak vagy, hát ott van egy reklámtábla, vagy valamilyen doboz, meg járda sincs kiépítve.
  – Pista hát így meg két szemaforon is át kell kelnem, ha megyek a piacra, és én meg sietnék, nekem az idő az pénz ám!"

 

Nem betű-híven másoltam ide a fönti szöveget. Akárki írta, elbliccelhette azokat a magyar órákat, amin a hosszú magánhangzós szavak helyesírását tanították. Meg a központozás se erőssége. De most nem a pongyola internetes írásmódról szeretnék szólni. 2016-ban álnév alatt bárki bárhogyan írhat. A nyilvános budik falára firkált szövegeket se nézi át lektor. Inkább arról értekeznék, hogy némely kanizsai polgártársunk milyen furcsa anyagból van  gyúrva.  

Az idézett párbeszédet a közkedvelt közösségi portál egyik anonim fölhasználója jegyzi. A szomszédom csak egyszerűen "köpködő oldalnak" hívja a fórumozás helyszínét, amin jobbára a magyarkanizsai ellenszelet fújó hangok harsognak. Előrebocsátanám: ezzel az égadta világon semmi gond nincs! Akinek kedve, ideje, energiája van: hadd mondja! De ami zavar (és csak halkan szeretném megjegyezni), hogy a beszólogatások némelyike – bár biztos, hogy viccesnek szánta valaki –, csak annyira szellemes, mint hétfőnként a Nagytemető. 

A leírt szó azért több tiszteletet érdemelne. Tessék néha eredetinek lenni! A párbeszédes szöveg szerzője legalább megpróbálta. Dramatizált egy kis történetet, bátor, újító szemléletre vall. Föl is keltette az érdeklődésemet. Viszont a mondandójánál már megzizzent bennem valami, és most emiatt írok. 

A kanizsai mentalitás egyik vadhajtásáról lenne szó, ami úgy látszik mostanára jelenséggé vált. Tudom, hogy kisvárosban élünk. Az emberek ragaszkodnak a már bejáródott dolgokhoz, idő kell, míg megszokják az újdonságokat. Kézzel-lábbal tiltakoznak minden ellen, ami kizökkentheti őket a már ismert keretek közül. Amikor mégis változtatni kell és megvalósul a terv, akkor szidják egy darabig. De az okosabbja az első adandó alkalommal kipróbálja, megfigyeli, tapasztalatot szerez, hümmög magában, és szépen elhallgat. Belátja, hogy ennek így kellett lennie. 

Ám mindig marad egy maroknyi hangos kisebbség, akiknek juszt se fog tetszeni semmi. Ők nem értelmi, hanem érzelmi alapon mérlegelnek. (Istenem, milyen cizelláltan tudom ki (nem) mondani, amit gondolok...) Így jártunk a szemaforjainkkal is. Az ötlet fölvetésekor élénk vita folyt. Még most is hallom a tamáskodók aggodalmit, zúgtak az ellenérvek. Hogy minek, mert lassítja a forgalmat. (Pont ez az egyik ok, amiért léteznek villanyrendőrök. Vicces.) Hogy kocsisorok fognak föltorlódni. (Nincs torlódás. A lámpákat igény szerint lehet ütemezni. A dombos budai részeken vannak jelzőlámpák, ahol a keskeny utcácska zöldjén is kapkodni kell a lábunkat, míg a pesti több sávos, forgalmas kereszteződésekben a fürgébbje akár egy cigarettát is elszívhat átkelés közben…) Azt is huhogták, hogy a szupermarket parkolójából se lehet majd kifordulni, meg hogy pont a pék előtt ütik majd el az üzletből óvatlanul távozókat.  Nem ez történt. Pék sincs azóta, meg – tudtommal – baleset se. Működik a rendszer. És ép ésszel föl nem foghatom, hogy ez valakinek még mindig fáj. Nevesincs Pisták róják föl, hogy két zebrán kell átkelniük, ha innét, vagy onnét a túloldali átlós utcán szeretne tovább menni.
- Há’, Pista! Há' ez mindenütt így van! Eriggyé má’ e csak Zentáig! Vagy, ha rémíszt a sok gumicsizmátlan láb, akkó elég lesz, ha a hídon átballagsz, oszt Törökkanizsán megnézed, mi folyik ott. Ha meg ezután is óbégatsz, akkó' gondójj arra, hányszó' akartak bicikivel e'csapni, és hányszó' láttad széttört szélvédők üvegdarabjait ugyanott. 

