PÓSA KÁROLY - INTERJÚ

 

– Jelenleg Budapesten él. Hogyan került oda? Mivel foglalkozik most?

– Minden ember életében vannak válságok, amelyeket jó esetben különösebb megrázkódtatások nélkül vészel át. Nekem ez nem sikerült 2017-ben. Az életem a sarkából fordult ki. Érzelmileg talán legsötétebb napjaimat éltem ezekben az időkben. Ha akkoriban fogadást ajánlanak, mi lesz velem, elveszek-e, vagy megmaradok, nagy tételben én is saját magam ellen fogadtam volna.
Erősen billegtem a Jóisten tenyerén.
Megtartott, de bármennyire is ragaszkodtam a szülővárosomhoz, a Járáshoz, a Tiszához, többé maradásom nem volt Magyarkanizsán. Mindent odahagyva a magyar fővárosba utaztam.
Gyakorlatilag egy hátizsákkal és egy hálózsákkal érkeztem Budapestre. Mint a mesében, szerencsét próbálni indultam, ám nekem még hamuba sült pogácsám se volt. Az összvagyonom a zsebemben lapult: 50 euró. Se hazám, se házam alapon máról-holnapra éltem. Aztán megint egy mesebeli fordulattal a közmédia híradójában kaptam szerkesztői állást. Emlékszem, pár hónapra rá interjúkészítés előtt a boldogult Pásztor István elnök úr megkérdezte tőlem, „Karcsi, milyen az élet a nagyvárosban?” Napra, órára pontosan rávágtam, hogy mióta tartózkodok Budapesten, majd beszámoltam neki a dolgaimról. Nevetett. Azt mondta olyan vagyok, mint egy börtönből szabadulni vágyó rab. Később, Erdélyben, Budapesten, bárhol találkoztunk, kérdezett, érdeklődéssel figyelt rám, ezt köszönöm neki. Eleinte valóban nagyon nehéz volt.
A tévé mellett egyszerre négy-öt helyre dolgoztam. Semmim nem lévén befogtam a számat és összeszorított foggal hadakoztam a sorsom ellen.
Szerencsére, Budapest a lehetőségek városa. Miután elkezdtem dolgozni a közmédiában, a feletteseim megtudták, hogy politikai karikatúrákat készítek. A hír eljutott az Echo TV (majd HírTV) vezetőségéhez, megkerestek, és átigazoltam hozzájuk. Különböző műsorokat illusztráltam rajzaimmal. Egy mókuskerékbe kerültem, amely által újabbnál újabb ajtók nyíltak meg előttem, de ötven felett a médiában eltöltött idő képletesen szólva duplán számít. Kiégni nem akarván hátrébb léptem. Nyugalomra vágytam. Másfél éve egy kutatóintézet főmunkatársa vagyok. A közéleti dolgok hiperaktív kísérésével majdnem leálltam, immáron a publikálást kényszer nélkül, mondhatni csak kedvtelésből folytatom. Az évek során lett egy médiavállalkozásom, illetve társtulajdonosa vagyok egy vendéglátói vállalkozásnak. Azt mondják, ami nem öl meg, az megerősít. Ezt igazolni tudom a saját példámmal. Kétségkívül rengeteget veszítettem akkor, de ezáltal a későbbiekben mérhetetlenül sokat is kaptam. A legelején ezt nem fogtam fel. Ma már igen és ez jóleső, megnyugtató érzés.  

– A XX. század legendás ökölvívója, Muhammad Ali egyszer azt mondta, hogy nincs azzal baj, ha az embert a ringben, vagy azon kívül padlóra küldik, a baj ott kezdődik, ha ott is marad…

– Igen, ez nagyon találó mondás. A privát tragédiám egyúttal megrázó felismerésekkel is szolgált. Azóta másként látom a világot és magamat is. Tudom a helyem, melyik polcon vagyok. Se eggyel lejjebb, pláne eggyel följebb nem kívánkozok: magasabbról mindig fájdalmasabb leesni. Váltottam és változtam. Megtanultam a kevésnek örülni. Észreveszem azt, amit eddig elkerülte a figyelmemet. Önmagamat is más szögből látom, és amit látok, azzal nem vagyok maradéktalanul elégedett. Egyet tehetek, igyekszem megfelelni a követelményeknek. Nem másoknak, mások véleménye már nem érdekel. A magamnak tett elvárások nógatnak.  

 

– 1996-ban jelent meg az első önálló grafikát tartalmazó kötete Kanizsánerek címmel. Innen egyenes út vezetett a karikatúrák sajtóban való publikálásához?

– A bélamajori találkozó Franjo Tuđman horvát elnök és Slobodan Milošević szerb elnök találkozója volt 1991. március 25-én az északnyugat-szerbiai bélamajori (szerbül: Karađorđevo) vadászterületen. Erről készítettem az első címlapos karikatúrámat az akkoriban fénykorát élő Naplóba. Egy késpengén táncolt mindkét vezető, szinte meztelenül. Huszonévesek voltunk, forrongtunk minden ellen. Élénken foglalkoztatott a közélet. A rendőrség vegzált, szamizdatoztunk, plakátoltunk, egyszer egy rajzomat az akkori kis-jugoszláv parlamentben soviniszta honatya lobogtatta üvöltve, mégsem féltünk. Nem bátrak voltunk, csak éretlen, nyughatatlan lázadók.
A legsötétebb Milosevics-érának a kezdetén volt is miért lázadni.
Attól az időtől kezdve folyamatosan rajzoltam, szinte az összes vajdasági magyar sajtóorgánumba publikáltam. Néhány év alatt annyi portré-karikatúrát készítettem Kanizsán, hogy megkerestek, adjunk ki ezekből egy kötetet. Nagyon gyorsan elfogyott az összes példány.

A karikatúra egyébként azért áll közel hozzám, mert a habitusomnak megfelel.
Afféle „hirtelen ember” vagyok.
Gyorsan döntök, semmivel nem szeretek sokat gatyázni, a vonalakkal sem.
Hiszek abban, hogy a pillanat megragadása fontos. Nem kell ezt túlmisztifikálni. Rajzolok, mert erre ösztönöz valami. Mindazonáltal sosem tartottam magam művésznek. Bevallom, kifejezetten utálom, ha művésznek neveznek, sokkal szívesebben veszem, ha leparasztoz valaki. Megengedem, középszerű rajzoló vagyok. Ennyi elég. Jó ez így, sehova nem kívánok tartozni. A magam útját járom, jól-rosszul csinálom, amit. Iparkodok a legtöbbet kihozni magamból, a „magas művészet” és a klikkek nélkül. Persze, vannak alkotók, akikre felnézek, hála Istennek elég sokan. Ettől függetlenül azt vallom, hogy a mostani kor művészetnek nevezett része – nagy tisztelet a kivételnek! – inkább csak a szélhámosság és a biznisz elegye. Hangos, rikító, szélsőséges, perverz: sajnos minden helyes emberi minőséget megtagadó.
Lehet, ez a siker receptje, de ha ez az ára, akkor inkább maradok az árnyékban.      

 

– Említette, hogy már otthon is tevékeny ember volt. Mikkel foglalkozott pontosan?

– Magyarkanizsán bő tíz éven keresztül az iskolákban tanítottam. Később Dobó Tihamér Képtárnak lettem a vezetője. Előtte dolgoztam, „máglyáztam” a téglagyárban, kubikus, napszámos, raktáros fogdmeg, segédmunkás is voltam. A fő állásaim mellett pedig mindig igyekeztem hasznos tagja lenni a közösségnek.
A kanizsaiak több cikluson át beszavaztak a helyi közösség Tanácsába. Kanyó Zoltán volt az elnök. Nagyon tiszteltem, szerettem, egy igazi reneszánsz embernek tartottam, rengeteget tanultam tőle. Ma is hálás vagyok a gondviselésnek, amiért ismerhettem. Létrejött a Rákóczi Szövetség. Ez volt az első bevallottan magyar elvű, magyar érdekeket képviselő civil kezdeményezés Kanizsán. Tizenhat évig lehettem a szervezet elnöke. Megtisztelő, hogy az egyesület budapesti központjában is úgy emlegették a kanizsai csapatunkat, mint a Kárpát-medence legaktívabb helyi szervezetét. Ma már afféle hőskorként emlékszünk vissza azokra az időkre.
Hogy miket csináltunk? Árvíz után önkéntes munkaakciókat, gyűjtéseket szerveztünk, segélycsomagokat hordtunk szét, író, olvasó találkozókat szerveztünk, híres magyarországi előadókat invitáltunk Kanizsára. Majdnem heti rendszerességgel kínáltunk programot a közönségnek. Többek között mi hívtuk meg először Délvidékre Cseh Tamást. Vele életre szóló barátságot kötöttem. Később is találkozgattunk. Fájdalmasan gyorsan hagyott itt. Kanizsán Kanyó Zoli sírjához mentem ki, itt Budapesten minden vasárnap a Farkasréti temetőbe a Tamás hantján gyújtok mécsest. A Kanyó Zoli meg a Tamás is 2009-ben mentek el. Negyven éves voltam akkor. Az az év is mérföldkő volt az életemben. Ebben az évben hoztam létre a blogomat. Ekkor kezdtem el vászonra is festeni, és ekkor fordultam a költészet felé.

 – Ha jól értem, 1991 óta folyamatosan alkot. Mi adja a késztetést?

– Ez vagyok. Ez ad értelmet mindannak, amiben hiszek.
Ha nem csinálnám, már elsüllyedtem volna.
Van bennem egy belső rugó, ami folyamatosan tol előre, hogy a korábbiaknál jobbat alkossak, új dolgokat próbáljak ki. Ezért is változtatom sűrűn a képzőművészeten és az íráson belül a technikákat, cserélgetem a műfajokat. Néha esszét, máskor verset, most pedig éppen regényt írok. Közben pihenésképpen festek, illusztrálok, másfelé is szívesen kalandozok. 

Ahogy a test az évek során változik, elöregszik, vagy elhasználódik, ugyanúgy az érzések is tompulnak. Ha teljesen nem is kopnak el, elviselhetőbbé válnak a lélek inga kilengései. Régebben, amikor megjelent egy írásom vagy egy rajzom, sikerélményként éltem meg. Mára ez elmúlt. Nem számít. Talán kicsit befelé fordultam.

 

– Egy 14 évvel ezelőtti interjúban nejlonparasztként határozta meg önmagát. Mit jelentett Önnek ez akkoriban? Mennyire határozta meg ez a fajta életmód az életét? Mennyit változott azóta?

– Mindig is vonzott a paraszti életforma. Aki szellemi munkával kívánja keresni kenyerét, annak széles világlátással kell rendelkeznie. Amellett, hogy műveltségben, olvasottságban az átlag felett kell lennie, folyamatosan képeznie kell magát gyakorlati területeken is.
Nem szabad az eszmék világában, a lila buborékokban megragadni.
Nem is gondolnánk, hogy mekkora inspirációt adhat például az íráshoz, ha a tevékeny papírszagú délelőttöket délután gumicsizmára cseréljük. Nem csak a logikus gondolkodás lesz úrrá ilyenkor az elmén, menten megmutatkozik egy adott tevékenységnek a szemléletformáló hatása is. Volt lovam, disznóm, kecském. Majd megint lesz.
Most egy csókám van. Szelíd, beszél, nem megy el tőlem. Erdélyben a Tankcsapda koncerten a vállamon ülve nagyobb rajongó tábora volt, mint a bandának. A jelenkor emberének kicsit visszább kell lépnie. A virtuális világból muszáj valahogy kihátrálni. Másként megbolondulunk. Erre gyógyír a valóság, egy kapa, vagy egy lapát nyele. A fizikai munkák során nagyszerű gondolatok születhetnek. Letisztul az agy, a lélek felfrissül, és kaszálás közben megleljük helyünket, szerepünket a Föld nevű bolygón.

 – Budapesten van erre lehetőség?

– Kevés, de igyekeztem leválni a nagyvárosi életformáról úgy, hogy fokozatosan többlaki életmódot alakítottam ki. Nem csak Délvidékre járok vissza, hanem évente többször megyek a második otthonomba, egy montenegrói halászfaluba, Đenovićire is. Először 1991-ben voltunk nyaralni a településen. Szegényen vakációztunk. Úgy egészítettem ki a zsebpénzünket, hogy kiültem a tengerpartra a falu központjában, és esténként portrékat rajzoltam. Mára mindenki ismer a településen: aki ott él, vagy élt, mindenkit megrajzoltam. A délszláv népekre jellemző, hogy becsülik, ha az ember valamit állhatatosan csinál. Legyen szó sportról, festészetről, horgászatról, szakmunkáról, bármiről. Đenovići befogadott. Egyetlen magyar vagyok a faluban.
A legjobb barátom Ljubo, aki idősebb fivérként kezel, olyan, mintha a testvérem lenne.
Mikor magamra maradtam, akkor kaptam tőle a legtöbbet. Bizonyosságot, hitet, támaszt adott. Fölemelt. Sosem fogom tudni eléggé meghálálni neki.

Budapestről különös élmény hazautazni a Kotori-öbölbe.
Beletelik egy kis időbe mire az ember felveszi az ottani életritmust.
Đenovićin az emberek pontosan olyanok, mint én: igazán szabadelvű hazafiak. Ezt a fajta életformát, mentalitást nem csak egy budapesti, de egy vajdasági magyar is nehezen érti meg. A legtöbben nem költöznek oda örökre, maximum egy nyári vakáció erejéig tartózkodnak ott. Megnézik a helyi strandokat, pizzériákat, a helyi gondolkodásból, kultúrából pedig nem sokat tapasztalnak. Az öbölnek viszont van egy szellemi tartása, ami ismerős nekem, a kanizsai határban járva is ezt tapasztaltam. Nem tudok megbarátkozni az örökös budapesti létformával, nem is célom, hogy életvitel szerűen csak ide kötődjek.
Pont emiatt Kishomokon vettem egy tanyát, szántófölddel, legelővel, erdővel, amit szándékaim szerint hamarosan be fogok lakni, és egyre sűrűbben leszek ott együtt olyanokkal, akik értenek, és szeretnek. Így látom a jövőm, három dimenzióban: Budapest, az öböl és a kishomoki tanya körforgásában. Mikor hol lesz kedvem, dolgom.

– Írásaiból azt szűrtem ki, hogy erős magyar nemzeti identitása van. Hogyan fér meg emellett a montenegrói?

– Életem első 47 évét Szerbiában éltem le. Kisebbségi magyarként a kettősség érzése nekem tehát nem egy idegen állapot. Megszoktam, és jól érzem magam benne.

 

– Omnia si perdas, famam servare memento”, azaz „ha mindent elveszítettél, emlékezz, hogy a becsület megmarad.” – ezzel az idézettel indul Pósa Károly blogja. A Wikipédia szerint pedig Ön „a Délvidék legtöbbet idézett bloggere” Mit jelent Ön számára ez az idézet?

– Az idézet a nagy huszártól, Bercsényi László gróftól származik.
Tartom magam hozzá, mert anno Cseh Tamás huszár bandériumában kapitánnyá avattak.
Ettől a gyönyörű felelősséggel járó rangtól egy ember, egy férfi többet nem kaphat.
Én huszár tisztként megkaptam mindent, nem érdekel már semmi díj, elismerés.
Ugyanígy vallom: bárkitől bármit elvehetnek, de a becsületét azt nem. A becsület egy átfogó közös nevezője mindannak, amiért érdemes élnie az embernek. Tehát, hogy legyen tisztessége, legyen tudása, legyen jó szándéka, legyen elhivatottsága, legyen állhatatossága, legyen alázata, egy férfinak legyen férfiassága, a nő meg legyen nőies, és tudjon is nőkén élni, érvényesülni. A becsületünket minden körülmények között meg kell tartani.
A mai világban mindent felszámolnának, ami egy bizonyos nemesebb értékrendszer felé mutatna. Minden mögött ott a kérdőjel. Istenhit? Szerelem? Barátság? Hazaszeretet? Mintha egy bizonyos erő azért küzdene, hogy ami élhető, és ami szép ebben a világban, azt egyszerűen ledarálják, ellehetetlenítsék. Az ördög világa ez.

 

– Mekkora felelőssége van ebben egy olyan embernek, aki a szélesebb közönséghez tud szólni, akár karikatúra, akár írás formájában?

– Mindenkinek óriási felelőssége van. Egy háziasszonynak ugyanúgy, mint egy cipészmesternek. Aki viszont iránymutató tud lenni a sötétségben, annak kutya kötelessége az isteni értékek szerint viselkednie. Még ha baja származik belőle, akkor is.
Mostanában az elvhűségen csodálkoznak, a jóhiszeműséget naivitásnak gondolják, a bizalommal visszaélnek, folytassam? Csak a törtetés, a pipiskedés járja. A pénz mellett csak az ego számít. Ma a legnagyobb lázadás, már-már forradalmi tett a normalitás melletti kiállás.

 

– Említette, hogy tanyát épít Kishomokon. Mik a hosszú távú tervek? Hogyan képzeli el a jövőt? Milyen szerepet kap ebben a család?

– Nem hiszek abban, hogy nyugdíjasként majd lógatom a lábamat, pipázom valahol, és éppen semmit nem fogok csinálni. Egyrészt nagy valószínűséggel soha nem leszek tétlen, mert mindig dolgozni akarok.
Írni, rajzolni, festeni szeretnék.
Mára a szórakozásom vált a munkámmá: ez egy kegyelmi állapot, ettől szebbet kívánni sem lehetne. Amolyan „digitális nomád” lettem, munkaidő és kötöttségek nélkül. Megvan a két kezem, papírom, ceruzám, laptopom, akárhol elvégzem a munkámat. Egy kortalan játékot űzök. Ha tiszta az elme, akkor a legutolsó percekig lefoglal, értelmet ad a mindennapoknak. Kihagyhatatlan lehetőség, élni kell vele.

Kishomokon Valkay Zoltán építész barátommal újra álmodtuk a tanyámat, amit Haciendának neveztem el. A Rákóczi Szövetség helyi bázisává fogom megtenni, ami által Kishomokot szeretném majd felhelyezni a Kárpát-medence térképére.
A terveim ellenfele jelenleg az időfaktor. Máról-holnapra nem megy, sajnos. Sosem kaptam semmit ingyen, nem volt adakozó nagybácsi, külföldi gazdag rokon, örökség, lottónyeremény. Megszoktam. Minden téglát megfogok, nem esik nehezemre, szeretek építeni. 

Közben egy történelmi jellegű regény sorozatot írok és illusztrálok. Egy másik, esszéket tartalmazó kötetem is kiadóra talált. Hamarosan egy budapesti patinás galériában lesz tematikus tárlatom, harminc nagyméretű festményemet állítják ki.   

Ami ma örömöt és megnyugvást hoz az életembe, az a három fölnőtt lányom. Ők már önálló életet kezdtek.
A korábbi szülői felelősség más jelleget öltött. Ma már kevésbé intenzív. Biztonságos távolságból ugyan figyelem őket, de nem koordinálom az életüket. Idézőjelben kötelezettség nélkül maradtam. Bevallom, ezt egy kicsit még fel kell dolgoznom, miközben tudom, nem történt semmi különös, ez az élet rendje. Minden apának a lelkében ugyanezek a folyamatok játszódnak le, amikor a gyermekei fölnőtté válnak, és odakerül, hogy hamarosan már nem szülői, hanem nagyszülői minőségben fogja folytatni az életét.

Ternovácz Áron
Magyar Szó

HAZA-JÁRÁS

Az anyaországban is ugyanakkora lokálpatrióta

Pósa Károlyt sokrétű művészemberként tartja számon a szűkebb és a tágabb környezete is. Elsősorban Magyarkanizsához köthető a neve, ott élt és alkotott három évtizeden át, de Kispiacon, Kishomokon, sőt az egész délvidéki közéletben ismerősen cseng a neve, ha képzőművészetről vagy az irodalom különböző válfajairól van szó. Napról napra hallatja lelke hangját, de politikai véleménynyilvánítás tekintetében sem rejtőzködik. Kiáll az elvei mellett. Mindezt immáron Budapestről teszi, ami sokaknak fel sem tűnik, legfeljebb a közvetlen környezete érzi személyes hiányát. A távolságok áthidalhatók, a lakhely megváltoztatható, de az igazi elkötelezettség egy irányba kacsint, az elv pedig, ha az igaz, nem változik. A virtuális naplójában, a Bácskai diáriumon, magyarországi napilapokban, és egy vajdasági internetes portálon is elképesztő mennyiségű írását követhetjük nyomon, ahogy a grafikáival, a festményeivel is szembe találjuk magunkat, sőt, a Hír Televízióban is rendre viszontláthatjuk provokatív karikatúráit.

Vagy inkább nevezzük máshogy a karikatúrákat?

 – Fölösleges. A karikatúra maradjon csak az, ami. Minden rajz a világ dolgainak észlelése, egy megemelkedett képi kivetülése annak, amit gondolok mindarról, ami körbevesz. És mivel ez a világ olyan abszurd, amilyen, pont ilyen illusztrációk révén válik értelmezhetővé. Sajnos, úgy tűnik, lesz téma a jövő rajzolóinak is.

Az Ön esetében nem elvándorlásról, csak ideiglenes helyváltoztatásról és más munkavállalásról van szó. Mennyiben változtatta meg Budapest a világról vallott nézeteit?

 – 2017 őszén kerültem a magyar fővárosba. Nem volt rózsás a helyzetem. Országot, várost, munkahelyet váltani, fejest ugrani az ismeretlenbe, egy teljesen új közösségből nulláról újrázni: nehéz volt. Nagyon billegtem a Jóisten tenyerén. Megmaradtam. Nem a világot ismertem meg, hanem inkább önmagamat. Volt időm az önvizsgálatra. Közben dolgoztam, hajtottam magamat. Ma már külön asztalom van a munkahelyemen, és csak a közvetlen felettesemnek tartozom beszámolni róla, mivel foglalkozom. Írok, rajzolok. Azt csinálom, amit szeretek. Ezt kegyelmi állapotként élem meg. A városi létforma idegesebb, gyorsabb, emésztőbb: mindez csak fölértékelte bennem a szülőföld becsületét.

Fotó: Pósa Emma

 Innen odatekintve és onnan ide más szemüvegen keresztül néz?

 – Ha csak lehet, még az „egyfelől” és „másfelől” szófordulatot is igyekszem kerülni. Az a baj, hogy manapság mindent a viszonylagosság ural. Ez szörnyű. A régen tiszta fogalmak mostanra besározódtak. Bácska jó helyen van, és ha minden igaz, nemsokára visszakerülök oda. Budapest egy csomó lehetőséggel szolgált, éltem is vele, hálás vagyok a sorsomnak, hisz csak a hála révén lehetséges irgalom. De ami egy kétmilliós városban igazi érték, az a tanyavilágban is értékes még most is, és örökké az is fog maradni. A szeretet, az alázat, az önzetlenség és a jószándék nem függ a lakosság számarányától. Az csakis tőlünk függ, belőlünk fakadhat. Mindegy, hogy hol: Kishomokon is és Budapesten is.

Milyen most az élet Budapesten és mely közegben találta meg azt az elvet, amit itthon is vallott?

 – A Hír TV szerkesztőségében egy feszület van a falon. Az értékrend vállalása nem csak jelez valamit, hanem kötelez is. A ránk kényszerített, szabadelvűnek nevezett társadalmi kísérlet tulajdonképpen egy vallás, istene a piac, bibliája a gazdaság, papjai a pénzemberek, evangéliuma a pénz. Alig háromszáz éve kezdődött, mára kiirtani akar mindent, ami más. Csak az a gyomorforgató, hogy mindezt a szabadság, a tolerancia, meg az esélyegyenlőség nevében tenné. Holott ugyanők már nem csak azt írnák elő, hogy miről nem szabad beszélni, hanem azt is diktálnák, hogy viszont miről kötelező. Ezért istenkáromlóként kezelik, aki megkérdőjelezi a dogmájukat. Mert tagadják ugyan a létét, de azért Isten szerepében szeretnek tetszelegni. 

Puskaporos viszonyok uralkodnak a világban, Ön is így érzi az olvasztótégelyben?

– Háború zajlik, kétség sem fér hozzá. Oda jutottunk, hogy ma a normalitást kikezdte az abnormalitás. A téboly akar diktálni az ép értelemnek. Soha az emberiség történetében nem volt még ennyire zagyva egy korszak, nem fordult önnön léte ellen a világ, úgy és annyira, mint ma. Ott tartunk, hogy mára az számít lázadónak, aki a rend pártján áll. Az a bátor, aki megmarad az évezredes íratlan morál mezsgyéjén belül. Az ellenérdekelt kompánia ugyanis a rendtől retteg. Mindentől viszolyognak, ami a kiváltságosságuk ellen szól. Attól is, aki nem akarja bántani őket, csak képes rá. Ha már képes valaki ujjat húzni velük, meg sem kell, hogy tegye: menten a torkának ugranak. Ezek így működnek, az ősapáik, vagyis az ideológia-elődjeik, a bolsevikok mintájára. A szellemi értelemben vívott harc még nem dőlt el, csak annyi biztos, hogy az a társadalmi modell, amit ránk kényszerítettek az elmúlt évtizedekben, örvendetesen bedöglött. Meg is van az ellenszere: nem egyszerűen csak ellenkező előjelű politikai beállítottságúnak, hanem minőségileg jobb embernek kell lennünk náluk. Mi magunk vagyunk a válasz az ártó szándékukra, és ezzel nem tudnak mit kezdeni.

Itthon már megszoktuk, hogy akár nemzeti ünnepről vagy megemlékezésről van szó, akár irodalmi eseményről, Ön a középpontban volt. A Dobó Tihamér Képtár vezetőjeként, többkönyves íróként is ismertük. A lovak, a Járás is jelentős részét képezték az életének, amik vissza is köszönnek írásaiban. Ezek egyelőre írásban, képben jelennek meg. Hát akkor most mi mindennel foglalkozik?

– Társszerkesztőként a főállású televíziózás mellett még négy helyre külsősként bedolgozom. Magyarországi és hazai nyomtatott, illetve online felületeken publikálok, jelennek meg rajzaim. A napokban egy ifjúsági regény illusztrációit fejezem be. Az idén egy önálló kiállításra is számítottam, ám a járvány meghiúsította, ennek dacára amikor csak időm van, tovább festek. A képeimből állandó tárlatom látható Budapest belvárosában, lévén a Lövölde tér mellett van egy kézműves sörházam, két társammal tartjuk, ahol a galériát, a földszinti konyha részt, és a pince-koncerttermünket is a munkáimmal dekoráltuk. Éjjelente jobbára írok. Türelmes ember a kiadóm, de mostanában elkezdett nyaggatni, nyomdába küldené az új kötetemet. Hobbiból írom tizenkét éve a nyilvános naplómat, vagyis blogolok. És a közelmúltban kaptam kerületi engedélyt: most hétvégén is, ha jó az idő, kiülök a sörház terasza mellé a sétálóutcára, és portrékat rajzolok a járókelőknek. Nem unatkozom.

Fotó: Ollé Balázs

Hangoztatja, hogy „Aki a hazáját elhagyja, nem föltétlen ki- vagy elvándorló.” Kifejtené ezt bővebben?

– Csak ismételni tudom magamat: a hazát elhagyni nem lehet. A haza a szív is egyben, anélkül meg élni képtelenség. Aki a hazáját elárulja, tehát eladja a lelkét az ördögnek – az olyan ember is. Aki meg embernek alja, az magyarnak is hitvány. Manapság a honi és a magyarországi közéletben se szeri se száma az árulóinknak. Mintha bizony divat lenne Júdásnak állni. Sajnos oda jutottunk, hogy ez a lélektelen kor a becstelenséget termeli rakásra. Akibe viszont szorul még lelkiismeret, annak az öröme és a fájdalma is egyben a hazája. Odahaza, Magyarkanizsán, minden vasárnap Kanyó Zoltán sírjára tettem virágot. Atyai jó barátomként tiszteltem, s ha valakiről elmondható, hogy pótolhatatlan veszteség, őrá ez teljes mértékben igaz. Őhelyette három éve minden vasárnap kimegyek a Farkasréti temetőbe, mécsest gyújtok Cseh Tamás és Makovecz Imre sírhantján. Ha a tisztesség és az emberség példaképét kéne ábrázolnom, kettejükből ötvözném. Az építész mesélte egyszer – s ez egyben válasz a kérdésre –, hogy Kakasdon, ebben a hajdani sváb faluban művelődési házat tervezett, az épület ma is megcsodálható, a mester egyik legszebb munkája. Egy ízben Makoveczet valahol Németországban megszólította egy tört magyarsággal beszélő sváb ember. Kiderült, Kakasdról telepítették ki a háború után a kommunisták, amikor a svábokat elüldözték Magyarországról. Az öreg sváb évente ellátogatott Kakasdra, negyvenévnyi száműzetés után is. Hazajárt a feleségével – így mondta. Makovecz elképedve kérdezte tőle: ember, önt és családját megalázták, földönfutókká tették, minden gyalázatot elkövettek önök ellen, minek megy maga vissza minden esztendőben Kakasdra?! Az öreg kihúzta magát, és csak annyit mondott: „érezni”. Nekem azóta ebben a szóban ott van a haza, a szeretet és a becsület fogalma is. A hazát érezni kell.

A közeljövőben minek kapcsán hallhatjuk a nevét?

– Egy Balkánról szóló műsorsorozat szinopszisát írom, a költségvetést kalkulálom. A megszokottnál nagyobb vállalkozás lesz, amit a cégem készít. A régi Jugoszlávia térségeit járjuk majd be egy stábbal, igyekezvén olyan helyszíneken forgatni, ami még ismeretlennek számít. A közép-európai kis nemzetek egymásrautaltságáról fog szólni a sorozat, arról, hogy mennyi közös pont volt és van a Balkán népei meg a magyarság között. A budapesti sörházamat szeretném a jövőben egyféle délvidéki találkozóhellyé tenni: ha nem lett volna ez a járvány, már hazai együttesek, kiállítók, borászok hoztak volna hozzánk különféle rendezvényeket. Kivárunk.

Otthonról hazajön?

– Nekem most is ugyanaz az otthonom, mint eddig. A Járás és a Tisza között van a hazám. Kishomokon vettem egy tanyát, egy vadakácos ligetben, két hold legelő van körülötte. Építem a haciendám. A Rákóczi Szövetség és a Hazajárók Egyesület új bázisát akarom létrehozni. Megint lesznek majd lovaim, kutyáim. Iparkodok hasznos lenni az enyéimnek. Ezek adnak értelmet az egésznek. A többi nemigen számít.

                                                                                                          Jenei Klementina

Megjelent a Magyar Szó napilap 2020.11.15-ei számában. Azeredeti írás itt olvasható!

 

 

 

BÁCSKA MEZÍTLÁB

Magyar Szó / Mellékletek / Kilátó

Arcképvázlat Pósa Károlyról Fejős Csilla 2017. október 16.

0

(fotó: Iván László)

Amikor szükségét érzi, hogy megszólaljon, ceruzát, grafitot, ecsetet vagy éppen tollat vegyen a kezébe, hogy kifejezze önmagát, az alföldi szabadságot éli meg. Az újra való érzékenységet, a nyitottságot, a Járás szikes sivatagának perzselő tepsijét, a Tisza folyó vizének a szabadságát, amint lágy hullámok emelik felhőkig a végtelenség vizéből. Olyanfajta szabadságvágyat érez, mint amilyet a madarak repülés közben, ahogy szárnyaikat suhogtatva az ég kékes deszkáit nyikorgatják. Lenyűgözi a madarak siklózása, ahogyan ráfekszenek a levegőre, és a szél lélegzete fenntartja mozdulatlan lebegésüket. Ilyenkor harsány színek és az írott szó ragyognak a messzeségben. És mennyire igaz, hogy belénk ivódik a hely, ahová beleszülettünk, ahol a titkok birodalmába beavattak.

 – Mi egy kegyelmi állapotban vagyunk, csak nem tudunk róla, vagy legalábbis nagyon kevesen tudnak róla. Ilyen közel, mint mihozzánk, sehol sincs az ég. Errefelé minden egyes gesztus egy akció. Ha megáll az ember a Járáson, akkor a kóró, a ledöfött karó, egy lepke zizzenése olyan, mintha egy öltés lenne az ég és a föld között. Összeköti az eget meg a földet. Ezt még a hegyi emberek sem tudják. Ezt csak mi tudjuk. Aki ide született, az megérzi, ennek a kettősségnek az ízét, panta rhei, a Tiszán csurogni lefelé vagy a járási sziken megtelepedni. Itt mindig poros a levegő, nyaranta gyakori a szárazság, telente a kékülő hideg. Arra ösztönzi az embert, hogy ha öntudatlanul is, de működjék. Ilyenkor egyfajta eufórikus öröm száll meg, egyfajta komplexitást élek meg. Lángolok, fortyogok, mint a forró aranyszurok. Rajzolás, festés közben megpróbálom egyedien megragadni Bácska levegőjének a vibrálását. Én az írásban mindig a zeneiséget keresem; a képzőművészetben a lírát; a hangokat megszagolom; a betűket megfestem; festve rajzolok és rajzolva festek. Ez egy délibábos összemosódás, összecsúszás. Így ötvöződöm, így vagyok kerek. Kísérletezek, miközben az ösztöneimre hagyatkozom. Van bennem egy expresszivitás, gyorsan, viszonylag könnyedén alkotok, és aki tud rólam, messziről felismeri jellegzetes arculatú, stílusú írásaimat, képeimet. És ha még bennük fölizzik Bácska, visszatükröződik a való, akkor elértem a célomat. Mert ha az Ég valami kis többletet rótt ránk, ha a Jóisten tehetséggel, ha már egy ilyen kinccsel-kárhozattal áldott, ajándékozott meg, akkor azzal nem visszaélni kell, hanem élni vele.

Járás

Honnan ez a bácskai érzékenység?
– Ez az atavisztikus bácskaias ösztön bennünk van. Hordozzuk, rezeg belül, mint a sziromlemez, szilaj őseink után megörököltük ezt a fajta életérzést, eszerint próbálunk meg élni. Szerencsésnek érzem magam, hogy kaptam egyfajta értéktöbbletet, amivel az önkifejezés bizonyos formáit a magam szerény módján tudom művelni. A bácskai ember életét próbálom megjeleníteni, mondatok öntőformáiban, ugyanakkor úgy megrajzolni, ahogyan ezeket az emberi sorsokat, a kanizsaiakét, Dobó Tihamér – Cigonya belefestette a Tiszába, mert belefestette a mólóiba, a csónakjaiba, a fűzfáiba. A cipőfűzőjét nem vagyok méltó megkötni a Cigonyának, de én is ugyanezt az értékszemléletet próbálom közvetíteni. Az egyszerűség foglalkoztat. Az egyszerű emberek, a hajlongó sorsuk. A legszimplább, hétköznapi történetek, meggyőződésem ugyanis, hogy minden ember élete egy Shakespeare-tragédia tud lenni. Bácska önmaga a szenvedés talaja. Aki pedig nem szenved, az nem is tud. Ma mindenkit a grabancánál fogva ráz a világ, hogy felébredjen. Régebben, pár száz évvel ezelőtt, lehet, hogy ment minden magától. Ma nem így van. Gatyamadzag létben van az ember itt a déli végeken. Sokat szoktunk keseregni, hogy milyen sanyarú az életünk, de ha megnézzük a barátainkat, akik elmentek – és milyen sokan mentek el –, akkor megállapíthatjuk, hogy egy édes elvágyódás, édes visszavágyódás lakozik bennük. Ezt valahogy meg tudom érteni.
Bácskainak lenni? Nekem azt jelenti, hogy embernek lenni. Méltósággal viselni a sorsot.
 Te árulkodója vagy az örök figyelőnek, egy sokoldalú művészben mindenütt és mindenkor jelenlevő nagy figyelőnek.
 – Többször nyilatkoztam már, hogy én nem tartom magam művésznek. A művészet egy szent dolog. Aki a magas művészetet műveli, annak más szférákban jár a lelke. Én eléggé földön járó ember vagyok. Sintérivadék, bácskai indián, elfuserált költő, költőnek író, írónak költő, festőnek grafikus, grafikusnak festő. Nem vagyok magammal elégedett, valószínűleg azért keresem folyamatosan az önkifejezés különböző formáit, mert bizonyítani akarok. Amit csinálok, jól vagy rosszul, azt viszont próbálom tisztességgel művelni. Próbálom a saját életemet úgy kiteljesíteni, hogy ne tátongjon benne se kráter, se űr. Ezt csak úgy valósíthatom meg, ha az összes olyan helyre benyomulok, ahol úgy érzem – van keresnivalóm. A festéssel is vártam negyvenéves koromig, pár ezer könyvet elolvastam, mielőtt írni kezdtem volna, hogy legyen viszonyítási alapom. A tehetség ugyan a kivételezetteké, de ha nem párosul állhatatossággal, kitartással, menten átokká válik. Zsenik, Mozartok ritkán születnek. Azt vallom, hogy egy aktív írónak, költőnek, grafikusnak, festőnek – ha netán mindez én lennék egy személyben – igenis kell, hogy legyen fundamentuma ahhoz, hogy belső látása sugározzék. Őszintének kell lenni, néha nyersnek. Ha az ember a valóságot átírja az irodalom vagy a képzőművészet nyelvére, biztos, hogy sokan nem fogják szeretni. De alkotóemberként ez kutyakötelességem. A művészet mindenféleképpen egy alkímiai rend, egy alkímiai beavatás. Egyik nagy kedvencem, a XVII. században élt Lippay György esztergomi érsek Mons Magnesiae (Mágneshegy) c. művében leírta volt: ha mindenkinek adva lenne az aranykészítés lehetősége, ha mindenki a beavatásnak azt a fokozatát elérné, amit az alkimisták, akkor az egész emberiség dugába dőlne. Ahogy az ősanyag keresése, az elemek permutálása, transzformálása nem mindenkinek a kiváltsága, ugyanúgy a művészet sem az. Van, aki alatt kicsit rezeg a léc. Akad, aki nagyobb mélységekbe száll alá, de a cél közös: a kiteljesedettség elérése, a teljes egészként létezés vágya.

 „Az emlékezet balzsamozó asztalára fektetett pillanat mellett áll öröktől fogva.” Miért fontos számodra a múltba révedés, a múló világ megragadása?
 – Azért kell a múltat ápolni, azért kell ez a „múltba révedés”, mert valahogy én is, hovatovább 47 évesen, érzem azt, hogy a mai világ a mai formájában élhetetlen. Visszájára fordult. Tótágast áll. Billegünk a Jóisten tenyerén. Ahhoz, hogy közvetítve szolgálhassak, hogy alkothassak, muszáj azokba a bizonyos szép időkbe visszanyúlnom, muszáj átemelni a tegnapból a holnapba azokat az élhető értékeket, melyekből a lányaim, az unokáim majd tanulni tudnak. A tradicionalizmus értékmentése rendkívül fontos itt a Délvidéken. Tele vagyunk csiszolatlangyémánt-emberekkel, érdekes történetekkel. Aranybánya a múltunk. Ha ebből nem mentünk és nem merítünk, akkor teret hagyunk a butaságiparnak. Elherdáljuk a morális megváltásunk lehetőségét.
Olyan dolog is kell hogy legyen a művészet középpontjában, ami megérint, és sokáig vezet. Legutóbb mi ébresztett benned eufórikus élményt, és mivel kellett megküzdened munka közben?
 – A legutóbbi kiállításom női aktokat tartalmazott. Festményeimen igyekeztem a női test szépségét letisztultan, finoman, a legegyszerűbb formában megörökíteni. Bácska is nőies, a mozdulatai igézőek, ámulva körbejárjuk a lankáit, megébredt vonalait, a vonásait. Szeretem, ha a szépség rám kopog. A mai művészetnek az egyik baja, hogy tartózkodik a széptől, mert úgy vannak vele, ami szép, az giccses. Mivel egyik művészi kaszthoz sem tartozok, nem függök senkitől és semmitől. Nem félek érzelmileg is azonosulni a széppel. Mondanivalóm van bőven. Időnként éjszaka jönnek az ötleteim, képes vagyok éjfél után felkelni és alkotni. A művész világa bátor világ, teli bűbájjal meg borzalmakkal. Az élet egyfajta körforgás, állandó ismétlődésből, ciklikusságból áll, és ha hosszú idő után egy elvesztett fonalat fölvettél, biztos, hogy te találtad meg azt, amit valaki korábban elvesztett. Mert tudjuk: a Teremtő a véletlenek mögé rejti az inkognitóját. A veled való szándékát. Azon a bizonyos vezérfonálon aztán el kell indulni. Ez a parancsa. És ha ezek után tiszta szívvel, erős akarattal és jó szándékkal teszi valaki a dolgát, akkor nagyot nem tévedhet. Kinyílik a kapu.
 Kiket nevezhetsz művészi/emberi példaképeidnek?
 – Nagy kedvencem Krúdy, Kosztolányi, Márai, és nem szégyellem, ha tanulok tőlük, elveszem a ritmusukat, kölcsönzöm a nyelvhasználatukat. Mindez közel áll hozzám, mert belém palántálódott egy nosztalgikus elvágyódás a 19. századi aranykor iránt. Márai azt mondta, hogy írónak lenni tisztesség kérdése. Hited szirmainak kibontásakor a lelkedet kell feltárni. Kutyakeményen, egyenesen kell megfogalmazni, mit gondolsz a világról. Elmondhatom, hogy bekerültem Cseh Tamás ezredébe, a délvidéki avatott tisztjei között őrnagyi rangot kaptam tőle. Kevesen mondhatják ezt el magukról. Tamásnak a bűvkörébe kerülni, Tamásnak a köpönyegéből kibújni, úgy hiszem, rangot ad az embernek, és erre a rangra úgy is mint ember, úgy is mint alkotó, úgy is mint barát, egy életen keresztül méltónak és büszkének kell lennem.
 Miről szól az új regényed?
 – Két éve már, hogy regényt írok. A története 1919-ben játszódik, itt a Délvidéken, Ókanizsán. A fiatal,19 éves Márai, barátja és szerkesztője tanácsára, aki nem más, mint Kosztolányi, leutazik a Csodakút gyógyfürdőbe, szerelmi bánatát, testi-lelki nyavalyáit gyógyítani. Közben már az impériumváltás előszele érződik, ráadásul a tanácsköztársaság söpredéke tombol. Fiktív a történet, persze, de dokumentarista elemekkel. Munkacíme: A kanizsai svéd kisasszonyok.
Ritkán sikerül egy művésznek követőiből és rajongóiból olyan lelkes tábort gyűjtenie maga köré, mint neked, internetes blogodnak köszönhetően. Ezt írod: „A Bácskai diárium a betyárbútorom. Ez az, amim van. Fülig Jimmy óta tudott dolog, hogy nehéz műfaj a naplóírás. Ezért én meg sem próbálom. Ekkor-akkor, ha ándungom szottyan, bejegyzek vagy rajzolok, festek ezt-azt. Hátha valaki elolvassa, és elgondolkodik róla, vagy énrólam.” „Életművem nincs. Minden elfér a hátamon, a bőrömön.”
 – Mottója pedig: „A vélemény szabad, a tenni akarás parancs, a szülőföld szent.” Nem vagyok egy világszőttes bohóc, nem nagyon értem ezt a mai internetes univerzumot, de azért kapizsgálom. 8 évvel ezelőtt tákoltam össze a blogomat, azóta vezetem. Akkor kezdtem örülni, amikor láttam a visszajelzéseket. Amikor azt tapasztaltam, hogy egy versemet egy nap alatt ötszázan olvassák el. Mint említettem, viszonylag könnyen alkotok, de legyezi a hiúságomat, ha helyben kapok megerősítést. Ezért szoktam a tengerparton is rajzolni, mert a hátam mögött egy kisebb tömeg kommentálja a kialakuló portrét, karikatúrát. Ez inspirál, izgalomba hoz, szinten tart. Ugyanez a helyzet a blognál is. Napi örömforrásom. Ha megvonnám a számtól, felemésztene az idő. Ez egyfajta túlélésem tehát.
 Miért ragaszkodsz annyira Magyarkanizsához?
 – Hazudik, aki azt mondja, hogy a szerelmeit, a barátait vagy a szülőföldjét ki tudja tépni a szívéből. Nem tudja, függetlenül attól, hogy hol él. Nekünk, kanizsaiaknak van egy külön hazaszeretetünk, lévén hogy egy speciális helyzetben vagyunk itt, a Járás meg a Tisza közé ékelve. Lokálpatriótának lenni egyfajta kiváltságot is jelent. Ugyanakkor hordozom a barátaimmal együtt a vidékiség, a peremlét keresztjét. Bárhová keveredünk is: egy kicsit különbözünk a többiektől. Kanizsai vagyok ízig-vérig.
 Magyarkanizsa legfontosabb közösségi porondja a Tisza. Mikor fürödtél meg benne, még a nyáron?
 – Nem. Most a hétvégén. Miután megírtam, megfestettem, ami noszogatott, utána lementem az őszi partra, lelassultak a lépteim a meleg idő áramában, megfürödtem a Tiszában. Mondhatom, jó volt a vize. Férfias. Muszáj úszni benne, máskülönben meggebedsz. Azt tervezem, ha marad a szép októberi idő, akkor a jövő hétvégén is csobbanni fogok.
 A belső tájak benti mozgásán, benső szabadságán alapozódik a lét.
 – Tanuljunk az elődöktől, és legyünk olyanok, mint az állatok. Egyszerűek, tiszták. Egy ló soha nem hazudik az embernek. Megrúgja, megharapja, ha nem tetszik neki. De el is viszi a hátán, és ha belepusztul is, de elhúzza mindenhová. A kutyának a szemében több hűség van, mint a legtöbb emberében. Hovatovább én már csak annak tudok hinni, ami nem beszél. Meglátni a legegyszerűbb dolgokban a szépséget, akár egy virágba borult Járást, vagy a zöldellő kurgánokat, vagy a tiszavirágzást, az angyali kismenyasszonyokat. Ilyenkor rájövünk arra, hogy az élet egy ajándék, és akkor válunk kerekded emberré, ha az életünk minden egyes pillanatát, akár azt is, hogy itt ülünk egy viszonylag szürke asztal körül, és beszélgetünk, tudjuk élvezni. Úgy kellene létezni, hogy önmagunkat lássuk visszatükröződni a Tiszában. Hogy észrevegyük a saját emberi arcunkat. A régi, fekete-fehér fotográfiákon őseink tekintete ennyi idő után is áthatóan világít. A nézésükben látod az erőt, az állhatatosságot, az akaratot. Ha ilyen fényképek maradnak utánunk, akkor ott a vanról, a teljes létről őriztek meg valamit. Idősödvén, vissza-visszapislantva, abban bízok, hogy mind a három lányomnak sokkal jobb élete lesz, mint az enyém volt. Hogy ki tudnak majd teljesedni. Hogy nevetni tudnak majd hétfő reggelente is.

A KOVÁCSMŰHELY TILLINKÓJA

Kivesző félben lévő világban, kiveszőben a mesterségek is. Nincs, vagy manapság csak lámpással lelhető kádár, cipész, kalapos, kárpitos, tímár, netán szabó. Már lassan a borbélyokból is kifogyunk. Amelyik műhely régen rangot adott, megélhetést biztosított, az mára lezárt pillájú roló mögött rozsdállik. Pókháló szövött a magánya a kis kirakatoknak. Élő embert nem találni, aki egy-egy régen letett, gazdátlanná vált, hajdan mesterkézben forgatott szerszám nevét, szerepét még tudja. 

Így valahogy árvul el szép lassan a kovácsmesterség is. Pedig a régi görögök még az egyik fősodrú istenüket, Héphaisztoszt tisztelték a tűz és a kovácsolás legnagyobb tudású urának. Akkora nagy dicsőségnek örvendett, hogy a temploma, a Theseum még ma is áll az Akropolisz lábánál. Hajdanában a magyar faluban is a vezető iparosok között tartották számon a kovácsot. Szakmája révén a közösség kiemelt embereként tekintettek rá. Egy-egy nevesebb mester munkájáért messzi vidékekről eljártak a vevők, s a legszebb, legféltettebb lovak lábait is csak a legjobbak ápolhatták, még ha dupla pénz is járt érte. Kanizsán, a szakma egyik utolsó, neves képviselőjével, az idén 75. életévét betöltött Tillinkó István kovácsmesterrel készült az alábbi interjú. 

A Mester

 – Mindig kanizsai volt?

 – Nem éppen. 1941-es évben születtem, a kishomoki tanyákon, a Petőfi Sándor 6-ban, ez a kispiaci dűlő volt. Régebben a papságé, az egyházé volt a tanya, ezért Pap-tanyának hívták. Kaptuk. Úgy tudom, a magyaroktól kaptuk, amikor bevonultak, bár 1939-ben is már ott laktunk, alighanem bérben. De a lényeg, hogy ’41-ben én már ott születtem, és a kishomoki általános iskolába jártam négy évet. Azután két évet Kispiacon, ötödiket-hatodikat. 14-15 éves koromban el kellett döntenem, hogyan tovább. Elmegyek tanoncnak, ipari tanulónak, vagy mi legyen velem. Édesanyám Szabadkán utánanézett a munkabörzén, mik a lehetőségek. Fűtőnek a vasútállomáson – négy év. Meg is volt bízva egy szabadkai nagybácsi, hogy majd szól, ha fölvettek. Nem lettem se vonatvezető, se fűtő. Sebaj. Akkor volt még lehetőségem köszörűsnek is állni. Nagy mesterség! Lakatosnak nem mehettem mert az nyolc osztályt kívánt. Hattal nem vagdalkozhattam. Végül az lett, hogy elmentünk Kispiacra, Gilice József kovácsmesterhez. Föl is vett, inasnak. Négy hónap próbaidőre. Emlékszem, ahogy beléptem a műhelybe, takarítanom kellett azt a kormos helyiséget, gondoltam is magamban, ez kéménykotrónak való szutykos munka. Augusztusban kezdtem nála, szeptemberben már mentünk Horgosra a mesterem vadász barátja, szerb ember volt, a nevére már nem emlékszem, rászólt a mesteremre: „Gilice, mit akarsz? Kovácsinast? Ebből a vézna gyerekből?” Hát igen, bevallom, elég vékonydongájú gyerek voltam…

 – El sem tudom képzelni…

 – Pedig úgy volt. Kovács és patkolókovács inas lettem. Három évig. Annyi volt a praksza, az inas idő, vagy ha tetszik: tanoncidő. És az első évben 1957-ben Zentán három hónapnyi internátus mellett iskolába volt muszáj járni. Délelőtt tanulni kellett, délután dolgozni. Minden évben volt egy-egy ilyen időszak. Nem buktam meg. Kijártam ezt a három éves iskolát, 1959-ben volt a záróvizsga, amit sikeresen letettem. Utána jött a java! Szaktanfolyamra kellett még emellett menni. Zrenjaninba!* Kanizsaiakkal, ami nem is lett volna baj, de tiszta szerbül folyt a tanítás! Értettük is meg nem is. Ökögtünk-makogtunk. Ez egy szaktanfolyam volt, kifejezetten fémeseknek. Major Miki, Kordován, mind a generációm, velem voltak. A Kordovánék ott laktak a sarkon, a focipályánál. Később a megboldogult Bencze vette meg a családi házat, ezért azóta ott laknak a Petőfi utcában. Ő is ’41-es. Szavam ne felejtsem, sikerült ez a zrenjanini kitérő is, leraktuk a vizsgát. Közben családi okok miatt édesanyám Kanizsán élt már 1957 óta, akivel én egy fedél alatt laktam. A kezdetek elég nehezek voltak. Munkanélküliség volt. Én meg szerettem biliárdozni. A Tiszás Ibi – az „Aranyhalos” – ő nekem szentséges körösztanyám volt. Ő tanyasi lányként ott, a kishomoki tanyavilágban körösztölt még anno, 15 éves korában. Szóval, éppen az Aranyhalban biliárdozgattam, amikor szólt a Dobó Lajos pincér bácsi, hogy jött egy bánáti ember, kovácsot keres. Bata Ferkónak hívták. Azt mondta, öcsém, ha átjössz, fizetem a kompot, meg a béredet. Elmentem hozzá, de csak egy hónapot maradtam meg nála. Gyenge volt az „infúzió”, gyenge volt a pénz. Utána Palicson kaptam állást, az akkori állami gazdaságban, ott, ahol most az a szép fenyőfás borpince van. Egy nagybátyám ajánlott be, jó egy évig bejártam, és örültem, hogy a szakmában dolgozhatok. Fiatal voltam. Aztán egyszer csak szóltak, hogy gyere te hozzánk a Budućnostba**. Előbb a vasszerelőkhöz osztottak be, azidőtájt még csak hárman voltak. Akkor építettük a téglagyárban a blokkgyári részleget. Egy szép napon szól nekem a Bagi Imre, az akkori ácsok istene: „Azanyádúristenit Pista! Holnap, hétfőn reggel jelentkezel a Major Lajosnál!” Ott volt a Takács sógor, a Zöldi – a Zöldi birkózónak az apja –, ott állt a műhely, ahol ma is látható, a Novákéknak átall. Így lettem GIK-es***. Mint kovács és lakatos kerültem be a kollektívába. Majd jött a férfiaknál elkerülhetetlen: a katonaság. Másfél év.

 – Mi volt az első szakmai kihívása?

 – Egy sárga, vaskerekű, „ráfos kocsi”, meg mellé egy nagyobb parasztkocsi, amiket még közösen készítettünk a mesterrel. Rengeteg díszt munkáltunk meg rá, azokat mind-mind reszelni kellett. Az egész kézi munka volt. Tehát a kocsikon nem csak a kovácsolt vas tartozékokat kellett megmunkálnunk, hanem a díszítő elemek is a mi kezünk alól kerültek ki. Emlékezetes a legelső patkolásom is: egy iparos levágott Kispiacon egy lovat, majd elhozták a döglött ló csüdig levágott lábait, amiket satuba fogtam, körmöltem és patkoltam, míg a mesterem figyelt. 1965-ben kerültünk össze a feleségemmel, Júliával. Mit ad Isten, éppen ekkoriban megszűnt a munka a Budućnostban. Leépítésekre került sor, én is a fölösleghez tartoztam. Elmentem hát a Bácska birtok kispiaci részlegébe dolgozni. Ott is rengeteg ló volt, azoknak a körmeit kellett ápolni, patkolni, no meg mivel mezőgazdasági gépek, vasekék, szerszámok is szép számmal voltak, azokon is mindig akadt munka. Fölszabadult kovács voltam. Hozzá hivatásos hegesztői minősítést is szereztem. Akkor már dolgoztam a traktorokkal, gépekkel. Nem csak mint kovácsot, hanem mint gépszerelőt is alkalmaztak.

 – Amolyan ezermesterként tartották számon… Látja, ez is igaz: ma már alig van, vagy sehol sincs ilyen.

 – Igen. Lehet mondani. 1970-től nyitottam meg a házi műhelyemet. És tulajdonképpen itt kezdődött az én pályafutásom. Kanizsán számtalan fuvaros lovának a lábát patkoltam. A Szögi Miskától kezdve mind az én kuncsaftom volt. Martonosról ide járt a híres Sisák, a betyár koma. A városban akkor sem volt sokkal több kovács, mint manapság – noha feketén dolgoztak erre-arra –, de én rendes iparosként itt, a családi ház végében rendeztem be a műhelyemet, pont ott, ahol most is áll. Mezőgépeket csináltam a cirokfésülőtől kezdve a szecskázón keresztül az ekéig. Ami munka volt, azt mind vállaltam. Keményen meg kellett dolgoznom a pénzért.

 – Mi volt a legnagyobb munkája? Ennyi év távlatából mire a legbüszkébb? Egy bonyolult vasszerkezet, netán egy különösen vad ló sikeres megkörmölése, patkolása?

 – Az új, gumis kocsik, a kapáló ekék, a nehéz billenős mezőgéphengerek: mind-mind egy-egy szép emléknek számítanak. Volt, hogy megláttunk valamit a vásárban, tervrajz nélkül, pusztán szemmértékre hagyatkozva odahaza ugyanazt megcsináltam. Alakítottam hozzá csapágyakat, ha kellett, kitaláltam magamtól mi hogy működhet praktikusabban. Tartottam magamat az első rendű Gilice mesterem tanításához, aki mindig azt mondta: „Íze legyen a munkádnak.” A finom részletekre is oda kellett figyelni. Eldolgozni, lereszelni. Szebbé tenni a kéz alól kikerülő eszközt. A Gilice kalapácsokat, üllőket, kaszakalapácsokat Kanizsán a disznópiacnál árulták, de elvitték Csantavérre is a vásárba. Bennük volt azokban a monogram, öt év garanciát adott rájuk. Az ő tanítása által számtalan gépet megcsináltam. Cirkulát, tépőt, nagy kapacitású 7 KW-os szlovén daráló mintájára a saját többfunkciós gépemet. Kovácsoltam kerítéseket. 25 évet a Slogában**** is lehúztam. Csoportvezető voltam. Most 75 éves vagyok, de nem bírom ki. Még mindig ki kell menni, minden nap kicsit kopácsolni a műhelybe. Egy amerikánerrel meg egy köszörűvel kezdtem, aminek a másik végén volt egy fa kerék, ami a fújtatót hajtotta. Én tapostam. Most meg lehet nézni mennyi és hányféle szerszámom van. Emlékszem, mi kezdtük el rakni a patkókra a „magas sarkakat”. Télen, hogy amikor a parasztok vitték a trágyát, a jégen ne csúszkáljanak a lovak. Amikor Szabadkán megszüntették a villamosközlekedést, hány meg hány tengőt hoztam haza, s azokból különféle dolgokat kovácsoltam később! Felniket, fédereket csináltam öt tonnás teherautó alkatrészeiből. Amit lehetett, hasznosítottam.

 – Mit hoz a jövő? Maga szerint lesznek-e még kovácsok?

 – A kovácsolás az épületlakatosi szakmához is tartozik. Ahogy a mezőgépszerelésnél is muszáj kovácsolni. Vas és fémhajlítás is kell, kerítések, kapuk is kellenek. De már sok minden mást a kínaiban egyszerűbb megvenni. Az a szerszám, amit én kiadtam a kezem közül az szerszám marad, míg becsülik. Ám egy mostani „bolti”, olcsó fejszét már szét lehet verni egy téli szezon alatt… Ilyen a világ. Nem kell a minőség, eldobható minden. Inkább vesz egy másikat, ugyanolyan silány vackot.

 – 75 éves. Meg van elégedve?

 – Meg. Szerettem a szakmát. Szegénység volt, a feleségemmel mégis két lányt fölneveltünk becsülettel. Szép életem volt.  

*Nagybecskerek 

** Budučnost - Magyarul sosem használt "Jövő" nevű építkezéseket lebonyolító magyarkanizsai állami vállalat volt.

***GIK - Građevinski Industrijski Kombinat - szintúgy építkezéssel foglalkozó állami vállalat.

**** Sloga - magyarul "összefogás". Hajdani állami vállalat, kisipari műhelyekkel.

-y

   

INTERJÚ

Jenei Klementina

CIGÁNYMEGGY

Egyre ritkábban találni olyan embert, aki több dologban is jártas lenne, akinek a dolgait számba véve nehéz behatárolni, hogy melyik az a terület, amiben a legkiemelkedőbb. A magyarkanizsai, magát nemes egyszerűséggel csak lokálpatriótának nevező író, publicista, képzőművész, a „legbuzgóbb délvidéki magyar blogger”, a Rákóczi Szövetség helyi szervezetének elnöke azon fehér hollók egyike, aki nem mindennapi sokoldalúságáról közismert. Pósa Károly a helyi Dobó Tihamér Képtár vezetője, civilben három leány édesapja, kis gazdasága van otthon, de tevékenysége szerteágazó.

Folyamatosan mozgásban van, ír, rajzol, fest, szervezkedik, lovagol, az internetes naplóját, a folytatásos esszéit napi rendszerességgel ezernyi olvasója követi, a községi hetilapban jelennek meg sajátságos ízű írásai. Időnként napilapunknak is vendégszerzője. A múlt héten a magyarországi Tárnokon volt önálló kiállításával egybekötött irodalmi estje, idehaza készülőben van az újabb, kiadásra váró könyve. Művészetről, létről, munkáról és megmaradásról folytattunk beszélgetést.

• Aki ennyi területen sikert sikerre halmoz, maradandót alkot az utókornak, egyértelműen művészember. De Ön annak tartja-e magát?
– Az attól függ, mit értünk a művészet fogalmán. Ha a mai értelmezését vesszük alapul, akkor köszönöm, inkább nem. Az a fajta művészet, amiben én hiszek, nem a mára teljesen hiteltelenné lett, konvencionális fölfogás sémái szerint működik. Archaikus gyökerű, emberibb, csöndesebb. Nem ez a könyöklős, lábujjon pipiskedő, csak a saját egó tupírozására való. Elég régóta rajzolok, festek. Van egy utam. Mikor a skatulyák miatt erőltetik, némi jóindulattal képzőművésznek szoktam magam tartani – ha a vizuális részét tekintjük a dolognak. Ha pedig az írott részét – dacára annak, hogy verseket, novellákat, kisprózákat, meg egy jó ideje regényt írok és egyéb műfajban kipróbáltam magam – annál sokkal jobban tisztelem az igazi írókat, mintsem hogy magamat írónak vagy költőnek tartsam.

• Nemrégiben elhangzott Öntől egy olyan mondat, hogy kilúgozták a művészetet. Hogy értelmezhető ez?
– Kritikus, esztéta nem vagyok. Meghagynám nekik a kinyilatkoztatás gőgjét. De véleményem van. Ezért, hogy ne érjen a nagyképűség vádja, azt tudom mondani, amit tapasztalok. A művészet sokkal nagyszerűbb, nemesebb, tisztább és ami nagyon fontos: érthetőbb annál, ahogyan napjainkban az alkotók zöme viszonyul hozzá. Sajnos a művészetből divatot csináltak. Nem most. Pár száz éve kezdődött. Mára odáig silányult, hogy visszasírjuk a száz évvel ezelőtti manírokat, a flitteres csillogást, mert ami ma van, annak már nincs emberi arca sem. Olyan, amilyen a világunk. Szörnyű kor szörnyeket teremtve szörnyű dolgokat fial. Gyilkos bohócokat. Ordenáréság dívik, pávatánc folyik csupa fölösleges kérdés körül. Közben sárban taposunk az értékeken. Megy a közösségrombolás. Akik mások érdekében itt a déli végeken meg tudják fogalmazni önmagukat, azok száma sajnos igen elenyésző. Akad  tehetséges és jó szándékú emberünk. Hála istennek van. Vannak. Fiatalok és idősebbek is. Nem biztos, akarom mondani biztos hogy nem kényelmes a helyzetük. Eredendően halkabb a hangjuk, kevesebb a mozgásterük, nem furakszanak be a többségi kórusba. Kiénekelnek mellőle. Bátorság kell hozzá, akarat és tengernyi hit, egyféle szent megszállottság. Hisz szakrális belbecs híján csak iparos munkákról, vagy drága majomparádéról beszélhetünk, művészetről nem.

• Ha már a szakralitásnál tartunk, azt is hangoztatja, hogy a művészet deszakralizálódott.
– Minden jel erre mutat, hogy hosszú évek, évtizedek óta tartó kurzus végén vagyunk. A félidióta posztmodern önmagát számolta föl. Adjál kést a paranoiás skizofrénnek: saját torkát fogja elnyiszálni. Így járt a XX. század művészete. Noha sokkal korábban elveszett a művészet lényege, a modernizmus az alkotás szellemének pirinyóra zsugorodott ethosztát sem tudta megtartani. Csak az öncélúság volt benne. A sarkából kifordult világot, a fonákságot, a fejjel lefelé fordított rendet volt hivatott szolgálni, nem pedig az embereket. Pedig a művésznek a jóra is kell törekednie! Amikor beülünk egy színházi előadásra, ami nem szól másról, csak a polgárpukkasztásról, amikor elolvasunk egy könyvet, amelyben nincsenek leírva pontos fogalmak, hanem az egész csak villával összehányt szavak halmaza, ha megnézünk egy képet, amelyről csak az tudható, hogy milyen drágán adják el, viszont semmiféle üzenete nincs, semmiféle mögöttes tartalommal nem bír, akkor azt kell mondani, hogy ez nem művészet. Nem a lélek tisztaságából születik. Nem az ősforrásból fakad, hanem a pénztárcákból.

• A múlt héten a magyarországi Tárnokon járt, ott mutatta be munkáit. Hogy került oda?

– Tucatnyi éve civil szervezetet vezetünk Magyarkanizsán. Kárpát-medence-szerte vannak barátok. A magyar kultúra napján adódott egy lehetőség, hogy Tárnokon rendeznek nekem egy önálló kiállítást, amit követően zenés, irodalmi esten a saját írásaimmal bemutatkozhatok. A szomszédos település Tordas, ahol Cseh Tamás született. Nagyon büszke vagyok arra, hogy Tamáshoz személyes jó barátság fűzött. Hogyne mentem volna! Megtiszteltetésnek vettem. Ebben a dunántúli kisvárosban úgy érezték, akkor kerek az ünnepük, hogyha az övéké mellett határon túli magyar közösséget is megszólíthatnak. Minket ismertek, jó referenciánk volt, tudták, hogy mire számíthatnak és nem is vallottunk szégyent. A bő másfél órás műsor minden elemét élvezték. A műsorban gitáron közreműködött Vörös László Kispiacról, Martina Mülhauser helyi előadóművész pedig megzenésítette néhány versemet. Ilyenkor mutatkozik meg az, hogy nincs különbség határon túli és ottani magyarok között – egyfajta magyar van. Pont a magyar kultúra egyetemessége, ami ezt láttatja. A képeim egy vándorkiállításom részei. Voltak a festmények mellett grafikák is. A belőlük befolyt összeget a Katolikus Karitásznak ajánlottuk fel. A tárnoki polgármester szavalta a versemet, a helyi iskolaigazgató olvasta fel egy novellámat, volt sarok, mécsessel, sok borral, ahol a kinyomtatott írásaimat, elbeszéléseimet lehetett olvasni. Jó volt bácskai magyarnak lenni közöttük.

• Mivel foglalkozik napjainkban?
– A Dobó Tihamér Képtár munkáját koordinálom, lovat, disznót, kecskét tartok, tüzelek, mert ilyenkor muszáj, végzem a téli teendőket, emellett írok, publikálok, a blogomat tákolgatom, és ha minden igaz, akkor nagyon rövid idő múlva, akár napokon belül nyomdai előkészítés alá kerül egy könyvem, a második, ami az esszéimet fogja tartalmazni.

• Van-e célközönsége?
– Nincs, de nagyon jó érzés, hogy sokszor leszólítanak az utcán kortól, nemtől függetlenül idézgetnek a szövegeimből. Megállított a minap egy budzsáki szegény ember. Azt mondta, addig nem szokott begyújtani a kanizsai újsággal, míg át nem nézte, van-e benne írásom. Kitépi, gyűjti. Kell ennél nagyobb elismerés? Aztán ott van a „legbuzgóbb vajdasági magyar blogger” titulus. Jó érzés, hogy ha megírok egy verset, esetenként ezerfős olvasóközönség látja. Azonnaliak a visszajelzések, ez a virtuális világ ajándéka. Ma egy könyv sokszor ötszáz példányban jelenik meg. A blogomat gyengébb napokon is többen olvassák.

• Mit tart igazi értéknek?
– Az őszinteséget, a meg nem alkuvást és a kitartást. Akinek szerep, lehetőség adódik és némi tehetség is szorul bele, meg kell mutatkoznia, attól függetlenül, hogy illeszkedik a kánonba vagy sem, Bánátban él egy eldugott szórványfaluban vagy Szabadkán a kertvárosban. Nem szabad odafigyelni azokra, akik címkézik a közéletet, dekázgatják a művészetet, mert nélkülük is van éppen elég baj. Túl sokan pedáloznak azért, hogy karácsonyfaként tündököljenek. Ne az legyél, hanem utcán termő cigánymeggy. Mindenki hasznára.

• Autóbusz-téma az elvándorlás, az, hogy fogyunk. Művészként megfordult-e a fejében, hogy máshol jobban tudna profitálni a tehetségéből?
– Nem mondom, hogy soha, mert az hencegésnek tűnne. Minden normális ember fejében megfordul, hogy hagyja a fenébe az egészet és másutt, a világ egyik boldogabb sarkában új életet kezd, legföljebb időnként fél szemmel hazasandít, jobbik esetben elmorzsol egy könnycseppet, rosszabbikban röhög egy jóízűt a markában. Mindkettőre van példa, de azt hiszem 46 évesen most már három gyerekkel a hátam mögött amit elkezdtem, itt szeretném befejezni. A világ egyik legtöbbet próbált, de ugyanakkor leggyönyörűbb helyére születtem. Az igazi kanizsai, aki a Tisza mellett él, tudja: ezt a helyet sérülés nélkül nem lehet itt hagyni, és ha az égiek ezt a szerepet rótták ránk, hogy ide születtünk és itt kell bizonyítanunk, akkor az a legkevesebb, hogy megpróbálunk tiszta szívvel, becsületesen itt lenni és tenni a dolgunkat az utódainkért és az egész közösségért. Ezt tanácsolom a lányaimnak is, de mivel ők önálló személyiségek, és még fiatalok ahhoz, hogy kiforrott véleményük legyen a világ folyásáról, ezért a jövő sok mindent hozhat. Ami biztos, hogy én gáncs nem leszek az útjukban, csak segíteni fogok, bármi is legyen a döntésük.

• Most éppen mi foglalkoztatja?
– Kilátásban van egy másik könyv kiadása, ami Magyarországon fog megjelenni. Pontot teszek a regényem végére. Új, tematikus, aktokat tartalmazó tárlatom nyílik a Nagy László-féle tanyagalériában, aztán – ha minden igaz – Svédországban lesz kiállításom. Tavasszal másodszor szervezzük meg a Tisza-Járás ünnepet, ahová anyaországi és itthoni írókat-publicistákat hívunk egy három napos rendezvényre, ami legalább annyira irodalminak ígérkezik, mint képzőművészetinek. Reméljük, hogy szép tavaszunk lesz, és amikor indul a szezon, nekiesünk gyűjteni a szénát, és kezdhetjük a következő hidegekre való felkészülést, mert ez itt a Bácskában mindig egy körforgás, alig fejeződik be, már kezdődik a következő.

(Megjelent az újvidéki Magyar Szó napilapban 2017. február 12-én.)

