Onnét ösmerős arcz, hogy a Hír TV-nek az egyik arca. Aligha kétséges: a szebbek közül való. A média tapasztalt mocsári hajósaként nem egy izgága politikust kényszerített a Balfék negyed Dadogó zsákutcájába. Az esti műsorsáv rendszeres főszereplőjeként oda világít, ahol sötét van. Konzervatív, keresztény nőként is edzett amazon, jellemzően nem kenyérrel szokta visszadobni a vitapartnereit. Ha a karácsonynak a Grincs az ellendrukkere, emennek a Karácsonynak a mumusa Andrea szokott lenni.
Kedvenczeink albuma a Magyar Demokrata főmunkatársával bővül. Hősünk egy nagylaki határátlépéskor kényszerűségből volt már magyarországi (ál)román kisebbségi, volt észak-írországi békeaktivista, és a Délvidéken egy csapat csetniknek is tartott előadást etikai nevelésből. A Duna-kanyar összes halának rémhalála, a török konyhaművészet janicsárja, a magyar publicisztika egyik fenegyereke amolyan reneszánsz ember. Szentesi igazi hazajáró vendég a Tisza alsó folyásánál, szereti és tiszteli a Balkán világát, úgy is mondhatni, otthon van szűkebb pátriárkánkban...
Lehet,
paradoxon, de mostanában amint magamhoz térve föleszmélek, ahogy reggelente
hallgatni kezdem a rádió híreit, ahelyett, hogy a realitás rendképét, a tényszerűségből
fakadó logikus szervezettséget tapasztalnám, jobbára a csalódottság vesz erőt
rajtam. Mind gyakrabban az a furcsa érzésem támad, hogy a világot eluralja az
abnormalitás. A valóság egyre-másra kezd hibbant mesévé silányulni.
Nem
példa nélküli az elmebaj fölburjánzása. Eddig is itt lappangott. Erőre viszont
csak az utóbbi években kapott. Korábban még igen, visszahőköltem, hangosan ámuldoztam:
manapság immár olyan nagyon meg sem lepődök rajta. Úgy tekintek erre a
jelenségre, hogy mindaz, ami az életem során normálisnak számított, pusztán egy
átmeneti állapot volt, és most újfent visszavedlik a mindenség a maga fordított
valóságába, ahol az esztelenség, a téboly, a káosz fémjelzi a dolgokat. Ott
folytatja az őrület, ahol abbahagyta.
A
fogyasztói társadalom mohósága, a liberális elveket kiszolgáló politikai és
gazdasági modell, a televízió agybaja, az átkos internettel sokkal mélyebb
nyomokat hagynak, mintsem, hogy mindettől könnyedén mentesülni tudnánk.
Vasárnap
este a legnézettebb kereskedelmi csatornán véget ért egy sorozat. Álarcos Énekes
volt a műsor címe, és most azért hozták hírbe, mert az esti műsoridőben két
férfi összecsókolózott a kamerák előtt. Tévém közel négy éve nincs, nem láttam az
adás egyetlen epizódját sem. Azt sem tudom miről szól a „show”. Átfutva az
abban szereplők névsorát, még nagyobb a tanácstalanságom. Gáspár Laci, Hargitai
Bea elmehetnek mellettem az utcán. Manuel, Pintér Tibor, Rubint Rella – dettó.
Utóbbinak ez a neve, vagy valami márka? Istenest, Sebestyént, pláne Millert sem
ismerek, bár az utolsót illene, hisz a Pappa Pia (?!) Petijeként állítólag valaki, vagy
valami.
Ha ők a mérce, akkor köszönöm. Üdvösebb a saját súlypontomhoz igazodni.
Visszagondolva
a normalitás időszakára, csak a versek jutnak az eszembe. Néhány olvadékony
sor, puhán dallamos rímpárok, szép szóképek, meg egy csomó bennem vérré vált
hangulati elem: ötven után máshoz ragaszkodni nincs érkezésem.
Valami
mégis hajt ebben a folyamatban. Pedig látom az örvényeket, egyre-másra húz a
fekete gravitáció, kihat rám mindenféle fel- és lehajtó erő, a disszonáns hangoktól
meg a maradék élmények is csupán ideges hallucinációként jelentkeznek, és
ilyenkor már a fantázia sem segít. Nem ajándék ez, hanem teher.
Emiatt
önmagamat inkább másban próbálom megkeresni és megtalálni.
A bent, halkan megkonduló harangra, és nem a kinti kolompszóra hallgatok. Abban
a kondulásban ott van mindaz, amit korábban elveszthetetlennek hittem. Az a
harangocska megmaradt velem egy szigeten. A szigetemen.
Víz
vesz körbe, nyugalom. Szigeten lakni eleve lehatárolást jelent, egy jó adag
öntörvényűséggel, sajátos karakterrel, önállósággal. Munkát és saját magunkra
mutató cselekménysorozatot kér viszont. A sziget örökkévalósága szilárdan áll a
csönd és a harmónia vizében.
Mihelyt
horgonyt vet mellettünk valaki, kisvártatva – ha szerencsések vagyunk – az ő
szemében ott marad a tükörképünk. Jórészt, ennyit hagyunk magunk után, nem
többet. Akivel mélyebb vonatkozásban képesek vagyunk együtt létezni, egész
valójával emlékké nemesül általunk. Minden taglejtése, a súroló tekintete, a
gesztusai, az igazi mivolta lakozik majd bennünk egy jó ideig. Ha szerencsések
vagyunk. Ám többnyire nem vagyunk azok.
Szeretem
az eredetiséget, a hideget, a furcsán lengedező huzatos levegőt, a szavakat, a
mondatokat. Szeretem, hogy idegen szájon át a kívül fölszaggatott összefüggéseket
belélegezve olykor némi bizonyosságra bukkanhatok. Hogy utána legyen min
töprengenem. Mert az idő könyörtelenül mulandó.
Pk
