Pósa Károly: SZEGÉNY EMBER CSODÁJA

Összvagyona kétszáz forint maradt. A két darab százas akkoriban három nyugatnémet márkát ért, vagyis mai árfolyamon körülbelül három eurót. Jóllehet már hosszabb ideje az utcán élt, padokon aludt, és hátizsákjában hordozta minden ingóságát, a megmaradt utolsó kétszáz forintja égette a zsebét.
Lehet, hogy pont emiatt: mégsem érezte magát szegénynek.

Kétszáz forint hatalmas pénz.

 

Aki jól beosztja, akár holnaputánig is elél belőle. Az egyik piros százason egy egész kiló kenyér vehető, ami a novemberi téli napokon az erőnlétet biztosítja. 

Ötvenért húsz deka kimért kristálycukrot adnak, a másik ötvenért meg némi zsírt, éppen csak egy konzervdoboznyit. 

Kész a szegény ember háromszori étkezése. 

Ha hozzávesszük, hogy némi szerencsével a nagybani piac tájékán lehet találni elgurult almát, hagymát, ütődött, elhagyott zöldséget, barnuló, híg levű déligyümölcsöt, amik a fagyos, mínuszos téli betonon sosem mennek tönkre: már étrend-kiegészítőt is szervíroz a gondviselés...

Ődöngött hát, a Nagykörút forgatagában, ahol lassan terjedőben volt a karácsonyi bevásárlás fertőző láza. 

Csillogtak a kirakatok, a közterületi munkások villanyégő-füzérekkel csavarták körül a fákat, hirdetőoszlopokat, miközben lassú, tétova pelyhekben esni kezdett a hó. 

Kavargott a sok ember, és a járókelő, dolgukra sietők örvényében kabátjának gallérja mögé dugta szélmarta arcát. Kezét könyékig zsebbe tűrte. Zakatolt a fejében kétszáz forintjának a sorsa. 

Ó, milyen nyugtalanítóan jó érzés, míg valaki eljut oda, hogy már ekkora összeg elköltése is komoly dilemmákra ad okot neki! 

Mert a legkisebb pénzt a legnehezebb beosztani. 

Akit ilyen teher nyomaszt, az a felelősséggel vív csatát.

A jómódú, ha költekezik, időnként vesz badarságokat. Néha fölösleges dolgokra adja a pénzét, amit ugyan utólag megbán, de aztán vállrándítással nyugtázza, mintegy elismeri, ahogy akadnak ifjúkori tévedések, meggondolatlan tettek, ahogy a lónak jár a botlás - bár négy lába van neki – úgy a pénzét elköltőnek néhanapján jussa van azt szórni. Megteheti.

Bezzeg a szegény!

Fillérekre pontosan beosztja vagyonát. 

Nem mindegy, hogy a nyomorából  hogyan csinál vasárnapot: vesz-e akciós parizert, vagy inkább tésztát vásárol, hozzá két tojással, ami néhány pohár hideg víz után úgy megdagad a gyomorban, hogy a jóllakottság érzése még fél nap után is dédelgeti a szerencsést, aki tojásos tésztát ehetett. A szegény nem jár konditerembe, nincs személyi edzője, ám tőle pontosabban senki nem tudja kiszámolni mennyi az a szükséges kalória, amivel ki lehet húzni egy talaj menti fagyos éjszakát, valahol a Duna ártéri bokraiban. 

Csak a didergő madár ösztöne működik hozzá hasonlóan. És ha számba vesszük, hogy mindkettő a túléléséért küzd, akkor be kell látnunk, hogy a madárka helyzeti előnyben van a szegény emberrel szemben, mert neki semmi praktikát nem szükséges megtanulnia ahhoz, hogy átvészelje a telet, míg a kétlábú, ruháiba bugyolált halandónak mindezt a saját bőrén megtapasztalva, hibáiból okulva kell kikövetkeztetnie. A tetejében a szegény látja maga körül a gazdagokat, és egy darabig még a remény is kínozza, hogy egyszer neki is jobbra fordul majd a sorsa. 

A cinegének, verébnek nincsenek illúziói. Sosem volt nekik, hisz ezért állatok. 

Hosszú-hosszú megpróbáltatások után a szegény embernek se lesz. Elmarad tőle a remény, mert bölcsebbé válik. Egyúttal szerényebbé, és igénytelenebbé.

Ez járt a fejében, míg a pesti utcán jeges futamokban rohangált a szél.
Az ismerős sarkon – mintha meglökték volna – jobbra fordult. 

A hátizsák húzta a vállát.
A szürke házfalak mellett haladt előre, a pályaudvar irányába. Már látszott a díszes homlokzat, az indóház sárga épülete, amikor kénytelen volt megállni. Nézett előre, mint aki éppen fölébredt. A koszos házfalak közti kapualjban egy rongyos nő ült a földön, karjában csecsemővel. Lyukas velúrkabátjában egy aszott fiatalember – alighanem a gyerek apja – ácsorgott mellettük. Befelé költözött tekintettel nézte a járdát, és a szél kócolta zsíros, hosszú haját. Se kéregető kalap, se doboz előttük, csak a piszkos paplan, meg néhány nejlonszatyor. 

Apa, anya, kisgyerek.  
Az égen zöldes árnyalatú felhők bujdostak, vonatfütty hasított a hűlő levegőbe.

Előkotorta a kétszáz forintot, és a velúrkabátos ember kezébe nyomta. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, és ekkor az a furcsa érzés villant át rajta, hogy ezt a szempárt, ezt a nézést már látta valahol.

Aztán sarkon fordult és elsietett, mintha halaszthatatlan teendője támadt volna. Végigloholt néhány mellékutcán, mint aki menekül valamitől, majd egy magányos padnál megállt. A jeges deszkákra telepedett.

Hazagondolta magát, a kanizsai Nagytemplomba, ahol a festett szobrok néznek a hívekre.
Átborzongott rajta a fölismerés. 

Tudatára ébredt a szegénységének. És egyszeriben azt is megértette, villámcsapásként járta át az eszmélés, hogy a szegény ember a legnagyobb lehetőséget, a legdrágább kincsét akkor kapja, amikor őt a csodák elkerülik.

Képessé válik csodát tenni.