ORBÁN VIKTOR MÉRETARÁNYOS BÁTORSÁGA

Szentesi Zöldi László külpolitikai újságíró, író, tévéműsorok szerkesztője volt a Rákóczi Szövetség decemberi vendége. A Magyar Demokrata hetilap főmunkatársát néhány villámkérdés erejéig a közéletünkről, az aktualitásokról, a politika huncutságáról faggattuk. Bevezetőjében önmagáról így vallott:

„Szentesen születtem, Csongrád megyében. Szeged éppen félúton található Magyarkanizsa és a szülővárosom között. Valamikor egy tájegység voltunk a bácskaiakkal. Hasonló a beszédünk, a dél-alföldi szokásaink, és a Tisza még a mai napig közös élményünk, összeköt bennünket. Emiatt a Délvidéket mindig is jobban értettem, mint a Székelyföldet, vagy a Felvidéket, amik ugyan elbűvöltek, de igazán itt érzem otthon magamat. Nagyon sokat jártam ide. Teljesen olyan, mintha haza jönnék. ’93-ban kerültem az itteniek által is ismert Panoráma című televíziós műsorhoz. Az azóta sajnos megboldogult Hornyik Miklós újvidéki író, irodalomtörténész hozott össze a szerkesztőséggel. Szegedi főiskolásként a Világszövetség című lapnak külsőztem, amit Hornyik szerkesztett. Addig-addig, hogy fiatal riporterként beajánlottak Chrudinák Alajosnak. Jó iskola volt. Egy év alatt elsajátítottam a szakma alapjait, amiket mindmáig hasznosítok. Péntek este Délvidéken is rengetegen ültek a tévé elé, és nézték a Panorámát, a válsággócok képeit, a háborús tudósításokat. ’94-ben aztán a szocialisták elsöpörték a műsort, átalakították a tévét. Rövid Duna TV-s kitérő után kerültem az írott sajtóhoz. Először a Magyar Nemzetnél dolgoztam, majd a Magyar Hírlapnál főszerkesztő-helyettes, újságíró. Egy pár éve viszont a Magyar Demokrata hetilap főmunkatársa vagyok.”

– Immáron csak lapot szerkeszt?

– Eldöntött tény, hogy most már maradok az írott sajtónál. A külpolitikai újságírás a televízióban gyakorlatilag megszűnt, nonszensz. Nincs külpolitikai magazin, a stábok nem utaznak külföldre. Elsöpörte az internetes korszak. Ma már két kattintással valaki ott lehet a helyszínen. Emlékszem, annak idején milyen egzotikus utazásnak számított például Belfast. Két magyarral nem találkoztunk. Míg egy hétig ott forgattunk, teljesen magunkra voltunk hagyatva. Négyszer jártam ott. Teljesen más volt akkoriban. Ma – Belfastban – kis túlzással, de több magyar él, mint egy Somogy megyei faluban. Húsz-huszonkét évvel ezelőtt sokkal bonyolultabb volt egy utat megszervezni bárhová. Beköszöntött az online világ. Ennek van egy hátulütője is. Fölhígult a szakma. Régen rangot jelentett újságírónak lenni. Sokáig nem tudott a pályán maradni, aki tehetségtelen volt, nem tudott írni, vagy nem voltak önálló gondolatai. Ezek a korlátok mára eltűntek. Mindenféle bolond internetes fórumon irkálhat akárki. Tényezőnek vélik magukat a névtelenül kommentározó, pongyolán író emberek. Valójában sekélyességgel, trágársággal, gyakran alpári módszerekkel pótolják a szakmai tudásuk hiányát. Olyanok is újságírónak hiszik és mondják magukat, akik nem értenek hozzá. Felkészületlenek, lesújtó a véleményem róluk. Közben persze vigyáz az ember, ne tűnjön nemzedéki rivalizálásnak, amit mondok, mert tényleg nem erről van szó. Hogy mennyire visszaesett a színvonal: üssünk föl egy Kosztolányi kötetet, és olvassunk bele, hogy száz éve ez az ember hogy írt. Majd hasonlítsuk össze valami frissen végzett egyetemistáéval, aki politológia, vagy újságírás szakon végzett. Aki elolvas reggel három cikket és jó esetben ír róluk egy negyediket. Vissza kéne adni a magyar szó, az írott nyelv, a szépíróság becsületét. A sokoldalúság ma már ritka erény. Egypólusúak az újságírók. Vannak sztárújságírók, akik bizony csak egy-egy műfajban tudnak letenni valamit az asztalra. Megírnak egy tudósítást, egy interjút, de jó riportot már nem. Mert nem ismerik a mesterfogásait például egy publicisztikának. Én szerencsés vagyok. Sok olyan idősebb és fiatal kolléga vesz körül, akik manapság is maradandót tudnak alkotni. Mindazonáltal 15 év újságnál eltöltött idő után, azt hiszem joggal mondhatom, hogy az írott sajtó jelentősége csökkenni fog. A hetilapok „hátterező anyagokra” álltak rá. Nem bírják a hírversenyt az internetes portálokkal szemben. Már látszik, hogy az azonnali híreket az online világ bekebelezte. A hagyományos, papír alapú hordozóknak, a napi- és hetilapoknak maradtak az elemzések. Egyre sűrűbben szűnnek meg jó nevű világlapok, amivel semmi bajom nincs. Verseny van, üzleti verseny. Én csak azt szeretném, ha mindez a könyveket, a könyvkiadást nem érintené. Pedig kihatással van rá. Ettől függetlenül a könyv maradni fog. A könyv nemes matéria, jó a kézbe venni. Időtálló. Értéket képvisel.

 - Politikai értelemben hogyan látja Magyarországot?

Magyarországon, ha így marad a rendszer alapvető politikai fordulatra nem látok lehetőséget. Megjósolhatóan hosszú időre berendezkedik a Fidesz. Az a formáció nem mutatkozik, ami váltópárt lehetne. Az összes ellenzéki vonulat belső bajokkal sújtott. Személy szerint ezt nem bánom, mert az utóbbi időben, mi – nemzeti gondolkodású magyarok – annyi minden jót kaptunk Orbán Viktor kormányától, hogy az egyelőre a legszebb reményeinket is túlszárnyalja. Emlékezzünk rá: nem régen még érvénytelen volt a népszavazás a kettős állampolgárságról. Ma – alanyi jogon minden magyar megkaphatja ugyanazt. Vagy nézzük meg, hogyan működik a magyar-szerb állami viszony? Miközben folyamatosan a jobboldali kormányokat éri a vád, hogy rossz szomszédságpolitikát folytatnak. Bár szerintem a baloldal a maga regnálása idején sokkal kártékonyabb volt. A magyar-szerb viszony negyed százados tetőpontján van. Hovatovább az egész huszadik században sem volt ilyen jó! Pörgessük csak vissza a jugoszláv időkre! Békésen megfértünk ugyan, de gazdasági-politikai értelemben nem volt ekkora összefonódás, függőség, mint most. Ügyelünk egymásra. Elég, ha látjuk, mit művel Horvátországban az ottani baloldali kormány… Ezzel szemben Belgráddal szinte felhőtlen a kapcsolat. Igaz, olykor elhangzik egy-két élesebb mondat, de ez a diplomáciában mindennapos. Szerb részről – megítélésem szerint – ennek a hátterében két dolog munkál. Egyrészt ott a gáztározók kérdése. Bármennyire is stratégiai partnere Oroszország Szerbiának, a magyar felet, vagyis a magyar gáztározókat nem lehet megkerülnie Belgrádnak. Másrészt a szerbek az Unióba törekednek. Épül a közös infrastruktúra, a Belgrád-Budapest gyorsvasút. Számos dolog történik, mindkét fél előnyére. Akár gesztusok szintjén is. Tehát a magyar kormány idáig jól dolgozik. Természetesen olykor hibáznak, de ezzel együtt elmondható, hogy ha nem Orbán lenne a miniszterelnök, példának okáért akadna okunk aggodalmaskodni a migráns válság miatt.

 - Ez lett volna az utolsó kérdésem…

A minap interjút készítettem Balog Zoltán miniszterrel, aki a most zajló népvándorlás kapcsán Orbán Viktor szavait idézte: „Magyarország túl van a méretarányos bátorságon.” Minden országnak van mozgástere. A politikában nem a magánélet erkölcsi mércéje számít. Önmagában az igazmondás, a becsületesség, az erkölcsösség, a hálaérzet: ezek mind-mind nagyon szép erények. De csak a nagyon naiv ember hiheti azt, hogy ezek a kategóriák mozgatják a politikát is. Nem. A politika egyféle adás-vételi folyamat. Nem elég egy tisztességes pozíciót fölvenni, alapként. Az érdekeinket kell érvényesíteni. Tárgyalástechnika, adás-vétel, amiben Orbán nagyon tehetséges. Magyarország néhány éve a fordulat után beárazta magát. Mára ott tartunk, hogy Budapest Európában egy új pólusként jelentkezik. Brit és német lapokban egyre többször olvasni: Európában két szemlélet ütközik. Merkelé, aki tárt karokkal fogadna be milliószám ide özönlő népeket. Azért harmincmillió muszlim idetelepülését tán nem kéne megvárnunk. A másik meg Orbán politikai racionalitása, ami nyíltan kimondja, hogy ez nem helyes. Így Európa nem tud megmaradni. A jó európaiakat jelenleg a magyar miniszterelnök képviseli a legláthatóbban. Ezt nem én mondom, hanem a környező országok népei mondják. Milyen jó lenne még több Orbán Viktor! A lengyelek már a magyar minta szerint politizálnak. Ha így marad, és – ez nyugodtan leírható! – ha külső erővel, akár erőszakkal nem fogják eltávolítani a közéletből elsősorban Orbán Viktort, vagy a magyar kormányt antidemokratikusan leváltani, akkor hosszú ideig még a jobboldal marad hatalmon. Persze, a politikában gyorsan változhatnak a dolgok!  Az esélyünk maga Európa, és a magyar ember. A tehetségünk. Egy másfajta valóságban az emberek lényegének és jellegének a megóvását kell fölvállalnunk. Kanizsaiként, közösségi emberként, szerb vagy magyar állampolgárként nagyon sok tartalék van még bennünket! Igenis jó esélyünk van arra, hogy megnyerjük a jövőnket!

Pk