NAPLÓ – 77.

Fotó: internet

Úgy süt a nap, ahogy március elején szokása. Fekete ribizli árnyék és fröccsentett narancslé vetül a városi oromfalakra. Sárga és mélyszürke foltok váltják egymást. Még a küblik alá szorított kis szellőzőlyukak pupillája is tágabbra nyílik tőle. Tetőantennákat füröszt a váratlan fényáradat. Amott, egy loggia fölötti bemélyedésben a múltkoriban észrevett három – kőből faragott – majom napfürdőzik. Biztos csak képzelődöm, de mintha most a befogott szemű kikukucskálna az ujjai között. A másik kettő is vonaglik a gyönyörtől.

Kanizsán ilyenkor a teraszra szokás kiülni. Előttem a kiteregetett ruhák. Öblítő illata mindenütt. Jázmin. A kedvencem. A Szent János utcai csonkolt fák derekát dél tájékán már korán ébredő legyek cirógatják. Látom. Csak be kell csuknom a szememet… A Ligetsoron egy házban szellőztetnek. Nyitva az ablak. Függönye lebben. Focimeccset játszanak a Disznópiacnál. Szanaszét biciklik.

Itt meg? A napsugarak éles határvonallal pengeként szelik szét világosra és sötétebbre a mindenséget. Buzog a különben fagyosnak tartott Januárius váratlanul felforrósodott genny sárga vére. Kettős színűek az utcák. Elvágólag, rézsút felkent árnyékok jobbról-balról. Szemfájdítóan szögletesre, dirib-darabjaira mérik szét a köztereket, a homlokzatokat, a kapubeszögellések hátrébb vont, unott, közönyös, ám a kinti környezethez képest még így is bensőségesebb képét. Fénylenek a rézkilincsek. 

Az alagsori ablakokra szerelt rácsokon táncikál a rozsda.

Ez a teljesen hirtelen jött energia megváltoztatja a környéken lévők életét.

A kigombolt nagykabátosok és a bojtos sapkások zöme a napos oldalon tolong.

Túloldalt csak azok iparkodnak, akiknek föl sem tűnik, hogy hétvége van, meg év eleje, meg uram Isten: tavaszias napsütés. Nem. Ez a kategória nem így szocializálódott. 

Ezekből rossz gyöngyhalász lenne. Ők azok, akik folyton úgy buknak alá, olyan blazírt módon, hogy egy öklömnyi igazgyöngy sem hozná lázba őket. Inkább otthagynák. 

Csak a levegőért kapkodnak. 

Kilégzés, belégzés.

„Kevesebb cigarettát kéne szívni, a Mari megint kint felejtette a szemetest a ház előtt, jaj, berúgják-e a gólt, vagy hiába tettem meg a tétet a második félidőre, a büdös kölyök nem mutatta meg az értesítőjét, meglesz-e a beígért prémium, mi ez a sor a kassza előtt, ejnye, lekéstem, most mehetek gyalog, a halak sem lettek megetetve, még most sem tudom melyik Rossini-opera áriáját hallottam, pedig itt van a fülemben, a számon, és kérem alássan nincs itt semmi fejlődés, mert visszarendeződés van csak, meg a körömcsipeszemet sem találni, pedig a stelázsi fiókjába raktam, világosan emlékszem rá, milyen sápadt ez a kis nőcske, nincs rendes téli ruhája, nem adok pénzt, nekem sincs, menjen dolgozni, csak pontosan szépen, ahogy csillag vagy fecske, koncertjegyem volt, de épp levert az influenza, ehol-e, elromlott a lift és különben is, milyen karácsonyi misére mehettek Kucoráék, mikor nincs is fenyőfájuk, hajrá Fradi, ne ordíttassa nekem azt a rádiót, nem azért taxizok, hogy diszkózzak, mozogjon előttem a sor, álljon a végére, jegyeket, bérleteket kérek, mit lökdös, várja meg a következőt, nem érek rá, a pénz az idő, vagyis koncentrálj fiacskám, mert én a te idődben úgy tudtam, hogy ha még egyszer ugatni hallom a szomszéd lakásban azt a dögöt, feljelentem, nem hányta el az idén sem a havat a járdáról, nem is volt hó, igaz, de akkor is, mit pofázik maga, tán azt hiszi, ért a politikához, gyökér, nem maradok túlórára azért sem, mi ez, kívánságműsor, azt hiszik én lopom a kéziszappant az öltözőből, mert a mester is csak dünnyögni tud, a markát tartja, ez kérem menthetetlen, operálni muszáj, másképp elfertőződik, tetszett volna a fehérneműs ládát célszerűen használni, akkor most az a színes zokni nem lenne hibás, hogy viszket a könyököm, mutatom az igazolást, ne okoskodjon itt nekem, mi hatvanhármasok már akkor tudtuk amikor ezek a csibészek már kora reggel sem hagyják aludni az embert, itt hátul fáj, kérem alássan, leesett a bélyeg, itt pecsét helye van, nem is tudom hamarjában hol kéne megnyalnom…”

Egyedül a jószágok. Miattuk megéri.

Hallom, ahogy otthon kakas kukorékol. Egy rozoga fityó dörmög el Zenta irányába, fordul a lovas kocsi le a Körösre, zörög a szerszám, patkolatlan a mellső lábuk. Tisztán hallom, csak befelé kell fülelnem.         

Most itt ez a látvány fogad: galambok pocskolnak egy aszfaltra loccsant tócsában. Amott kiflivégen veszekszik két strasszer keverék. Így legyen a béke állata valami. A folyón és a hidakon túli varjak legalább hitelesek. