Harcz! - karikatúra

Szakács Árpád
újságíró

Karikatúrám

ISA PUR, ISA CHOMU… "Népszabadság"

Jajgatva indult a hét, az őszi szél is a Népszabadságot siratja. Hétfő óta záporozik a barna eső, hullanak a könnyek, oda a magyar sajtószabadság...Míg elül bennem az indulat kivártam, és most már a pillanatot megfelelőnek vélvén, leírnám, jobban mondva csak összeszerkeszteném a téma kapcsán napokon körösztül lejegyzett eddigi gondolataimat. Itthonról indítok, ne foghassa rám senki, hogy a határon túlról pofázok kéretlen kibicként.  

Ha a testvérvárosok mintájára lennének országok közötti testvérlapok, leginkább a belgrádi Politikát tudnám elképzelni, a most megszűnt pesti napilap pandantjaként. Sajtótörténetileg biztos sántít a hasonlat, de én nem egyfajta egzakt, tudományoskodó megközeleítésre, hanem a habitusuk jellegéből adódó rokonságra gondoltam. A legolvasottabbak. (Voltak.) Sokáig hivatkozási alapot szolgáltattak. (Ez is múltidő.) Itt is, ott is – inkább nem minősíteném milyent, de – mércét képeztek. (Lásd mint fentebb.) A szépreményű nekihuzakodás után, taram-taram-taramm, a neves Politika hasonlóan a Népszabadsághoz – jó korán, ahogy mondani szokás, még idejében eljátszotta a renoméját, hogy azóta sem lehet jó szívvel gondolni rájuk. Mindazonáltal a szerb pragmatizmus ismét megmutatkozott. A Politika – a balkáni módi szerint – mindig megtalálta az éppen aktuális valagot, ahonnét ki tudta nyalni a megfelelő összeget, amivel olajozhatták a szerkesztőség lélegeztetőgépét. Hol a komcsiknál, hol a milosevityi szocialistáknál, hol a demokratáknál: most éppen a haladók ülepe van soron. Akárhogy is csinálják: még mindig a legnagyobb, a legpatinásabb szerbiai lap, ami a honi standokon 110 éve kapható. Ez elvitathatatlan tőle. (Igen, van már bulvár Blic is, telíti a piacot képanyaggal. A neo-analfabetizmus újfent népbetegség. Sajnos a délvidéki magyar sajtó is hajlamos csak az említett lapok tükörfordításos híreit ollózni, borzalmas magyarsággal, és persze jókora késéssel. Ki a rossebet érdekel, a Blic madárlátta híre, ha tegnap szerbül már megjelent... A tetejébe létezik online média is. De ez mellékszál volt.)
Régi igazság, ami megint bebizonyosodni látszik, hogy egy jelenség, esemény a médiában dolgozók ingerküszöbét csak akkor haladja meg igazán, ha az ő munkahelyük (érdekük) látszik veszélyben forogni. Akkor elkezdenek írni, rögvest lesznek tényfeltáró cikkek garmadával, megindul a reflexszerű siránkozás és percek alatt botrányt csinálnak – mert tudnak ők, ha nagyon akarnak. Ellenben míg a közösségi ügyet kéne ugyanilyen vehemenciával szolgálni, addig pártérdekek mentén, meg a kenyéradó gazdák szava után írogatnak, a fal mellett, biztos takarásban. Forró ősz elé nézünk, ordít, fenyeget a fontos közéleti  megmondó ember, a neve nem jut eszembe. Kicsodának lesz forró az október, elvtárs? A magatok fajta zsúrfiúknak, akik most rozébor-koktélba fúlva valamelyik belvárosi romkocsmában elhiszitek, hogy ti képeztétek a magyar újságírás krémjét? Alfa Holdbázis voltatok, a többiek meg lőtéri kutyák? Vagy annak a békési gazdálkodónak keservesebb az ősze, akinek még 2016-ban sincs vezetékes áram a tanyáján? Netán azoknak szorul ökölbe a kezük jogosan, akik a déli határ mellett laknak, és várják rettegve, hogy minden mindegy alapon mikor tör rá a "szegény menekülők" hordája?
Na ugye.
Egy könnycsepp nem sok, annyit se a Népszabadság miatt. Eddig ráértek. Csupa-csupa ráérős ember írogatta a lapot. Számolgattak, húzták a strigulákat, ki hányszor és milyen intenzitással Orbánozott. A múltból megörökölt túllihegett teljesítménykényszer miatt meg folytatták azt, amit a “nagy elődök” oly szívesen megkezdtek: szisztematikusan bántották a magyar nemzet ethoszát, erkölcsét, történelmét, identitástudatát, röhögték a népet, és kérdőjelet raktak minden mögé, ami magyarnak számított. Most meg harag napot hirdetnek. A tüntetésen a főszerkesztő-helyettes elérzékenyült. Szép. Már-már emberi gesztus. Lenne. Lenne, ha ugyanez az illető, meg a kollégái pont így sírtak volna, vagy legalább dühösködő cikkeket írtak volna, amikor emberek tíz- és százezrei kerültek utcára, mert bezárta a kommunistából piacorientált kapitalistává vedlett elvtársi nómenklatúra – az akkori Népszabadság gazdáinak köre - azt a sok cukor-, tej-, étolaj- meg egyéb gyárat, nem beszélve a bányákról.
Akkor kellett volna a szolidáris hüppögés. A népnek és az istenáldotta nép szabadságának a képviselete. Meglehet, hitelesnek bizonyult volna a lap.  

Ráadásként, egyik Népszabadságos kollégára sem emlékszek, aki anno a Pesti Hírlap, netán az Új Magyarország kimúlása miatt ágált volna valamelyik fővárosi téren, támogatásáról biztosítva a föloszlatott jobboldali szerkesztőségek dolgozóit. Mi több, akkoriban heherészve hivatkoztak a piaci szabályokra. Azt hitték mindig fönt marad a kerék. Nem, a kerék forog. Ha sokáig fönt forog, sokáig fog alant is.

Úgy tűnik nincs közülük, aki a Valóság nevű nagybácsival szkanderozni merne, aki Morpheus kezéből kivette volna piros tablettát. A kék kényelmesebbnek tűnt. Most hideg zuhancs az ébredés, elkél a kézműves sör, a mellől osztják az igét, közben jókat ájuldoznak a diktatúrán. Emitt meg a horgosi gazdák gyümölcsöseiben fölépül a kivágott barackfákból Észak-Bácska első muszlim imahelye, merthogy a jövevényeknek másra szükségük éppen nincs, még a wc-nek osztott sátorlapokat is széthajigálja a sok mérnök és agysebész. De ti csak dünnyögjetek, szörnyülködjetek a kampányfilmeken, és nézzétek a tévét. Az való nektek. A vízió. Legalább láthatjátok, amint a sértett, vélt mártíromságába fúló Farkasházy Teddy üvölt a saját magába szerelmes Havas Henrikkel. Mr. IQ vs. Mr. Ego. Irgalom anyja ne hagyj el! Már Havas is elhatárolódik tőletek. Igaz, neki orra volt mindig ahhoz, hogy újrapozicionálja magát. Hát: ezek a ti embereitek. Ilyenek.

A Népszabadság veszte az lett, amit kiszolgált. Dögbogárnak dögbogár a fia. Most csodálkoznak, mi végre bánhatott el így velük a történelem? De ha figyelembe vesszük az előzményeket, ha a Népszabadság sötét múltját, meg a vállalhatatlan jelenét megismerjük, akkor nincs min meglepődnünk. Akit gonosz, fohász nélküli bába hozott a világra, azt ima nélküli, kegyetlen orvos küldi a másvilágra.

Pósa Károly

TRAGÉDIA

Amikor délelőtt az alagsori öltözőnkbe betoppant, tudtam, hogy miattam jött, és azt is megéreztem, nem fogok örülni annak hogy látom.  Valahányszor a múzeum személyzeti titkára – ez a teknőccsont-keretes szemüvege mögé bújtatott, az egy számmal nagyobb kockás zakóját lötyögve viselő, olajos hajú ürge – lejött közénk, borítékolható volt a baj. Két lábon hordozható, örökkön pulzáló, mozgásban lévő katasztrófaként járt-kelt az intézményben, s ahol keszegnyi árnyéka föltűnt, ott megsűrűsödött a csönd, a sarkok hűvöse még hidegebbet lehelt, s menten aggodalom szaga lett a levegőnek.
A személyzeti titkár élet-halál uraként rendelkezett az intézményben. Most sem sokat teketóriázott. Már a kezében volt a felmondólevelem. Pakoljak össze mihamarabb, mondta. A mai nappal megválnak tőlem. A köpenyem le kell adjam, de a múltkoriban kiutalt gumipapucsot megtarthatom. A cég nem tart rá igényt. Szép. Nagylelkűek. De ezt csak gondoltam, válaszolni nem válaszoltam. Lefogadom, hogy a részemről történő felháborodás, az általa nagyon is várt elemi erejű tiltakozásom, netán az ilyenkor szokott hisztérikus siránkozás elmaradása némi tanácstalanságot eredményezett nála. 

Megköszörülte a torkát. Módfelett sajnálja, tette hozzá, de ezt is csak olyan hangon, kötelességből, az elvárható legkisebb érzelem jele nélkül, mintha azt közölné a többiekkel, hogy a tegnapi ebédkor a tárkonyos hús mellé babsalátát adtak a menzán. Talán ennek a közönynek köszönhetően, talán az évek során kivívott ellenszenv miatt egy könnycsepp nem sok, annyira sem rendített meg a fölismerés: tizennégy év után egyszerűen kirúgnak a modern művészetek múzeumának takarítói állásából. Mehetek a városi szociális ellátó központba, munkanélküli segélyért kuncsorogni. Nézni a kígyózó sorokban faarccal, üres tekintettel a semmibe meredő, reményvesztett sorstársakat. Középkorú nőkkel, képesítés nélküli, püffedt arcú elvált férfiakkal, a megannyi festett hajú, fogahullott, összeszurkált kezű újsütetű nemzedék selejtesebbjeivel együtt az üvegvitrin mögötti hirtelen szőke, kövér nőt fogom untatni, aki századik alkalommal sem tud majd semmi biztatót mondani arra nézvést, hogy negyvenhárom évesen, odahaza két gyerekkel mikor lesz esélyem újból tisztességes munkát kapni. Ezután minden hétfő délelőtt majd bámulnom muszáj a túl színes, már megszokott műselyem ruhájának mintáit. Hatalmas virágok éktelenkednek rajta. Egy narancssárga a bal melle helyén, egy lila meg átellenben, pont a másikon. A tarka tehene! Hát az ilyen nem néz tükörbe? Nem látja, milyen ordenáré, mennyire nevetséges? Az életre kelt vadvirágos rét, fonnyadó hájas mellpárnákon két jókora dombhányással vadítottan… Lesír róla milyen igénytelen. Nem bölcs, nem vidám, de érzéki a kövér arca. Húsz éve feketekávé nélkül kezdi a napját, és a fa lelkét nem viseli meg hogy ezrek szemében ő a kilátástalanság zsírból és emberhúsból összegyúrt szobra, az abszolút esélytelenség szimbóluma, a bizakodás zsákutcájának tűzfala. 

Minden, ami idáig volt, ez az idilli, hellyel-közzel nyugalmas állásom biztonsága, s minden ami némi örömöt, elégedettséget plántált eleddigi életembe most egyszerre szertefoszlott, akár egy hibásan csomózott kardigán. Hosszú volt a tusám, kétség sem fér hozzá. Tizennégy év. Tizennégy év, hét hónap, és tizenegy nap.

Nem én tehetek róla, hogy így ért véget. A rám bízott feladatot a kezdetektől idáig több kevesebb lelkesedéssel, de mindig a tökéletességre törekedve, olykor igazodásból, olykor megfelelési kényszer diktálta szokásból, és többnyire apai-anyai munkára való neveltetésem révén mindig, minden koron általános megelégedettséggel végeztem. Takarítottam. Egybe hordtam más szemetét. Aztán ürítettem. Tizennégy év alatt pont úgy mostam föl múzeumi vendég vörösboros hányadékát, mint a százezernyi szennyes cipőtalp sarát. Tisztogattam, törölgettem a port, és többször előfordult, hogy a régi direktor irodáját nekem kellett rendbe hozni, egészen addig, amíg a felesége rá nem jött, mi végre túlórázik oly sűrűn a titkárnőjével. Bizalmi állásom volt, tetszik érteni. Ha használt óvszer, ha porcsíkos képkeret várt rám aznap, lelkiismeretesen tettem a dolgomat. Mindez idáig.

Ugyan életemben nem először hibáztam, ám a munkámat illetően – sajnos igen. Mentségemre legyen mondva: most is a jó szándék vezérelt, s az, hogy emiatt kirúgtak, kisebb mértékben vallható az én bűnömnek, nagyobb arányban vádolom a világ fölfogását. A rendszerét. A tökéletlenséget.

A baj az új kiállítás miatt következett be. Vándor anyag érkezett, ha jól tudom Európa-szerte mindenfelé járt már a művész. Ünnepelt alkotó volt, bár a nevét soha nem hallottam. Ettől – felőlem – persze még lehetett valaki. Kortárs műveket, úgynevezett installációkat készített (így, éppen ezekkel a szavakkal írta a módfelett díszesen kivitelezett tájékoztató füzetecskében), és mi kíváncsian lestük a világhír küszöbéig eljutott művész munkáit. Ám amint megérkezett az anyag, nem győztünk fölváltva lemenni az alagsori öltözőbe, egy jóízűt röhögni. Ahogy a technikai személyzet elkezdte kicsomagolni a híres alkotó szobrait, és előkerültek a kormos kályhacsövek, a kiszuperált porszívók, az ócskaságok leírhatatlan tömkelege, meg az a rengeteg guberálásból, lomizó cigányok kezéről lecsapott kacat, úgy nőtt az elképedésünk. Napokig találgattuk, ugyan ki lesz akkora balfácán, aki ennek a szélhámosnak a kiállítására nem sajnálja a borsos belépőjegy árát. Sosem hinnék el, mi döbbentünk meg a legjobban, hogy tömegével jött a sok érdeklődő. Ájultan, csöndös áhítattal fertályórákat álltak egy-egy furcsán összetákolt romhalmaz előtt, s ha időnként suttogón szót váltottak, már-már templominak tűnt a megilletődöttségük. Kár, hogy nem figyeltem rájuk.

Azon a végzetes reggelen a második emeleti kisterembe kaptam beosztást, helyettesítettem. Mivel előtte arrafelé csak nagy ritkán takarítottam, rögvest szemet szúrt a chipses doboz, meg a zsírpapír ott a sarokban. Még morogtam is magamban, jól nézünk ki, ha már a galériákba is bejáratosak az ilyenfajta tróger népségek, a bunkók. Szokás szerint a szemetet levittem a kukába, amit csütörtök lévén, még nyitás előtt – annak rendje-módja szerint – elvitt a narancssárga szemétszállító teherkocsi.

Balsorsom a biztonságiak által aktivizált riasztócsöngő fülsértő visításával vette kezdetét. Először műkincs-tolvajlásra, zseniálisan kivitelezett rablásra gyanakodtak, de hamar kiderült, én vagyok az oka, amiért mostantól a világ a modern művészet egyik remekét lett kénytelen elveszejteni. 

–Végérvényesen szegényebbek lettünk, a "spirituális esztétikánk kvintesszenciája" sérült – szó szerint így mondta a direktor úr a kamerába, s halálsápadt képén, a szája szegletében a bénult ijedelem idegrángása vibrált. 

Biztos igaza lehet, bár nem értem mit mondott. Tényleg sajnálom. Viszont azt már nem bánom, amiért kitették a szűrömet. A bűnügyi hírekből ugyanis tudom, így – jobban jártam. Ha maradtam volna, és fokozatosan levonják a havi béremből az általam okozott kár értékét, a visszafizetést a két lányom nyugdíjazásáig nyöghette volna a család.

Ezért most a város élelmesebbje a szomszédos szeméttelepre jár guberálni. Keresik a pótolhatatlan műkincset. A média több ízben szenzációként tálalta, hogy már megint megtalálni vélték a zsírpapírt zacskóstul, ám mindannyiszor kacsának bizonyult a hír. Csak olcsó, igénytelen hamisítványok kerültek elő.

Pk  

ALAGÚTJAINK LEGMÉLYEBB TANÚLSÁGAI

Ezt az írást holnap délben akartam kiposztolni. De mivel a várakozásaimat messze meghaladta a bejegyzésem utóélete, úgy döntöttem, hogy hatórányi kivárás után ideje lesz tiszta vizet önteni a pohárba.  

Pedig tudtam én a mondást, hogy aki szelet vet, vihart arat. Némi habozás után mégis belefogtam. Nemhiába. Boldogult nagyapám mindig mondogatta: kisfiam – bátor ember templomban is mer fingani.

A kanizsai alagutak szenzációs föltárásáról szóló blog-bejegyzésem ugyanis az első szótól az utolsóig hamis. Nem igaz.

Egy 2010-ben megírt április elsejei álhír adta az ötletet. Ma reggel olvastam. A Szarvason lévő kastély alatt hirtelen föllelt titkos alagútról szólt. Elhittem. A kölcsön vett latin mondás ott is szerepelt, de teljes valójában. Átböngésztem, s mivel latin tudásom gyenge, átsiklottam fölötte. Ám a kisördög nem hagyott nyugton. Kikerestem a google fordítóban mit jelent és akkor: leesett a tantusz…

Mert az általam szövegtöredékként jegyzett idézet így hangzik:

LIBENTER HOMINES ID QUOD VOLUNT CREDUNT.

 (Az emberek szívesen elhiszik azt, amit hinni akarnak.)

Nagyot nevettem. Egyúttal el is gondolkodtam.

Nem tehetek róla, az alagutak, pláne ha titkosak, mindig vonzzák a kíváncsiságomat. Vagyunk így ezzel jó néhányan Magyarkanizsán. Hittel vallom másokkal együtt, hogy a városunk alatt valamilyen alagúthálózat húzódik, a rosseb tudja melyik korból származóan.

Édesapám, több más kanizsai honfitársammal együtt megesküszik rá, hogy a Tisza alatt is volt alagút, gyerekkorában állt a téglás boltíveken, amikről a víz lemosta homokot...
Számtalan tanú igazolja (zömével idősebb emberek) hogy látták a bejáratokat. Némelyek az ötvenes években pár lépésig be is merészkedtek, de fotó sajna sosem készült, és az említett bejáratokat is – hogyhogy nem – "elfalazta" az idő.
Ettől függetlenül egy emberig vallja mindenki, hogy ősrégi alagútrendszer gyűrűzik alattunk.

Mindazonáltal nem viccnek, ízetlen tréfának szántam a posztot.

Hanem egyfajta látleletnek. Annak, hogy milyen kritikátlanul fogadunk el minden ostobaságot, amit az internet, pláne a fecebookos bejegyzések naponta a nyakunkba zúdítanak. Éppen ezért az írásomban hemzsegnek a valótlanságok.

Aki vette a fáradtságot, és kissé utána járt a hír igazának, hamar rájött arra, hogy se Győr, se tudományegyetem, se professzor asszony nincs. Ahogy a tudományoskodónak számító két idegen kifejezést is csak a bibliakutatás területén alkalmazzák. Közük sosem volt a latin mondattöredékekhez. Jól hangzottak, kapóra jöttek: beillesztettem mindkettőt. Ugyanígy kis kupszákodással azonnal kiderülne a turpisság, hogy az illusztrációként közölt fényképek jobbára angol nyelvű internetes oldalakról lelopkodott fotók. Elég, ha secret tunnel címszó alatt rákeresünk egyikre-másikra. (Kettő középkori angol- és francia kastélyok alagútját ábrázolja, egy pedig valahol a Közel-Keleten készült, ha jól emlékszem.)

Azt már leírni is röstellem, hogy Magyarország egyik legolvasottabb hírportálja is átvette a blogom álhírét, és a vezető hírfolyamában leközölte. (Jóindulatúan szóltam ugyan nekik, csak kissé későn…)    

Abszurd csavarként a végére már-már önleleplezően a szabadkai muzeológusok vonakodását is hozzáírtam, hátha. Biztos cinikusan hangzik, és lehet szomorú, de itt minálunk ez a fajta hozzáállás is teljesen életszerűre sikeredett...

Az egésznek, túl azon, hogy kissé görbére sikerült tükrön át ugyan, de valamilyen szinten láttatja esendőségünket, sebezhetőségünket, azért annyi hozadéka mégis csak lett, hogy ismét fölbolydult a város. Amolyan gumicsizmás Orson Welles-i bolondozásom nem múlt el eredmény nélkül.

Egyrészt – elég kemény bizonyítékul szolgál a kiszolgáltatottságunkra.

Másrészt: lelkes emberek már a negyedik (ezidáig ismeretlen) címet küldik, utca-házszámmal, ahol érdemes kutatni, mert az ottaniak elmondása szerint téglás, boltíves járatok húzódnak alattuk. És mivel magam is érdekelt vagyok, mert egyik mániám a kanizsai alagútrendszer föltárása, és szentül meg vagyok győződve a létezéséről – a vártnál jóval többet kaptam, nyertünk a blogomon közölt álhír tanulságaitól.

(Mégis: miért van olyan érzésem, hogy a mostani cáfolat után is lesznek olyanok, akik tetszikelni fogják, és megosztják azt, ami nyilvánvalóan nem igaz?)

Pósa Károly

NAPLÓ 24. - Klubrádió

Piszkos a kezem. Nem volt időm megmosni, fölrohantam ide a számítógéphez. Kihagyhatatlan, bocsánat!

Eddig fát pakoltam. Bátortalanul ugyan, de csöpög az eső, meg még vár rám a hátsó udvarban a tegnap lerakott 110 bála préselt szár (nem elírás!). Az utolsó pillanatban sikerült beszereznem, köszönet érte Libás Tibi bátyámnak. A kazlat is tető alá kéne rakni.
Közben összevitatkoztam a fél családdal, itt is hagytak. A másik felével csak azért nem lett konfliktus, mert verbális lőtávolon kívül vannak: tegnap óta nincsenek idehaza.
Az én hibám, persze.
Nem maradt más, se Jóska, se Tamás.
Munkaterápia.
Való dolog, most köll tenni érte.
Úgyhogy a kinti farakásnak nekiveselkedtem. Príma anyag, nem kevés fenyődeszka akad közte. Onnét tudom, mert ragad a kezem a gyantától, a csoda tudja mivel lehet majd lesikálni. A mélabús takony idő erre nem ad választ.
Míg tettem-vettem, unalmamban, magányomban beüzemeltem a telefonomon lévő rádiót.  Van bennem valami latens aberráció, kétségtelen. Kisgyerek koromban, ha bánáti beteglátogatóba vittek, fél órákat voltam képes várakozva álldigálni a törökkanizsai kórház mellett. Lestem a drótkerítésen a bolondok házát. (Ilyen nincs Magyarkanizsán. Pedig hát igény....)
Néztem az udvaron sétálgató bolondoknak mondott ápoltakat, és mindvégig vártam a szenzációt. Pizsamás békaügetést, tomboló pácienst, zavart elméjű zsenit, aki Petőfit szaval. Vagy legalább egy félmeztelen ámokfutót. Sose láttam ilyesmit. A zárt osztályon többnyire üres tekintetű, csöndös figurák tartózkodtak. Cigarettáztak, sétáltak, ültek a padon. Némelyik még köszönt is. Tisztára mint a parkban, odahaza a Népkertben – gondoltam, és rém csalódott voltam.
Mondom, valami geller azért munkál itt legbelül.
Mert a mai napon arra gondoltam, ezen a csordogáló, nyákos délelőttön – ha már a Kossuthon nincs rádiókabaré –, hadd szórakozzak kedvemre jókat: megkeresem a Klubrádiót. Az említett balliberális, vérbe menően ellenzéki adó szerényen csak A Szabad Magyarország Hangjaként definiálja magát. Szó mi szó: tényleg szabadok. Olyannyira, hogy a műsorukat hallgatva megáldottam a sorsomat, a kegyemet, ami pont rájuk irányította a félfüles figyelmemet.
Én ilyen jót régen nevettem. Milyen rádiókabaré! A söprűgyári kanyarban sincsenek emehhez képest.
Klubrádió forever alone! De - ezerrel. 
Éppen a matiné beszélgetős műsorába csöppentem. Egy Kun (nem tudom, tán Erzsébet) nevű riporter faggatta alanyát, Dr. Erdélyi Ildikó pszichológust (ezt bezzeg megjegyeztem!) arról, hogy a hírhedt párizsi merényletek miként hatnak a túlélők és a családtagjaik lelki, szellemi hogylétére. Kérem szépen ennek a beszélgetésnek tudható, jobban mondva "köszönhető", hogy a Pósa család tartalékként vásárolt, egyelőre összerakatlan tűzifáját még most is a lassú szálú kanizsai eső nedvezi... Vagy áztatja, ha úgy tetszik.
Kun a szakmája mesterséges körülmények között létrehozott, valami laborban érlelt mintapéldánya lehet. Nem egy sarki gyufaárus kislány. Igazi mikrofonállvány. Alákérdez, érződik rajta a segíteni akarás. Kedvesen szájba adja, amit a firma hallani akar. Dicséretes, bár egyáltalán nem szokatlan ez a megfelelési kényszer.
És megy a diskurzus a tragédiát túlélőkhöz tartozókról, a tragédiáról utólag értesülők pszichéjéről.
A meginterjúvolt doktornő is nagy talány. Nekem, mucsai gumicsizmás parasztnak, akit holmi farakás és préselt kukoricaszár aggaszt, kissé szokatlan, ha valaki mintegy dicsekedve világgá kürtöli, hogy hat évig pszichoanalízisre volt muszáj járnia. Jó. Épp annyira érdekel, annyira publikus, mintha én elmesélném a nagyközönségnek, hogy akadt egy időszak, amikor reggelente véres volt a székletem. Gusztus dolga, ugye.
Ám ez még hagyján! Kisvártatva jöttek a még élvetegebb kérdések, majd érkeztek rá a válaszok, amelyek hallatán eldobtam a deszkákat, és a falnak támaszkodva röhögni kezdtem. Nem, nem diszkréten nevetgéltem. Hangosan, ordenáré módon, gurgulázva, hörögve hahotáztam. A galambok elrebbentek az eresz alól. Át is jött a szomszéd, tán valami baj van. Pedig csak akkor szokott, ha még inna egy kis pálinkát, vagy mást. Most kérdőn nézett. Intettem neki, hogy á' dehogy, kösz, miközben törölgettem a könnyeimet.
Ha szerencséjük van, valahol a világhálón föllelhető a műsor archivált változata. Meghallgatható. Nagyon tanulságos, de nem írnék róla többet, mert már megint rángani kezd a rekeszizmom. (Így nem lehet gépelni...)
Kiemelt lényeg tőlem, szerényen, minden idézgetés kényszere nélkül. Azt is kérdezte a szerkesztőnő, hogy a párizsi tragédiában érintettek hozzátartozóinak érzelmei vajon összevethetőek-e a harmadik generációs holokauszt-túlélők érzelmeivel.
Sosem találnák ki, mi volt a válasz.

Akit érdekel, ide kattintva meghallgathatja az említett beszélgetést, ami cirka 20 perc.
10:35 -től érdemes a füleket hegyezni! 

Pósa Károly

KARAKTER-GYILKOSSÁGOK

 

Igen.

Most az ilyesminek a szezonja van. Ugyanis gyilkolni nem egyszerű, ám meglehetősen könnyű, és még mielőtt önellentmondásba keverednék, elmagyarázom mire is gondolok. Bizonyos emberek – magukat értelmiségiként definiálók – szerint, ha valaki megír egy verset, még nem föltétlenül tekinthető költőnek. Ám ha az első rímeket, versszakokat több is követi, majd sorrendben megszületik a második, a harmadik, a negyedik, a tizedik vers, az alanyunk csakhamar rákap a költészetre, és végül költővé válik. Azt most ne firtassuk milyen költővé! Költővé és kész.  

Ugyanez a helyzet a gyilkossággal. Abból a hóhértanoncból, aki elundorodik az első kivégzése után, már sosem lesz hóhér. De ha túlteszi magát a biszbasz lelki nyavalyákon, ha egyféle szakmai kötelezettségként tekint arra, hogy mások életét kioltja, ne adj Isten még élvezi is amit csinál, akkor bizony menthetetlenül hóhérrá válik. Jön majd a második, a harmadik, a negyedik, a tizedik delikvens. Jobbik esetben közszolgaként teszi a dolgát, akasztgat; egy-egy elutasított kegyelmi kérvény után meghúzza a villamos kart; méreginjekcióval hajtja végre az ítéletet. Az a rosszabbik verzió, ha a szenvedélye folytán sorozatgyilkos lesz belőle, és magányos elmebetegként öldökölni kezdi a gyanútlan polgártársait. Mert ilyen egyszerű költővé vagy gyilkossá válni.

Esetleg karaktergyilkosságra vetemedő újságíróvá.

Akárhogy is van, valljuk be: ép elmével pont olyan nehéz hátba szúrni például egy közparkban sétáló ismeretlent, mint a halálsor legvégén a gázkamra piros gombját kezelni. Vagy valakiről, annak háta mögött hamis pletykákat terjeszteni; rágalmazni. Mocskolni a személyét.

Ezek után mit mondjunk arra az emberre, aki pusztán hobbiból szeret gyilkolni? Aki a kényelmes otthoni íróasztala mögül lődöz másokra, nyakszirten szúr orvul, nyomja amannak a bordái közé a vádaskodással mérgezett tőrét?

Divat lett a karakter-gyilkosság. Fegyver sem kell hozzá, csak néhány ezer leütött betű. Egy blikkfangosan megírt jellemrajz. Régi történet, újratöltve. Néhány homályos utalás, a dolgok rosszindulatú tolmácsolása, tetézve az érem másik oldalának fölvillantásával, mindezzel rájátszva az örök emberi irigységre: már kész is a bűntény. A gyilkos elégedetten dől hátra. Személye oltalomban, lehetőleg álnév, vagy legalább szignók mögé rejtve. A földrajzi távolság is őt segíti. Biztonságos odújából vigyorog – nehezen kérhető számon, és nagy valószínűséggel pont a virtuális messzeség okán még az egyébként nagyon is jogos, indulattal adott nyakleves sem abszolválható neki.

Honi, és az egyetemes nemzeti közéletünk is hemzseg az efféle szellemi alultápláltságtól. Olyanok nem röstellenek számon kérő hangon óbégatni, akik dekádonként buktak már vagy háromszor. Szanaszét pártok katonáiként, az éppen előttük fölsugárzó valagban, mind-mind élő bizonyítékai annak, hogy a demencia nem életkor-, sokkal inkább lelki alkat függvénye, és ha rájuk tekintünk rögtön nyilvánvaló lesz, hogy finoman szólva sem az aranymetszés szabálya szerinti a személyiségük. Ha nekirugaszkodnak, bírnak ezek szemét dolgokat művelni.

Csak egy pár példát hadd hozzak föl. 

Messzebbről indítva: Magyarországon a minap egy volt köztársasági elnököt temettek. Jól beszélt angolul, sokat fordított. ’56-ban elítélték. Köztársasági elnökségig vitte az életműve. (Gondoljon bárki, bármire.)

Őelőtte pár hónappal szintén egy magyar írót temettek. Jól beszélt angolul, sokat fordított. ’56-ban elítélték. Nemhogy köztársasági elnök, de a római magyar nagyköveti posztra sem engedték kinevezni. Valakik. A média hiénái szétszedték, jóllehet Szentmihályi akkor már a súlyos betegsége végső stádiumában volt. Alig egy évig még bírta a meghurcoltatást, azt ahogyan gyalázzák. Aztán meghalt.

Ennyit az írók, a politikusok, meg a másik oldalon állók egyenlőségéről.
(Meg a hangnem... Hogy kiről mit írtak a halálakor - na, azt is meg lehetne nézni. Egy szerény összevetés erejéig érdemes lenne egymás mellé tenni a sajtóban megjelent nekrológokat.Úgyhogy én nem is áltatom magamat.)

Vagy itt van a legújabb. A Nógrádi György jelenség. Bizonyos köröknek már nemhogy megengedett, hanem napi rutinnal kötelező a tévében gyakorta szakértőként fölbukkanó elemző torkának nekiugrani. A bérért ugye illik megdolgozni? Miért? Mert menekült-ügyben Nógrádi következetesen kemény álláspontját hangsúlyozza, expressis verbis ugyanazt mondja mint a magyar kormány. Ennyi. Máris kinyírható a személye.

De azt még a passzátszelet fújó ellenfelei sem tagadhatják, hogy messze ő a legfölkészültebb, leggördülékenyebben előadó, a lényeget láttató, világosan fogalmazó biztonságpolitikai szakértő, akire most mint egy falat kenyérre van szükség ahhoz, hogy az egyszerű televíziónéző agyában is kikristályosodjon a kép: kik, miért és mit is hazudoznak nekünk világpolitikai játszma címszó alatt.

Nógrádi  - ráadásul - azzal a logikával érvel, amit a sok bárgyú európai politikus, rövidlátó vezető képtelen fölfogni. (Ámbár, épp mai a hír: úgy fest, hogy egyre többen fogadnak szót neki.)

Hát persze, hogy ilyenkor leszedik a szájkosarat a médiakutyákról, napiparancsba adottan, hogy szépen kicsinálhassák a nekik nem tetsző vélemény képviselőjét. Ezzel együtt Nógrádi csak tegye tovább a dolgát, oda se bajszintson a vonyíkoló kórusra.
A cipője sarkáig nem ér föl egy sem.

Saját bőrünkön tapasztaljuk a média alantas eszközeit. Fél éve, a nyár elején az egyik hírhedetten szabadelvű kereskedelmi adó (én bizony ide nem írom a nevét!) szenzációra éhes stábja a Magyarkanizsát ellepő emberáradat kapcsán megszólaltatott egy helybéli, járókelő asszonyt. Szegény nő a könnyeivel küszködve elmondta, hogy mi is nyomja a szívét. Amit mi már akkor is tapasztaltunk. Persze, a tévések szépen átvágták. Jobban mondva – megvágták. A mondandót. Kihámozták belőle, amit hallani akartak. A többit elsumákolták. Tették ezt akkor, amikor még Magyarországra csak szállingóztak a jövevények, nálunk viszont már itt táboroztak ezrével a köztereken. Pontosan látszott, kifélék, mifélék. Aztán az anyaországban is megismerhették, mi fán terem az őáltaluk elképzelt szép új migrációs világ. De állítom, hogy ha a Keleti Pályaudvarnál, meg a horgosi határátkelőnél nincs a balhé – a közvélemény, a megmondók jó részét még mindig az izgatná: volt-e bugyi Ördögh Nórán vagy sem.
Az érintett helybéli asszony egy darabig közröhej tárgya volt az interneten. Senki nem kért tőle bocsánatot.

Ekképpen nem kérnek elnézést azoktól sem, akiket a porba döngölnek. A média szabadságára hivatkoznak, a vélemény szentségére, miközben az érinthetetlenségük tudatában játszadoznak adatokkal, nevekkel, események ferdítésével, hamis tükrözéssel. Mi tagadás: manapság erős a mezőny az aljasság-bajnokságon.

Ezért nekünk sem kell megbocsátanunk akkor, ha szótöviseket hintőbe botlunk.

