2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2021. május 28., péntek

A HÁZ - HAZA FOGALMA

 


„Kinek nincs háza, annak sose lesz tán,
ki egyedül van, egyedül marad,
hosszú leveleket ír és olvas eztán,
vagy bús allékban járkál hallgatag
s bámulja a fakó napsugarat.”

Rilke: Őszi nap (részlet) Kosztolányi Dezső fordítása

A házat el szabad adni.
A hazát sosem.
A házat el lehet hagyni.
A hazát sosem.

Aki a hazáját elhagyja, nem föltétlen ki- vagy elvándorló. Nem.
Az esetek túlnyomó többségében a hazáját elhagyó továbbra is abban az országban lakik, ahol született. Ott él, dolgozik, költi a pénzét, adót fizet, gondozza a bélyeggyűjteményét, napilapokat olvas, nyomja a dudát a csúcsforgalomban, hangoskodik, vagy éppen sunyi csöndben lapul, néha ír, néha olvas, tájékozódik, véleményt formál, egyszóval a normális emberhez hasonlóan teszi a dolgát. Éppen csak annyi különbséggel, hogy elhagyta, elárulta a hazáját, tehát a tulajdon hazája ellen dolgozik. Az országa érdekeivel szemben cselekszik, s mindeközben észre sem veszi, hogy lassan hazátlanabbá válik attól is, akit a sorsa valamiért egyszer idegenbe kényszerített.
A hazaáruló – minden rokonszenv nélkül írom, mert mentegetni nincs szándékom –, nem is biztos, hogy a szülőhazáját tekinti legnagyobb ellenségének. Sokkal inkább önmagával meghasonlott az ilyen ember. 

Gyűlölni valamit elég intenzív érzés. Lassú méreg. Gyűl-ölet. (Szer-etet.) De lássuk be, néha a legjobb ember is ragaszkodik valamilyen olcsó, lassan pusztító méreghez. Dohányzunk, iszunk, mindenféle egészségre káros ételeket zabálunk, mértéket nem ismerve. 

A hazáját gyűlölő sem csinál egyebet: a tulajdon közössége elleni áskálódása elégíti ki beteges vágyát. Csak míg az alkoholistának, a drogosnak, a nagyétkűnek, vagy a láncdohányosnak az önpusztító életmódja jobbára egy emberes haláltánc, személyes tragédia, addig a hazaáruló az egész közösségének a létét teszi kockára.
Milliónyi hozzá hasonlóan magyarul álmodó, magyarul gondolkodó érdeke ellen képes munkálkodni. Egyik ártó tettét a másik követi, szinte törvényszerű a láncreakció: sosem hagyja abba.

A hazaáruló beteg.
Szánalmat nem érdemel, mint a kórházi ápoltak. Ő a baját saját magának köszönheti. Szenvedéllyel gyűlölni senki nem kényszerítette. Régen talán igen, de mostanában senkinek sem szögeznek puskacsövet a tarkójához, hogy tessen szíves a saját hazáját, a saját népét idegen érdekek mentén kiszolgáltatni. Az áruló jellemtelenségéből adódóan zokszó, skrupulus nélkül, önként, csaknem dalolva mószerolja az övéit. Minden bőr pórusán a hazája elleni fortyogó dühének bűzös váladéka szivárog. Hiába mézesmázos az ábrázata. A gesztusainak is átható szaga van, arról fölismerhető.
Ha leír valamit, egy-két bekezdés után észreveszed: ennek romboló a szándéka. Csomagolhatja azt az elvek meg a kritika csillogó staniclijába, rögtön világos, mire megy ki a játék. Ha megszólal, percek múlva kiismered: kettős beszédének fonák értelme pont ellened, a hazád ellen irányul. Az árulót a dühe elvakítja.
Járulékos veszteségként egy csomó keserűség, csalódás, a tehetetlenség érzése szorongatja.
Meg van sértődve. Méltatlannak érzi a helyzetét.
Utálkozik, vádaskodik, megszól mindenkit, aki netán sikeresebb, ügyesebb, tehetségesebb, vagy egyszerűen csak szerencsésebb tőle. Az önmagán fölismert csődtömeg érzését elviselni képtelen, ezért folyamatosan hárít, kivetíti a legrosszabb énjét másokra.
Egyéneket éppen úgy gyűlöl, mint egész embercsoportokat.
Úgy mentegeti magát, hogy ha a sajátjait gyűlöli, azzal csak bírál, nemes szándékkal mutat rá a hibákra. Szép is lenne… Ha nem a kettős mérce szerint ítélkezne.
Az áruló nárciszoid alkat, önmagába szerelmes, önkritikája nulla: nem is várható el tőle, hogy észrevegye saját szemében a gerendát.
Haragja már régen nincs, hisz a harag elillan, elpárolog egy idő után. De aki dühös, az egy mocsárba ragadt, aminek gőze fojtogató, sara sziruposan ragad, beszennyezi a testet-lelket, elnyel minden emberi jó érzést. A düh lápi ördöge örökre foglyul ejti az árulót, ha ostoba, ha okos: nincs pardon.

Az áruló mindig hazug is. Ez törvényszerű.
Ezzel jár. Amit művel, annak ez a hozadéka. Hazudnia muszáj. És mint lenni szokott, egy idő után rajta is kapják. Ma már könnyű visszanézni, ki, mikor, és mit mondott. Egy kattintással tetten érhető a hazugság. Sánta kutyához már régen nem mérnek hazugságot. Más kérdés, hogy az áruló leleplezett gazságát mindig takargatná, mint macska a piszkát. (A bejegyzést törölték – ez a leggyakoribb. Ám egy megsárgult újságpapíron is megmarad a gyalázat, némi utánajárással elő lehet bányászni, ahogy a világháló irdatlan memóriája is megőriz sok mindent.)

Mi, délvidéki magyarok, különösen érzékenyek vagyunk, ha a haza fogalmára terelődik a szó. Legtöbbünknek ott kezdődik a haza, ahol a családi házának a küszöbe van, és ott ér véget, ahol már nem látja a szülőfaluja templomtornyának a csúcsát. Ezt hozta nekünk a történelmi sors. Nincs ezzel semmi baj. Megtanultuk kevéssel beérni. Akinek sok nem adatik, az a keveset még inkább becsüli. Az az otthonunk, amit két kézzel megteremtünk, mert más, jobb, nagyobb, teljesebb híján – az a hazánk.
Hisz a hazánk egyben a házunk is.
Ház nélkül elég keserves dolog lehet élni.
Hazátlanul meg nagy kérdés, hogy egyáltalán érdemes-e?!

Pk

Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2020.10.18-án.

2021. május 27., csütörtök

GONDOLATOK A TEMPLOMAINKRÓL

Pag - Dalmácia
skiccem, 2020.08.25.

Nyakunkon egy világjárvány. Üresedő zsebbel várjuk mi fog kisülni az egészből. Súlyosbító körülmény, hogy sem a politika hullámverése, sem a gazdaság permanens válsága nem akar békén hagyni bennünket: kész csoda, ha nevetni tudunk még valamin, önfeledten.
Nem jó hónapok vannak mögöttünk. És félő, előttünk sem a diadallal kikövezett jövő sétaútja vár ránk.
Istentelen időkben mintha többet fohászkodna az átlagember. A hit ezekben a vészterhes napokban igazi ajándék. Hogy a válságban is meglegyen az Istenhez való kapcsolat, olyan lelkületűnek is kell lenni.
Becslésem szerint a magyar lakosságnak jó, ha húsz százaléka hívő, gyakorló keresztény. Van egy olyan érzésem, még ez a szubjektív véleményem is erősen túlzó: inkább a tíz százalék a reális. Oka van ennek, sajnos. Nem lehet mindent csupán a beteg társadalom számlájára írni. Tudjuk, látjuk, a lakosság zöme műveltség tekintetében nem jeleskedik. Anyagelvű, buta, önző az emberek sokasága. Az sem számít, hogy a napi robotba belekeseredettek, a megfáradtak már régen elveszítették a kíváncsiságukat. Kihunyóban a sokaságból a jószándék, mert ha valaki az, menten naivnak, hülyének nézik.
Könnyen rajtaveszt, aki manapság a Szentírás tanai szerint kíván élni. Hívővé pedig nem tud válni, aki a magasabb eszmeiséget képtelen önmagára nézve kötelező erénnyel gyakorolni. Hosszú ideje fölfelé tekintve keresek. Nem én tehetek róla, de nem fogadom el, hogy a modern kor meg inkább a láb elé nézést javasolja. Úgy gondolom, keresztény vagyok. Akad, amikor mélyebben, van mikor felszínesebben vagyok hívő, de az vagyok. Ezt bárhol, bármikor fölvállalom. A hitem, ez az ingadozó érzület, ami nap mint nap próbák sorozata elé állít nem attól jött létre, hogy templomba járok. (Egy jó ideje naponta betérek ugyan a templomba, útba esik. Ugyanígy vasárnaponként kimegyek a temetőbe, ahol végre csöndben, önmagammal és a hunyt szeretteimmel lehetek. Viszont mindettől még nem leszek keresztény. Akármennyit járhatok templomba, akármennyit imádkozhatok. Sok éven át az istállóba is rendszeresen jártam, állandóan diskuráltam a jószágokkal, mégsem lett belőlem ló.)

Tehát fontos a hitem állaga. Az, hogy másnak meg nem az, olyan nagyon nem csodálkozom rajta. Ugyanakkor az effélék nem is érdekelnek, mivel ezek az emberek egész egyszerűen tévednek. Akik tagadják a transzcendenciát, mást is előszeretettel tagadnak. Nos, felettébb ritka az ennél nagyobb önbecsapás.
Hogy valami ellen most divat küzdeni, a világot két részre osztja. Valami ellen pozícionálni magunkat, az nem egy egység. A minden értéket tagadók nem képesek semmiben sem együttműködni, mert többnyire csak egyetlen egy közös nevezőjük van: mi a nem jó.
Ez a dacos hozzáállás sosem értékteremtő.
Nem lehet rá világképet, jövőképet, eredményes működést, fejlődést, gyarapodást építeni, hogy valamit utálok. Talán helyesebb lenne a világot akképpen látni és szemlélni, hogy bízni csak a derék emberekben lehet, építeni csak a tisztességes emberekre lehet, hallgatni csak a bölcs emberekre lehet, felnézni csak az arra méltó emberekre lehet, együttműködni csak a dolgos emberekkel lehet.

Nem azt kell hangsúlyozni, hogy mi ellen vannak, hanem azt kéne nyomatékosítani, hogy ők mit kínálnak cserébe.
Istent eltakarítanák, rendben. Mi legyen helyette? Dadogás a válasz.
A női és a férfi princípiumokat is megkérdőjelezik, pedig azok millió éve ugyanazok: a nő az nő, a férfi meg férfi. Mégis, ugyan mondják meg, mivel szeretnék ezt pótolni? 
A nemzet fogalma is szúrja a szemüket, oké. Mi lesz a nemzetek eltörlése után?
Multikulturális társadalom? Köszönjük szépen, arról éppen mára derül ki, hogy teljes zsákutca, tragikus kísérlet: a szovjet, a jugoszláv és a liberális direktíva is csőddel végződött.
Netán nem jó Orbán Viktor? Semmi baj, csak nevezzenek meg egyetlen egy ellenzéki alakot, egyetlen egy ellenzéki formációt, aki méltó a feladathoz, rászolgálna egy ország vezetését igénylő bizalomra.
Rossz a VMSZ, abcúg Pásztor? Nem probléma, lássuk a túloldali fölhozatalt, de nem szabad ám közben sem röhögni, sem káromkodni!
Ugye, milyen nehéz megállni?

Egyszerűen jobb, ha nem szállok vitába velük. Nem akarok meggyőzni senkit, az ateistákat, a másként gondolkodókat, a gyűlölködő kompániát sem: velük ellentétben ugyanis én nagyon komolyan tartom magamat a vélemény szabadságához, a szabad akarathoz. A szabad választási lehetőség emberi vonatkozásait számukra is biztosítottnak szeretném tudni. Ezzel párhuzamosan akkor is így érvelek, ha az ellenérdekeltek pusztán tradíciónak, hókuszpókusznak minősítik az Egyház tanítását. Szerintük a vallásosság egyet jelent a maradisággal. Hovatovább nekik a vallás pusztán a múlt egyik elhaló, rossz szokása, ami kalodába zárta az amúgy nagyszerű emberiség még nagyszerűbb fejlődését – jelentsen ez a cinikus minősítés bármit. Szerintük az avítt tudatú ősök voltak csak igazán vallásosak. Hülyeség.
Egyszerűen nem igaz, hogy például a 19. század vagy középkor emberei jobban vallásosak, vagy keresztényebbek lettek voltak.
Dehogy voltak azok!
Ez is éppen akkora melléfogás, ahogy az is tévhit, miszerint a fundamentalista iszlám követői hívők lennének. Meg a rossebet!
A világnak azon a fertályán, ahol évezredek óta ugyanazért a félszáz pálmafáért dúlnak gyilkos háborúk, ahol törzsi, vérségi kötelékek az abszolút irányadóak, ahol a vérbosszú ősi jogán mészárolják egymást, ott a lakosság mentális állapota és kulturális szintje még a degeneráltság útjára lépett európai viszonyoktól is alacsonyabb. Önök szerint, aki képes bemenni egy francia templomba, és az ott imádkozó emberek fejét lenyiszálja – az istenhívő? Lófüttyöt az! Az illető minden bizonnyal egy erőszakos, bunkó, pszichopata állat, aki csak ürügyet keres a vérontásra.
A középkori kínzómester ugyanaz az emberfajta volt, ami száz évre rá elment kiirtani Amerika őslakosságát, aztán rabszolgavadásznak, pénzért mindenre kapható zsoldosnak, vagy újabban nyilas keretlegénynek, ávós pribéknek. Ez a vérszomjas karakter egyvalamit imád: ölni és rombolni, és fényesre nyalja a valagát annak, aki ezt lehetővé teszi neki. Ugyanezen emberfajta előszeretettel ad hatalmat olyan embereknek, akiknek egy adott közösségben előbb lenne a helyük a börtönben, vagy kötélen, mint egy politikai párt élén.
Ők örvendeznek mostanában, hogy lám: a kereszténység visszaszorulóban van Európában. Valójában nem pusztul, éppenséggel, hogy rohamosan terjed és erősödik.
Amit ők leépülésnek gondolnak, az a konvencionális vallásgyakorlás elsorvadása, ami fölött eljárt az idő, kétségkívül. A társadalom látképe, az elvárások megváltoztak, ehhez idomul a jelen idejű keresztény hitvallás.

A 19. század végén még egy Horgos nagyságú faluban 1500 emberből 1200-an biztos elmentek szentmisére. Hogy ők mind mélyen hívők lettek volna? Frászkarikát. Elmentek a templomba, mert a közösség íratlan szabálya volt, hogy legalább vasárnap muszáj elmenni misére. Aki ehhez nem tartotta magát, azt hamar kiközösítették.
A templom a közösség szimbóluma volt: a gazdag polgárok vasárnapi ruhájukban jelentek meg, az eladó lányok a legcsinosabb öltözékükben, a legények méregették őket a padok között, a gazdag parasztok bemutatták az új fiákerjüket, a szegényebbek a csillogóra pucolt lószerszámokkal büszkélkedtek, az özvegyek az erényességükkel tüntetve vadásztak új férjre, és még a koldusok is azért vonultak misére, hogy a jámborságuk okán megessen rajtuk az adományozók szíve.
Sokáig dívott ez a fajta – valóban a hagyományokon élő – vallásosság. Aztán mindez a második világháborút követő konszolidáció évtizedeiben Nyugat-Európában kihalt. A második vatikáni zsinat akart erre a folyamatra reagálni, aminek nyilatkozatait mifelénk egyszerűen nem értették, mert a Kárpát-medencében ez a fajta népi vallásosság a rendszerváltozásig megmaradt.

Látom, tapasztalom, faluhelyen sok helyen ürülnek a templomok. (Üdítő kivételek mindig vannak, hirdetve a tényt, hogy egy agilis, talpraesett pap a közösség kovásza lehet a 21. században is). A templomba járók megritkulását az avatatlan hajlamos a vallásos öregasszonyok kihalásával magyarázni. Mert szerintük csak az idősödéssel köszönt rá valakire a vallásos érzület.
Két dologban sincs igazuk: egyrészt azok a nénikék, akik ma hetvenévesek, 1950 körül születtek. Háborút nem láttak, és mire nagylány lett belőlük ők már a Rolling Stonesra sikítottak, vagy dupla bakeliten ropták a Woodstock fesztivál koncertjeire. Nem látták sem Horthyt, pláne Ferenc Jóskát, ellenben rajongtak Paul Newman kék szeméért. A mostani idős asszonyok tehát nem fosszíliák. A fekete kendős nénikék kora elmúlt.
Másrészt, most, aki bemegy egy nagyvárosi templomba kiket lát?
A tisztes középosztály béliek mellett zömmel fiatalokat, új családokat. És az is észrevehető, hogy ezek a családos ifjú házasok rendre az átlagostól jómódúbbak és műveltebbek, egy csomó kisgyerekkel. Abban van igazság, persze, hogy egy hívő, sokgyermekes fiatal házaspárra tíz templomba nem járó fiatal is jut: csak ilyenkor nem árt föltenni magunknak a kérdést, vajon kié lesz a jövő? Az abortuszpárti, élet- és vallásellenes szingliké, vagy a három-négy gyermeket is vállaló családanyáké? Szokták volt mondani – „történelmi időket élünk”.
Van egy kedvezőtlen hírem: minden generáció a saját korát tekintette történelminek.

Mégis, hadd fejezzem be egy történelmi analógiával. Talán nem minden alap nélkül szokás az ókori Róma hanyatlását a jelenkor zűrzavaros világával összehasonlítani.
A kora kereszténység évszázadaiban – a 3. és 4. században – az evangelizáció a Római Birodalom nagyvárosaiból indult térítő útjára. Nem ment úgy, mint a karikacsapás. A birodalom lakosságának csak egy kicsiny hányada tért meg. Csakhogy azon kevesek, a töredéknyi megkeresztelkedett elkezdtek tisztességesen élni, szeretetet gyakoroltak, sok gyereket vállaltak, befogadták az árvákat, jótékonykodtak, nem gyűlölködtek, összetartottak, és a hitük révén napról-napra erősebbekké váltak és gyarapodott a számuk.
A pogányok mindeközben mit csináltak?
Folytatták a korszellem diktálta módon: ittak, drogoztak, züllöttek, dorbézoltak, buzultak, egymástól is loptak, erénytelen vezetőket választottak, akik a nép java helyett a másik nyakára hágtak, mindeközben azt hirdették, hogy csakis Róma a kiváltásgos, Róma az örök, és hogy a birodalom jelen szabályai szerint ez a világ örökké fog létezni. Nem kellett sokat várni, megérkeztek előbb a hunok, nyomukban a gótokkal és elnyiszálták a nyakukat az orgia résztvevőinek.
A minap lefújták a rárakodott port erről a történelmi forgatókönyvről. Csak szólok.


Pk

Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2020.11.14-én.

2021. május 26., szerda

LE KÉNE SZÁLLNI ARRÓL A MAGAS LÓRÓL


Egyik ismerősöm minapi levelében aggodalmának adott hangot: mi lesz, ha jövőre a Fidesz veszít, kérdezte. (Mintha bizony nekem azt pontosan tudnom kéne.) Nem tagadom, kicsit fölbosszantott. Felemás érzést keltett bennem a hozzáállása. Mindig elítéltem a defetizmust. Nem tekintem kiforrott karakternek, aki eleve föltartott kézzel, nyavalyogva indul a megmérettetésbe. Nem a bizonytalanságot kárhoztatom. Az emberi, az érthető. Az óriások lába is meg-meg szokott remegni. Viszont az idült kishitűséget elítélem. A legnagyobb bajok okozója. Nem elég, hogy visszahúz, ráadásul még ragadós is.

Csak egy történelmi igazolás, mennyit számít a rendíthetetlen eszménykép: a római légiók rendszerének megreformálója, az I. században élt Caius Julius azért volt a leáldozó ókor legelismertebb hadvezére, majd Caesar néven császár, mert közte és a katonái között a föltétlen bizalmat kiemelten fontosnak tartotta. Szakított azzal a gyakorlattal, hogy lóhátról, főtisztjei és testőrei gyűrűjében, távolból vezényli a csatát. Olyannyira bízott önmagában, a serege erejében, hogy ütközet előtt lováról leszállva a csatasor legelejére állt – mindig gyalogosan vezette harcosait. Ha nyeregben maradt volna, a vesztésre álló küzdelem végén egyszerűen elhagyja a csatateret, elmenekül, sorsára hagyva a légiót, ahogy az adott korban szokás volt. Ezt gyakran megtették a hadvezérek. Sok egyéb mellett emiatt is nagy volt a respektje. Caesarért szíves örömest meghaltak, imádták az emberei. Még annak dacára is, hogy a légiósoknak törvényileg kötelezően kijáró napi ötórányi (!) alvás helyett Caesar pusztán négyórányi pihenést engedélyezett a katonáinak. Megmagyarázhatatlan? Nem. Egyszerűen – mint ma – attól működött a dolog, a siker kulcsa az volt, hogy Caesar bár biztosan számolt „B” és „C” tervvel, előtte azért az „A” terv megvalósulásáért képes volt az övéivel együtt a tűzbe menni. Persze, ezt az elvhűséget ma már kevesen értik. Nehéz fölfognia az új, hópihe nemzedéknek, a megannyi X, Y meg Z generációsnak, hogy miként a távoli múltban voltak, úgy a XXI. században is akadnak még erények. Létezik morális tartás, nem szűnt meg teljesen a tiszta, vállalható szellemiség iránti elkötelezettség. És a hazaszeretet, a bátorság, a hűség, meg egy csomó ósdinak számító fogalom manapság is akkora erőt és értéket hordoz, ami még ebben a széthulló világban is képes rendet teremteni. Például az udvariasság is egy olyan dolog, ami hasznos reakció a szétfeslő emberi kapcsolatok közepette. Pont emiatt illet válaszolnom. 
Egy kormányváltás 2022-ben? Ahogy neki, úgy most itt is megpróbálom összegezni az ezzel kapcsolatos kósza gondolataimat.

Nagy a hangzavar a magyar belpolitikában. Szépen összefújta a szél a szemetet. Ahogy az lenni szokott, zsák a foltját megtalálta. Így került egy gyékényre a Duna-parti cipőkbe köpködő szélsőjobbos szimpatizáns az Amur-menti partizánként harcias Gyurcsányista prolival, meg a saját nemi szerepébe belezavarodott belvárosi „antifasiszta” éttermiségivel. Ez az úgynevezett ellenzéki összefogás. Már be is jelentkeztek egy új rendszerváltás víziójával. A baráti sajtóban hangosak, magabiztosan nyilatkoznak, ami a csövön kifér, megpróbálják tematizálni a közvéleményt. Kívülállónak úgy tűnhet, a Fidesz hallgat, az oppozíció pedig egyre harsányabb. Indokolt ez a hivalkodó zajkeltés? Aligha.

Bő három évvel ezelőtt is pont ilyen hangok hallatszottak.
Emlékszem 2018 tavaszán sorban álltam a kijelölt voksoló kerületi hivatalnál, két órától többet vártam, mire az utcai járdákon hosszan húzódó emberláncból, több száz szavazó közül bejuthattam. Közben, míg ott ácsorogtam folyamatosan azt hallottam mindenhonnét, hogy na, végre, most jól megverjük a Fideszt, buknak, el lesznek zavarva, irgumburgum. Mukkanni sem volt kedvem, olyan parázs volt a közhangulat. Aztán este a Duna-parti Bálnához csak elmentem. A nagy nevek, a politikusok már rég elvonultak belülre bulizni, de én akkor is örültem. Vettem egy üveg bort, ott helyben, aranyáron, nem számított a pénz, és kicsit boldognak éreztem magamat, pedig abban az időben árvább voltam a lehulló falevélnél is.

Az, hogy most hangos az ellenzék: ez is egy stratégia. Ahogy minden erre adott válasz mikéntje is már a kampány része. Ezzel együtt az bizonyos, hogy sokkal nehezebb lesz jövőre nyerni, mint a múltkor. Az is benne van a pakliban, hogy nem sikerül, bár erre én kicsi esélyt, nagyjából 20%-ot adok. Mindazonáltal a bukás lehetősége fönnáll, kétségtelen. Semmi sem tart örökké. Négyévente új garnitúra érkezhet. Nem mindegy viszont, hogy a hatalomra kerülők pusztán ilyen négyéves ciklusokban gondolkodnak, vagy egy ország, egy nemzet, egy közösség irányítását hosszú távon is képesek megtervezni, majd megvalósítani.
Évek óta itt dolgozom Budapesten, de szerintem, ha még egyszer ide születnék, akkor sem érteném meg ennek a városnak, a népének a gondolkodását.
Egy éve Budapest lakossága a legtöbb helyen ellenzéki vezetőségeket szavazott be a kerültek zömébe. Nagy ünnep volt, a demokrácia diadala. A kóbor kutyák is tejcsokoládét okádtak.
Mi lett utána?
Csupán hónapok kellettek, és immáron tele szájjal szidja mindenki a kerületek új, moslékos vezetéseit, mert iszonyat dolgokat művelnek, lopnak gátlástalanul és kártékonyságban verhetetlenek. A hülye is látja, hogy Karácsony Gergely egy balfácán, ő a teljes inkompetencia, a két lábon járó szerencsétlenség. Mégis, komoly tételben merek fogadni, lesz még belőle miniszterelnök-jelölt is. Elképesztő, hogy ezzel a pipogyaságával együtt is eladható politikai termékként tekintenek rá. Azt kell konstatálnom: jó okkal. Az előbb említett pesti nagyérdemű ugyanis zokszó nélkül rá fog szavazni. Ezek ilyenek. Érthetetlen, és mégis ezzel, pontosabban ezekkel kell számolnunk. Mert a vajdasági magyar éttermiségi rettegőkkel szemben a valóság mégiscsak az, hogy a szavazófülkében, a függöny mögött mindenki úgy ikszel, ahogy akar. Sem Orbán, sem Pásztor nem áll a voksoló mögé ellenőrizni.
(Csak azok sivalkodják, hogy a VMSZ megerőszakolja az emberek akaratát, akik képtelenek belátni, beismerni impotenciájukat, a politikai ambícióik totális csődjét. Kényelmesebb azt mondani, hogy megfélemlített, megtévesztett a bácskai, bánáti magyar szavazó. Meg persze hülye. Mert a felsőbbrendűség finom gőgje a kiváltságosainké. De hát Mucsán keserű igazán a széplelkek kenyere. Biztos nem kíváncsiak a tanácsomra, de ha méltóztatnának leszállni a magas lóról, talán elfogadhatóbbak lennének a vajdasági választók előtt. Vagy ha elfogadhatóbbak nem is, de hitelesebbnek mindenképpen.)
Lesz, ahogy lesz. Korántsincs lefutva a meccs 2022-őt illetően, sem a Fidesz, sem az ellenzék szempontjából. Még eztán jön a java. És ha a járványnak valahogy vége lesz, mert egyszer vége kell, hogy legyen, akkor a Fidesz lépni fog. Én így látom. A túloldalról a kormánypárt mellé aligha lehet jelentős tömeget átcsábítani, a „moslék” szavazóiból átállítani nem lehet. Olyan fokú a gyűlöletük, hogy ez tartja őket egyben. (Más lapra tartozik, hogy ez egy ország majdani irányításához éppenséggel semmit nem ér.) A Fidesz bázis is hosszú ideje stagnál. Mi marad? A bizonytalanokat kell megnyerni. Kétség sem fér hozzá, a már eddig is példátlan családi, vállalkozói meg egyéb kedvezmények egész sora vár majd bevezetésre. (Bár, nekem már azt is nehezemre esik megértenem, hogy lehet egyáltalán valaki bizonytalan szavazó?!)
Meglátjuk.
Nem élem bele magamat. Inkább a saját dolgaimmal vacakolok. Ráérek majd azon a tavaszi napon is szurkolni, este kb. 10 óráig. Utána meg a helyzet alakítja majd a magyarságéval együtt a saját sorsomat is. És ezt elfogadom, mert mást úgysem tehetek.


Pk



Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2021.02.07-én.


2021. május 24., hétfő

A CSÖND


Míg e sorokat írom, Chopin szól. Lengyel, romantikus zeneszerző volt, és a magánélete is meglehetősen hányattatottan zajlott szegénynek, ám ezzel együtt a szó kerek értelmében úgy tekintünk rá, mint az európai zenetörténet halhatatlanára.

Egy belgrádi online rádiót hallgatok. Jó szívvel ajánlom mindenkinek: naxi.rs linken megtalálhatóak. Páratlanul gazdag a zenei kínálatuk. Minden stílus kedvelője talál közte magának megfelelőt.
(Elég hosszú ideje népzenén és klasszikus muzsikán élek. Esetleg hallgatok egy kis Cseh Tamást. Más már nem nagyon érdekel. A kortárs „könnyűzene” – ha egyáltalán ezt a minősítést megérdemli a szórakoztató ipar zajkeltése – tehát a pop és rock szakma harsányságától csak a kiszámíthatósága bosszantóbb. A komolyzenében maradandók az értékek. A folklórban dettó. Szükségünk is van ezekre az értékekre: a harmóniára, a kellően elmélyült és ugyanakkor játékos muzsikára, a majdnem a tökélyig komponált melódiára. Mindez nyugalmat áraszt. Egyúttal az ilyen zene gondolatébresztő is.)

Háborús ricsajban élünk. Vagy ha pontosabban akarnék fogalmazni, ez a pokoli lárma, ez a mindenhová beszüremlő kakofón cirkusz maga a háború. Az információs társadalom remélt áldásai helyett annak mocskában vagyunk nyakig. „S szájam széléig áradt már a sár” – írta Villon, ferdítette/fordította Faludy a múlt században. Okkal hihető, a két költőóriás is tisztán látta, hogy a középkori ballada nyomorúságos hangulata át fog égni korunkra.
A ma embere nem sokban különbözik a legsötétebbnek titulált középkor emberétől. Bizonyos szempontból rosszabb a helyzete: például a szakralitást a mindennapjaiban megélő XIV. századi Európa hite nagyon hiányzik mostanában. Nem a mértéke. A tartalma. Az üdvösség lényege veszett oda.
Egy lesilányított, a jelen idejű, végletekig lebutuló új középkor nem merő kitaláció. Benne vagyunk. Hogy ne untassak, mást ne soroljak: az írás kultúrája beszűkülőben. Hosszabb szövegekbe az átlagember már bele sem fog, hisz a többség, a tömegember nemhogy könyvet, egy orvosságos használati útmutató cetlit sem akar végigolvasni. Más kérdés, ha át is böngészi, értelmezni kínkeservvel tudja. A XXI. század szülötte nem ír kézzel, és csak címszavakat olvas. Nem lát: televíziót, vagy képernyőt néz helyette. Nem akar az elméje rögzíteni, ezáltal már nem akar emlékezni sem: a fotó mindenhatóságát előbbre tartja. Eltökélten egy szűk értelmezési ösvényen nyomul. Mankója a számítógép, a telefonja meg a legjobb barátja. Már a piaci kofák sem számolnak az ujjukon, pláne fejből. Elvonási tünetek jelentkeznek annál, aki térerő nélküli vidékre téved. Mondjuk, ilyen régió egyre kevesebb akad, sajnos. A legutolsó stádiumban vagyunk.

Mégis, az említett kütyük és a belőlük áradó információ dömping révén megugrott az okosok száma. Bámulattal adózom azon rettenthetetleneknek, akik szentül meg vannak győződve, hogy a tökéletes igazság szószólói. Igen, a politikai igazságra gondolok, elsősorban. De mondhatnám az élet minden területére átvitt igazságokat is, legyen szó vírus elleni védekezésről, fociról, férfi-nő viszonyáról, gyermeknevelésről, szexualitásról, táplálkozási szokásokról, egészséges életmódról, történelmi múltról, metafizikai kérdésekről, hitről, Istenről vagy szimplán csak egy közismert ember ügyes-bajos dolgairól: Tiszát lehet rekeszteni a magabízó kommentárokkal, az inkább terjengős, mint a lényeget láttató internetes hozzászólásokkal.
Aki mármost ilyen folyamatos odamondogatói, kommentáló kényszerben szenved, igen sajnálatraméltó, szegény. Gyaníthatóan lelki oka van ennek (minek nem?). Szépíteni rajta nincs mit. Az esetek többsége eleve kezelhetetlen már. Külső segítséggel a polgártársunk kényszeres agybaját megoldani nem lehet. Kinek-kinek a szellemi és lelki értelemben vett tisztasága a saját dolga. Ez egy ilyen, egy emberes küzdelem. (Nem csak ma. Mindig így volt, amióta embernek tekintjük magunkat.)

A világ komplexitása csak mostanában mutatkozik meg igazán. Az új internetes éra tárta föl, mennyire bonyolult struktúrában élünk. Ebben a szövevényben, ebben a minden mindennel összeérő kuszaságban legtöbbször az adott téma szakemberei sem látnak tisztán. Nem így a facebook ismerősünk! A billentyűzetet csépelve hamar megszületik a kikezdhetetlennek hitt szubjektív teóriája. A legtöbbjébe Proust is beledermedne.
Természetesen mindenkinek jussa van a saját véleményéhez. Írjon, posztoljon, járja körbe a témáját, nézzen utána, tájékozódjon. Ez a nehezebbik része a mutatványnak. Odaokádni valami alá a vélt igazat: az a könnyű. Mint megnyomni a kapucsöngőt és elszaladni. Nagy a keletje az efféle bátorságnak.
Aki ismer, tudja: sosem vitatkozok a közösségi portálokon. Nem látom értelmét. A fent taglalt őrjöngő, megkergült, földúlt önképű embertípussal nincs közös nevezőm. (Gondolom, nem kell bizonygatnom, ha akarnám, akár bele is állhatnék egy-egy mocskolódó diskurzusba. A virtuális páston lehetne írott, esetleg rajzolt kontra riposztom. Az asszóhoz viszont bizonyos udvariassági mérce dukál. Egy zakkant handabandázóra kár az érveket meg az időt pazarolni. Ha már végképp nem tudom magamba fojtani a kikívánkozó válaszomat, azt személyes üzenetben, levélben szoktam elküldeni. Az a tapasztalatom, a személyesség, az intim közeg jótékonyan hat. Lehiggasztja a megátalkodottabbakat is. De a legjobb, ha négyszemközt tisztázzuk le a vitás kérdéseket. A nagyszájú kommentálók között a többség ugyanis gyáva. Sunyi, igazi hernyó. Csak a pofon távolság biztonságából van fröcsöghetnékje. Ám akad a túlfélen is üdítő kivétel. Egy ádáz ellenfelemet, akit korábban sosem láttam, elhívtam sörözni. Leültünk, diskuráltunk. Kölcsönösen meglepődtünk, mennyire jól sikerült a csörténk. Egymás véleményét, és ami sokkal fontosabb, egymás személyét tiszteletben tartva vagyunk azóta is. Nem szeretném megnevezni, nem akarnám, hogy kára származzon az ismeretségünkből.)

Ha valaki netán a véleményemre kíváncsi, másnak is csak ezt tudom tanácsolni. Nehéz mit mondani. Mivel a facebook nevű szennytenger zsilipje fölhúzatott, most kénytelen-kelletlen viseljük az arrogáns hangnemű bekiabálást. Az erre izgulók sosem fogják megérteni, nem az ellenvéleményükkel, hanem a stílusukkal van a gond. Ami – ugye – maga az ember. Őhelyettük, meg a szájkaratézás helyett a máshollét sokkal varázslatosabb. A hasznos munka. A folyamatos építkezés.
A kellemetlen zajoktól ellépve jómagam is inkább a saját dolgaimmal foglalkozok.
És ha egyszer az utolsó cserép is a helyére kerül a haciendán, az istállón, onnét kezdve végképp a másik, az igazabb valóságban szeretnék majd élni.
Most hadd énekelje az áriát Bocelli. 

Pk

Az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2020.12.09-én.

2021. május 23., vasárnap

AZ ISTEN HÁZA TÁJÁN

"S bár irígykedve holtig bámulom
A dómok súlyos, drága titkait,
Az én szívem is álmok temploma
És Isten minden templomban lakik.”

(Reményik Sándor)



Talán azért vonzódom a templomokhoz, amiért úgy tartom, hogy egyenként mi is azok vagyunk. Minden ember templomszerű. (Igen, végső soron neki készültünk. Miatta vagyunk.) Külsőnkben is hasonlítunk az Isten házára. Bizonyos értelemben minden ember szép, van méltósága, és éppen annyira egyedi, mint egy típustervek nélkül, pusztán az alkotás vágya, és a pőre hit akaratából felépített szentély. Kicsit beljebb pedig hol a homály visszhangzik bennünk, hol a pazar díszeink világítanak, hogy a szívünk harang kondulása a kezdetektől a legvégsőkig kísérjen bennünket.

Rengeteg templomban jártam. Mindenfélékben. Tisztelem az összes felekezet házát. A szent boltozatok, a faragott oszlopsorok között hamar átminősülnek a kinti gondolatokkal együtt az oda nem illő, a templomkapun kívül rekedt érzések is.
Az utóbbi idők a sok pozitív tapasztalat mellett két tövist is belém szúrtak.

Két képről, két templomot ábrázoló fotóról van szó, s bár az egyik valahol az erdélyi szászok hajdani földjén készült, a másik pedig több ezer kilométerrel nyugatabbra, a franciaországi Abbeville-ben, Amiens közelében, az üzenetük egyformán megrendítő.

Az egyik fotón a Nagyszeben melletti Doborka erődtemplomában az ónémet, gót betűs falfeliratok alatt tehenek kérődzenek. Összetört szószék, szétdobált padok, beomló tető: az erdélyi szász közösségnek írmagja sem maradt. A kommunista Románia vezetői német márkáért gyakorlatilag kilóra eladták valamennyiüket. A kiürült szász házakba az ország szegényebb régióiból idegen népség költözött, s alig egy-két évtized alatt le is lakták az egykoron mívesen megépített, takaros szász falvakat. Tipikus közép-európai történet. Nálunk is lejátszódott hasonló népességcsere. Felénk is akadnak omladozó templomok, ahová már csak néhány falubeli, anyanyelvét és hitét őrző vénség jár be imádkozni. Mikor majd ők is elfogynak, akkor az enyészet veszi rettenetes hatalmába az Isten házát. Jobb lenne, ha azt már semelyikünk szeme nem láthatná.


A másik, a franciaországi fénykép még ettől is iszonyatosabb pillanatot rögzít: egy markológép dönti le éppen a XII. században épült templom gótikus tornyát. Tragikus fotó. Mintha egy kivégzést látnánk... A város baloldali vezetése – a városvédő civilek ellenállása dacára – „költséghatékonyságra” hivatkozva nyolc évszázad építészeti emlékét semmisítette meg. A Szent Jakab-templom, amely túlélte a történelmi viharokat, átvészelt megannyi tűzvészt, sőt, a második világháborúban még a német bombázók is inkább megkímélték, 2013-ig bírt ellenállni az emberi aljasságnak, amikor a 2008-ban hatalomra kerülő abbeville-i képviselő testület kommunista szimpatizáns gazemberei megpecsételték a sorsát.


A saját portánkon söprögetve is akad min szégyenkeznünk. Gyakorlatilag az összes vajdasági településnek lenne oka az önvizsgálatra. Itt egy zsinagóga, vagy egy pusztuló kastély. Amott egy gazda nélkül omladozó Vigadó, egy ebek harmincadjára hagyott csárda kitéve az idő rombolásának, tőle alig pár kilométerre pedig egy másik, még régebbi csárda, kitéve az emberi hülyeség pusztításának… Széttrancsírozott utcaképek Szabadkán, Újvidéken, Zomborban és Nagykikindán, levert oromdíszek, agyonbetonozott városközpontok: kell-e soroljam, hol és hányféle módon ártja, bontja a délvidéki magyar identitásunkat az igénytelenségünk és a nemtörődömségünk, amely itt honol szűkebb pátriánkban is?

Alighanem ez az oka, hogy mindig átjár az öröm, ha valami újnak, valami nagyszerűnek az építéséről értesülök.
Mint néhány hónappal ezelőtt. Hívőknek az Ég kegyelméből, ateistáknak a sors kifürkészhetetlen akaratából, a lényeg – valahogyan belekeveredtem a Makovecz Imre főművének tekintett templom építésének előzményeibe. Budapest volt főépítésze egyengeti a terveket. Nagy Ervinnel, a Nemzet Művészével, Kossuth-díjas építésszel beszélgetve hamar beláttam, hogy mennyire fontos a megépítése ennek a szentélynek. Abban már most száz százalékig biztos vagyok, hogy a templom el fog készülni. (Dacára az ellenkezéseknek. A templom föl lesz építve. Pont. Bár ennyire biztos lehetnék más egyéb dolgokban is!) Rengetegen támogatják. Majdnem ugyanannyian támadják. A templomépítést szorgalmazókkal most nem foglalkoznék. Közéjük tartozom, hiszek bennük, és hiszem, hogy építeni jó.

Ám ez a rémísztő kor kitermeli a maga démonjait rendesen. Jellemzi egy ország lelki állapotát, hogy annak egyik fertálya kifejezetten nem örül, sőt, utálkozva emlegeti egy építészetileg egyedi, még az ellenérdekeltek által is zseniálisnak mondott templom felépülésének a szándékát. (Figyelem: egy templomét. Nem egy stadionét. Amiről utólag mindig kiderül, mennyire megérte, és mekkora szükség volt rá. De ez most mellékszál.)
Hab a tortán: az pedig az Egyház lelki állapotát tükrözi, ahogyan egyes képviselői, papok, de püspökök is ódzkodnak egy új szentély megépítésétől. Sok mindent elárul róluk, meg a világról is, amiben élünk. Pont emiatt, éppen miattuk (is) föl kell épülnie az új magyar katedrálisnak. Nem azért, mert Makovecz még halála után is ringbe szállna Gaudíval vagy mással. Hanem azért, hogy a nemzetnek végre legyen egy olyan XXI. századi szentélye, ahol önmagunkkal, a múltunkkal, a becsületünkkel és a magyarság-tudatunkkal szembe tudunk nézni.

Vannak szép számmal hangos ellen-propagandisták. Magyarországon már javában zajlik a jövő évi választási kampány. A kormánnyal szembenállók kétségbeesetten keresik a kanócot, mit kéne gyújtani még, hogy minél nagyobbat szóljon.
És mint tudjuk, a kapkodó és kétségbeesett szokott a leggyakrabban hibázni.
A templomépítés folyamatába már nem tudnak beleszólni: milyen jó ezt leírni! Jó ha tudja mindenki: a hangosan ágálóknak nem Makovecz kereszténységével van bajuk, és a templom terve sem irreális, megvalósíthatatlan. Méretében még csak nem is hatalmas: közepes nagyságú szentélynek számít. Látványában grandiózus, ez igaz.
De az ellenlábasokat mindez nem hatja meg.
Nem. Az érintett berzenkedőknek, méltatlankodóknak és látványosan jajgatóknak (ilyen is van!) a makoveczi szellemiséggel van a bajuk.
Átvitt értelemben mindennel, ami magyar.
A legszomorúbb, legelgondolkodtatóbb az egészben, hogy nem holmi gyurcsányista bérkommentelők sikítoznak a magyar, a nemzeti, a hittel teli jelleg bármilyen fölbukkanásától, hanem olykor egyházi személyek is.

Szerencsére az építők velük is számoltak. Minden aggályra, minden kétkedő, vagy dehonesztáló véleményre készen áll az adekvát válasz. Egy évtized múlva állni fog a nemzet új szentélye. Nem is akárhol, nem is akárhogyan fogja hirdetni: építők vagyunk. 

Pk


Az írás eredetiben a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2021.03.06-án.

 

 

2021. május 21., péntek

ISTENI ERŐ, ÖRDÖGI ERŐ?

 

rajzom

Az a mondás járja, hogy Istennek a vakvéletlen révén azért van humora. Hogy Ő, aki sosem pislog, adós sem szokott maradni. Igaz, nem bottal ver. Megtalálja a büntetés módját. És mivel nagyon szeret bennünket, folyamatosan próbára is tesz mindannyiunkat. Mert a Teremtő már csak ilyen. Furcsán mutatja ki a vonzalmát irántunk. Apellálnunk értelmetlen.

Egy ideje ránk jár a rúd. Még nem dőlt el, hogy ez a járvány egyféle égi csapás, vagy a COVID-19 inkább a sátán találmánya. Hajlok arra, hogy az utóbbit higgyem. Hogy mindez, ami most egy éve a nyakunkba zúdult, tulajdonképpen csak a folytatása a már megkezdett pokoljárásunknak.

Ha azt veszem, hogy etimológiailag a sátán szó ugyanúgy jelenthet „ellenséget”, mint „félrevezetőt”, sőt a görögös diabolosz alakjában egyenesen „szétdobálót” értenek rajta – vagyis olyan démont, amelyik a szavak eredeti értelmével szétválaszt, roncsol, kárt okoz – akkor máris földereng: ez a mostani világunk kifejezetten az alvilág játékszabályai szerint halad a pusztulásba. Még soha ennyire nem silányultak el a fogalmak, soha nem fordult annyira visszájára a szavak jelentése, mint napjainkban. Az írás főleg, de a kimondott szó is mágia. Az eredeti jelentéstartalom kiüresítésével félrevezetik a világot. Így manipulálnak bennünket.

Például a hat-hét hónapos magzatok szétdarabolása már nem nettó gyilkosság, hanem a „reproduktivitás szabadsága”. Egyes szülő, kettes számú szülő: ipari módszerekkel zajlik a család evolúciós rendszerének a kizsigerelése. Ha még ez sem lenne elég: relativizálják a nyilvánvaló bűnt, hisz ma egy haramia emléke előtt térdepelni kötelesség, az áldozatairól bezzeg senkinek nem illik beszélnie. Így lesz a milliárdos gátlástalan tőzsdespekuláns, a komplett államháztartásokkal együtt a lakosság megnyomorítója humanista látnok, az egész emberiség jótevője, aki a legszerényebb becslések szerint is örökké fog élni. A fűvel-fával hetyegés többé nem kóros nemi vágy, sok esetben fajtalankodás, hanem a szexuális függetlenség új definíciója, kismillió gender irányzattal, meg egyéb beteges divathóborttal spékelve.

Minek folytassam? Ha azt mondom, hogy a Rábén, a Majdányban meg a máshol őrjöngő, senki által nem ellenőrzött fiatal arab férfiak hordája potenciális veszélyforrás minden ott élő falusira nézve – menten nácinak leszek bélyegezve. Ha valaki csak egy emberöltővel ezelőtt próbálkozott volna más portájára betörni, ott törni-zúzni, vagy dokumentumok nélkül országokon át csatangolni – valószínűleg a helybeli megkárosított gazdák vasvillával kérték volna számon a rongálást. És a rendvédelmi szervek sem sokat spekuláltak volna. Ma meg? Nincs határa az önkénynek. Az egyenruhás Belgrád irányába pislog, onnét meg a brüsszeli sóhivatal felé küldözgetnek diplomáciai sóhajokat. Válasz nem érkezik. Mintha valakik szándékosan azt szorgalmaznák, gyúljon végre lángba Közép-Európa (is).
A közös Európa illúziója régen szertefoszlott.
Néhány brüsszeli bürokrata iparkodik a munka látszatát kelteni, de mivel se víziójuk, se erejük, meg talán kedvük sincs igazán érdemi döntéseket hozni a normalitás visszaállításának érdekében, aligha férhet kétség hozzá: immáron a kontinens nyugati felén is egyre nagyobb tömegek érzik, mennyire magukra maradtak.

A csalódottság Közép-Európában még inkább tapasztalható. Az Európai Unió vezetőitől egyébre nem telik, pótcselekvésekbe menekülnek. Mint a meztelen csigák, mindenre rámásznak és összenyálkázzák. Vagy mint a komodói varánuszok: nem harapnak, csak összenyálaznak, de abba beledöglik minden, és mindenki, jobb sorsra érdemes. Utánuk a vízözön. Ilyetén a régi világunk lerohadása visszafordíthatatlan. Még nincs teljesen fölszámolva, de ami hátra van belőle, az már csak puszta formalitás.
Pedig adva volt a lehetőség.
Két kissé nagyobb ívű, már-már történelmi feladatot kellett volna csupán orvosolniuk. Az egyik majdhogynem összefügg a másikkal, ráadásul. 

Az illegális bevándorlást azonnal föl kellett volna számolni. Ehhez se tehetségük, se merszük nincs – akárki láthatja, miféle impotens banda keveri össze nap mint nap az Internacionálét az intoleranciával.
A másik teendő pedig a világjárvány elleni szérum biztosításáról szólt volna.

Ebben épphogy nem jeleskednek – és még finoman fogalmaztam. Ha az európai vezető eliten múlik, vakcinát sem lát még egy jó darabig az unió népe, hisz egy olyan nehézkes apparátusú, széttagolt, konkrétumok nélküli, valóságtól elrugaszkodott rendszer, amelybe az Európai Unió belelavírozta magát eleve képtelen a hatékony, gyors cselekvésre. 

Sok évvel ezelőtt, egy fesztivál nyilvános tribünjén azt találtam mondani, hogy bár szurkolok Szerbiának, jusson be az Európai Unióba (ha már annyira oda vágynak, ne legyek kerékkötője a belgrádi buzgalomnak), de a sanda gyanúm azt súgja: mire a szerbek teljes jogú tagok lennének, már nem lesz hová belépniük. Az elmúlt féltucat esztendő arra mutatott rá, ma már még indokoltabban elsüthetném ezt a poént, sajnos. 

Minapi hír: az énekes Dinnyés Jóska után Szersén Gyula színész legenda is elment közülünk. Napról-napra szegényebb lesz a világ, kiváló emberek hagynak itt bennünket. Nélkülük valószínűleg még nehezebb lesz a normalitás talaján megmaradni. Ha mindehhez hozzávesszük, amit a bejegyzés elején a sátáni erők munkálkodásáról írtam, vajmi kevés vigaszunk marad. Épp csak annyi, hogy nem felejtjük: valahol szeret bennünket az Úr.

Pk

Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg 2021.03.21-én. 

2021. május 20., csütörtök

NAPLÓ - 129.


Most esik az eső. A városi ember szitkozódik: „rohadt eső”, mondja. Eszébe sem jut, májust írunk. Tavasz van, amikor az országos esőzés, az alkalmi zápor, de még a reggeli harmat is minden alkalommal jótékonyan áztatja nálunk a Döme-dűlője melletti sütős földet, ahol maga az élet csírázik.

Tán nem kéne bántani az időjárást. A víz még a várossal is szelíden bánik. Az aszfalt kormos, sötét képét palaszürkévé szelídíti. Tükörtócsákat rak a padkák mellé, amelyekben fürdőt vesznek a galambok, meg lemossa a járdákról a sok szennyet, és elülepszik a por. A levegő megtelik az évszázados betonvirágok illatával. A mészkő pilaszterek hengerére tapadó mohák a nedvektől megduzzadnak. Ilyenkor százévnyi múltat szuszognak ki, és a történelem lengi be a trolibuszok huzalait.  Egy-egy zivatar után a délutáni csöndből szinte kirezdül a tavasz ígérete, hogy utána ismét szakadatlan zsongás lehessen a Damjanich utcára boltívként boruló platánfák ágai alatt. Ezt nem venni észre? A bőrig ázott rigók fölharsanó, vidám füttyét?

Ünnepe a hétköznapoknak az eső. Szeretem. A rügybe fakadó kora tavasznak vége, de a májusi eső hallgató neszezése tisztaságot hoz, értelmet ad a világnak. És ez jó. Kis öröm, kis vígság, de mégiscsak derű. Ónszínű, tehát városi, erősen lavírozott vizes kék akrillal.

A múltkor már írtam, kék színűnek képzelem a boldogságot. Tengernek, ami akkor és ott is susog fölöttem, velem, bennem, amikor egyébként elveszejtve érzem magamat. Ha oda nem illő dolgokat látok, ha irigy lárma zavarja békémet, ha az élet síkos utcakövein megbicsaklok, nem sűrűn jön kellő időben a segítség. Ám amint a víz kékje átdereng a gondolatokon – feledésbe süllyed el a bánat. Olyan a kék víz, akár egy álombeli jó szó. Vagy mint az álombeli simogatás.

Volt időszak, amikor nem szerettem a kéket, azazhogy pontosítok: nem is ismertem.
A zöldnek különféle, nevesincs árnyalataiban jártam, mert a zöld a remény színe, és abban az időben hinni szerettem volna. Más egyebet sem kívántam. Hinni. Bízni akartam, miközben éveket vártam. Közben a sok zöld gúnyám legtöbbje megfakult, eggyé vált a nádas színével. A maga akszamétos módján a természet belemosta vállpántos kabátom színét a tiszai erdő lomkoronájába, az októberi vénasszonyok nyarának sárguló zöldjébe játszott a vadász nadrágom, aminek oldalzsebéből sosem bírtam többé kipucolni a belészáradt kenyérmorzsákat, miközben az idő hóka permetét elhintette olajzöld kalapomra. Egyedül a katonai trikóimra nem hatott semminemű erő. Zöld viseletben, kurtákat köhintve mentem a dűlőúton, a döngölt földre esőcsöppek hullottak kopogva, vagy a nyár lógott a Rét lapályába csúszó kertek alján: lényegtelen volt, nem számított, hisz jómagam is egy voltam a mindenséggel, az összes kanizsai emberrel, akik ugyanarra a körhintára kerültünk, s csak annyiban különböztünk, hogy ki-ki másik eszközre ült föl. Némelyeknek, akikről azt hittük kiváltságosabbak piros rakéta, vagy sárga kisautó jutott. Akadtak, akik ágaskodó, műanyag lovak nyergébe szálltak. Viszont a többség csak csoportos kosárban, padokon szorongott. És mégis: mindahányan, akik a kanizsai bolondkocsira vettünk jegyet, végig ugyanazon lomha ritmusban, ugyanazokat a köröket róttuk, és ugyanarra a melódiára forgott velünk a világ.

Ennek a lassú, centrifuga létnek az egyik hozadéka a szédülés. A folytonos körkörös imbolygás, a térben való laza csapongás képzetét kelti. Azt hihetnők, utazunk. Valójában egy bizonyos pont körül keringünk, és bár aligha figyelünk föl rá, folyton ugyanazokat a képeket látjuk. Homályos észleléssel, a kanizsai bódulatunk ködén túl újból és újból a már ismerősnek tűnő dolgok tárulnak elénk. Talán ebben van a titkunk. Hogy a lelkünk mélyén tudjuk mindezt, és mégis maradunk. Zsebeinkben ott a jegy, gyűrögetjük. Nem belépő cetli ez, hanem a szó legnemesebb értelmében – sorsjegy.

És ennek birtokában esőben, szélben, tűző napon vagy a rideg téli hajnalokon is feledhető, milyen sovány díszletek között forog velünk a kerék, hogy a lábunk alatt soha nem elég vastag a föld, és a fejünk fölött csillagok teste porlik. Ha nem is mindig vagyunk bizonyosak efelől, legalább érezzük.
Hát, ezért is mondjuk annyi puhasággal, hogy Bácska.      


2021. május 5., szerda

NAPLÓ - 128.

  

Kotor
 60x80 cm

Az este Kotor sziklafalait festettem. Önkéntelenül vad, komplementer színeket használtam. Ibolyakéket tettem a narancsvöröshöz, és mivel a textúrával is a szikárságot akartam érzékeltetni, előbb az alapozó széles foltjaira, majd később az elfinomodó ecsetvonásokra spatulával kezdtem ziláltabb, nyughatatlanabb gesztusokat fölvinni.

Kevés dolog hat rám akkora döbbenettel, mint az öböl bugyrát szegélyező irdatlan karszthegyek látványa. Nem tudja megszokni a szemem. A Kotor fölé magasodó hegyormok a pátosz nélküli megtestesült monumentalitást hirdetik. Meredek, égbe nyúló cakkos, kopasz csúcsuk a tenger tükrében még hatalmasabbnak látszik.

Az öböl névadó városánál különösen mély a meder: a víz tompa, sötétkék, mintha a hagyományos itáliai kékhez valaki értő kézzel fekete tust is cseppentett volna. Csak a felhőket karcoló tarajos szirtek hóka ábrázata világítja meg a víztükör sötétjét, a keskeny parti sávban pedig a kőből rakott ház- és lépcsősorok, az árnyékba dugott sikátorokkal, templomokkal együtt belesimulnak a Lovćen meg a Vrmac mészköves oldalába. Az épített dolgok és a zord táj egymásba olvadása egyáltalán nem valami szemérmes viszonyt tükröz: a girbegörbe utcák ugyanolyan önérzetesen egyediek, mint a lezárt zsalugáterek mögött, a hűvös szobákba húzódó öböl lakók. Vajmi keveset tudok az ottaniak életéről, de egy sejtelem valahogy mégis él bennem, egy kép, ami azt láttatja, hogy a csontfehérre keményített slingelt függönyökön túl a kotori férfiak régi, faragott lábú konyhaasztaloknál ülnek, újság, vagy vastag falú vizespohár van a kezük ügyében, a zöldre pácolt fa polcokon dunsztosüvegekben tavalyi meggybefőttek sorakoznak, amott egy olívaolajos flaska, fölötte pedig haditengerész fotóját látni. A huzatra kaffogó kiterített ingek, lepedők között csontos, sovány, fekete ruhás, fekete kendős nő árnya imbolyog, egy macska kuporog a küszöbre tett rongypokrócon és a Szent Trifun katedrálisának harangkondulásakor galambok raja rebben föl az okkersárga tetőkről. Ez így lehetséges, szentül hiszem.

Nincs semmi mélabú vagy tragédia, de széles vidámság se a kotori kőházak között. Ez a méltóságteljes nihil zavarba hoz. A különlegességet általában könnyebb megörökíteni, az ünnepnek van arca, megfogható tartalma, értelme, szerepe és hangulata. Ám itt nincs nagyon mit megrajzolni. A hétfő szertartása után a kedd szertartása következik, és pont. Ráadásul az ottaniak éppen úgy éreznek, látnak, éppen akként lélegeznek, mozognak és tűnődnek, mint mi Bácskában. Csak a nyughatatlan vízfelület fölött táncikáló szél sós ízű, nem olyan sárga, tüdőt szúrón poros, mint Kishomok határában, amikor a Járás irányából fölkerekedő pusztai légörvény barlangó bokrok tucatjait űzi a tarlón napszállatnak, Szalatornya irányába.

Azért, mint minden ősi város, Kotor vára is őrzi a történelem szeszélyében fogant emlékeit. A szakállas pópák ma is szagos vízzel hűsitik homlokukat, mint Bizánc idejében, a kikötőben az árbocok árnya ugyanúgy megnyúlik alkonyatkor, mint a spanyol hódítók idején, évezredeken át egyformán szelídek és szilajok a hullámok, a vértől mélyebb vörös színű dalmát dingač bor is ugyanúgy loccsan az utcakőre, mint mikor még a Velencéből érkező herceg akart parancsokat osztogatni a helyieknek, és a  kotoriak szeme is pont úgy szűkül minden helytelen szóra, mint ami előtt a fennhéjazó, gonosz ultimátumot hozó török szultán követeit miszlikbe aprították, válaszképpen.
Nem, ez a város nem adja meg magát, sem az embernek, sem az időnek.
Ahol a líra ilyen erővel van jelen, ott csak az Ég akarata számít.

2021. május 2., vasárnap

NAPLÓ - 127.



Ha megkérdeznék, milyen színű a boldogság, alighanem kéket mondanék. Ultramarint, olyasfélét, mint a lapis lazurit, vagyis lazuritkő, csak nem ásványi formában, hanem folyékonyan képzelem.
Víz. Tengernyi víz.
Indigó színű, a szemhatárnál egészen sötét, bogyókék a képzeletbeli víztükör. A tekintet ahogy halad kintről befelé, a fölségestől a gyarló irányába, előbb búzavirág-, majd égszínkékké válnak a hullámok, hogy végül azúr színűvé és áttetszővé nemesüljenek, fehér hab fodrokkal szegélyezve.
A boldogságnak a tenger a műve, és mindez fordítva is igaz. Az élet nem csekély munkája révén néha belegázolhatunk. Ezért nem lehet elégszer hálásnak lenni. Olyankor elmosódnak a határvonalak, boldogság és szomorúság egyként hatja át a lelket, s mivel ezekre a pillanatokra egyetlen emberi szív sem képes felkészülten válaszolni, nem marad más hátra: sírunk. Elvégre a sós könnyek is a tengert táplálják. A boldogságot vérfakadásig kiélvezni: igazi kihívás lenne, ha sikerülne, de hát nem sikerül, mert a tenger nem csak ringatni szokott, hanem a csónakot is fölborítja olykor. Ellenünk szegez bizonyos kérdéseket, s a partról bekiabálva nincs módunk azokra helyes választ adni. Lélektani szempontból mi vagyunk a tenger tagadása. Bármily keserű, ezt be kell látni. Jobb a tudattal megbékélve élni: soha, de soha nem falhatjuk föl a gyönyörűséget. Csupán kóstoló járja belőle. Be kell érnünk a kevéssel. Ám, ha a hála eléggé áthatja a mindennapoktól lottyadt, tétova, nemességbe megfáradt érzelmeinket, máris gazdagabbnak tapasztaljuk magunkat. Mások nem tudom ugyanígy vannak-e ezzel – saját magamból kiindulva én legalábbis így látom.
Mostanában eleget bámultam a tengert, s végtelen volt a nyugalmam, mert láttam is. Ritka madár ez a fajta kegyelem. Nem kellett megnyergelnem semmiféle értelmi elméleteket, nem gondolkodtam képletekben, relatív dolgokon, elmaradt belőlem a pesszimista mohósággal együtt a tisztázatlan eredetű optimizmusom is. Csak a tenger volt, meg én. Semmi más. Milyen jó ezt kimondani! Nem akartam már, hogy mindenki engem szeressen, hogy ismerjenek sokan, hogy bizonyos dolgaimon elámuljanak mások, hogy erkölcsösnek lásson az is, aki ismeri léhaságomat, okosnak mondjon olyan, aki tisztában van szellemi korlátaimmal, mert már számtalanszor leiskolázott meddő vitáink során. Nem volt többé szükségem kebelbarátra, harcos társra, de még szeretőre sem. Valahogy: okafogyottá vált mindez.
Álltam az öböl partján. Fölöttem a kerek hold bújt elő valami püspöklila cafrang felhő mögül, a fénye leküzdötte a sötétséget. Istenem, milyen triviális szcéna, és mégis mennyire igaz, s miközben a partot meg-megpaskoló apró hullámok egyenletes loccsanása diktálta az éjszaka szívzörejének ritmusát, ott és akkor végre megértettem: van bizonyosság.
Hát, ilyen nagy dolgok történnek, ha kettesben maradsz a tengerrel.

      Pk