Piszkos a kezem. Nem volt időm megmosni, fölrohantam ide a számítógéphez. Kihagyhatatlan, bocsánat!
Eddig fát pakoltam. Bátortalanul ugyan, de csöpög az eső, meg még vár rám a hátsó udvarban a tegnap lerakott 110 bála préselt szár (nem elírás!). Az utolsó pillanatban sikerült beszereznem, köszönet érte Libás Tibi bátyámnak. A kazlat is tető alá kéne rakni.
Közben összevitatkoztam a fél családdal, itt is hagytak. A másik felével csak azért nem lett konfliktus, mert verbális lőtávolon kívül vannak: tegnap óta nincsenek idehaza.
Az én hibám, persze.
Nem maradt más, se Jóska, se Tamás.
Munkaterápia.
Való dolog, most köll tenni érte.
Úgyhogy a kinti farakásnak nekiveselkedtem. Príma anyag, nem kevés fenyődeszka akad közte. Onnét tudom, mert ragad a kezem a gyantától, a csoda tudja mivel lehet majd lesikálni. A mélabús takony idő erre nem ad választ.
Míg tettem-vettem, unalmamban, magányomban beüzemeltem a telefonomon lévő rádiót. Van bennem valami latens aberráció, kétségtelen. Kisgyerek koromban, ha bánáti beteglátogatóba vittek, fél órákat voltam képes várakozva álldigálni a törökkanizsai kórház mellett. Lestem a drótkerítésen a bolondok házát. (Ilyen nincs Magyarkanizsán. Pedig hát igény....)
Néztem az udvaron sétálgató bolondoknak mondott ápoltakat, és mindvégig vártam a szenzációt. Pizsamás békaügetést, tomboló pácienst, zavart elméjű zsenit, aki Petőfit szaval. Vagy legalább egy félmeztelen ámokfutót. Sose láttam ilyesmit. A zárt osztályon többnyire üres tekintetű, csöndös figurák tartózkodtak. Cigarettáztak, sétáltak, ültek a padon. Némelyik még köszönt is. Tisztára mint a parkban, odahaza a Népkertben – gondoltam, és rém csalódott voltam.
Mondom, valami geller azért munkál itt legbelül.
Mert a mai napon arra gondoltam, ezen a csordogáló, nyákos délelőttön – ha már a Kossuthon nincs rádiókabaré –, hadd szórakozzak kedvemre jókat: megkeresem a Klubrádiót. Az említett balliberális, vérbe menően ellenzéki adó szerényen csak A Szabad Magyarország Hangjaként definiálja magát. Szó mi szó: tényleg szabadok. Olyannyira, hogy a műsorukat hallgatva megáldottam a sorsomat, a kegyemet, ami pont rájuk irányította a félfüles figyelmemet.
Én ilyen jót régen nevettem. Milyen rádiókabaré! A söprűgyári kanyarban sincsenek emehhez képest.
Klubrádió forever alone! De - ezerrel.
Éppen a matiné beszélgetős műsorába csöppentem. Egy Kun (nem tudom, tán Erzsébet) nevű riporter faggatta alanyát, Dr. Erdélyi Ildikó pszichológust (ezt bezzeg megjegyeztem!) arról, hogy a hírhedt párizsi merényletek miként hatnak a túlélők és a családtagjaik lelki, szellemi hogylétére. Kérem szépen ennek a beszélgetésnek tudható, jobban mondva "köszönhető", hogy a Pósa család tartalékként vásárolt, egyelőre összerakatlan tűzifáját még most is a lassú szálú kanizsai eső nedvezi... Vagy áztatja, ha úgy tetszik.
Kun a szakmája mesterséges körülmények között létrehozott, valami laborban érlelt mintapéldánya lehet. Nem egy sarki gyufaárus kislány. Igazi mikrofonállvány. Alákérdez, érződik rajta a segíteni akarás. Kedvesen szájba adja, amit a firma hallani akar. Dicséretes, bár egyáltalán nem szokatlan ez a megfelelési kényszer.
És megy a diskurzus a tragédiát túlélőkhöz tartozókról, a tragédiáról utólag értesülők pszichéjéről.
A meginterjúvolt doktornő is nagy talány. Nekem, mucsai gumicsizmás parasztnak, akit holmi farakás és préselt kukoricaszár aggaszt, kissé szokatlan, ha valaki mintegy dicsekedve világgá kürtöli, hogy hat évig pszichoanalízisre volt muszáj járnia. Jó. Épp annyira érdekel, annyira publikus, mintha én elmesélném a nagyközönségnek, hogy akadt egy időszak, amikor reggelente véres volt a székletem. Gusztus dolga, ugye.
Ám ez még hagyján! Kisvártatva jöttek a még élvetegebb kérdések, majd érkeztek rá a válaszok, amelyek hallatán eldobtam a deszkákat, és a falnak támaszkodva röhögni kezdtem. Nem, nem diszkréten nevetgéltem. Hangosan, ordenáré módon, gurgulázva, hörögve hahotáztam. A galambok elrebbentek az eresz alól. Át is jött a szomszéd, tán valami baj van. Pedig csak akkor szokott, ha még inna egy kis pálinkát, vagy mást. Most kérdőn nézett. Intettem neki, hogy á' dehogy, kösz, miközben törölgettem a könnyeimet.
Ha szerencséjük van, valahol a világhálón föllelhető a műsor archivált változata. Meghallgatható. Nagyon tanulságos, de nem írnék róla többet, mert már megint rángani kezd a rekeszizmom. (Így nem lehet gépelni...)
Kiemelt lényeg tőlem, szerényen, minden idézgetés kényszere nélkül. Azt is kérdezte a szerkesztőnő, hogy a párizsi tragédiában érintettek hozzátartozóinak érzelmei vajon összevethetőek-e a harmadik generációs holokauszt-túlélők érzelmeivel.
Sosem találnák ki, mi volt a válasz.
Akit érdekel, ide kattintva meghallgathatja az említett beszélgetést, ami cirka 20 perc.
10:35 -től érdemes a füleket hegyezni!
Eddig fát pakoltam. Bátortalanul ugyan, de csöpög az eső, meg még vár rám a hátsó udvarban a tegnap lerakott 110 bála préselt szár (nem elírás!). Az utolsó pillanatban sikerült beszereznem, köszönet érte Libás Tibi bátyámnak. A kazlat is tető alá kéne rakni.
Közben összevitatkoztam a fél családdal, itt is hagytak. A másik felével csak azért nem lett konfliktus, mert verbális lőtávolon kívül vannak: tegnap óta nincsenek idehaza.
Az én hibám, persze.
Nem maradt más, se Jóska, se Tamás.
Munkaterápia.
Való dolog, most köll tenni érte.
Úgyhogy a kinti farakásnak nekiveselkedtem. Príma anyag, nem kevés fenyődeszka akad közte. Onnét tudom, mert ragad a kezem a gyantától, a csoda tudja mivel lehet majd lesikálni. A mélabús takony idő erre nem ad választ.
Míg tettem-vettem, unalmamban, magányomban beüzemeltem a telefonomon lévő rádiót. Van bennem valami latens aberráció, kétségtelen. Kisgyerek koromban, ha bánáti beteglátogatóba vittek, fél órákat voltam képes várakozva álldigálni a törökkanizsai kórház mellett. Lestem a drótkerítésen a bolondok házát. (Ilyen nincs Magyarkanizsán. Pedig hát igény....)
Néztem az udvaron sétálgató bolondoknak mondott ápoltakat, és mindvégig vártam a szenzációt. Pizsamás békaügetést, tomboló pácienst, zavart elméjű zsenit, aki Petőfit szaval. Vagy legalább egy félmeztelen ámokfutót. Sose láttam ilyesmit. A zárt osztályon többnyire üres tekintetű, csöndös figurák tartózkodtak. Cigarettáztak, sétáltak, ültek a padon. Némelyik még köszönt is. Tisztára mint a parkban, odahaza a Népkertben – gondoltam, és rém csalódott voltam.
Mondom, valami geller azért munkál itt legbelül.
Mert a mai napon arra gondoltam, ezen a csordogáló, nyákos délelőttön – ha már a Kossuthon nincs rádiókabaré –, hadd szórakozzak kedvemre jókat: megkeresem a Klubrádiót. Az említett balliberális, vérbe menően ellenzéki adó szerényen csak A Szabad Magyarország Hangjaként definiálja magát. Szó mi szó: tényleg szabadok. Olyannyira, hogy a műsorukat hallgatva megáldottam a sorsomat, a kegyemet, ami pont rájuk irányította a félfüles figyelmemet.
Én ilyen jót régen nevettem. Milyen rádiókabaré! A söprűgyári kanyarban sincsenek emehhez képest.
Klubrádió forever alone! De - ezerrel.
Éppen a matiné beszélgetős műsorába csöppentem. Egy Kun (nem tudom, tán Erzsébet) nevű riporter faggatta alanyát, Dr. Erdélyi Ildikó pszichológust (ezt bezzeg megjegyeztem!) arról, hogy a hírhedt párizsi merényletek miként hatnak a túlélők és a családtagjaik lelki, szellemi hogylétére. Kérem szépen ennek a beszélgetésnek tudható, jobban mondva "köszönhető", hogy a Pósa család tartalékként vásárolt, egyelőre összerakatlan tűzifáját még most is a lassú szálú kanizsai eső nedvezi... Vagy áztatja, ha úgy tetszik.
Kun a szakmája mesterséges körülmények között létrehozott, valami laborban érlelt mintapéldánya lehet. Nem egy sarki gyufaárus kislány. Igazi mikrofonállvány. Alákérdez, érződik rajta a segíteni akarás. Kedvesen szájba adja, amit a firma hallani akar. Dicséretes, bár egyáltalán nem szokatlan ez a megfelelési kényszer.
És megy a diskurzus a tragédiát túlélőkhöz tartozókról, a tragédiáról utólag értesülők pszichéjéről.
A meginterjúvolt doktornő is nagy talány. Nekem, mucsai gumicsizmás parasztnak, akit holmi farakás és préselt kukoricaszár aggaszt, kissé szokatlan, ha valaki mintegy dicsekedve világgá kürtöli, hogy hat évig pszichoanalízisre volt muszáj járnia. Jó. Épp annyira érdekel, annyira publikus, mintha én elmesélném a nagyközönségnek, hogy akadt egy időszak, amikor reggelente véres volt a székletem. Gusztus dolga, ugye.
Ám ez még hagyján! Kisvártatva jöttek a még élvetegebb kérdések, majd érkeztek rá a válaszok, amelyek hallatán eldobtam a deszkákat, és a falnak támaszkodva röhögni kezdtem. Nem, nem diszkréten nevetgéltem. Hangosan, ordenáré módon, gurgulázva, hörögve hahotáztam. A galambok elrebbentek az eresz alól. Át is jött a szomszéd, tán valami baj van. Pedig csak akkor szokott, ha még inna egy kis pálinkát, vagy mást. Most kérdőn nézett. Intettem neki, hogy á' dehogy, kösz, miközben törölgettem a könnyeimet.
Ha szerencséjük van, valahol a világhálón föllelhető a műsor archivált változata. Meghallgatható. Nagyon tanulságos, de nem írnék róla többet, mert már megint rángani kezd a rekeszizmom. (Így nem lehet gépelni...)
Kiemelt lényeg tőlem, szerényen, minden idézgetés kényszere nélkül. Azt is kérdezte a szerkesztőnő, hogy a párizsi tragédiában érintettek hozzátartozóinak érzelmei vajon összevethetőek-e a harmadik generációs holokauszt-túlélők érzelmeivel.
Sosem találnák ki, mi volt a válasz.
Akit érdekel, ide kattintva meghallgathatja az említett beszélgetést, ami cirka 20 perc.
10:35 -től érdemes a füleket hegyezni!
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése