Utolsó levél a
Baráthomnak
 |
| Baráth György 1950-2017 |
Kedves
Gyurka!
Teljesen
fölöslegesen írok most, mert bár összefolynak a könnyeimtől a leírt szavak, Te
nemhogy a betűket, hanem a gondolataimat is látod immár. És ez nekem
megnyugtató, jó érzés, hiszen magam mellett tudlak. Itt vagy a Zolival, a
Deszkával, a Csontossal meg mindenkivel. Azon kevesekkel együtt, akik mindig
jót akartak nekem. Kitettem a falra a képed. Ott a helyed, ahogy régen is ott
volt, közöttük.
Nagyon
jó társaságba kerültél, ennek is örülök. Meg annak, hogy most már a kutyád is
veled van. Elsirattad akkoriban, de látod: csak van remény, hogy akit szívből
szeretünk, aziránt mégiscsak létezik egy kötelék, ami eltéphetetlen, mert az
nem a földi törvények, hanem az Ég akarata szerint lett megfonva.
Közben
eltagadhatatlanul szomorú is vagyok, mert lett volna még mit megbeszélnünk.
Mindazonáltal az élet szélvitorlái hajtanak bennünket tovább, noha olykor –
mint most – malomkő őrlődik odabent, húz vissza, hozzád, meg minden egyes
szeretett emberhez, a szeretett Kanizsára.
Mégis
rendet kell teremteni a gondolatok között. Vigyázzállásban, befelé, rázkódva
zokogni, mint a katonák. Tisztelni az élet és a halál összhangját. A rendet.
Azt
a rendet, amit Te szerettél, Gyurka.
Kizökkent
időben hagytál itt. Erről persze nem tehetsz, senki nem tehet, egyedül az
Úristené a felelősség, amiért mostanában két kézzel szaggatja el mellőlem
garabolyába a legjobb embereimet. A harcosokat. A hősöket. Akikkel öröm volt
mindig együtt lépve sétálni. Előre tartani. Akiknek kérges tenyerük is puhán
tudott arcon simítani. Apámként néztem föl rád.
Amikor
miattad vádoltam az Istent – ahogy tegnap, első fölindulásomban, a szél
karistolta térre kirohanva, a hátratett kezű, akszamétosan bicegő fekete varjak
közé menekülve tettem – nem hajtotta le a fejét előttem, hanem csak nézett
merőn, csillogás nélküli szemmel, áthatón, mert Ő sosem pislog és
kifürkészhetetlen az akarata. Az időtlenség az övé. Miénk meg a gyász. Ebben
meg kell nyugodnunk. Biztos neki még nagyobb a magánya, nagyobb a miénktől, amiért
a legjava társainkat szólítja maga mellé, hogy hátha örömet hoznak neki, ennyi
átélt földi keserűség után.
Hát
most elparancsolt tőlünk. Vannak olyanok, mint Te, akik kellenek neki. Olyanok,
akik ha kell, munkapadot odahagyva, asztalra borulva, vagy napi teendőik között
hirtelen fölbukva elmennek hozzá, önzetlenül, az első szóra, friss erőt adni az
Istennek.
Most
az Ő arcán alig észrevehető mosoly rejtezik, amint meglát. Személyedben egy
hatalmas segítőm állt mellé.
Mégsem
tagadhatom el, hogy van a fájdalmamnak, a lelkiismeretemnek és a szeretetemnek
egy kopogó hangja, ami Téged illet.
Sokszor
beszéltél hozzám, s én hallgattam, mert egy tiszta lélek egyenes falára
rajzoltad a mondandódat, amit illő tisztelettel kellett megfogadni. Néha olyan
volt, mintha gyónnál, néha olyan, mintha a kötelesség szava szerint adnál
útirányt. Köszönöm.
Azt
szokás mondani, hogy előbb-utóbb hasonlatossá szoktunk válni ahhoz, amivel foglalkozunk.
A lovas a lovához, a kutyás a kutyájához, az óvónő a kisgyerekekhez, az
asztalos a fához, a színész a szerepéhez. Te Gyurka, üveg voltál nekem.
Áttetsző, egyszerű, olyan anyag, amin a napfény megcsillant. Tükör, ami az
igazságot láttatja. Ugyanakkor volt benned rejtély, annyi, mint az üveg
anyagában. Mindig ugyanott törtél, egyféle vastagságún érezted ideálisnak a
világot. Beeresztetted a melegséget télen és megvigyáztad a hűst nyáron.
Akárhányszor nálad jártam, mintha haza mentem volna.
Az
életed képén nem maradt homályos folt. Költészet voltál, egymagad. Férj, apa,
mester, kerek árnyékú ember. Hajnalonta keltél, dísztelen napokon is szépséget
teremtettél. Gyalultabb lélek voltál a nagy átlagtól, mert aki sokat jár a
világban, sokat tapasztal, annak elapadhatatlan az ereje. Hogy vágytam én erre
az általad elmondottakra!
Emlékszem,
ültünk valami gyűlés után, közösen, borba fúló fél éjszakás utolsó napirendi
pontot átbeszélve, s míg velünk együtt kacagott a kanizsai holdvilág, Te néha
közbeszóltál, csöndre intettél bennünket, a szavak megfontolt mezsgyéjén
tartottad a társaságot, és olyankor rád volt hangolva mindenki, mert a szavak
ugyan csak szavak, de az menten kiérződik, mihelyt egy igaz ember szűri őket.
Nagyon szerettünk. Tiszteltünk Gyurka.
Bekeretezett
életet hagysz most itt. A tisztességesség rámájában Nincs benne semmi hiba.
Bárcsak sokunkról elmondható lenne mindez! Most ugyan a gyász indul el keserves
útjára, de vigasztal a tudat, hogy annyi más kanizsaival együtt ismerhettelek.
Hogy kicsit szebbé és jobbá tetted a világot azzal, ahogy éltél, amit
csináltál, ahogy tudtál szeretni másokat, bennünket is.
Nem
búcsúzom Gyurka, mert egészen kerek bennem a bizonyosság: még találkozunk.
Megint együtt leszünk egyszer. Tamás gitározik majd, énekel is hozzá, Kanyó
borospalackból tölti majd a félszárazat, Csontos kontrázni fog a Vajda
szájharmonikájára, és akkor majd ott lesz mindenki, akiknek a barátságára
büszkék lehettünk, és mosoly ül majd az arcunkon.
Áldjon
meg a Jóisten Baráthom!
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése