GEMÁNAK

Ifj. Losoncz Rezső - Gema
magyarkanizsai gyökérfaragó Krisztus portréjával

Kedves Rezső Barátom!

Születésnapodon köszöntelek és keresgélem a szavakat, a gondolatokat, miket is mondhatnék, újat, többet, mást, mint amit már tőlem amúgy is tudsz.

Talán csak annyit mondhatok, csöndös tisztelettel, hogy nagyon sajnálom, amiért személyesen nem bírok neked gratulálni. De alighanem, Te ezzel is tisztában vagy, nem kell Téged tanítani. Ahhoz már eleget láttál, tapasztaltál. Tekints el hát attól az apró hibától, kínos és orvosolhatatlan ténytől, hogy most nem tudok a szemedbe nézni és kezet szorítani veled, úgy, mint régen, mindig, mert mostanában ilyen az élet, ez a sors, ezzel kell megbékélni, még ha olykor fájdalmasan elviselhetetlennek is tűnik.

Néha a levegőt kell ölelni a barátok helyett. A körülötted lévő, csip-csup, dolgokhoz kell leguggolva gügyögni, akárha éretlen kisgyereknek kéne megmagyaráznunk, mi a szándékunk, hogy akarnánk visszaállítani, harmóniába hangolni mindazt, ami összezavarodott. Könnyesen, suta szavakat kell ismételgetni. A dolgok zavart különvalója majdcsak összeilleszkedik, mert hatni kell az igének. Nem hullhat a semmibe az ima.

Éhesen, alázattal, nem térdelve, de fejet hajtva kell a szükség előtt belátni, hogy egyetlen járható utunk maradt. Érték mentén járni a világot. Ennyi. Várni kell türelemmel, hogy egyszer, nagyon sokára – vagy éppen sosem, mert ez is benne van a pakliban –, az arcunkba fúj majd a szél valami langyos szerencsét, és akkor tartalommal és értelemmel fog beköszönteni a felismerés, és nevetni fogunk azon, amiért idáig egy üres képkeretet bámultunk, ami mögött a meszelt fal nem mestermű volt, csak mész és fal.

A nagy rejtélyt megoldó ige viszont nem könnyen található.

Tudod Gema, olyan megbúvó a varázsszó, amitől szívdobbanásnyi pillanat alatt megmásul a világ, szóval olyan semmi kis szösszenet csupán, mint a szeptim akkordjából kihallatszó finom hangocska. Egy csengő csilingel, egyet kuncog, mikor megbillenti a huzat. Vagy amikor a vitrinben magától elcikkan a borospohár. Este hallani, lefekvés után, a nagy csöndben, amitől torkon ragad az emlékezés. A törvénytelenség törvénye. Ennek tükrében a keresztutakon rapid befordulással bízni kell a helyességben, és ugyanígy grimasszal tudomásul kell venni, ha megint elvétettük az irányt. De ettől fontosabb a lélegzés parancsa.

Nem lehet a hajósok szokása szerint élni, akik a Jóreménység fokánál mindig aludni vonulnak. Teszik ezt abban bízva, hogy így elkerülik a Bolygó hollandival való találkozást, ami minden élő emberre végzetes szokott lenni. Nem. Az elátkozott vitorlást muszáj megnézni, tatján az örök kárhozatra ítélt, tűzszemű kapitánnyal, aki világvégéig kitartó istenverésként az idők végezetéig kénytelen hajózni. Hiába, hogy szerencsétlenség, irtózat a látványa. Szembesülni kell önmagunkkal. Mert a belátás ellen nem lehet tiltakoznunk, mert olyan, mint a gravitáció. Szükségszerű.

Aztán meg az életből adódóan a Bolygó hollandit időnként meg is lehet csáklyázni. A fedélzetére muszáj lépni. A kárhozat útját bejárni vele. Lógni muszáj, bitangul a kötélzetébe kapaszkodva. Viharban röhögni. Kétkedni muszáj, aztán meg sírni és nevetve hinni. Ég és föld között függve botorkálni, mert ez a testamentumunk szava, e szerint kell megfejtenünk a titkot és remélni, hogy lesz megváltás. Hogy ránk is érvényes lesz, ami másoknak eleve adott. Még akkor is utat tör majd magának ez a bizonyosság, ha van, hogy kisiklik alólunk a talaj, koromfekete hó hullik, inkább pörnye, nem is havazás az már, és elferdül a világ, kibicsaklik a tengelye.

Ez csak úgy viselhető el, hogy állandóan észben meg számon tartjuk: vannak velünk egy nyelvet értő emberek. Olyan emberek, barátok, mint amilyen Te vagy, Rezső.

Ha úgy lenne módom, ahogy az év elején volt, és most meg már nincs: én a Városért díjat legelőször Neked adnám, mert az otthoniakért többet tettél-teszel, mint a templom első padjában pipiskedők többsége. Sajnos, nem adhatok Neked semmiféle díjat, meg nem is hiszem, hogy létezik ellenértéke, ellentételezése annak, hogy valaki jó kanizsaiként az egész életét a környezetének szenteli, olyan önzetlenül, magától értetődő egyszerűséggel, tisztasággal és bámulatra méltó energiával, mint Te, Rezső.

Nem kérdezem, sejtem, hogy Te sem tétováztál soha, ha indulni kellett valamerre. Fátylas, tapogató az otthoni lét, van árnyékos oldala és érett pompával világló napsütötte. Mindkettőt megjárjuk. Te is. Én is. A szobraid láttatják, ki és mi vagy. Honnét nőttél föl a magasba, és hová akarsz majd visszasüllyedni, ha befejezted. A „fahitűség” nálad nem elmarasztaló jelzővé lett, hanem kinccsé. Panteista szellemű veretes szólammá. Olyanná, amivel primitív módon megfogalmazva, és mégis: orgonáló szentek szólnak a kanizsaiakhoz, hogy elkényszeredett mosolyuk őszintébb lehessen.

Az én első számú kanizsai művészem Te vagy Rezső.

Sose feledd, mennyien gondolunk szeretettel Rád. Vigyázz magadra és mindenkire, aki körülötted van, akit szeretsz. Ha őket megvigyázod, más is óvni fog, nem csak ma. Minden nap.

A Jóisten tartson meg sokáig, egészségben, családod körében ugyanolyan tisztának, amilyen tiszta embernek büszkeséggel ismerhetlek!

Isten éltessen Rezső!

                                Pk