 Szóval, van az a pénz, amit kifizetnék, ha fölvilágosítana valaki, miért kell folyton a kákán is csomót keresni. A „Beograd-kocsma” körösztöződésében emberemlékezet óta három helyen lehetett átjárni. Ilyen a tér szerkezete, így életszerű. Éppen a kereszteződés szabálytalansága okán történt a múltban megannyi baleset. Emberek haltak meg a beláthatatlan útviszonyok miatt. Meg persze a gyorshajtás, a közlekedési törvények figyelmen kívül hagyása is közrejátszott. Nagy tételben mernék fogadni bárkivel, hogy piaci napon százból kilencven – a helyszínen megkérdezett – összezavarodna, ha egy sima jobbkéz-szabályt ábrázoló képet kéne sorrendiség szerint megmagyaráznia. 

A kesernyésebb epéjűek már azt terjesztették, hogy csak azért van szemafor Magyarkanizsán, hogy az itteni autó-iskoláknak ne kelljen a szomszédba vizsgáztatniuk... Díjazzuk az emberi fantáziát. A beszámíthatóságról meg a már említett Törökkanizsán adnak papírt. Ugyanilyen vehemenciával fröcsögtek a kinti, a benzinkútnál lévő szemaforok miatt. 
Először amiatt, hogy minek. Aztán meg azért, mert rögvest nem helyezték üzembe. Jó ideig sárgán villogtak a fények. Eszükbe se jutott, hogy a szemafor engedélyezése, működésének föltétele hosszú jogi procedúra, százféle közlekedésbiztonsági meg a jóég tudja miféle előírásnak kell megfelelnie. 
Újabban már a GPS-programokat is át kell írni miatta. De ez már nem az ominózus Pista meg Jóska-félék dimenziója.
A szemaforjaink működnek, városias jelleget kölcsönöznek Kanizsának.
Amivel ez idáig se volt különösebb gond, hisz a városi jelleget régtől fogva viseljük.
Csak a fejek, meg az észjárás maradt bugris.

Pk

SZILVAKÉK PARADICSOM

Fotó: Lakatos Vince (1907-1978)

Belátva, hogy az évszakok azért még mindig a maguk módján követik egymást, nincs nagyon sok választási lehetőségünk. A szeptember végi, október elejei időjárás premisszái eleve meghatározták mikor vált kényszerré belobbantani a kályhát, a kazánt, vagy a gázkonvektor gombját följebb srófolni. Vezényszóra füsteregetésbe fogott hát a sok kémény. Minthogy az idei szeszélyes őszünk módfölött ritkán ajándékoz meg bennünket napsütéses időszakokkal – annál többször, már-már dühítőn sokszor eső esik, sugaras szálún, unalmas gyakorisággal kedvetlenítve el bennünket –, így sajnos alá vagyunk rendelve e vizes, lucskos, pocsolyákba fúló valóságnak. Zimankó és dagonya. Dünnyögés nélkül aligha szenvedheti azt valaki, amikor a fölázott földön tócsa buggyan minden lépte nyomán. Megáll a víz a dűlőutak mentén, a Rét szutyokfekete pádimentumára biciklivel, lovas kocsival sem lehet kimenni, aztán kedvünkre böngészni a tarlón, kévézni a kukoricaszárat, pláne traktorral, préselni. A tengelyakasztó sár visszaparancsolja a gazdákat, a napszámosokat, akik ébredés után az udvarokra kiballagván hiába kémlelik reménykedő szemmel az ég alját: már megint nyirkos szagot fog hozni a hajnali szél, lóg az eső lába, mindjárt szitálni kezdenek az ónszínű mennyboltozat fellegei, megszomorítván, tanácstalanul hagyva és ellehetetlenítve a tenni akaró, erős szándékú, dolgos embereket. 

Egyébként is a környékünkön gazdálkodó, még mindig mezőgazdasággal vergődő parasztoknak, akik boldogulni szeretnének – hovatovább tényleg úgy tűnik, szakszóval, orvosi értelemben – mostanában kétszeres az életciklusi szorzójuk, akár a legéletrevalóbb cigány purdellának. Meg sem számolható, hányszor lökte hanyatt őket a sors – mégis valahogy föltápászkodnak. Elpusztíthatatlanok. Rendíthetetlenek. Konok kitartásuk, a föld iránt megnyilvánuló ragaszkodó szeretetük az őseik állhatatosságának az öröksége. Ezt a belső diktátumot hordozza a génjeiben az összes bácskai szántó-vető ember, aki a mai körülmények ellenére még ismeri a kapát-kaszát, érti a jószágok nyelvét és törődik a terméssel. Nagy kérdés, meddig lehet a földművest cibálni? Meddig tűri az egzecíroztatást, meddig engedi facsarni magát, lenullázni a munkáját? Mikor mondja egyszer ki a földnek művelője a melóssal, a tanítóval és a kereskedővel együtt: elég volt! Hogy most már ebből és így – többet nem kérünk. Fűtés nélkül is meleg fog lenni, amikor egyszerre sokunknál szakad el a béketűrés fonala, amikor majd egyszerre sokan elégeljük meg a páholyból szemlélődő urak-hölgyek társaságát, a hozzá nem értést, a tehetségtelen de kényelmes ingyenjegyes kompánia gátlástalanságát. 

Túl régóta élünk e tájékon, túlontúl sokat tűrtük a hazugságokat ebben az országban ahhoz, hogy a végtelenségig naivak maradjunk. Érteni értjük ugyan, mert tapasztaljuk: a fejünk fölött zajlik a társadalmi javak újrafölosztása. Irdatlan vagyonok cserélnek gazdát; öltönyös csirkefogók szőröstül-bőröstül vesznek meg komplett gyárakat; megyényi termőföldeknek lesz új tulajdonuk; fillérekért cégeket vásárolnak a csemetéiknek újgazdag adócsalók. Pecsétgyűrűs, kolbászujjú kiskirályok osztják ma az igazságot luxusterepjárók letekert ablakából, koffernyi bankót lóbálnak rovott múltú pénzemberek, a több mint gyanús körülmények között megtollasodottak, az üzleti szférában törtetők hada a politikát zsebre méri, mert egy szűk rétegnek immáron tárva-nyitva a lehetőségek nagykapuja. Nekik mindent szabad, rájuk a törvény szava sem vonatkozik. Védi őket a megvesztegethető rendszer. Néha elég csak egy cinkos kacsintás. Aztán következmények nélkül garázdálkodhat kedvére, akit egy hatalom közelében matató ismerőse mentorál. Mocskos kéz mocskos kezet mos. 

Ugyanakkor – velük szemben, a legatyásodott másik véglet gyanánt, csakhogy még ordítóbb legyen a kontraszt – itt a nagy többség. Nem árt tudni, észben tartani: a kussoló tömeg vagyunk, és fogcsikorgatva próbálunk meglenni. Túlélni valahogy napról-napra. Inaszakadtáig tesszük is a dolgunkat, jóllehet semmi nem úgy megy, ahogy kéne, ahogy normáliséknál, tőlünk szerencsésebb, távoli helyeken eleve szokás. Kapaszkodunk a szegénységünk peremébe. Mindeközben álproblémákkal bíbelődik a fölmagasztosult elitünk, mert most hirtelen nagyon nem mindegy lett, milyen rajzolatú a címer, hogy csalinkáznak a színek a lobogókon. Zajlik a ki tud nagyobbat hazudni a történelemről vetélkedő. Rulettasztalon dől el a jövőnk Belgrádban, Újvidéken, mert valakik nagy tételben szeretnek játszani. 

Pörög tehát a kerék, gurulnak a zsetonok, ám a szivarozó spílereket egyáltalán nem aggasztja, hogy minden egyes érme egy-egy gyerekünk élete. S míg ott a velünk, a szeretteink sorsával szórakozó kegyelmes urak és kisasszonyok zeneszó mellett pezsgős vödörből eszik a kaviárt, baldachin alatt hancúroznak egymással, emitt hétszámra éhkoppot muszáj nyelnie annak, aki a tíz körmével kaparná össze a becsületes munkájáért elvárt, valójában  elsikkasztott bérét. Annyira azért egyikünknek sem hosszú az élete, mintsem a végtelenségig hagynánk ezen ápolt körmű finom kezek, kvázi dizájn politikusok által a homlokunkra tetováltatni a reménytelenség szó összes szinonimáját. Nem kell tehát csodálkozni azon – aki teheti, akinél már betelt a pohár, az pakol, fogja a cókmókját, és nem keseríti magát többé e mostoha ország körülményeivel. Lábbal szavaz, ahogy mondani szokás. Megy külföldre, bele a vakvilágba szerencsét próbálni. Mennyi, de mennyi mesebeli királyfi szánja rá magát az indulásra nap, mint nap! A lángot okádó hétfejű sárkányhoz is elszegődnek szolgálónak, mert tán még ott is jobb, mint idehaza. Soha ennyi csalódott, Fortunát kereső (egyáltalán nem mesebeli, hanem nagyon valóságos) szegény ember nem tette be maga mögött a kaput, mint manapság. Hinnénk, ők a bátrabbak. Pedig nagyon úgy fest, hogy a Bácskából, a Bánátból nem mozdulni, el nem menni – na, az az igazi erőpróba!  Kalandvágyból itthon maradni! Bekényszerítve a Hülye föliratú zsákutcába, leszámolva az esélylatolgatással, a nyomor artistájaként a remény legvékonyabb biztosító kötele nélkül úgy szaltózgatni a magasban, hogy a szubmisszív szerepünkbe, a mindennapos helytállásba mentálisan össze nem roppanunk: nagyobb kihívás ez attól, mintha Merkel asszony titkárnője bugyi nélkül tenne látogatást a legnépesebb lipcsei befogadó-központban. 

Persze, az is egy opció, hogy a tőlünk eltántorgók többsége milkacsokiként egy multikulti idillben fölolvad majd Európa fogszúvas szájában. Mi meg tovább vitézkedünk Abszurdiában. Akinek nem tetszik, itt a szezon, járhat ki a temetőbe próbafekvésre. 

Paradicsomi állapot? 

Az. 

Szilvakék paradicsomi.  

                                                                               Pk

ISA PUR, ISA CHOMU… "Népszabadság"

Jajgatva indult a hét, az őszi szél is a Népszabadságot siratja. Hétfő óta záporozik a barna eső, hullanak a könnyek, oda a magyar sajtószabadság...Míg elül bennem az indulat kivártam, és most már a pillanatot megfelelőnek vélvén, leírnám, jobban mondva csak összeszerkeszteném a téma kapcsán napokon körösztül lejegyzett eddigi gondolataimat. Itthonról indítok, ne foghassa rám senki, hogy a határon túlról pofázok kéretlen kibicként.  

Ha a testvérvárosok mintájára lennének országok közötti testvérlapok, leginkább a belgrádi Politikát tudnám elképzelni, a most megszűnt pesti napilap pandantjaként. Sajtótörténetileg biztos sántít a hasonlat, de én nem egyfajta egzakt, tudományoskodó megközeleítésre, hanem a habitusuk jellegéből adódó rokonságra gondoltam. A legolvasottabbak. (Voltak.) Sokáig hivatkozási alapot szolgáltattak. (Ez is múltidő.) Itt is, ott is – inkább nem minősíteném milyent, de – mércét képeztek. (Lásd mint fentebb.) A szépreményű nekihuzakodás után, taram-taram-taramm, a neves Politika hasonlóan a Népszabadsághoz – jó korán, ahogy mondani szokás, még idejében eljátszotta a renoméját, hogy azóta sem lehet jó szívvel gondolni rájuk. Mindazonáltal a szerb pragmatizmus ismét megmutatkozott. A Politika – a balkáni módi szerint – mindig megtalálta az éppen aktuális valagot, ahonnét ki tudta nyalni a megfelelő összeget, amivel olajozhatták a szerkesztőség lélegeztetőgépét. Hol a komcsiknál, hol a milosevityi szocialistáknál, hol a demokratáknál: most éppen a haladók ülepe van soron. Akárhogy is csinálják: még mindig a legnagyobb, a legpatinásabb szerbiai lap, ami a honi standokon 110 éve kapható. Ez elvitathatatlan tőle. (Igen, van már bulvár Blic is, telíti a piacot képanyaggal. A neo-analfabetizmus újfent népbetegség. Sajnos a délvidéki magyar sajtó is hajlamos csak az említett lapok tükörfordításos híreit ollózni, borzalmas magyarsággal, és persze jókora késéssel. Ki a rossebet érdekel, a Blic madárlátta híre, ha tegnap szerbül már megjelent... A tetejébe létezik online média is. De ez mellékszál volt.)
Régi igazság, ami megint bebizonyosodni látszik, hogy egy jelenség, esemény a médiában dolgozók ingerküszöbét csak akkor haladja meg igazán, ha az ő munkahelyük (érdekük) látszik veszélyben forogni. Akkor elkezdenek írni, rögvest lesznek tényfeltáró cikkek garmadával, megindul a reflexszerű siránkozás és percek alatt botrányt csinálnak – mert tudnak ők, ha nagyon akarnak. Ellenben míg a közösségi ügyet kéne ugyanilyen vehemenciával szolgálni, addig pártérdekek mentén, meg a kenyéradó gazdák szava után írogatnak, a fal mellett, biztos takarásban. Forró ősz elé nézünk, ordít, fenyeget a fontos közéleti  megmondó ember, a neve nem jut eszembe. Kicsodának lesz forró az október, elvtárs? A magatok fajta zsúrfiúknak, akik most rozébor-koktélba fúlva valamelyik belvárosi romkocsmában elhiszitek, hogy ti képeztétek a magyar újságírás krémjét? Alfa Holdbázis voltatok, a többiek meg lőtéri kutyák? Vagy annak a békési gazdálkodónak keservesebb az ősze, akinek még 2016-ban sincs vezetékes áram a tanyáján? Netán azoknak szorul ökölbe a kezük jogosan, akik a déli határ mellett laknak, és várják rettegve, hogy minden mindegy alapon mikor tör rá a "szegény menekülők" hordája?
Na ugye.
Egy könnycsepp nem sok, annyit se a Népszabadság miatt. Eddig ráértek. Csupa-csupa ráérős ember írogatta a lapot. Számolgattak, húzták a strigulákat, ki hányszor és milyen intenzitással Orbánozott. A múltból megörökölt túllihegett teljesítménykényszer miatt meg folytatták azt, amit a “nagy elődök” oly szívesen megkezdtek: szisztematikusan bántották a magyar nemzet ethoszát, erkölcsét, történelmét, identitástudatát, röhögték a népet, és kérdőjelet raktak minden mögé, ami magyarnak számított. Most meg harag napot hirdetnek. A tüntetésen a főszerkesztő-helyettes elérzékenyült. Szép. Már-már emberi gesztus. Lenne. Lenne, ha ugyanez az illető, meg a kollégái pont így sírtak volna, vagy legalább dühösködő cikkeket írtak volna, amikor emberek tíz- és százezrei kerültek utcára, mert bezárta a kommunistából piacorientált kapitalistává vedlett elvtársi nómenklatúra – az akkori Népszabadság gazdáinak köre - azt a sok cukor-, tej-, étolaj- meg egyéb gyárat, nem beszélve a bányákról.
Akkor kellett volna a szolidáris hüppögés. A népnek és az istenáldotta nép szabadságának a képviselete. Meglehet, hitelesnek bizonyult volna a lap.  

Ráadásként, egyik Népszabadságos kollégára sem emlékszek, aki anno a Pesti Hírlap, netán az Új Magyarország kimúlása miatt ágált volna valamelyik fővárosi téren, támogatásáról biztosítva a föloszlatott jobboldali szerkesztőségek dolgozóit. Mi több, akkoriban heherészve hivatkoztak a piaci szabályokra. Azt hitték mindig fönt marad a kerék. Nem, a kerék forog. Ha sokáig fönt forog, sokáig fog alant is.

Úgy tűnik nincs közülük, aki a Valóság nevű nagybácsival szkanderozni merne, aki Morpheus kezéből kivette volna piros tablettát. A kék kényelmesebbnek tűnt. Most hideg zuhancs az ébredés, elkél a kézműves sör, a mellől osztják az igét, közben jókat ájuldoznak a diktatúrán. Emitt meg a horgosi gazdák gyümölcsöseiben fölépül a kivágott barackfákból Észak-Bácska első muszlim imahelye, merthogy a jövevényeknek másra szükségük éppen nincs, még a wc-nek osztott sátorlapokat is széthajigálja a sok mérnök és agysebész. De ti csak dünnyögjetek, szörnyülködjetek a kampányfilmeken, és nézzétek a tévét. Az való nektek. A vízió. Legalább láthatjátok, amint a sértett, vélt mártíromságába fúló Farkasházy Teddy üvölt a saját magába szerelmes Havas Henrikkel. Mr. IQ vs. Mr. Ego. Irgalom anyja ne hagyj el! Már Havas is elhatárolódik tőletek. Igaz, neki orra volt mindig ahhoz, hogy újrapozicionálja magát. Hát: ezek a ti embereitek. Ilyenek.

A Népszabadság veszte az lett, amit kiszolgált. Dögbogárnak dögbogár a fia. Most csodálkoznak, mi végre bánhatott el így velük a történelem? De ha figyelembe vesszük az előzményeket, ha a Népszabadság sötét múltját, meg a vállalhatatlan jelenét megismerjük, akkor nincs min meglepődnünk. Akit gonosz, fohász nélküli bába hozott a világra, azt ima nélküli, kegyetlen orvos küldi a másvilágra.

Pósa Károly

NAGYMAGYAR-KANIZSA?

A kanizsai Csonka Feszület
Fotó: Nagy József

Általában elmondható, hogy a magyar anyanyelvünk páratlan jelenség. Nem csak itt, szűkebb Közép-Európában, a szláv és a germán nyelvtengertől ölelten, hanem világviszonylatban is egyedi, akár szókincsét, akár nyelvi szerkezetét vagy éppen a képi erejű, logikus, láttató fölépítését vizsgáljuk. Nemzetközileg nagyra tartott nyelvészek, tudósok már sokszor nyilatkoztak erről a nem mindennapi kincsünkről, meghaladná szerény kereteimet, ha most ezeket akarnám – akárcsak címszavakban – sorolni.

Mindazonáltal aki beszél magyarul és érti a nyelvi struktúra finom összefüggéseit, az igazi élvezetet lelhet abban, hogy mennyi játékos szóösszetétel, nyelvi lelemény és nem utolsó sorban tartalom mögötti mondandó rejtőzhet egy-egy magyar nyelvű szövegben. 

Minden fölösleges magyarázkodás helyett elég, ha Weöres Sándor vagy Örkény írásait levesszük a polcról. De aki már végigröhögött egy Rejtő-regényt, az is lándzsát törne a föntebbi sorok igaza mellett.

Kedves Olvasó!

Játékra hívom. Tegyünk közösen egy próbát! A számítógép előtt ülve indítsuk el a „hótt-eccerű” microsoft world programot. Ha megjelenik az üres oldalunk, lapunk, akkor kezdjünk begépelni magyar nyelvű szöveget. Nagyon fontos, hogy be legyen kapcsolva a helyesírás-ellenőrző rendszerünk! Abból, hogy az általam imént leírt „hótteccerű” szót aláhúzta a gépi cenzorom, látom, hogy nem alszik a rezsim, nálam figyel a masina, helyesírásilag mérlegeli az összes szavamat.

Most jön a java!

Kezdjünk szöveget írni, értelmes magyar mondatokat gépelni, amelyekben szerepel a nagymagyar, nagyhorvát, nagyangol netán a nagynorvég szóösszetétel. Vagy bármely más náció előtt a „nagy” szócskát szerepeltessük.

Ha eleget írtunk, hat-hét helyen beiktattuk a kért, tetszés szerint választható szóösszetételeket, akkor pillantsunk a képernyőre és nézzük meg az eredményt!

Milyen érdekes!

Csak a „nagymagyar” nincs aláhúzva, a többit nem tudja értelmezni a gép. Jelzi is, piros hullámos csíkkal, hogy valami nem stimmel. Hogy miért van ez így – nem tudom. Csak találgatok, csöndben. Lennének ugyan tippjeim, de a politikai korrektség azonnal lakatot rak a számra. Hát megtartom a véleményemet. Széllel szemben sosem volt nyerő fröcskölni.

Mert ha ennek a  nem tisztelt, de már dőlni látszó, ezért nálam dőlt betűs rendszernek a logikáját követjük, akkor a világban csak mi ֪– magyarok – vagyunk telhetetlenek. Azt sugallja mindez, hogy olyan éhes hódítók, kaparcsi, másokon átnéző, revansizmust lihegő nációt képviselünk, akiknek a pökhendiségüktől csak a gátlástalanságuk nagyobb. Annál az egyszerű oknál fogva, mert a „nagymagyar” címkézés – tegyük kezünket a szívünkre – csöppet sem hízelgő, inkább lekezelő minősítés. Ezt a megjelölést a kifejezett rosszindulat kreálta. Tudjuk honnan, és milyen szél fújja a címkéket mostanában. Miként válhatott a hazafiság, az erős identitás vállalása szitokszóvá. Ellenük hiába bizonygatjuk: ha a sajátomhoz ragaszkodom, attól még a másét nem nézem le. Sőt. 

Igaz, szeretnem sem kell. De eltűröm, és tiszteletben tartom a másik nyelvét, érzéseit, kultúráját. Ha már egyszer a magaméban biztos vagyok, és nincsen fertőzött, előre gyártott koncepcióim, az ösztöneim épek, akkor a másé nem szabad hogy zavarjon. Persze, a szabad, demokrata szövetség szellemű riadóláncban fasizmustól rettegőket ez a napnál világosabb tény nem tántorítja el fixa ideájuktól. Lételemük ontológiai pillére az irtózat fenntartása mindennel szemben, ami nemzeti. Közben arra akarnak kényszeríteni, hogy szeressem a mást, jobban mint az enyémet, és törekedjek arra, hogy a tövemben is megjelenjen az egzotikus tarkabarka egyvelege, mert az a kívánatos, az a szép, mi több: még szebb is a megszokottól. A magyartól pláne. Erre a válaszom: bár szeretem az egzotikusságot, abban is találok szépet, de úgy vagyok vele, hogyha olykor-olykor majd egzotikusságra vágyom, akkor oda fogok utazni és megnézem. A kertszomszédom ne legyen se lándzsát rázó indián, se kannibál, se putris berber. Gondolom, nekem se örülnének a szaúd-arábiai utcabeliek, ha körösztöt raknék a napsugaras oromzatú házam közepébe, Szűz Mária-szobrot a vakablakba, vasárnaponként tömjénfüstös körmenetet tartanék, és évente kétszer disznót vágnék odahaza Rijád központjában, miután ellentmondást nem tűrő kedvességgel erőltetném a hurka-kolbászos kóstolómat  minden mellettem lakóra. És ha ódzkodnának tőle, törvényért kiáltanék, fenyegetőzve, hivatkozva az emberi jogaimra. Ugye-ugye kedves jogvédők, fölkent humanisták? Fonákjáról nézve mennyire szembeötlő a kettős mérce...

Itt érkezünk el a lényeghez. Az öntudatos, erényeivel, hibáival szembesülni képes embernek egészséges a világszemlélete. (Is.) Aki pedig saját magát sem tudja definiálni, szétmaszatolt az értékrendszere, az önképe ingatag: hajlamos a bűnbakkeresésre. Nincsenek illúzióim. Köztünk, magyarok között is vannak ilyen szélsőségekre hajlamos figurák. Csak úgy mint másoknál, a hülyeség nem nemzetfüggő, és nem általános ártalom.

De azt kikérem magamnak, hogy folyton csak az én nemzetemmel, az én véreimmel lehessen padlót mosatni, nekünk kelljen magyarázkodni és hamut szórni a fejünkre olyan dolgokért, amiket mások következmények nélkül megtehettek! (Rosszabbik esetben: még ma is büntetlenül művelik.) Csínján kéne bánni az általánosítgatással! A föntebb leírtakhoz igazodva engedjenek meg egy kiragadott példát. (Még mennyit lehetne sorolni!..)

Az olaszokról senkinek nem jutna eszébe, hogy „nagyolasz” módra politizálnának. (Aláhúzva pirossal a nagyolasz…Köszi szépen korrektúra!)

Pedig jó, ha tudja a nyájas olvasó, hogy nekik külön kifejezésük van a lokálpatrióta öntudatukra is. 

Ez a campanilismo. 

A campanile a szülőfalut szimbolizáló harangtorony. Vagyis az átlag olasz nagy ívben tojik a világ dolgaira, számára fontosabb az, ami szűkebb környezetében újdonság, ami befolyásolja mindennapjait. Hol van olcsóbb és finomabb bor, melyik szomszédját ütötte meg a guta, kit prédikált ki a pap vasárnap és ki kivel hol itta le magát utoljára. Amerika, Afrika, a messzi kelet vagy Európa ködösebbik fele meg csak húzza meg magát a sarokban, sámlira ültetve.

Emellett az olasz politika nem szívbajos. Nem is olyan régen a zömmel bűnözésből, koldulásból, prostitúcióból élő román cigányok ezreit rakták föl vonatra, retúrjegy nélkül. És a cigányt nevén nevezték, a bűnözőket meg nem embervédő szervezetek, hanem fegyveres csendőrök vették gondozásba. Mégse óbégatott senki „nagyolasz” hozzáállásról.
Bezzeg nálunk!

Elképzelem mi lenne ha…

Van egy tanácsom. Fogadjuk meg az olasz példát. Tegyünk rendet legalább azon a részen, amit a Nagytemplom tornyából belátunk.
És ne hívjuk campanilismónak, pláne nagymagyar észjárásnak.

Legyen a célja városunk élhetővé tétele, a neve meg Magyarkanizsa toronymagas szeretete.

Ilyen egyszerű lenne.

Pk