Tiszás visítás
Hont Andrást szidják, mert az Index élére került.
Mi a gond? Nekem speciel semmi, szerintem a Hont rendes pasas, bírom a humorát.
Akkor sem volt vele bajom, mikor pikírt megjegyzésekkel oda-odaszúrt az Orbán-kormánynak. Nem esett jól, de legalább nem az a véres szájú harcikutya volt, mint a többi, fizetett csahos.
Jó helyen van az Indexnél.
Tanulja meg az iszapos szekta, hogy a humor ellenzéki műfaj.
Tőlük folyton ezt hallottuk, állandóan ezt mondogatták.
Hát most dühöngjenek remegő szájszéllel, sértődgessenek, szíszogjonak.
Elvégre egy csöppet se érdekli őket, hogy miattuk meg egy egész ország szív.
Amúgy egy régi – ha jól számolom két és fél éves – fixa ideám, hogy az apácaliliomos Nagyvilági Főcsőnket semmi sem hozza ki jobban a sodrából, mint egy-egy a képébe odapakolt jó poén, lévén erről a beteg lelkű kormányfőről minden igazolt vád, erkölcsi szembeállítás, józan kritika lepereg, de a nevetségessé válástól reszket.
Ahogy a nárcisztikus pszichopatáknak, a diktátoroknak, neki is ez a leggyengébb pontja.
Retteg attól, hogy a csinált imázsával szemben megmutatkozik a valóság, lelepleződik, hogy milyen kicsi, milyen szánalmas és mennyire sérülékeny. Akin nevetnek, attól nem félnek. Akit kiröhögnek, annak többé sosem lesz hatalma. Itt kell tehát ütni, míg mozog.
Könyveim
Visszagondolva, a legelső igazi könyv, ami a kezembe került és végigolvastam, az édesapám gyermekkori könyvtárából maradt rám Móra Ferencnek a Dióbél királyfija. Elpiszkolódott vászonkötés volt, a negyvenes években adták ki.
(Előttem van a kötet címlapja, az illusztrációk. Ősz fejjel is mindig megerednek a könnyeim, amikor eszembe jut a Vak Csiha furulyája... Most is. Bocs.)
Mikor a Kincskereső kisködmönt vettük, hiába győzködött a tanító néni, hogy Móra muzeológusként élt, én teljes hittel magabízón ellentmondtam neki, hogy márpedig Móra huszártisztként küzdötte végig a '48-as forradalmat, utána bujkált a grófi pajtásával, és Attila sírját keresgélték. (Kisgyerekként megtévesztett, hogy a Dióbél királyfi egyes szám első személyben íródott, és a félig fiktív történeteket egy az egyben Mórával megesett dolgoknak véltem.)
Aztán jött a Pál utcai fiúk... Nem akarok senkit se szédíteni, magamat sincs kedvem becsapni, de ha gyors egymásutánjában vagy 30-szor nem olvastam el, keveset mondok. Fejből idéztem belőle akkoriban, és utána is pár évente újráztam.
Negyedikes lehettem, mikor becserkészett Cooper és May, a vadnyugat, az indiánok. A könyvtárban Margitka néni az ujjával intett köszönés helyett, melyik sarokba érkezett valahonnét még kint lévő Bőrharisnya, vagy hol találom az Old Death-et.
És érdekes, közben öreganyámék sufnijában megtaláltam a Mary Poppinst, ami valószínűleg a nagynéném kislány kora óta porosodhatott ott. Jó régi, sárga pergamenes könyv, a két világháború között nyomtatták Kolozsváron (?) bibliányi, vaskos, kicsit penész szagú, büdös volt, de azt is elolvastam.
És utána sorban jöttek számolatlanul Gárdonyik, Mikszáthok, Jókaik, később a nagy klasszikusok, hogy mára letisztult ésszel, nyugodt lélekkel megmaradjak a Krúdy-Hamvas-Márai szentháromságomnál, amit időnként Hrabal humora és Umbert Eco agymenései lazítanak.
Ma is olvasok. A városi buszon, vagy trolin, vonaton utazva, lefekvés előtt, és hát a klotyón trónolva is. Inkább könyvet lapozok, mint hogy egy tőlem okosabb világító féltéglát simogassak. De az én gyerekeim is elléptek a korral.
Ők már a negyedét sem olvasták el annak, amit anno mi. Ez kicsit érthető, még ha szomorú is. Más világ köszöntött ránk, sajnos. Az okos kütyük, a világháló eltántorította az új generációt a könyvektől. (Én csak homokórának hívom ezt a kvarc alapú, digitális őrületet. A homokra épült, homokból álló virtuális világ homokóraként fog leperegni. És ha majd ez bekövetkezik, akkor megint jól jönnek a könyvek, a papír alapú tudás. Föltéve, ha még lesz kinek tanítani, amiben én egyáltalán nem vagyok biztos...)
Viszont addig is olvassunk könyveket, mindent! Az enciklopédikus tudás hovatovább olyan kincs lesz, ami csakis állhatatos szorgalommal, olvasással sajátítható el.
Jut eszembe! Kifelejtettem az olvasó élményeim közül a "Rejtő korszakomat" a gimnázium kezdetén, valamint a "sci-fi korszakomat" később, amikor Asimov, Lem, Bradbury és A. C. Clark koppant a homlokomra éjszakánként...
Rejtő Jenőt a sárga Albatrosz ponyvákból ki is gyűjtöttem, teljes volt a repertoár és nagyon büszke voltam rá. Régebben évente, mostanában már 5-7 évente olvasom újra az összeset, mikor rám jön a bolondóra. Akár hiszik, akár nem, még így is föl-fölvinnyogok az ismert szövegeken, mert mindig akad újszerű, eddig nem ízlelt szófordulat, elsunnyadt poén, amin nevethetek. Néha, mikor könyvet lenne kedvem írni, elég, ha P. Howardra gondolok, máris elmegy a kedvem. Ő negyven évesen olyan életművet hagyott hátra, aminek én hatvanévesen már a nyomába sem léphetek, kár erőlködni.
De olvasni szeretek.
Most Lőwy Árpád disznó anekdotáit olvasom. Akkoriban még a férfiak udvaroltak a nőknek, és azt és úgy csinálták a nőkkel, amit a rendes férfiaktól elvártak a rendes nők. Olyan ízesen 19. századi a buja nyelvezete Lőwy atyánknak, hogy alig győzöm aláhúzni a szóvirágos szép részeket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése