SORTŰZ EGY FEKETERIGÓÉRT*

 

Hétfő reggeli fotóm

Vasárnap átadták a budapesti Városliget új gyöngyszemét, a Magyar Zene Házát. A Liget Projekt keretében felépült új intézmény egyik fontos eleme lett annak a grandiózus építkezés sorozatnak, amit most Európában a legnagyobb kulturális beruházásként tartanak számon. A Szú Fudzsimoto japán sztárépítész által elképzelt épület még el sem készült, máris hatalmas sikereket tudhatott magáénak. Szakmai körökben az idei évben a világon leginkább várt tíz legjobb építmény közé került, számos nemzetközi díjat, rangos elismerést kapott maga a terv is. Most, hogy teljes pompájában áll az épület, a látványt elnézve: az ovációk teljesen jogosak. Budapest egy új ékszeres dobozzal lett gazdagabb.

Ha valaki azt hinné, hogy a jelenkori Magyarországon, pláne annak fővárosában egy vitathatatlanul világhíresre sikerült intézménynek mindenki felhőtlenül tud örülni – alaposan téved. Az anyaországban ugyanis minden kicsit másképp van, mint egyébként azt feltételezné a normális többség. Még el sem ültek a Magyar Zene Háza megnyitóján fölcsendülő akkordok, máris megszólaltak az ellenérdekelt politikai térfélen a repedt harsonák, vészriadót fújva. Tekintsünk el attól a ténytől, hogy a főpolgármester valami infantilis dactól vezérelve látványosan nem vett részt az ünnepségen. Arra sem térnék ki, hogy a magyar ellenzék idáig milyen kisstílűen hergelte a közvéleményt a tervek megvalósulása ellen. A sok méltatlan és dühítő támadás között viszont már akad olyan izzadtságszagú megnyilvánulás is, ami közröhej számba megy, érdemes megemlíteni, mert a humor, a kacagás nem csak Budapesten, hanem mifelénk, a vajdasági magyarok között is jótékony hatású.

A kormánypártisággal aligha vádolható 168 óra bombasztikus fölvezetéssel kommentálta a Magyar Zene Háza kezdő napját. „Gyilkol az épület” címmel jelent meg egy cikk.

A szerzője azt próbálta bizonygatni, hogy „hatalmas hiba” van az új épületen: a nagy üvegfelületek miatt madarak tömege fog elpusztulni – jajongott a zsurnaliszta. A 168 óra skriblere érvként rögtön be is mutatott egy kora reggel – az ominózus épület közelében – lefotózott döglött feketerigó-tetemet. Értik, ugye? Egyetlen kimúlt feketerigóról van szó, s bár madárbarát vagyok, hisz egy szelídített csókával osztom meg a lakásomat, azért belátom, hogy ez az egy árva madártetem meglehetősen szerény argumentum egy ilyen volumenű ügyben. Ezen az alapon ugyanis Budapest összes, üvegfelülettel gazdagon ellátott irodaházát le kéne bontani.

Érdekelt a dolog, hétfőn reggel jómagam is szétnéztem a környéken. A környezetbe harmonikusan belesimuló, légiesen áttetsző épület óriási üvegfelületein ott vannak a szokásos madarakat elriasztó sólyom árnyképek. Tehát, egy kimúlt feketerigó miatt megy a hisztéria, amiről senki se tudja miként pusztult el. A napokban jó eséllyel ki is hűlhetett, megfagyhatott, esetleg mérget evett. Ha nekirepült az üvegnek, akkor meg pont nem volt életrevaló, a természet bölcsen szelektál. Lehet rajta sápítozni.

A károgókkal szemben viszont meg tudom mutatni – minden nap ott futok el mellette – azt a pörzsölt öreg platánfát, aminek a törzse még a nyáron égett kormosra, amikor a sakálrészeg "Ligetvédők" tábortüzének lángja belekapott. A koszlidércek persze eliszkoltak, eszükben sem volt oltani: a közeli építkezéseken dolgozó melósok léptek közbe, megfékezték a lángokat. Szerencsére a vén fa megmaradt. Vagy 150 év emlékezete veszett volna oda vele. De most Budapesten búsong az ellenzék. Vasárnap este megint savanyú lett a szőlő. Valami sikerült, amit ők nem akartak. Túlerőltetett paródia az egész, de szerencsére mi jól szórakozunk.

A magyar ellenzék kénytelen leszállni a Magyar Zene Házának sikertelenségére sarkantyúzott döglött lóról. Gond egy szál se, föltalálták magukat: átnyergeltek egy döglött madárra.

                           Pk

*Az írás forrása: Magyar Szó, Kilátó rovat, 2022.01.26.

HAZA-JÁRÁS

Az anyaországban is ugyanakkora lokálpatrióta

Pósa Károlyt sokrétű művészemberként tartja számon a szűkebb és a tágabb környezete is. Elsősorban Magyarkanizsához köthető a neve, ott élt és alkotott három évtizeden át, de Kispiacon, Kishomokon, sőt az egész délvidéki közéletben ismerősen cseng a neve, ha képzőművészetről vagy az irodalom különböző válfajairól van szó. Napról napra hallatja lelke hangját, de politikai véleménynyilvánítás tekintetében sem rejtőzködik. Kiáll az elvei mellett. Mindezt immáron Budapestről teszi, ami sokaknak fel sem tűnik, legfeljebb a közvetlen környezete érzi személyes hiányát. A távolságok áthidalhatók, a lakhely megváltoztatható, de az igazi elkötelezettség egy irányba kacsint, az elv pedig, ha az igaz, nem változik. A virtuális naplójában, a Bácskai diáriumon, magyarországi napilapokban, és egy vajdasági internetes portálon is elképesztő mennyiségű írását követhetjük nyomon, ahogy a grafikáival, a festményeivel is szembe találjuk magunkat, sőt, a Hír Televízióban is rendre viszontláthatjuk provokatív karikatúráit.

Vagy inkább nevezzük máshogy a karikatúrákat?

 – Fölösleges. A karikatúra maradjon csak az, ami. Minden rajz a világ dolgainak észlelése, egy megemelkedett képi kivetülése annak, amit gondolok mindarról, ami körbevesz. És mivel ez a világ olyan abszurd, amilyen, pont ilyen illusztrációk révén válik értelmezhetővé. Sajnos, úgy tűnik, lesz téma a jövő rajzolóinak is.

Az Ön esetében nem elvándorlásról, csak ideiglenes helyváltoztatásról és más munkavállalásról van szó. Mennyiben változtatta meg Budapest a világról vallott nézeteit?

 – 2017 őszén kerültem a magyar fővárosba. Nem volt rózsás a helyzetem. Országot, várost, munkahelyet váltani, fejest ugrani az ismeretlenbe, egy teljesen új közösségből nulláról újrázni: nehéz volt. Nagyon billegtem a Jóisten tenyerén. Megmaradtam. Nem a világot ismertem meg, hanem inkább önmagamat. Volt időm az önvizsgálatra. Közben dolgoztam, hajtottam magamat. Ma már külön asztalom van a munkahelyemen, és csak a közvetlen felettesemnek tartozom beszámolni róla, mivel foglalkozom. Írok, rajzolok. Azt csinálom, amit szeretek. Ezt kegyelmi állapotként élem meg. A városi létforma idegesebb, gyorsabb, emésztőbb: mindez csak fölértékelte bennem a szülőföld becsületét.

Fotó: Pósa Emma

 Innen odatekintve és onnan ide más szemüvegen keresztül néz?

 – Ha csak lehet, még az „egyfelől” és „másfelől” szófordulatot is igyekszem kerülni. Az a baj, hogy manapság mindent a viszonylagosság ural. Ez szörnyű. A régen tiszta fogalmak mostanra besározódtak. Bácska jó helyen van, és ha minden igaz, nemsokára visszakerülök oda. Budapest egy csomó lehetőséggel szolgált, éltem is vele, hálás vagyok a sorsomnak, hisz csak a hála révén lehetséges irgalom. De ami egy kétmilliós városban igazi érték, az a tanyavilágban is értékes még most is, és örökké az is fog maradni. A szeretet, az alázat, az önzetlenség és a jószándék nem függ a lakosság számarányától. Az csakis tőlünk függ, belőlünk fakadhat. Mindegy, hogy hol: Kishomokon is és Budapesten is.

Milyen most az élet Budapesten és mely közegben találta meg azt az elvet, amit itthon is vallott?

 – A Hír TV szerkesztőségében egy feszület van a falon. Az értékrend vállalása nem csak jelez valamit, hanem kötelez is. A ránk kényszerített, szabadelvűnek nevezett társadalmi kísérlet tulajdonképpen egy vallás, istene a piac, bibliája a gazdaság, papjai a pénzemberek, evangéliuma a pénz. Alig háromszáz éve kezdődött, mára kiirtani akar mindent, ami más. Csak az a gyomorforgató, hogy mindezt a szabadság, a tolerancia, meg az esélyegyenlőség nevében tenné. Holott ugyanők már nem csak azt írnák elő, hogy miről nem szabad beszélni, hanem azt is diktálnák, hogy viszont miről kötelező. Ezért istenkáromlóként kezelik, aki megkérdőjelezi a dogmájukat. Mert tagadják ugyan a létét, de azért Isten szerepében szeretnek tetszelegni. 

Puskaporos viszonyok uralkodnak a világban, Ön is így érzi az olvasztótégelyben?

– Háború zajlik, kétség sem fér hozzá. Oda jutottunk, hogy ma a normalitást kikezdte az abnormalitás. A téboly akar diktálni az ép értelemnek. Soha az emberiség történetében nem volt még ennyire zagyva egy korszak, nem fordult önnön léte ellen a világ, úgy és annyira, mint ma. Ott tartunk, hogy mára az számít lázadónak, aki a rend pártján áll. Az a bátor, aki megmarad az évezredes íratlan morál mezsgyéjén belül. Az ellenérdekelt kompánia ugyanis a rendtől retteg. Mindentől viszolyognak, ami a kiváltságosságuk ellen szól. Attól is, aki nem akarja bántani őket, csak képes rá. Ha már képes valaki ujjat húzni velük, meg sem kell, hogy tegye: menten a torkának ugranak. Ezek így működnek, az ősapáik, vagyis az ideológia-elődjeik, a bolsevikok mintájára. A szellemi értelemben vívott harc még nem dőlt el, csak annyi biztos, hogy az a társadalmi modell, amit ránk kényszerítettek az elmúlt évtizedekben, örvendetesen bedöglött. Meg is van az ellenszere: nem egyszerűen csak ellenkező előjelű politikai beállítottságúnak, hanem minőségileg jobb embernek kell lennünk náluk. Mi magunk vagyunk a válasz az ártó szándékukra, és ezzel nem tudnak mit kezdeni.

Itthon már megszoktuk, hogy akár nemzeti ünnepről vagy megemlékezésről van szó, akár irodalmi eseményről, Ön a középpontban volt. A Dobó Tihamér Képtár vezetőjeként, többkönyves íróként is ismertük. A lovak, a Járás is jelentős részét képezték az életének, amik vissza is köszönnek írásaiban. Ezek egyelőre írásban, képben jelennek meg. Hát akkor most mi mindennel foglalkozik?

– Társszerkesztőként a főállású televíziózás mellett még négy helyre külsősként bedolgozom. Magyarországi és hazai nyomtatott, illetve online felületeken publikálok, jelennek meg rajzaim. A napokban egy ifjúsági regény illusztrációit fejezem be. Az idén egy önálló kiállításra is számítottam, ám a járvány meghiúsította, ennek dacára amikor csak időm van, tovább festek. A képeimből állandó tárlatom látható Budapest belvárosában, lévén a Lövölde tér mellett van egy kézműves sörházam, két társammal tartjuk, ahol a galériát, a földszinti konyha részt, és a pince-koncerttermünket is a munkáimmal dekoráltuk. Éjjelente jobbára írok. Türelmes ember a kiadóm, de mostanában elkezdett nyaggatni, nyomdába küldené az új kötetemet. Hobbiból írom tizenkét éve a nyilvános naplómat, vagyis blogolok. És a közelmúltban kaptam kerületi engedélyt: most hétvégén is, ha jó az idő, kiülök a sörház terasza mellé a sétálóutcára, és portrékat rajzolok a járókelőknek. Nem unatkozom.

Fotó: Ollé Balázs

Hangoztatja, hogy „Aki a hazáját elhagyja, nem föltétlen ki- vagy elvándorló.” Kifejtené ezt bővebben?

– Csak ismételni tudom magamat: a hazát elhagyni nem lehet. A haza a szív is egyben, anélkül meg élni képtelenség. Aki a hazáját elárulja, tehát eladja a lelkét az ördögnek – az olyan ember is. Aki meg embernek alja, az magyarnak is hitvány. Manapság a honi és a magyarországi közéletben se szeri se száma az árulóinknak. Mintha bizony divat lenne Júdásnak állni. Sajnos oda jutottunk, hogy ez a lélektelen kor a becstelenséget termeli rakásra. Akibe viszont szorul még lelkiismeret, annak az öröme és a fájdalma is egyben a hazája. Odahaza, Magyarkanizsán, minden vasárnap Kanyó Zoltán sírjára tettem virágot. Atyai jó barátomként tiszteltem, s ha valakiről elmondható, hogy pótolhatatlan veszteség, őrá ez teljes mértékben igaz. Őhelyette három éve minden vasárnap kimegyek a Farkasréti temetőbe, mécsest gyújtok Cseh Tamás és Makovecz Imre sírhantján. Ha a tisztesség és az emberség példaképét kéne ábrázolnom, kettejükből ötvözném. Az építész mesélte egyszer – s ez egyben válasz a kérdésre –, hogy Kakasdon, ebben a hajdani sváb faluban művelődési házat tervezett, az épület ma is megcsodálható, a mester egyik legszebb munkája. Egy ízben Makoveczet valahol Németországban megszólította egy tört magyarsággal beszélő sváb ember. Kiderült, Kakasdról telepítették ki a háború után a kommunisták, amikor a svábokat elüldözték Magyarországról. Az öreg sváb évente ellátogatott Kakasdra, negyvenévnyi száműzetés után is. Hazajárt a feleségével – így mondta. Makovecz elképedve kérdezte tőle: ember, önt és családját megalázták, földönfutókká tették, minden gyalázatot elkövettek önök ellen, minek megy maga vissza minden esztendőben Kakasdra?! Az öreg kihúzta magát, és csak annyit mondott: „érezni”. Nekem azóta ebben a szóban ott van a haza, a szeretet és a becsület fogalma is. A hazát érezni kell.

A közeljövőben minek kapcsán hallhatjuk a nevét?

– Egy Balkánról szóló műsorsorozat szinopszisát írom, a költségvetést kalkulálom. A megszokottnál nagyobb vállalkozás lesz, amit a cégem készít. A régi Jugoszlávia térségeit járjuk majd be egy stábbal, igyekezvén olyan helyszíneken forgatni, ami még ismeretlennek számít. A közép-európai kis nemzetek egymásrautaltságáról fog szólni a sorozat, arról, hogy mennyi közös pont volt és van a Balkán népei meg a magyarság között. A budapesti sörházamat szeretném a jövőben egyféle délvidéki találkozóhellyé tenni: ha nem lett volna ez a járvány, már hazai együttesek, kiállítók, borászok hoztak volna hozzánk különféle rendezvényeket. Kivárunk.

Otthonról hazajön?

– Nekem most is ugyanaz az otthonom, mint eddig. A Járás és a Tisza között van a hazám. Kishomokon vettem egy tanyát, egy vadakácos ligetben, két hold legelő van körülötte. Építem a haciendám. A Rákóczi Szövetség és a Hazajárók Egyesület új bázisát akarom létrehozni. Megint lesznek majd lovaim, kutyáim. Iparkodok hasznos lenni az enyéimnek. Ezek adnak értelmet az egésznek. A többi nemigen számít.

                                                                                                          Jenei Klementina

Megjelent a Magyar Szó napilap 2020.11.15-ei számában. Azeredeti írás itt olvasható!

 

 

 

AKTOK A TANYÁN

Magyar Szó, 2017. április 11.

Gyönyörök sötét kútja munkacímmel nyílt képkiállítás Nagy László tanyagalériájában. A péntek esti tárlatmegnyitón tizennégy aktképen lehetett elmélázni a Nőről, így nagy kezdőbetűvel. Pósa Károly rajzairól a pőre valóság köszön vissza úgy, hogy bár modelljeit csupaszra vetkőztetve tolja az arcunkba, mégse engedi, hogy csak a testre figyeljünk. A gyönyörködés egészen máshol kezdődik, nem a kerekded vagy éppen szögletes, hibátlan vagy valósághű formáknál. Olyan gondolatokat is elindíthat a szemlélődés, ami az egész létünkre kiterjed.  

Valkay Zoltán nyitotta meg a kiállítást, mely beszéd kiteljesítette és ontológiai töprengésre késztette a nézőt.

–        A meztelen nő nem ugyanaz, mint a nő, a „meztelen-nő” külön fogalom. Miért? Mert a női test egy csodás/bűvös ígéret, mely valahol, valamiért mégis elveszik… Talán ezen igézet és szükségszerű eltűnéssel elegy csoda-lélek-aura az, ami a meztelen-nőt lepke-módra csábosan körüllengi. Valami, ami elérhetetlenül szép, de ami minden pillanatban múlik… és ez a fájó benne… és ez a különös fájdalom érint meg… ettől érzed, hogy az Élet kútmélységű titok – titok, amit a Nő őriz, és amit ő hoz idő-mágiaként az életbe.  A művészet szomorú és meddő küzdelem, melyet az ember, így a képzőművész Pósa is a mulandóság gondolata ellen folytat – az asszonyi, a női szépség pedig maga a mulandóság. Kendőzetlen asszonyt, meztelen lányt rajzolni a mulandóság esztétikájának villám-szerű tetten érését jelenti… Meghiszem, festő-rajzolónk impulzív vonalaival, szín-impresszióival éppen ezt a röpke pillanat-boldogságot próbálja meg elkapni. Az akt készítés problémája lényegébe véve hasonló, mint a művészeté. A pőre nőn átlátszóvá tenni, átvilágítani a látvány mögött megnyíló mélységet – legyen az a túlnan gyönyörűséges rettenete, vagy mondhatom így is: rettenetes gyönyörűsége… Mert megmagyarázhatatlan irracionalitás árad a Nőből. Az is lehet, hogy az asztrális „vizes” alap mellett erotikus-esztétikája ebből táplálkozik…  A Nőt meglehet, mindenen túl azért hozta létre a Jóisten, hogy belőlünk, férfiakból a jobbat, a szebbet előhozza. Remélem, hogy Pósa Károlynak a női akt-rajzolás ugyanazt jelenti, akárcsak a magyar népmesehősnek a Királylány keresése, azaz az Animusban élő, elveszett Anima meglelését… mert kár tagadni is, hogy ezért az elvesztett, hiányolt jobbik énért/énünkért epekedünk, sóvárgunk mindahányan…  A nő, a kendőzetlen nőiség pedig, mint az élet sója minduntalan erre igyekszik emlékeztetni bennünket…

Táplálva a lelket, a szemet, és a testet, Raffai Róbert gitár- és énekkíséretével, Villon-balladájával és a sült malaccal teljesedett ki az este.

Nagy László galériájába bármikor bekukkanthat az arra járó, Kispiacon a Szabadkai út 22-es szám alatt, ha a kendőzetlen nő varázsát tekintené meg, de akkor is, ha a művészet és a belső béke keresésében érdekelt.

                                                                j

INTERJÚ

Jenei Klementina

CIGÁNYMEGGY

Egyre ritkábban találni olyan embert, aki több dologban is jártas lenne, akinek a dolgait számba véve nehéz behatárolni, hogy melyik az a terület, amiben a legkiemelkedőbb. A magyarkanizsai, magát nemes egyszerűséggel csak lokálpatriótának nevező író, publicista, képzőművész, a „legbuzgóbb délvidéki magyar blogger”, a Rákóczi Szövetség helyi szervezetének elnöke azon fehér hollók egyike, aki nem mindennapi sokoldalúságáról közismert. Pósa Károly a helyi Dobó Tihamér Képtár vezetője, civilben három leány édesapja, kis gazdasága van otthon, de tevékenysége szerteágazó.

Folyamatosan mozgásban van, ír, rajzol, fest, szervezkedik, lovagol, az internetes naplóját, a folytatásos esszéit napi rendszerességgel ezernyi olvasója követi, a községi hetilapban jelennek meg sajátságos ízű írásai. Időnként napilapunknak is vendégszerzője. A múlt héten a magyarországi Tárnokon volt önálló kiállításával egybekötött irodalmi estje, idehaza készülőben van az újabb, kiadásra váró könyve. Művészetről, létről, munkáról és megmaradásról folytattunk beszélgetést.

• Aki ennyi területen sikert sikerre halmoz, maradandót alkot az utókornak, egyértelműen művészember. De Ön annak tartja-e magát?
– Az attól függ, mit értünk a művészet fogalmán. Ha a mai értelmezését vesszük alapul, akkor köszönöm, inkább nem. Az a fajta művészet, amiben én hiszek, nem a mára teljesen hiteltelenné lett, konvencionális fölfogás sémái szerint működik. Archaikus gyökerű, emberibb, csöndesebb. Nem ez a könyöklős, lábujjon pipiskedő, csak a saját egó tupírozására való. Elég régóta rajzolok, festek. Van egy utam. Mikor a skatulyák miatt erőltetik, némi jóindulattal képzőművésznek szoktam magam tartani – ha a vizuális részét tekintjük a dolognak. Ha pedig az írott részét – dacára annak, hogy verseket, novellákat, kisprózákat, meg egy jó ideje regényt írok és egyéb műfajban kipróbáltam magam – annál sokkal jobban tisztelem az igazi írókat, mintsem hogy magamat írónak vagy költőnek tartsam.

• Nemrégiben elhangzott Öntől egy olyan mondat, hogy kilúgozták a művészetet. Hogy értelmezhető ez?
– Kritikus, esztéta nem vagyok. Meghagynám nekik a kinyilatkoztatás gőgjét. De véleményem van. Ezért, hogy ne érjen a nagyképűség vádja, azt tudom mondani, amit tapasztalok. A művészet sokkal nagyszerűbb, nemesebb, tisztább és ami nagyon fontos: érthetőbb annál, ahogyan napjainkban az alkotók zöme viszonyul hozzá. Sajnos a művészetből divatot csináltak. Nem most. Pár száz éve kezdődött. Mára odáig silányult, hogy visszasírjuk a száz évvel ezelőtti manírokat, a flitteres csillogást, mert ami ma van, annak már nincs emberi arca sem. Olyan, amilyen a világunk. Szörnyű kor szörnyeket teremtve szörnyű dolgokat fial. Gyilkos bohócokat. Ordenáréság dívik, pávatánc folyik csupa fölösleges kérdés körül. Közben sárban taposunk az értékeken. Megy a közösségrombolás. Akik mások érdekében itt a déli végeken meg tudják fogalmazni önmagukat, azok száma sajnos igen elenyésző. Akad  tehetséges és jó szándékú emberünk. Hála istennek van. Vannak. Fiatalok és idősebbek is. Nem biztos, akarom mondani biztos hogy nem kényelmes a helyzetük. Eredendően halkabb a hangjuk, kevesebb a mozgásterük, nem furakszanak be a többségi kórusba. Kiénekelnek mellőle. Bátorság kell hozzá, akarat és tengernyi hit, egyféle szent megszállottság. Hisz szakrális belbecs híján csak iparos munkákról, vagy drága majomparádéról beszélhetünk, művészetről nem.

• Ha már a szakralitásnál tartunk, azt is hangoztatja, hogy a művészet deszakralizálódott.
– Minden jel erre mutat, hogy hosszú évek, évtizedek óta tartó kurzus végén vagyunk. A félidióta posztmodern önmagát számolta föl. Adjál kést a paranoiás skizofrénnek: saját torkát fogja elnyiszálni. Így járt a XX. század művészete. Noha sokkal korábban elveszett a művészet lényege, a modernizmus az alkotás szellemének pirinyóra zsugorodott ethosztát sem tudta megtartani. Csak az öncélúság volt benne. A sarkából kifordult világot, a fonákságot, a fejjel lefelé fordított rendet volt hivatott szolgálni, nem pedig az embereket. Pedig a művésznek a jóra is kell törekednie! Amikor beülünk egy színházi előadásra, ami nem szól másról, csak a polgárpukkasztásról, amikor elolvasunk egy könyvet, amelyben nincsenek leírva pontos fogalmak, hanem az egész csak villával összehányt szavak halmaza, ha megnézünk egy képet, amelyről csak az tudható, hogy milyen drágán adják el, viszont semmiféle üzenete nincs, semmiféle mögöttes tartalommal nem bír, akkor azt kell mondani, hogy ez nem művészet. Nem a lélek tisztaságából születik. Nem az ősforrásból fakad, hanem a pénztárcákból.

• A múlt héten a magyarországi Tárnokon járt, ott mutatta be munkáit. Hogy került oda?

– Tucatnyi éve civil szervezetet vezetünk Magyarkanizsán. Kárpát-medence-szerte vannak barátok. A magyar kultúra napján adódott egy lehetőség, hogy Tárnokon rendeznek nekem egy önálló kiállítást, amit követően zenés, irodalmi esten a saját írásaimmal bemutatkozhatok. A szomszédos település Tordas, ahol Cseh Tamás született. Nagyon büszke vagyok arra, hogy Tamáshoz személyes jó barátság fűzött. Hogyne mentem volna! Megtiszteltetésnek vettem. Ebben a dunántúli kisvárosban úgy érezték, akkor kerek az ünnepük, hogyha az övéké mellett határon túli magyar közösséget is megszólíthatnak. Minket ismertek, jó referenciánk volt, tudták, hogy mire számíthatnak és nem is vallottunk szégyent. A bő másfél órás műsor minden elemét élvezték. A műsorban gitáron közreműködött Vörös László Kispiacról, Martina Mülhauser helyi előadóművész pedig megzenésítette néhány versemet. Ilyenkor mutatkozik meg az, hogy nincs különbség határon túli és ottani magyarok között – egyfajta magyar van. Pont a magyar kultúra egyetemessége, ami ezt láttatja. A képeim egy vándorkiállításom részei. Voltak a festmények mellett grafikák is. A belőlük befolyt összeget a Katolikus Karitásznak ajánlottuk fel. A tárnoki polgármester szavalta a versemet, a helyi iskolaigazgató olvasta fel egy novellámat, volt sarok, mécsessel, sok borral, ahol a kinyomtatott írásaimat, elbeszéléseimet lehetett olvasni. Jó volt bácskai magyarnak lenni közöttük.

• Mivel foglalkozik napjainkban?
– A Dobó Tihamér Képtár munkáját koordinálom, lovat, disznót, kecskét tartok, tüzelek, mert ilyenkor muszáj, végzem a téli teendőket, emellett írok, publikálok, a blogomat tákolgatom, és ha minden igaz, akkor nagyon rövid idő múlva, akár napokon belül nyomdai előkészítés alá kerül egy könyvem, a második, ami az esszéimet fogja tartalmazni.

• Van-e célközönsége?
– Nincs, de nagyon jó érzés, hogy sokszor leszólítanak az utcán kortól, nemtől függetlenül idézgetnek a szövegeimből. Megállított a minap egy budzsáki szegény ember. Azt mondta, addig nem szokott begyújtani a kanizsai újsággal, míg át nem nézte, van-e benne írásom. Kitépi, gyűjti. Kell ennél nagyobb elismerés? Aztán ott van a „legbuzgóbb vajdasági magyar blogger” titulus. Jó érzés, hogy ha megírok egy verset, esetenként ezerfős olvasóközönség látja. Azonnaliak a visszajelzések, ez a virtuális világ ajándéka. Ma egy könyv sokszor ötszáz példányban jelenik meg. A blogomat gyengébb napokon is többen olvassák.

• Mit tart igazi értéknek?
– Az őszinteséget, a meg nem alkuvást és a kitartást. Akinek szerep, lehetőség adódik és némi tehetség is szorul bele, meg kell mutatkoznia, attól függetlenül, hogy illeszkedik a kánonba vagy sem, Bánátban él egy eldugott szórványfaluban vagy Szabadkán a kertvárosban. Nem szabad odafigyelni azokra, akik címkézik a közéletet, dekázgatják a művészetet, mert nélkülük is van éppen elég baj. Túl sokan pedáloznak azért, hogy karácsonyfaként tündököljenek. Ne az legyél, hanem utcán termő cigánymeggy. Mindenki hasznára.

• Autóbusz-téma az elvándorlás, az, hogy fogyunk. Művészként megfordult-e a fejében, hogy máshol jobban tudna profitálni a tehetségéből?
– Nem mondom, hogy soha, mert az hencegésnek tűnne. Minden normális ember fejében megfordul, hogy hagyja a fenébe az egészet és másutt, a világ egyik boldogabb sarkában új életet kezd, legföljebb időnként fél szemmel hazasandít, jobbik esetben elmorzsol egy könnycseppet, rosszabbikban röhög egy jóízűt a markában. Mindkettőre van példa, de azt hiszem 46 évesen most már három gyerekkel a hátam mögött amit elkezdtem, itt szeretném befejezni. A világ egyik legtöbbet próbált, de ugyanakkor leggyönyörűbb helyére születtem. Az igazi kanizsai, aki a Tisza mellett él, tudja: ezt a helyet sérülés nélkül nem lehet itt hagyni, és ha az égiek ezt a szerepet rótták ránk, hogy ide születtünk és itt kell bizonyítanunk, akkor az a legkevesebb, hogy megpróbálunk tiszta szívvel, becsületesen itt lenni és tenni a dolgunkat az utódainkért és az egész közösségért. Ezt tanácsolom a lányaimnak is, de mivel ők önálló személyiségek, és még fiatalok ahhoz, hogy kiforrott véleményük legyen a világ folyásáról, ezért a jövő sok mindent hozhat. Ami biztos, hogy én gáncs nem leszek az útjukban, csak segíteni fogok, bármi is legyen a döntésük.

• Most éppen mi foglalkoztatja?
– Kilátásban van egy másik könyv kiadása, ami Magyarországon fog megjelenni. Pontot teszek a regényem végére. Új, tematikus, aktokat tartalmazó tárlatom nyílik a Nagy László-féle tanyagalériában, aztán – ha minden igaz – Svédországban lesz kiállításom. Tavasszal másodszor szervezzük meg a Tisza-Járás ünnepet, ahová anyaországi és itthoni írókat-publicistákat hívunk egy három napos rendezvényre, ami legalább annyira irodalminak ígérkezik, mint képzőművészetinek. Reméljük, hogy szép tavaszunk lesz, és amikor indul a szezon, nekiesünk gyűjteni a szénát, és kezdhetjük a következő hidegekre való felkészülést, mert ez itt a Bácskában mindig egy körforgás, alig fejeződik be, már kezdődik a következő.

(Megjelent az újvidéki Magyar Szó napilapban 2017. február 12-én.)

OSCAR A HÓBAN

A visszatérő

(The Revenant)

FILMKRITIKA

Csak megköszöni tudom a jó sorsomnak, hogy a tavalyi évet nem hagyta meg nekem szomorú üresjáratként. Már tényleg azt hittem, 2015 úgy fog elmúlni, hogy egyetlen említésre méltó új mozit sem látok.

Áldásom a filmforgalmazókra! 

Decemberben, karácsony tájékán szó szerint megtört a jég a filmvásznon! (Milyen Star Wars!)

Előbb egy izlandi alkotásnál ébredt az erőm, suhintottam ököllel három félkörívest, és ugrottam föl ültő helyemből. Aztán meg pár napra rá megnézhettem Alejandro González Inárritunak a vadonatúj, hómezőkön játszódó westernfilmjét.

Stílszerűen, egyenlőre jegelném az előbb említett izlandi mű (Viharföld) taglalását, pedig jó értelemben véve attól is kivert a hideg, amit abban láttam. De most ennek a mexikói rendezőnek olyannyira a hatása alá kerültem, hogy a munkája fölülír minden sorrendiségét. Abszolút elsőbbséget élvez. Annál is inkább, mert a korábbi filmjei révén tényként tűnt, hogy magas kéményű, sűrű füstű alkotóval van dolgom. A 21 grammot többször végigkönnyeztem, végighaldokoltam Sean Pennel együtt, és ha a Birdman nem is lett a kedvencem, odaát a filmakadémiának tetszett. Nemhiába: Oscar-díjat ért.

Éppen e vérbő remények miatt, mint a madarász vizsla: fél lábammal a levegőben vártam, mikor pottyan elébem A visszatérő. Kicsit idegenkedtem ugyan, hogy Leonardo DiCaprio lesz a főszereplője, de ez a meleg kutyaszemű szőke herceg nem egyszer bizonyította már, hogy olasz vérrel az ereiben nem csak pizzafiút tud hitelesen alakítani, hanem vér komoly drámai szerepekben is képes elhordani magát, ha vödröt adnak neki. Vagyis lehetőséget. Inárritu megtisztelte, s lám – milyen jól tette!

Imádkozom érte, hogy ne legyen ebből a profi aktorból az, ami lejtmenetben sikerült például a megöregedő Robert de Nirónak. Olcsó ripaccsá válnia. Nem véletlenül: DiCaprioban ugyanúgy megvan a nagy előd elhivatottsága, tálentuma, vadsága, a kellő lelki mélység a szerepek átéléséhez és hiteles megformálásához. Ha engedi a biznisz által kilúgozni magából ezt a vele született, ösztönös adottságot, mehet majd olcsó komédiákba grimaszkodni, tucatkrimik plakátjára, mint az a jobb napokat látott, mára kiégett anyajegyes csóka:  a Taxisofőr, a Szarvasvadász, vagy a Misszió hajdani sztárja. De ha DiCaprio ügyel, mindig ilyen lehetőségek fognak sorjázni előtte. Próbára teheti magát a kihívásokban, és általa mi is kiélhetjük filmrajongói gyönyörünket.

Mert A visszatérő – már most, ideje korán előre szólok, megjósolom – olyan egyedi képi világú, lélegzetelállító alkotás, amiről még sokat fognak beszélni! A legkevesebb, hogy bekerül a kezdő filmes generációk tananyagába, jó példaként fogja emlegetni a mozis szakma. A legtöbb meg az, hogy díjesővel halmozzák el. Akár Oscar-díjjal. Többel is. Megérdemelné.

Nincs rá jobb magyarázat: a filmet nézve végig a tarkónkon a préri jeges lehelete. Nekem arcoskodhat bárki a Saul fia zseniális operatőri megoldásával – ott ezt az egyszeri poént görgetik végig a filmen. Ebből él a produkció. Nem is rosszul. 

Ám A visszatérőben ugyanezen látószög révén sokkal átfogóbb, lúdbőröztetőbb, ha tetszik: hitelesebb a történetmesélés. A csatajelenetek, a küzdelem az elemekkel, a vadállatokkal. Ráadásul a csontunkra hűl a bőrünk az állandó szürkülettől, a tompa, fénytelen vizuális megjelenítéstől, ugyanis a forgatáson nemhogy szűrőket, de mesterséges megvilágítást sem használtak. Így türemkedik a szemünk elé a XIX. századi vadnyugat északi felének sivár, hóval, zimankóval megnyomorított pokla. A fehér prémvadászok vademberebbek az őslakosoknál, miközben átérezzük, hogy a rongyokba bugyolált alakoknak olyan büdös a szájuk, hogy az indiánok nyilat mérgezhetnének vele. Aki csak a Titanic alapján jegyzi Leonardo DiCapriot, bele se fogjon a film megnézésébe.

A karakterek mindegyike telitalálat. A negatív figura bőrébe bújtatott Tom Hardy valóban megverekszik minden pofonért. Habitusa mintegy levetülése a zord tájéknak, az elembertelenedett világnak. Ezúttal a mellékszereplők is tudják a dolgukat. A szépen megkomponált, percről percre feszülő, dramaturgiailag tökéletesen fölépített alkotás így válik egységes, kerek egész történetté. Amolyan zúzmarás passióvá. 

A múltban, bizarr környezetben játszódó cselekményt csak még izgalmasabbá teszi, hogy a forgatókönyv alapjául megtörtént esemény szolgált.  

A visszatérő  több síkon értelmezhető. Hamarjában csak hápogni tudunk, mennyi finom utalás találni benne a mai korra. Jóllehet eredeti nyelven láttam a filmet, nem kell különösebb angoltudás a megértéséhez. Puritánok a dialógusok, lebutított a nyelvezet. Néha cree, néha póni indián mondatok cserélgetik egymást. A lényeg a szavakon túl amúgy is láttatja magát. A fenyők között süvöltő szél, a jégpáncél peremű patakok csobogása is mesél. Ezáltal a halovány szerelmi szál, a család iránti felelősség, a barátság, a lelkiismeret, a bosszúvágy és az önfeláldozó lemondás: mindez ott kavarog majd a karcosan gomolygó hóförgetegben, a kínnal elfertőződő, rothadó sebek, a tantaluszi gyötrelmek közepette.

Ezt a rideg valóságot viszi nekünk kétésfél órán keresztül feszített ívű, parabolikus eposzi minőségekbe a mesteri Inárritu, hogy odafagyva a székhez, leckét kapjunk abból, valójában mik is lennénk. Megjárva a legsötétebb mélységben bennünk rejlő bugyrokat, és a gyöngyházfényű magasságokat.  

rendező: Alejandro González Inárritu

forgatókönyvíró: Alejandro González Inárritu, Mark L. Smith

operatőr: Emmanuel Lubezki

vágó: Stephen Mirrione

zeneszerző: Ryuichi Sakamoto, Carsten Nicolai

Szereplők:

Hugh Glass: Leonardo DiCaprio

John Fitzgerald: Tom Hardy

Andrew Henry: Domhnall Gleeson

Jim Bridger: Will Poulter

Anderson: Paul Anderson

Pósa Károly

Mentő ötletelés

KRITIKA Ridley Scott: The Martian (Mentőexpedíció)

Úgy szerettem volna végre jót írni! Azt mondani, hogy milyen nagyszerű érzés megnézni ezt a régen várt filmet! Esküszöm nem akartam megszólni! Elvégre jó hosszú hónapok óta lestem, kutattam, hogyan és hol tölthetném vadászhatnám le.

Részlet a filmből

Tudniillik nagyon bírom a tudományos-fantasztikus műveket, holott nem vagyok meggyőződve arról, hogy az egzakt tudományokat – a matematikát, az asztronómiát, a nanofizikát és más egyéb, elvont diszciplínákat – nekem találták volna ki. Az elektromos áramköröket is csak tisztelettel, óvatosan nézegetem. Ritkán, ha erőt veszek magamon, kicserélek egy kiégett égőt, és slussz! Nekem a mágnesesség mindörökre mágia marad, nem beszélve az ilyen-olyan hullámokról, rezgésszámokról, és rejtély mi fán terem valaminek az amplitúdója. Mégis. A sci-fi műfajban mindezekkel együtt benne van egy csomó kisgyerekes félelmemen túl a kíváncsisággal elegy izgalmam is.

Ridley Scott neve meg egyfajta garancia volt arra, hogy ezúttal nem fércmű készült. Jobban mondva úgy gondoltam, hogy az az angol rendező, aki egyszer már letett az asztalra egy Alient, egy Szárnyas fejvadászt meg egy Prométheuszt – nem nagyon nyúlhat mellé. Hát: annyira nem is. De ahhoz éppen eléggé, hogy a legújabb opusáról most egy kicsit vakarózva írjam meg a véleményemet.

Egyszer majd ennél hosszabb tanulmányban érdemes lesz taglalni a magyarországi filmforgalmazók minden képzeletet alulmúló újcím-adási őrületét. Miként a klasszikus Terminátor sem úszhatta meg a röhejes Halálosztót, úgy az eredeti The Martian könyv- és filmcímet is ügyesen sikerült kiherélniük egy íze-bűze sincs Mentőexpedícióval. Aztán valaki megsúghatta nekik, hogy így ez bizony kicsit kevés, mert az ominózus „magyarítás” után miheztartás végett alcímként szerepeltetik az eredetibb – A marsi – megnevezést is.

Amúgy a film alaptörténete pofonegyszerű. A Mars bolygóra küldött űrhajósok közül egy botanikus szakember lemarad a visszaútról. Társai halottnak hiszik, szépen ott is hagyják. Így veszi kezdetét egy 21. századi robinzonád. A zömmel egyszemélyes balhé Matt Damon színészi erejére lesz bízva, hiába fut egy földi, és még egy űrbéli szál a filmen keresztül: bizony a többiek ezúttal mind mellékszereplők. Jók a marsi tájképek – állítólag Jordániában forgatták a vörös bolygó jeleneteit –, a budapesti Duna-parton félüresen tátongó Bálna Centrum meg elmegy kicsit futurisztikus NASA-központnak, a statiszták között fölismerhetően magyarországi vendégmunkásokkal. Közben a főhős látványosan eszkábál, fúr-farag, és túlél az egy szál magában lakott bolygón. Mindenre van mentő ötlete – és itt kezd kicsit elcsúszni, komikussá válni a film. Engemet, ahogy bő két évtizede tévéfilm-sorozatok tucatjait kerülgetem – irtózva attól, hogy valamelyik nyolcvanas évek-béli amerikai szuperhőst muszáj néznem – a Marson felejtett asztronauta leleménye hideglelősen emlékeztet a B-kategóriás MacGyver összes trükkjére. A filmbeli Mark Watney felőlem lehet jó botanikus, a saját ürülékével trágyázott krumpliföld boldog tulajdonosa. Csakhogy mindehhez sokallani azt az ezermesteri képességét, ami egyformán kisegíti: ha navigálni kell, ha napelemeket tákolni, ha ősrégi űrszerkezetek megbütykölése adódik. A film felén túl már sejthető: itt esély sincs arra, hogy a sikersztori felszínességén túl bepillanthassunk a magányra ítélt, szenvedő, kiszolgáltatottságában is lázadó, olykor reménykedő, olykor a kételyeivel és halálfélelmével küzdő ember belső világába. Amit a rideg marsi miliő egyébként tálcán kínálna. Ehhez képest a főhős a szüleit egyszer emlegeti: annyi sem tudható róluk, mint Colombo feleségéről. Mark Watney-nek ráadásul nője, szerelme sincs. Kasztrált tudós, nulla érzelmekkel. Mintha a Földön nem lett volna előélete. Nincs is. A marsi táj, a szuper környezet, a látványvilág és az akció mindent visz. Pedig Daniel Defoe pár száz évvel korábban még ráérzett, és le is írta, hogy Crusoe matrózban mekkora vágyak, milyen végletes ösztönök tombolhattak. Mígnem megérkezett neki Péntek, és mindjárt emberebbnek érezte magát.

A Marson rekedthez nem érkezik ugyan társ, de az örömködés a végéről nem marad el. Igazi megmentős filmmé kerekedik, profin megkomponált, sok viccel tűzdelt filmes ponyvává. S mint Piszkos Fred a Csendes óceán déli részén elveszett Gustav Bahrt, az Angol Királyi Földrajzi Társaság tagját visszatoloncolta a feleségéhez, úgy nincs okunk kételkedni abban, hogy Ridley Scott is megtalálja a tudományos és fantasztikus módját egy Marson vegzáló botanikus hazahozatalára.

Elvégre a Földön is elkél valaki, aki ki tud cserélni egy villanyégőt.

Mentőexpedíció (The Martian)

Színes, amerikai sci-fi, 136 perc, 2015

Rendező: Ridley Scott

Szereplők: Matt Damon, Jessica Chastain, Kristen Wiig, Jeff Daniels, Sean Bean

Pósa Károly

Magyar Szó, 

 2015. október 12.