A3, tus, pasztell
"Hajónapló.
Világ: világolj a matrózoknak!
Megint karácsonyit.
A négyszögletű piros-fehér
szemafor zászlók nálam vannak. Jelzésre készen. Még nem emelem a kezemet miattuk.
Még nem. Bár olykor föltolul a vér az arcomba, látva a csiricsáré parádét. A szextáns fokmérő íve ennek ellenére megmaradt félkörösnek, a barométer sem
barmul jobban, nem mutat ellentétesre kergült pólusokat az iránytű, és az órák
ingái pont abban az ütemben, úgy ütik tovább az időt, mint előtte és utána fogják, ha már elült a
szeretetnek ez a fajta dömpingje.
Minden okos a fényről beszél. Csakhogy fény
az momentán nincs. Hetek óta jó, ha egy fél órára megmutatta magát a nap. Akkor is
szemérmesen, mint égi vadnyúl a felhőkazlak mögül, épp csak kisandult. Skorbutosan
beteg sárgán világított. A köd ettől egy fohásznyit megragyogott ugyan, de semmi
több. Ezért jobb híján ebben a megereszkedő, nyákos valóságban megy a zihálás.
Finiseljük a decembert. Az utolsókat rúgó, ellentmondásos, sokszor ijesztő,
2015-ös esztendőt. Az évünk süllyedő tatján állunk. Ebben az a szép, hogy a
végtelennek tűnő (idő)síkra ilyenkor – föntebbről – rálátásunk adódik. A
hullámsírba ereszkedő hajónk utoljára fölágaskodó, megemelkedett faráról mintha
áttekinthetőbb lenne a nagy végtelen, ami körülvesz bennünket. Észleljük a letűnő
utunk irányát. A mögöttünk hagyott habcsíkkal együtt az összes, még a fölszínen
lebegő szennyet, amit a vízbe dobáltunk. Elmaradó, de nagyon is jegyzett lelki
olajfoltjainkat. Meg eszünkbe jutnak azok, akiket átlöktünk a korláton. Talán
fölöslegesen, talán nem. Akkor és ott: fölöslegesek voltak. A már amúgy is
léket kapott fedélzeten olyan terhet jelentettek, amitől épeszű ember igyekszik
mielőbb megszabadulni. Zsupsz! Csobbant egyet a víz, és máris eggyel kevesebb
lett a velünk utazók létszáma. Sorsszerű. Nem vitás. Még mindig jobb, mintha
megettük volna őket, vagyis egymást. Hinni merjük, hogy így volt helyénvaló.
Úgyis találnak másik hajót. Majd fölkéredzkednek arra. Elvégre meglehetősen
forgalmas útvonalon haladunk. Több milliárdnyi úszó eszközön, ki-ki a saját
maga választott módszerekkel evickél valami felé, amiről azt hiszi, hogy a
bizonyossággal azonos. Egyedül a sistergő óceán tudja, amit tud – de arról mélyen
hallgat. Őrzi a Lényeg mibenlétének titkát. Hagyja, hadd erőltessük a
szemünket, folyton a látóhatárt kémlelve: vajh’ mikor érünk révbe? Meddig kell
lesnünk a jó szelet, aggódni az áramlatok miatt? Meddig lesz muszáj félnünk a
kalózoktól; a csáklyával ránk rontóktól; a hirtelen támadó viharoktól, meg a
nagyon is létező ismeretlen tengeri szörnyektől? Időközönként a vízbe köpünk.
Állítólag szerencsét hoz. Többnyire viszont csak a tanácstalan arcunk az, ami
onnét visszatükröződik. Ilyenkor a nyálbuborékunk elpattanásától
jelentéktelenebb valaminek érezzük magunkat. Rápillantunk hólyagos, agyondörzsölt tenyerünkre,
amit az evezőlapát föltört, vagy a kötélzet pirosra horzsolt. Jogos a vélelem:
ki lehet bírni a fájdalmat. Másként nem megy. Testünk szokásait kordában tartva
beosztjuk az élelmiszert. Kétszersült és poshadt vízadag mellett lessük a nap
járását, és az éjjeli csillagok állását figyelve tanulmányozzuk, pontosan hol
is lehetünk, hová tartunk, merre a legközelebbi kikötő.
Év vége felé, állva a nyakunkig érő áradatban, a szivattyúpumpát nyögve-nyomva csak remélni tudjuk, hogy egy
apró, elébünk kerülő zátonyon meghúzhatjuk magunkat. Január elsején, némi
szerencsével úgyis kapunk még egy esélyt. Majd elébünk úszik 2016 teli rakterű
hajója. Boldog lesz, aki a saját fölfestett nevét olvassa azon a bizonyos
uszályon. Az meg igazi mázlista, aki motorcsónakon, netán jachton
folytathatja. A nagy többségnek úgyis csak a gályapad marad. És így sem
panaszkodhatnak. Mit szóljanak azok, akinek jobb híján fateknő, hordó,
kimustrált zongora, asztallap vagy csupán egy gerenda jut majd?
Vagy mint nekünk, délvidéki
magyaroknak: szalmaszál."
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése