A megállót róla ismerem meg.
Csukott szemmel is tudom. Meghallani a furulyaszót. Olyankor rándul az arcizmom
egyet. Mindig balról, leellenőrizhető. Istenem, mintha boldog lennék, tán-tán mosolygok
is, tisztára elönt az elégedettség érzése, mert a bizonyosság beköszönt a
furulyás ember képében, illetve, kis képzavarral - a melódiájában.
Mindent játszik. Bachot,
Kodályt, nép- és filmzenét. Moricconet szeretheti, azt már többször is hallottam
tőle. Tilinkózik a földön, vagyis a betonon ülve, kartonpapír a valaga alatt. Föl
ne fázzon. Velem egyívású, vagy tőlem kicsit tán öregebb is lehet. Szemüveges. A
ruházata meghökkentő. Általam föl nem vehető cuccokban él. Neon zöld, neon
sárga, rikkancs kék és tulipiros. Még a cipőfűzője is kislányos. Belefájdul a
szemem. Ja! Van egy bojtos sapkája, az is röhej. Jó pénzért esetleg viselném két percig,
egy fotó erejéig. De ebben járni: képtelenség. (Akad egy ismerősöm, aki él-hal
az ilyen gyerekes – mostanában divatos – holmikért, szoktam is emiatt szólogatni.)
Fújja a furulyáját. Azt nem
mondom, hogy bú nélkül éli világát. Azt nem tudhatom.
De: tud.
Ahogy az ujjai hernyóznak a
furulya lyukán, lyukain, veri a taktust a lehetetlen színű cipőfűzős
bakancsával… Látszik rajta, élvezi. Virtuskodik. Majdhogynem énekelni lenne hozzá
kedvem. Jó kis koldus. Cifrázza, ha látja, hogy mozog a nép. A kedvükért
végtelenített verzióban fújja az Örömódát, meg a karácsonyi nótákat, de
ráfutottam már a Metalicára is. Kipislog a szemüvege mögül, fölméri a
társaságot és már szuszog is bele a furulyába, hogy öröm hallani. Azt képzelem róla, az
előző korszakában zenetanár lehetett. Szívesen vennék tőle órákat. Amiatt, hogy
miként lehetséges egy villamosmegállót személyessé tenni. Nem a furulyázás
végett. Azt minden hülye tud. De a helyet, egy adott helyet a maga képére
formálni – az bizony, csak a kevesek kiváltsága.
Tudom, mit beszélek: elvégre
építész a barátom. (Nem is akármilyen.) Meg kanizsai vagyok. Bármennyire is
fáj. A hely. A helyet megérdemelni kell, amiért aztán küzdeni kell. Néha egy
párnányi, néha csak egy széknyi, a vasárnapi ebéd mellett, néha ház, boldog
birsalmafás kerttel. Néha csak egy zug, valakinek a szívében. Ennyi. Boldog az,
aki csak úgy kapja. Ha elveszti – na, majd akkor köszönt be a sírás.
Jól mondta a Barátom. Vár.
Várni kell. Építeni a várat, miközben ostromlott állapotban vagy. Dobóék
Egerben nem kukoricáztak. Éjjel vakoltak, malteroltak, hordták a követ az
asszonyok is. Kint üvöltött nyolcvanezer kontyos, bent tette a dolgát
ezerkétszáz magyar. Akkor is: építkezz! Ez lenne 2018 üzenete, vagy ha tetszik –
parancsa.
A koldusnak fújni kell a furulyáját. Más egyéb – semmi sem számít.