AZ ISTEN HÁZA TÁJÁN

"S bár irígykedve holtig bámulom
A dómok súlyos, drága titkait,
Az én szívem is álmok temploma
És Isten minden templomban lakik.”

(Reményik Sándor)

Talán azért vonzódom a templomokhoz, amiért úgy tartom, hogy egyenként mi is azok vagyunk. Minden ember templomszerű. (Igen, végső soron neki készültünk. Miatta vagyunk.) Külsőnkben is hasonlítunk az Isten házára. Bizonyos értelemben minden ember szép, van méltósága, és éppen annyira egyedi, mint egy típustervek nélkül, pusztán az alkotás vágya, és a pőre hit akaratából felépített szentély. Kicsit beljebb pedig hol a homály visszhangzik bennünk, hol a pazar díszeink világítanak, hogy a szívünk harang kondulása a kezdetektől a legvégsőkig kísérjen bennünket.

Rengeteg templomban jártam. Mindenfélékben. Tisztelem az összes felekezet házát. A szent boltozatok, a faragott oszlopsorok között hamar átminősülnek a kinti gondolatokkal együtt az oda nem illő, a templomkapun kívül rekedt érzések is.
Az utóbbi idők a sok pozitív tapasztalat mellett két tövist is belém szúrtak.

Két képről, két templomot ábrázoló fotóról van szó, s bár az egyik valahol az erdélyi szászok hajdani földjén készült, a másik pedig több ezer kilométerrel nyugatabbra, a franciaországi Abbeville-ben, Amiens közelében, az üzenetük egyformán megrendítő.

Az egyik fotón a Nagyszeben melletti Doborka erődtemplomában az ónémet, gót betűs falfeliratok alatt tehenek kérődzenek. Összetört szószék, szétdobált padok, beomló tető: az erdélyi szász közösségnek írmagja sem maradt. A kommunista Románia vezetői német márkáért gyakorlatilag kilóra eladták valamennyiüket. A kiürült szász házakba az ország szegényebb régióiból idegen népség költözött, s alig egy-két évtized alatt le is lakták az egykoron mívesen megépített, takaros szász falvakat. Tipikus közép-európai történet. Nálunk is lejátszódott hasonló népességcsere. Felénk is akadnak omladozó templomok, ahová már csak néhány falubeli, anyanyelvét és hitét őrző vénség jár be imádkozni. Mikor majd ők is elfogynak, akkor az enyészet veszi rettenetes hatalmába az Isten házát. Jobb lenne, ha azt már semelyikünk szeme nem láthatná.

A másik, a franciaországi fénykép még ettől is iszonyatosabb pillanatot rögzít: egy markológép dönti le éppen a XII. században épült templom gótikus tornyát. Tragikus fotó. Mintha egy kivégzést látnánk... A város baloldali vezetése – a városvédő civilek ellenállása dacára – „költséghatékonyságra” hivatkozva nyolc évszázad építészeti emlékét semmisítette meg. A Szent Jakab-templom, amely túlélte a történelmi viharokat, átvészelt megannyi tűzvészt, sőt, a második világháborúban még a német bombázók is inkább megkímélték, 2013-ig bírt ellenállni az emberi aljasságnak, amikor a 2008-ban hatalomra kerülő abbeville-i képviselő testület kommunista szimpatizáns gazemberei megpecsételték a sorsát.

A saját portánkon söprögetve is akad min szégyenkeznünk. Gyakorlatilag az összes vajdasági településnek lenne oka az önvizsgálatra. Itt egy zsinagóga, vagy egy pusztuló kastély. Amott egy gazda nélkül omladozó Vigadó, egy ebek harmincadjára hagyott csárda kitéve az idő rombolásának, tőle alig pár kilométerre pedig egy másik, még régebbi csárda, kitéve az emberi hülyeség pusztításának… Széttrancsírozott utcaképek Szabadkán, Újvidéken, Zomborban és Nagykikindán, levert oromdíszek, agyonbetonozott városközpontok: kell-e soroljam, hol és hányféle módon ártja, bontja a délvidéki magyar identitásunkat az igénytelenségünk és a nemtörődömségünk, amely itt honol szűkebb pátriánkban is?

Alighanem ez az oka, hogy mindig átjár az öröm, ha valami újnak, valami nagyszerűnek az építéséről értesülök.
Mint néhány hónappal ezelőtt. Hívőknek az Ég kegyelméből, ateistáknak a sors kifürkészhetetlen akaratából, a lényeg – valahogyan belekeveredtem a Makovecz Imre főművének tekintett templom építésének előzményeibe. Budapest volt főépítésze egyengeti a terveket. Nagy Ervinnel, a Nemzet Művészével, Kossuth-díjas építésszel beszélgetve hamar beláttam, hogy mennyire fontos a megépítése ennek a szentélynek. Abban már most száz százalékig biztos vagyok, hogy a templom el fog készülni. (Dacára az ellenkezéseknek. A templom föl lesz építve. Pont. Bár ennyire biztos lehetnék más egyéb dolgokban is!) Rengetegen támogatják. Majdnem ugyanannyian támadják. A templomépítést szorgalmazókkal most nem foglalkoznék. Közéjük tartozom, hiszek bennük, és hiszem, hogy építeni jó.

Ám ez a rémísztő kor kitermeli a maga démonjait rendesen. Jellemzi egy ország lelki állapotát, hogy annak egyik fertálya kifejezetten nem örül, sőt, utálkozva emlegeti egy építészetileg egyedi, még az ellenérdekeltek által is zseniálisnak mondott templom felépülésének a szándékát. (Figyelem: egy templomét. Nem egy stadionét. Amiről utólag mindig kiderül, mennyire megérte, és mekkora szükség volt rá. De ez most mellékszál.)
Hab a tortán: az pedig az Egyház lelki állapotát tükrözi, ahogyan egyes képviselői, papok, de püspökök is ódzkodnak egy új szentély megépítésétől. Sok mindent elárul róluk, meg a világról is, amiben élünk. Pont emiatt, éppen miattuk (is) föl kell épülnie az új magyar katedrálisnak. Nem azért, mert Makovecz még halála után is ringbe szállna Gaudíval vagy mással. Hanem azért, hogy a nemzetnek végre legyen egy olyan XXI. századi szentélye, ahol önmagunkkal, a múltunkkal, a becsületünkkel és a magyarság-tudatunkkal szembe tudunk nézni.

Vannak szép számmal hangos ellen-propagandisták. Magyarországon már javában zajlik a jövő évi választási kampány. A kormánnyal szembenállók kétségbeesetten keresik a kanócot, mit kéne gyújtani még, hogy minél nagyobbat szóljon.
És mint tudjuk, a kapkodó és kétségbeesett szokott a leggyakrabban hibázni.
A templomépítés folyamatába már nem tudnak beleszólni: milyen jó ezt leírni! Jó ha tudja mindenki: a hangosan ágálóknak nem Makovecz kereszténységével van bajuk, és a templom terve sem irreális, megvalósíthatatlan. Méretében még csak nem is hatalmas: közepes nagyságú szentélynek számít. Látványában grandiózus, ez igaz.
De az ellenlábasokat mindez nem hatja meg.
Nem. Az érintett berzenkedőknek, méltatlankodóknak és látványosan jajgatóknak (ilyen is van!) a makoveczi szellemiséggel van a bajuk.
Átvitt értelemben mindennel, ami magyar.
A legszomorúbb, legelgondolkodtatóbb az egészben, hogy nem holmi gyurcsányista bérkommentelők sikítoznak a magyar, a nemzeti, a hittel teli jelleg bármilyen fölbukkanásától, hanem olykor egyházi személyek is.

Szerencsére az építők velük is számoltak. Minden aggályra, minden kétkedő, vagy dehonesztáló véleményre készen áll az adekvát válasz. Egy évtized múlva állni fog a nemzet új szentélye. Nem is akárhol, nem is akárhogyan fogja hirdetni: építők vagyunk. 

Pk

Az írás eredetiben a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2021.03.06-án.