Ragadjuk meg a grabancát és nézzünk a szemébe.

Patkány fog rángani az íriszében.

Pósa Károly

HÉTKÖZNAPI SZERB VÁLASZOK

 

Nekünk, észak-bácskai magyaroknak külön szívünk csücske a Horgos-Röszke átkelő. Átlépni rajta minden időben a várakozás, az új élmények izgalma volt. Elvégre mi szüntelenül Szegedre jártunk. Ki csak bevásárolni, ki színházba, koncertekre, vagy más egyéb ügyekben. Meglehet: Szabadkától jobban ismerem Szegedet. A polcokon lévő könyveim fele a Kárász-utca antikváriumából való. Jó volt elmenni a Dóm tér előadásaira. Jól esett megücsörögni egy-egy szegedi sörözőben. És mégis: minden alakalommal visszaindulva a határátkelő sorompójánál éreztem először igazán - hazaértünk. Sosem tagadtuk. Bácskai magyarok vagyunk. Azok is maradunk.

A minap a szerb és a magyar televízió közvetítését, híradását felváltva néztem, és szörnyülködtem a látottakon. A nekünk oly ismerős határátkelőhelyen, ahol minden bokrot, fát tudok, most a pokol szabadult el. Kőzápor, gyújtogató, tetőkre mászó csőcselék.

Mivel Szerbiában élek, a telefonom nyitó weboldala egy belgrádi hírportál. Még nem tudtam eldönteni, hogy olykor a legvadabb liberális nézeteket propagálja-e, vagy a focidrukker fővárosi ultrák szócsöve. (Milyen érdekes a két véglet ívének összeérése, ugye?)

Aztán hajnalban, csak úgy - hanyatt fekve - végigböngésztem mit ír a szerb média a Horgosnál történtekről. Természetesen a jól ismert kliséket: magyar fasizálódás, nem európai viselkedés, brutalitás - kontra szegény migránsok. Így a belgrádi média megmondói.

Már hagytam volna a rossebbe az egészet, ám kíváncsiságból beleolvastam a cikk kommentárjaiba. Ugyan mi az egyszerű szerb polgártárs véleménye minderről?
Kapaszkodjanak meg: 70 kommentárt böngésztem végig, aztán többet, és még többet - nem akartam hinni a szememnek! A 90 százalékuk - hozzávetőlegesen - dicséri a magyar hatóságokat és mélyen leszólja a "menekültek" viselkedését. Pedig a jövevényekre nem a menekült szó illik. Viszont Szerbiában csínján kell bánni a szavakkal. Pár hét sem kellett, de már törvényrendelet tiltja, hogy a migránsokat más egyéb jelzővel illesse bárki. Az a szerb kormány hozta ezt a bájosan szigorú határozatot, aminek a vezetője még a kilencvenes években a szerb Radikális Pártban kezdte pályafutását, a csetnik vajda tanoncaként. Akkori pártfőnöke géppisztollyal mászkált a háborús Boszniában és elég vad dolgokat mondott a muzulmán bosnyákokról. De azóta nagyot fordult a világ. Az öklüket rázók lehiggadtak. A belgrádi hatalomban manapság épp a szivárványszínűre mázolt szabadelvű nézeteket vallják, noha akad közöttük szép számmal a néhai diktátor – Milosevity - köpönyegéből kikeveredett politikus is. Most nagyobb katolikusok akarnak lenni a pápától – tartja egy régi szerb mondás. A kormányfő elment Washingtonba. Őt dicsérték a migráns helyzet (nem) kezeléséért, míg a szomszédos „meg nem nevezett, Európai Unióhoz tartozó országot” elmarasztalták az embertelen viselkedésük miatt… Három pont nélkül le sem írható ez a mondat.  Szó mi szó: a népmesékben is ritkán, ám a politikában annál sűrűbben fordul elő, hogy bárányhangon kezd el bégetni a farkas.

Velük szemben olvasni a kisemberek véleményét – kész felüdülés.

Akad a kommentelők között olyan is, aki azzal indít (szabad fordításban) hogy:

"Bár én teljes szívemből gyűlölöm a magyarokat, mert ellenségeink voltak mindig és azok is maradnak, Vajdaságra fáj a foguk, de most azt mondom: emberek! Így kell a hazát védeni, ahogy a magyarok teszik! Minden elismerésem a magyar rendőröké!"

A legtöbb hozzászólót egyfajta „Szerbisztán” kialakulása aggasztja, és az önfeladó, hipokrita hozzáállás miatt szapulják a belgrádi vezetést. Akad olyan, aki leírja, hogy a belgrádi pályaudvaron a „békés” migráns suhancok miként kezdték fogdosni az egyetemen tanító hölgyismerősét. Mások csak a megélhetési bevándorlókat látják bennük. Ezen az alapon Szerbia kétharmada is útra kelhetne és óbégathatna ellátásért valahol Skandináviában, vagy München szívében – véli a beíró. (Hogy ez mennyire igaz, itt a legfrissebb hír: A karintiai St. Kanzian am Klopeinersee-ben húsz menedékkérő éhség sztrájkolni kezdett, hogy az ideiglenes tartózkodási engedély helyett visszakapják rendes útlevelüket, mellé pedig havi nettó 2000 eurós zsebpénzt. Nem elírás! Ellenőriztem. Nem 200 euró. Havi 2000! Amolyan zsebpénz. Plusz ellátmány. Kedveseim, irány Ausztria! Csak nehogy valaki magával vigye bármelyik okmányát!)
Őrület.
És nézegetve az egyszerű szerb emberek álláspontját a legfurcsább, hogy egyik-másik hozzászólást, amelyben dicsérik a magyar kerítést és a kormány intézkedéseit, százas nagyságrendű "tetszik"-et kap. Így a szerb jónép.

