„A Sarlós Boldogasszony Plébániatemplom
nagykapujának jobbik szárnya most is ki van tárva. Tavaszias az idő, 15 fokot
mutatott a sápatag város utcai lázmérője, amin a percek is kopognak, akár egy
jogerős ítélet szavai.
Derengő sejtelmem sincs arról, hogyan
kerültem át a túloldalra. Eredetileg a téglamúzeumot akartam megnézni. A
kirakatból látni: telis-tele van jegyes, égetett, különféle nagyságú és korú
téglákkal. „Aki építkezik, feltétlen
nézzen be hozzánk” – ez van kiírva a cégér mellé, s mivel én éppen
építkezek, föltétlenül be is akarok menni. Vagyis csak: be szerettem volna
nézni. Immáron másod- vagy harmadjára vagyok itt, de a bejárati üvegajtót
megint zárva leltem. Pedig nagyon szeretném már megtekinteni a kínálatot. Azt a
sok címeres, monogramos, érdekesebbnél érdekesebb jegyekkel égetett tégla-gyűjteményt.
Hisz építkezek, éppen magamat eszkábálom. Vakolok, húzom fel a belső tereimet
és körülöttem a falakat, falcolok, grundolok, tákolok és alapozok egyszerre:
nehéz dolog a romokon újra emelni azt, ami sóval behintetett, s olyan mint egy
szétdúlt ravatal.
Hiába, hogy a téglamúzeumba ismételten nem
jutottam be.
Majd megint megpróbálom. És addig is, akkor is, izgulni fogok, vajon
a kínálat meg fog-e felelni az elvárásaimnak? Lesz-e bent olyan vörös tégla,
mint azok a međugorjei kövek? Vagy ahhoz hasonló nyomott mintás, amire
a komáromi sáncárokban hajdan rábukkantam? Találok-e szívest, mármint szív
alakúra sütött monogramosat? Kettős körösztöset? Esetleg csak egyeset? Nekem az
is megteszi. Magyar címerest vagy monarchiásat, római és arab számúval ellátott
téglát, ismeretlen mester meleg keze nyomát viselőt, régi, mára beomlott
kemencék termékét, olyat, amilyet a mi téglagyárunk is produkált, míg a sütős
földű kanizsai Rét fűje be nem nőtte a szakadt tetejű ósdi firma ledőlt
kéményét. Ezt: nem tudhatom. De remélni szabad. Aki építkezik, az folyton
remél. Azt nem a jövője igazítja, hozza lázba, hanem a múltja. Annak minden
lélegzetvétele egy újabb adomány. Fél fánglinyi habarcs. Annak belsejében ott
tenyészik a felismerés: ahol jártál egyszer, ott az életed darabkáit mindig meg
fogod találni. Csak akkor jut majd eszünkbe, akkor döbbenünk rá, ha újból
visszataláltunk oda. Lehet, sosem lesz ebben a kegyelemben részünk. Meglehet,
valami tőlünk független akarat majd azt parancsolja, hogy soha többé ne
találkozzunk azzal a hellyel, amihez titkon mégis ezer szállal kötődünk.
Bizony, előfordulhat. Nem baj. Az idő nem számít. A halál sem. Az, csak
összekanalazza a formát a tartalomhoz. Arcot ad annak, amit életnek nevezünk.
Igen sokszor álarcot, persze. De amerre megfordultunk, ahol éltünk, ott örökké
ott marad egy részlet belőlünk, és ez a tudat még a legnyomorultabb helyzetben
is vigasz lehet bárki számára. Nem is kell folyton új kavicsot dobni abba a
bizonyos tóba.
Hogyha szigorú mértékkel kéne igazat
tenni, mondom, meg nem vallhatnám, miként kerültem át a szemközti utcafrontot
uraló templom elé. Jobbra, belül a bejárat. Rácson innen vagyok. Egyedül. Most
ez mind az enyém. Is. Meg persze: az Övé, hisz neki épült. A levegőben erős tömjén
illat, lebeg, megtelepszik rajta az áhítat. Lassabb a légzés. A simaizmainknak mi
nem tudunk parancsolni, testünk nagyobbik fertályát még akaratlagosan sem
bírjuk befolyásolni. A szentély 1705-ben már állt. A múlt pántjai már akkor
összefogták, versbe szedetten kínálták, amikor még Bácskában, Kanizsa környékén
csak nádbugákat fújt a szél és a végeláthatatlan szikes mocsarakon a bíbic
rikoltozásán kívül nagy néha, ha a széljárás kedvező volt, talán elhallatszott
a szegedi palánkvár templomának szava. Az is halk volt, mint az akkori idők
imája. És mégis kicsírázott belőle az élet. Amiből sok vérrel átitatva lett
aratóének, aztán csöndbe pólyált altatódal, kanásznóta és a legvégén, a törvény
rendje szerint sirató. Mert ez a rend. Ágálni nem érdemes ellene. Ez a regula.
Ma is.
A szentek szobrai odabent mindezt a
tömjénfüsttel festett levegőben tudják. Megannyi zománcozott, késő barokk
bibliai alak, leplesen, tógásan, jól-rosszul megfaragottan, de mintha az
ütőereik kopogását is hallani lehetne… Tőlük csak kérni lehet. Parancsot nem
teljesítenek.
Hát: kérünk. S noha nekik egyetlen
emberi gondolatuk sincs, lévén szentek immáron, csak szentekként gondolkodnak.
Ezért nem tudjuk, mi lappanghat a homlokuk mögött. Ám a táguló pupillájuk
sejteti velünk: értik a sekélyes produkciónk lényegét.
Az est kezd ráhasalni a városra. A
múlhatatlan sötét dekoratőr… Kigyúltak a fények, rákönyökölnek az emeletes
házak ablakdeszkáira. Már korán alkonyodik. December van. Még négy nap, és elpakol 2017.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése