ÖSMERŐS ARCZOK (10.) - Szentesi Zöldi László, újságíró

Kedvenczeink albuma a Magyar Demokrata főmunkatársával bővül. Hősünk egy nagylaki határátlépéskor kényszerűségből volt már magyarországi (ál)román kisebbségi, volt észak-írországi békeaktivista, és a Délvidéken egy csapat csetniknek is tartott előadást etikai nevelésből. A Duna-kanyar összes halának rémhalála, a török konyhaművészet janicsárja, a magyar publicisztika egyik fenegyereke amolyan reneszánsz ember. Szentesi igazi hazajáró vendég a Tisza alsó folyásánál, szereti és tiszteli a Balkán világát, úgy is mondhatni, otthon van szűkebb pátriárkánkban...

  

Szentesi Z. László: VACAK VILÁG

Meglehetősen ritkán ugyan, de szoktam a blogomon vendégszerzők tollával is ékeskedni. Most is ezt teszem nagy-nagy örömmel, lévén hogy régi barátságunk okán a cikk írója jóváhagyta a bennünket, délvidéki magyarokat érintő szövegének az újraközlését.

Ha valaki a forrásra is kíváncsi, Szentesi Zöldi László újságírónak – a 888.hu publicistájának – eredeti írása itt olvasható. 

Vacak a világ

Orbán Viktor erről biztosan nem tud – ezzel a címmel írt leleplező cikket az Index a szerb miniszterelnökről, az elnökválasztás borítékolható győzteséről, Aleksandar Vučićról. És ha már cikket kell írni, muszáj belekeverni Orbánt, hiszen a szerb elnökválasztás nagy favoritja jóban van a Fidesz vezetőjével, az elemi indexes logika szerint tehát mindketten kapják be. Meglepő azonban a szerző munkamódszere: Tóth-Szenesi Attila (aki máskülönben szegedi gyerek, alattam járt a Tömörkény Gimnáziumban, és korosztályunk tagjaként nyilván ő is csempészett „Jugóból” vinjakot, Adidas gatyát, Bravo újságot és olasz farmert, szóval, ismeri a helyszínt, járt a túloldalon, eleve nem lehet teljesen síkhülye délszláv ügyekben), leültette a Szabad Magyar Szó újságíróját, kérdezett ezt-azt, ügyesen lejegyezte, és szépen össze is állt a cikk
A végeredmény parádés, a Bajtai Kornél nevű úr nagyjából azt susogta Tóth-Szenesi fülébe, hogy Szerbiában Vučić afféle Fidesz-államot épít, máris szörnyű az elnyomás, liberális kontroll sehol, borzasztó dolgok készülnek. Csak úgy ömlik a panasz, és furcsa módon ugyanarról, amire itthon az Index-függő olvasó is ráizgul: a belgrádi közmédia torzít, a „hatalom” adatbázist működtet, és „ott is előfordulnak a hatalom közelében lévő embereknél gyanús meggazdagodások” (és hol nem, szent együgyűség?). De nem is ezért írjuk ezt a cikket. Hanem azért, mert a Tóth-Szenesi – Bajtai szerzőpáros kimerítő részletességgel ecseteli, micsoda tetű Aleksandar Vučić, hiszen Milosević és Šešelj közeléből érkezett, éppen hogy nem háborús bűnös, de mindenképpen az emberiség selejtje, és persze, nem véletlen, hogy Orbán Viktor nagy barátja.

Mi ellentétben ezzel a hóvirág egyszerűségű világképpel, emlékeztetünk arra, hogy itt politikáról van szó.

A mindenkori szerb miniszterelnök a magyar kormány partnere. Értem én, hogy jobb volna az Indexnek és a délvidéki liberálisokat (mind a tizenhatot) tömörítő Szabad Magyar Szónak, ha valami szellemi onanizálásban megfáradt független rádiós műsorvezetővel tárgyalna a budapesti kormány, de hát, nem. Aleksandar Vučić regnálása idején ráadásul a magyar-szerb kapcsolatok történelmi csúcson futnak, nemhogy emberemlékezet óta, de szó szerint sohasem volt olyan jó a kétoldalú viszony, mint manapság. A budapesti és a szabadkai liberálisoknak tapsikolniuk kéne, hogy a felek már nem az újvidéki hideg napokról és a bácskai mészárlásról cseverésznek. Hogy a klasszikus jó szomszédi viszony valóság, s hogy a szerb hatalom intézményesen nem cseszegeti lépten-nyomon a délvidéki magyarokat. Mindez annak köszönhető, hogy a szerb és a magyar kormány abszolút pragmatikusan kikapcsolt minden oda nem való elemet a közös ügyekből. Mindkét kormánypártnak óriási a társadalmi támogatottsága: Vučić Haladó Pártjára, pont úgy, mint a Fideszre, nagyjából annyian szavaznak, mint a teljes ellenzékre együtt. Nyilván tévedhet több millió szerb és magyar, én nem mondom, hogy nem, csak tessék izgalmasabb jövőképet kínálni náluk, egyébként meg nézzetek a táblára, ahogyan futballmeccsen szokás kiabálni.
 Az Index-cikk legerősebb sugallata, hogy nacionalista múltja miatt Vučić valamiféle leprás, érinteni sem szabad, nemhogy tárgyalni vele. Az élet azonban bonyolult. Ugyanaz a Tony Blair, akinek az egyetértésével 1999-ben Jugoszláviát bombázták, ma Vučić tanácsadója. Vagy ott a koszovói válság és a bombázások idején német kancellár Gerhard Schröder, aki keresztülvitte, hogy a Jugoszlávia elleni NATO-légicsapásokban a Bundeswehr Tornado repülőgépekkel segédkezzen, a KFOR kötelékében pedig német katonák nyomuljanak be Koszovóba (a második világháború óta akkor jártak először idegen földön). Schröder most Szijjártó Péterhez hasonlóan Vučićnak kampányolt Belgrádban. Változó idők? Többről van szó: ez itt politika, kérem szépen, nem széplelkek randevúja.
 2017-et írunk, és senkit sem érdekel, mivel fenyegette meg a muszlimokat egykoron a belgrádi parlamentben az akkor 25 éves Aleksandar Vučić. Nem követett el háborús bűncselekményeket, nem emeltek ellene vádat, nem citálták Hágába. Hát akkor? Megnyugtatom az olvasót, a teljes szerb, sőt horvát, bosnyák, albán, macedón elitet meg lehetne forgatni néhány 1995-ös idézettel, csak éppen a bűnök temetőjében, a volt Jugoszláviában ennek az égvilágon semmi értelme. A háború azért háború, mert elszabadulnak az indulatok: minden érintett fél áldozatnak, célpontnak érzi a saját  közösségét, és ilyenkor végtelenül ostoba mondatok is elhangoznak. Minden fél részéről, tegyük hozzá. Viszont az ostoba mondatok semmilyen mérce szerint nem azonosak emberek fizikai megsemmisítésével. Megszabadulni a múlttól, valódi életet élni, békében a szomszédokkal: korszerűtlen módon ilyesmire vágynak 2017-ben a normális emberek. A többieknek meg ott az Index.
Végül még egy apróság, a szerzőpáros legarcátlanabb húzása: a délvidéki magyarság iránt érzett váratlan, előzmények nélküli aggodalom. Kár, hogy néhány éve nem olvastunk hasonlóan cikormányos okfejtést az Indexen arról, milyen rossz magyarnak lenni Szerbiában: hátulról a rosszindulatú belgrádi hatalommal, szemben a hazafiatlan Gyurcsány-kormánnyal. Nagyívű okfejtéséből Bajtai Kornél kihagyja (Tóth-Szenesi meg nem firtatja), hogy barátaival éppen ők voltak azok, akik 2015-ben megalakították a Magyar Mozgalmat, és ezzel csináltak – ha jól számolom – egy hatodik pártot (mozgalmat) a talán már 200 ezer főt sem számláló délvidéki magyarságnak. A Magyar Mozgalmat a VMSZ azóta minden szinten agyonverte, legyőzte, lenullázta. A nagy reményekkel indult mozgalom húzónevei elszállóban, de vezetői és tagsága továbbra is úgy tesznek, mintha valamilyen lelkiismereti centrum lennének. Nem azok. Jó lett volna, ha a sikertelen, viszont a helyi magyarságot tovább szabdaló hatalomátvételi kísérletről is szólt volna pár szót Bajtai Kornél. Meg arról, hogyan fordulhat elő, hogy a magyar érdekvédelmet ma jobban szolgálják a VMSZ országos és helyi szövetségkötései a Szerb Haladó Párttal, mint ha a Magyar Mozgalom fémjelezné a maradék bácskai és bánsági magyarságot? Erről persze, nem olvasunk a cikkben. Csak arról, hogy liberális szemmel milyen vacak a világ: Belgrádban és Budapesten is rossz kormányokat választottak meg az emberek, Nyilván nagy a baj, ha nem hajlanak az önkifejező szabadkai művészek, tisztes csantavéri szellemi rokkantak és mindenünnen kiebrudalt zentai csúcsértelmiségiek követésére. Meg az Index utólagos háborús moralizálására, amely szokás szerint egyoldalú és elfogult, de kit érdekel, ha Orbán Viktor is belekeverhető?
Vacak a világ, mondom én. Minden másra ott a reálpolitika.

                                                            Szentesi Zöldi László

BÁCSKA, BÁCSKA...

Új Kanizsai Újság, 2016. február 4.

 

A budapesti kiállításról szóló írás

Budapesten Magyarkanizsa

BÁCSKA, BÁCSKA…

A Csepeli Városkép Kft. – Csepel Galéria – január 28-án rendhagyó kiállításra invitálta a műértő közönséget. Lapunk munkatársának, Pósa Károly közírónak és magyarkanizsai képzőművésznek Bácska, Bácska címmel ezúttal a festményeiből nyílt önálló tárlata a magyar fővárosban. A rendezvény fővédnöke Borbély Lénárd a XXI. kerület polgármestere volt.

A házigazda szerepét Szentesi Z. László újságíró vállalta magára. A kiállítást megnyitó ünnepi köszöntőjében több szempontból is méltatta Pósa munkásságát, Magyarkanizsához, a bácskai tájhoz való kötődését, és a határon túli magyarság önazonosság-tudatának a fontosságát:

 – Ne várják el ebben a pár percben hogy egy művészettörténész szemével lássam a képeket. Pósa Károllyal egyívásúak vagyunk. Különös nemzedék ez a miénk. Nekem, Csongrád megyeiként szinte szülőföldem a Bácska. Hajszálpontosan ugyanazok vagyunk. Éppen ezért van bennem egy érzelmi többlet, amikor egy magyarkanizsai képzőművész kiállítását nyithatom meg. Ráadásul úgy, hogy a képek festőjéhez személyes, bensőséges barátság fűz. Nagy dolog ez. Ha körülnézek, akkor én egy alföldi festő munkáit látom. Megkockáztatom: egy realista, ugyanakkor ízig-vérig modern magyar alkotóét. Ugyanolyan erővel ragadja meg a bácskai táj szépségeit, mint tették, teszik azt mások Kosztolányitól kezdve Gion Nándorig. Írók, költők, zeneszerzők, mindannyian. Ki-ki a saját eszközeivel. Pósa képzőművészeti nyelvezete a színgazdagságon, a harsány színkezelésen keresztül a dinamikus formák kibontásával, a játékos el-elcsúsztatás tünékeny gondolatiságával láttatja azt a vibráló erőt, ami a dél-alföldi létet mindig is jellemezte. A kirobbanó expresszivitás itt viszont többletet ad: fölfed valami egészen furcsa mélabút. Egyfajta belső borongás ül a képeken. Felötlik bennem: mivel Pósa Károlyt szűkebb hazájában karikaturistaként is ismert, ami – újságíróként tapasztalva bizton állíthatom – az egyik legnehezebb képzőművészeti műfaj, ezért a gyorsaság, a szellemesség, a magabiztos kézzel megkomponált alkotásainál ugyanilyen szembetűnő védjegy. Ez a festészet hamisítatlan magyar festészet. Bácska, Kanizsa, Zenta, a környező falvak, a táj gazdagsága évszázadokon át a magyarság legcifrább, legszínpompásabb hagyományait örökítette át. A legkiválóbb földből a legkiválóbb búzát adta. Alighanem a legkiválóbb embereket is hordozza a hátán. Ennek a népnek a története korokon át rettenetes tragédiákba hajlott. De a romokon újra és újra birtokba vette a szülőföldjét. Fantasztikus dolog, hogy ezeket a képeket magyarként értjük. Ez a világ, amit Pósa közvetít, megörökít – kedves a szemünknek.

Az esten gitárjával, énekével közreműködött Mülhauser Martina tárnoki előadó-művésznő is, aki meglepetésre Pósa Károly megzenésített verseivel kedveskedett a közönségnek, majd az est zárásaként a kiállító és baráti köre kedves dallamával, egy régi Cseh Tamás nótával tette igazán meghitté a rendezvényt. Pósa Károly így összegezte benyomásait:

 – Hatalmas kihívás volt eleget tenni a budapesti fölkérésnek. A magunkfajtának nagyon ritkán adatik meg, hogy egy fővárosban szerepeljenek a képei. Köszönöm mindenkinek, aki a megvalósulásban segítségünkre volt! Külön köszönöm dr. Bimbó Mihály polgármester úrnak és a kanizsai önkormányzat illetékeseinek a támogatását!

Pósa még hozzátette: nem volt hiábavaló magyarkanizsaiként bemutatkozni. A kiállítást a anyaországi érdeklődők mellet számos szülővárosunkból elszármazott mellett érdeklődő művészettörténészek is megtisztelték. Bizton kijelenthető: lesz az ügynek folytatása. Akkor megint hasznos, jó érzés lesz arrafelé járni. És magyarkanizsainak lenni.  

ba

          

ORBÁN VIKTOR MÉRETARÁNYOS BÁTORSÁGA

Szentesi Zöldi László külpolitikai újságíró, író, tévéműsorok szerkesztője volt a Rákóczi Szövetség decemberi vendége. A Magyar Demokrata hetilap főmunkatársát néhány villámkérdés erejéig a közéletünkről, az aktualitásokról, a politika huncutságáról faggattuk. Bevezetőjében önmagáról így vallott:

„Szentesen születtem, Csongrád megyében. Szeged éppen félúton található Magyarkanizsa és a szülővárosom között. Valamikor egy tájegység voltunk a bácskaiakkal. Hasonló a beszédünk, a dél-alföldi szokásaink, és a Tisza még a mai napig közös élményünk, összeköt bennünket. Emiatt a Délvidéket mindig is jobban értettem, mint a Székelyföldet, vagy a Felvidéket, amik ugyan elbűvöltek, de igazán itt érzem otthon magamat. Nagyon sokat jártam ide. Teljesen olyan, mintha haza jönnék. ’93-ban kerültem az itteniek által is ismert Panoráma című televíziós műsorhoz. Az azóta sajnos megboldogult Hornyik Miklós újvidéki író, irodalomtörténész hozott össze a szerkesztőséggel. Szegedi főiskolásként a Világszövetség című lapnak külsőztem, amit Hornyik szerkesztett. Addig-addig, hogy fiatal riporterként beajánlottak Chrudinák Alajosnak. Jó iskola volt. Egy év alatt elsajátítottam a szakma alapjait, amiket mindmáig hasznosítok. Péntek este Délvidéken is rengetegen ültek a tévé elé, és nézték a Panorámát, a válsággócok képeit, a háborús tudósításokat. ’94-ben aztán a szocialisták elsöpörték a műsort, átalakították a tévét. Rövid Duna TV-s kitérő után kerültem az írott sajtóhoz. Először a Magyar Nemzetnél dolgoztam, majd a Magyar Hírlapnál főszerkesztő-helyettes, újságíró. Egy pár éve viszont a Magyar Demokrata hetilap főmunkatársa vagyok.”

– Immáron csak lapot szerkeszt?

– Eldöntött tény, hogy most már maradok az írott sajtónál. A külpolitikai újságírás a televízióban gyakorlatilag megszűnt, nonszensz. Nincs külpolitikai magazin, a stábok nem utaznak külföldre. Elsöpörte az internetes korszak. Ma már két kattintással valaki ott lehet a helyszínen. Emlékszem, annak idején milyen egzotikus utazásnak számított például Belfast. Két magyarral nem találkoztunk. Míg egy hétig ott forgattunk, teljesen magunkra voltunk hagyatva. Négyszer jártam ott. Teljesen más volt akkoriban. Ma – Belfastban – kis túlzással, de több magyar él, mint egy Somogy megyei faluban. Húsz-huszonkét évvel ezelőtt sokkal bonyolultabb volt egy utat megszervezni bárhová. Beköszöntött az online világ. Ennek van egy hátulütője is. Fölhígult a szakma. Régen rangot jelentett újságírónak lenni. Sokáig nem tudott a pályán maradni, aki tehetségtelen volt, nem tudott írni, vagy nem voltak önálló gondolatai. Ezek a korlátok mára eltűntek. Mindenféle bolond internetes fórumon irkálhat akárki. Tényezőnek vélik magukat a névtelenül kommentározó, pongyolán író emberek. Valójában sekélyességgel, trágársággal, gyakran alpári módszerekkel pótolják a szakmai tudásuk hiányát. Olyanok is újságírónak hiszik és mondják magukat, akik nem értenek hozzá. Felkészületlenek, lesújtó a véleményem róluk. Közben persze vigyáz az ember, ne tűnjön nemzedéki rivalizálásnak, amit mondok, mert tényleg nem erről van szó. Hogy mennyire visszaesett a színvonal: üssünk föl egy Kosztolányi kötetet, és olvassunk bele, hogy száz éve ez az ember hogy írt. Majd hasonlítsuk össze valami frissen végzett egyetemistáéval, aki politológia, vagy újságírás szakon végzett. Aki elolvas reggel három cikket és jó esetben ír róluk egy negyediket. Vissza kéne adni a magyar szó, az írott nyelv, a szépíróság becsületét. A sokoldalúság ma már ritka erény. Egypólusúak az újságírók. Vannak sztárújságírók, akik bizony csak egy-egy műfajban tudnak letenni valamit az asztalra. Megírnak egy tudósítást, egy interjút, de jó riportot már nem. Mert nem ismerik a mesterfogásait például egy publicisztikának. Én szerencsés vagyok. Sok olyan idősebb és fiatal kolléga vesz körül, akik manapság is maradandót tudnak alkotni. Mindazonáltal 15 év újságnál eltöltött idő után, azt hiszem joggal mondhatom, hogy az írott sajtó jelentősége csökkenni fog. A hetilapok „hátterező anyagokra” álltak rá. Nem bírják a hírversenyt az internetes portálokkal szemben. Már látszik, hogy az azonnali híreket az online világ bekebelezte. A hagyományos, papír alapú hordozóknak, a napi- és hetilapoknak maradtak az elemzések. Egyre sűrűbben szűnnek meg jó nevű világlapok, amivel semmi bajom nincs. Verseny van, üzleti verseny. Én csak azt szeretném, ha mindez a könyveket, a könyvkiadást nem érintené. Pedig kihatással van rá. Ettől függetlenül a könyv maradni fog. A könyv nemes matéria, jó a kézbe venni. Időtálló. Értéket képvisel.

 - Politikai értelemben hogyan látja Magyarországot?

Magyarországon, ha így marad a rendszer alapvető politikai fordulatra nem látok lehetőséget. Megjósolhatóan hosszú időre berendezkedik a Fidesz. Az a formáció nem mutatkozik, ami váltópárt lehetne. Az összes ellenzéki vonulat belső bajokkal sújtott. Személy szerint ezt nem bánom, mert az utóbbi időben, mi – nemzeti gondolkodású magyarok – annyi minden jót kaptunk Orbán Viktor kormányától, hogy az egyelőre a legszebb reményeinket is túlszárnyalja. Emlékezzünk rá: nem régen még érvénytelen volt a népszavazás a kettős állampolgárságról. Ma – alanyi jogon minden magyar megkaphatja ugyanazt. Vagy nézzük meg, hogyan működik a magyar-szerb állami viszony? Miközben folyamatosan a jobboldali kormányokat éri a vád, hogy rossz szomszédságpolitikát folytatnak. Bár szerintem a baloldal a maga regnálása idején sokkal kártékonyabb volt. A magyar-szerb viszony negyed százados tetőpontján van. Hovatovább az egész huszadik században sem volt ilyen jó! Pörgessük csak vissza a jugoszláv időkre! Békésen megfértünk ugyan, de gazdasági-politikai értelemben nem volt ekkora összefonódás, függőség, mint most. Ügyelünk egymásra. Elég, ha látjuk, mit művel Horvátországban az ottani baloldali kormány… Ezzel szemben Belgráddal szinte felhőtlen a kapcsolat. Igaz, olykor elhangzik egy-két élesebb mondat, de ez a diplomáciában mindennapos. Szerb részről – megítélésem szerint – ennek a hátterében két dolog munkál. Egyrészt ott a gáztározók kérdése. Bármennyire is stratégiai partnere Oroszország Szerbiának, a magyar felet, vagyis a magyar gáztározókat nem lehet megkerülnie Belgrádnak. Másrészt a szerbek az Unióba törekednek. Épül a közös infrastruktúra, a Belgrád-Budapest gyorsvasút. Számos dolog történik, mindkét fél előnyére. Akár gesztusok szintjén is. Tehát a magyar kormány idáig jól dolgozik. Természetesen olykor hibáznak, de ezzel együtt elmondható, hogy ha nem Orbán lenne a miniszterelnök, példának okáért akadna okunk aggodalmaskodni a migráns válság miatt.

 - Ez lett volna az utolsó kérdésem…

A minap interjút készítettem Balog Zoltán miniszterrel, aki a most zajló népvándorlás kapcsán Orbán Viktor szavait idézte: „Magyarország túl van a méretarányos bátorságon.” Minden országnak van mozgástere. A politikában nem a magánélet erkölcsi mércéje számít. Önmagában az igazmondás, a becsületesség, az erkölcsösség, a hálaérzet: ezek mind-mind nagyon szép erények. De csak a nagyon naiv ember hiheti azt, hogy ezek a kategóriák mozgatják a politikát is. Nem. A politika egyféle adás-vételi folyamat. Nem elég egy tisztességes pozíciót fölvenni, alapként. Az érdekeinket kell érvényesíteni. Tárgyalástechnika, adás-vétel, amiben Orbán nagyon tehetséges. Magyarország néhány éve a fordulat után beárazta magát. Mára ott tartunk, hogy Budapest Európában egy új pólusként jelentkezik. Brit és német lapokban egyre többször olvasni: Európában két szemlélet ütközik. Merkelé, aki tárt karokkal fogadna be milliószám ide özönlő népeket. Azért harmincmillió muszlim idetelepülését tán nem kéne megvárnunk. A másik meg Orbán politikai racionalitása, ami nyíltan kimondja, hogy ez nem helyes. Így Európa nem tud megmaradni. A jó európaiakat jelenleg a magyar miniszterelnök képviseli a legláthatóbban. Ezt nem én mondom, hanem a környező országok népei mondják. Milyen jó lenne még több Orbán Viktor! A lengyelek már a magyar minta szerint politizálnak. Ha így marad, és – ez nyugodtan leírható! – ha külső erővel, akár erőszakkal nem fogják eltávolítani a közéletből elsősorban Orbán Viktort, vagy a magyar kormányt antidemokratikusan leváltani, akkor hosszú ideig még a jobboldal marad hatalmon. Persze, a politikában gyorsan változhatnak a dolgok!  Az esélyünk maga Európa, és a magyar ember. A tehetségünk. Egy másfajta valóságban az emberek lényegének és jellegének a megóvását kell fölvállalnunk. Kanizsaiként, közösségi emberként, szerb vagy magyar állampolgárként nagyon sok tartalék van még bennünket! Igenis jó esélyünk van arra, hogy megnyerjük a jövőnket!

Pk