Még valami, ami azért fontos. Igaz, ezt csak másod-másodkézből érkezett információ. Egyik ismerősöm távoli ismerőse rendőr. Nem írom le a nevét, nehogy baja essen. Ő bár nem volt szolgálatban azon a rettenetes napon a határ szerb oldalán, de a véleménye talán mérvadó. Tudniillik hallja, ismeri a többiek álláspontját. Szerinte a rendőr - ha szerb, ha magyar – parancsot teljesít. Kétsége sincs afelől, hogy a túloldalon ácsorgó szerb rendőröknek egy emberként  viszketett a tenyerük, amikor tőlük ötven méterre, a magyar kollégáikra zúdult a kőzápor, tombolt az erőszak. Ha azokban az órákban valaki együtt érzett a sorfalban álló magyar rendőrrel, akkor az a tétlenségre parancsolt szerb egyenruhás kollégája volt.    

Ők is tapasztalják. Mi már tudjuk. Jelen pillanatban az a helyzet, hogy a szerbiai vezetés nem tud távlatilag, sem hétköznapi szintű válaszokat adni a menekült-áradat kezelésére. Átutaztatjk a kompániát az országon, zsebre vágják a jegyek árát, megvárják a hasonlóan inkompetens nyugati politikusok vállveregetését, és a problémát áttolják másnak. Ezen a héten épp Horvátországba. (Azok meg – ismételten Magyarországra… Lám, lám!)

Pityergőn nyilatkoznak. Cselekedni restek.
Ne üljünk fel az álszenteskedő magatartásának!

Jó, ha tudja a bárki: ahogy Magyarországon Józsi bácsinak, Mari néninek, úgy Szerbiában Jován bácsinak és Milica néninek is megmaradt az egészséges világszemlélete. Az erkölcsi mércéje.

És ez - a jelen áldatlan állapotai között - talán okot adhat egy kis megnyugvásra.

Egyféle vigasz.

Pósa Károly

„Frászbúk”

Avagy: miként csinál belőlünk agyhalottat az internet?

Emberrel még nem találkoztam, aki azt mondta volna, hogy szeret várakozni. Sietős világunkban általában minden percünk drága. Ha visszaélnek időnkkel, és olykor kénytelenek vagyunk várni valamire, azonnal feszültté válunk. Úgy érezzük, mintha meglopnának bennünket. Elég, ha csak a közlekedési lámpa pirosra vált, vagy a kasszánál kicsit nagyobb a sor, vagy a hivatalban pont kávészünetre érkezünk: máris tétlenségre kárhoztatottan dühöngünk, szívjuk a fogunkat.

Aztán vannak olyan helyek, ahol a várakozás szinte törvényszerű, ahol zokszó nélkül kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy az élet játékszabályai fölülírják a gyors, kényelmes megoldásokat.

A minap egy ilyen élethelyzet adódott. Orvoshoz voltam kénytelen menni. Kórházba, rendelőbe járni nem egy nagy kiváltság. Nem jókedvében megy oda az ember. Aki beteg, sorsát megadóan tűri, mert a baja megtanítja arra, hogy például a váróteremben eltöltött órák sem éppen hiábavalóak: némi reményt adnak. A gyógyulásba vetett hitet, amiért cserébe bárki szívesen elviseli az ücsörgés unalmát - lévén az egészség mindennél fontosabb. 

Mint ahogy az már szokott lenni, a váróteremben tucatnyi beteg várt sorára. Leültem egy üres székre és szokásomhoz híven megszámoltam hányan lehetnek előttem. A sok idős ember, nyilvánvalóan beteg, köhögő, vagy bekötözött lábú páciens között már az első mustra alkalmával föltűnt egy igen szemrevaló hölgyecske, kanárisárga kosztümben. Közvetlenül előttem érkezhetett, mert akkor ült le az ablak alatti üres székre. Bár hétköznap volt, szokatlanul elegáns megjelenésével kirítt a betegek közül. Tűsarkúban, arany ékszerekkel díszítetten, lábát összevetve egyenes derékkal ült. Fülében jó tizenöt centi átmérőjű karikák, műkörmei félelmetesek. Szoknyájának hasítéka mutatta formás combját, és a vastag smink dacára látni lehetett arcán azt a magabiztosságot, ami a szépségükkel tisztában lévő nőket minden koron jellemzi.

Míg ott nagy csöndben várakozott a jónép, nem egy maródi férfiú lopva meg-meglegeltette a szemét a tüneményen. Elvégre nem vagyunk fából...

Közben olykor ritkán nyílt az ajtó, és a soron következő bemehetett panaszával az orvoshoz.

A sárga kosztümös nő egy idő után belenyúlt márkás retiküljébe és egy lapos, szögletes tárgyat vett elő. Első pillanatban azt hittem, hogy a sminkjét fogja megigazítani tükröcskéjében. Már készültem elfojtani kaján vigyoromat, de kiderült, hogy a tenyérnyi rózsaszín akármi nem szépítő eszköz, hanem egy méregdrága érintő kijelzős okostelefon. A hölgy nekiállt nyomkodni, görgetni, ujjbegye sebesen csúszkált a képernyőn. Gondoltam sms-t ír, de nem. (Kilestem egy óvatlan pillanatban.) Internetezett. Fészbúkolt.

A történet itt véget is érhetne, minden tanulság nélkül. Elvégre alkotmányos joga bárkinek várakozás közben újságot - könyvet olvasni, keresztrejtvényt fejteni, halkan beszélgetni vagy bármi egyéb módon elütni az idejét.

Ám az igazság az, hogy a kanárisárga madám, amikor sorba került volna föl sem nézett, ült tovább a helyén és belefeledkezve az internet adta szép új világba nyomta tovább a billentyűzetet, csak úgy kocogott a műköröm az ekránon. Először csak egy bácsi ment be előtte. Aztán egy középkorú nő. Aztán már én is.

Amikor kijöttem a rendelőből megcsapott az édes parfüm illata. A menyecske még mindig a telefonját bűvölte. Szemmel láthatóan jól érezte magát. Senkitől és semmitől sem zavartatva kalandozott, tárasalgott, írta, szórta üzeneteit, megjegyzéseit az ismerőseinek. A külvilág – és saját maga baja - számára megszűnt.

Még most is ott ül, és nyomkodja az okostelefonját, ha azóta meg nem halt.

Pk