Tudom, sajnos tapasztalom, hogy az internetre minden badarságot lehet irkálni. Senkinek a szava sem ellenőrizhető, így előre szólok, nem hazudok: nyolc éve, mióta jobbára a magyar fővárosban élek, minden vasárnap kimegyek a Farkasréti temetőbe és mécsest gyújtok Makovecz Imre sírján és Cseh Tamás fejfájánál.
Tényleg. Nyolc év alatt persze akadt olyan vasárnap, amikor a temetőkapuban ácsorgó Zoli kertésztől nem vettem mécseseket, valamiért elmaradtam, de utána a bűntudat rendre behajtotta rajtam a lelki adósságomat, muszáj volt egy másik napon pótolnom a látogatást. Aztán szépen megnyugodtam.
Tegnap reggel is átbuszoztam Budára. Szép, ködös, őszi vasárnap ígérkezett, megálltam a Mester síremlékénél és szokás szerint háromszor halkan megkondítottam a harangját. Sokat gondolok Makoveczre, egy életre tanítást kaptam tőle. Ha lenne az országnak tízezer Makovecz Imréje, a világot a sarkából kifordítanánk.
Biztos furcsán hangzik, a temető süket magányát én sosem éreztem. Hiányt azt igen, néha fájdalmas űr ballagott velem, sebeket, bántásokat hordtam magamban, de akkor sem voltam egyedül. Nem látom én a lelkeket, ezt a kiváltságot meghagyom a parafenomén szélhámosoknak, de azt bizton állítom, megesett már, hogy nekem kedves elhunyt hangja szólt hozzám, értettem, amit mond, és meg is fogadtam a tanácsát. Az én eltemetett barátaim vigyáznak rám. Óvnak, a szeretetük melegéből élek minden nap, s bár nem a budai tiszafák árnyékában van a sírhantjuk, a szeretetnek a téren és időn átívelő ereje révén most is együtt vagyunk, mert gondolok rájuk, ragaszkodom hozzájuk. A hatalmas, parkosított Farkasréti temető széles sétánya kanyarog fölfelé, ahol körösztözik földutak, amiken úgy szeretek bandukolni, miközben fölsejlenek az emlékek, ha szerencsém van, akkor a szépek, és olyankor a vágyakozás is megnemesül, elpörög a mindennapok hulladéka, miáltal lassúbbá, élhetőbbé és érthetőbbé válik minden.
Nem tagadom, előfordult, hogy épp fordítva, a gyötrelem boszorkányszombatja tört rám: koldusszegényen, égő szemmel, szélütötten kóvályogtam a keresztek között és irgalomért könyörögtem, de nem kaptam meg. Olykor émelyegtem, meg kellett pihennem egy rozsdaette padon, ahol valószínűleg évek óta nem ült senki, mert a pad előtti behorpadt kriptát fölverte a gaz, és már a kőbe vésett neveket is elmosta az idő, amellyel együtt a hajdan gyászolókat is elsiratták a kései utódok.
A temető él, nagyon nagy erővel bír. A novemberi fák rőt koronája is ritkás már, pergamensárga avarszőnyegen dióval bajlódó varjak táncikálnak izgatottan. Némelyik tartózkodás nélkül, bizalmasan közelebb jön, fürkészve néz, méreget, és bizonyságként a madár félrefordított fején az értelem fénye csillog. Nem csak lát, tudja is, hogy vagyok. Közlékenyek ezek a dolmányos varjak, szinte emberi az ábrázatuk. Hozzájuk képest a nagyvárosi forgatag népének arca eltorzult, mintha a napról folyton az árnyékba kellene átlépniük. És míg a Körút meg a pályaudvarok közt, a trolihuzalos utcák aszfaltján senyved a városi ember, folyton csak vár valamire, és észre sem veszi, hogy a futtában megtett tevékenységével elszalad mellette az élet.
Aggályosan figyelnek hát a varjak, kölcsönösen vizsgáljuk egymást, és a bogárfekete szemekben annyi melegség és őszinteség honol, mint egy kisgyerekében. A ködből és a sötét sövények mögül egy róka tűnik elő, épp csak egy pillanatra áll meg, orrát fölveti a szélbe, majd tovaoson, hogy a káprázata zavarba ejtsen: vajon tényleg róka volt-e, vagy csak képzelődtem?
A gimnáziumi magyartanárom is Farkasréten nyugszik. Sokáig kerestem az urnafalát, jó órányit mászkáltam föl s alá, míg az ócskán fénymásolt térkép alapján végre ráleltem. Nyár volt, vagy tavasz vége, már nem emlékszem. Csak annyi maradt meg bennem, hogy míg a kezem a sírkövén pihent, a napsugár úgy szórta a fényt a forrósággal, mintha nevetés lett volna.
