A VÖLGYIEK ÚJTESTAMENTUMA

Az Öreg Szemölcs a pultnál

Nem vagyok egy bajnok.

Belőlem, hiányzik minden.

A megingathatatlan hitem,

Az egyedül való szép eszmény.

A járásom ilyen.
Lelassúdott. Megbukott.

Rangok előtt kétrét hajlok.

Az ösztön tőlem

Életidegen.

De míg tülköl

A sarkon a karácsony
Villogva tombol,

Az árcédulák, papírfecnik,

A sok kölcsön,

A bankkártyám kódjának

Számát írott

Imamalmom módjára

Fejben és szájban rágom.

Közben gyűjtögetek.

Mert jól megérdemlem
Ős, emberi életemet.

Korszakom ajándékát várom.

Makogok hangulatjelet, szmájlit,

Internet okét. Bármit. 
Sűrűn sms-t. Főleg szótöveket.

Két-hárombiteseket.

Mint akármelyik

Cizellált,

Civilizált,

Depolitizált,

Okos embertársam.

Ki szemét a tükrén tartja.

Noha a borotvált képű
Csapott homlokú debil,

Önszántából lett steril.

Megeshet: óvodás jelét

Még most is büszkén hordja.

És az élete ettől
Sem lett habos,

Hanem fapados,

Lesült emberbőr-dobos torta.

Amit néha ő üt,

Néha az egész horda.

Vagyunk

Megpuszilt, mobil civilek

A lelakottnak hitt gyepűn. 
Nem egyedüliek. 
Széjjelszórt diaszpóra,

Ruhánk ezüst- és aranyróka

Fekhelyünk - falevelek.

Ujjunk heges, pecsétgyűrűs.  

A jobb csuklónkon kvarcóra,
Vérszagot hoz 2016.

Vérszagot ígér

A friss jégkorszak

Már holnapután virradóra.

Pedig

Még ott látható,

A hegybe mart lyukban,

Fáklyával kormoltan

A festett közös tablónk.

Mi – Neander-völgyiek.

Kőkorszaki urak,

Kőkorszaki hölgyek.
Állathústól szaglók.

Zakónk szétgomboltan.

Guggoltunk barlangban.

Húsevőn csámcsogva örültünk.

Vitáztunk: ki volt Rousseau?

Miközben

Ragyogott, égett a képünk.

Szavaltuk Petőfit...

Mosolyogni büdös bunkók!

Szóltunk, hisz ihol-ni:

Füstös e tábortűzi estély.

Ez a hírmondónk.

Az utolsónak hitt remény:

Legyen az utókoré.

Ez egy polaroid-primitív,

Történelem előtt mázolt,

Sziklafalra írt festmény.

Ha holnap úgyis elfagyunk

Tudják meg
Kik és mik vagyunk.

Csak egy hordányi.

Nem fagyálló

Folyton kommunikáló

Régi-új  

Szőrös teremtmény.

Isa pur. Isa chomu.