2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. december 31., vasárnap

A FURULYÁS EMBER


A megállót róla ismerem meg. Csukott szemmel is tudom. Meghallani a furulyaszót. Olyankor rándul az arcizmom egyet. Mindig balról, leellenőrizhető. Istenem, mintha boldog lennék, tán-tán mosolygok is, tisztára elönt az elégedettség érzése, mert a bizonyosság beköszönt a furulyás ember képében, illetve, kis képzavarral - a melódiájában.
Mindent játszik. Bachot, Kodályt, nép- és filmzenét. Moricconet szeretheti, azt már többször is hallottam tőle. Tilinkózik a földön, vagyis a betonon ülve, kartonpapír a valaga alatt. Föl ne fázzon. Velem egyívású, vagy tőlem kicsit tán öregebb is lehet. Szemüveges. A ruházata meghökkentő. Általam föl nem vehető cuccokban él. Neon zöld, neon sárga, rikkancs kék és tulipiros. Még a cipőfűzője is kislányos. Belefájdul a szemem. Ja! Van egy bojtos sapkája, az is röhej. Jó pénzért esetleg viselném két percig, egy fotó erejéig. De ebben járni: képtelenség. (Akad egy ismerősöm, aki él-hal az ilyen gyerekes – mostanában divatos – holmikért, szoktam is emiatt szólogatni.)
Fújja a furulyáját. Azt nem mondom, hogy bú nélkül éli világát. Azt nem tudhatom.
De: tud.
Ahogy az ujjai hernyóznak a furulya lyukán, lyukain, veri a taktust a lehetetlen színű cipőfűzős bakancsával… Látszik rajta, élvezi. Virtuskodik. Majdhogynem énekelni lenne hozzá kedvem. Jó kis koldus. Cifrázza, ha látja, hogy mozog a nép. A kedvükért végtelenített verzióban fújja az Örömódát, meg a karácsonyi nótákat, de ráfutottam már a Metalicára is. Kipislog a szemüvege mögül, fölméri a társaságot és már szuszog is bele a furulyába, hogy öröm hallani. Azt képzelem róla, az előző korszakában zenetanár lehetett. Szívesen vennék tőle órákat. Amiatt, hogy miként lehetséges egy villamosmegállót személyessé tenni. Nem a furulyázás végett. Azt minden hülye tud. De a helyet, egy adott helyet a maga képére formálni – az bizony, csak a kevesek kiváltsága.
Tudom, mit beszélek: elvégre építész a barátom. (Nem is akármilyen.) Meg kanizsai vagyok. Bármennyire is fáj. A hely. A helyet megérdemelni kell, amiért aztán küzdeni kell. Néha egy párnányi, néha csak egy széknyi, a vasárnapi ebéd mellett, néha ház, boldog birsalmafás kerttel. Néha csak egy zug, valakinek a szívében. Ennyi. Boldog az, aki csak úgy kapja. Ha elveszti – na, majd akkor köszönt be a sírás.
Jól mondta a Barátom. Vár. Várni kell. Építeni a várat, miközben ostromlott állapotban vagy. Dobóék Egerben nem kukoricáztak. Éjjel vakoltak, malteroltak, hordták a követ az asszonyok is. Kint üvöltött nyolcvanezer kontyos, bent tette a dolgát ezerkétszáz magyar. Akkor is: építkezz! Ez lenne 2018 üzenete, vagy ha tetszik – parancsa.

A koldusnak fújni kell a furulyáját. Más egyéb – semmi sem számít.

Nincsenek megjegyzések: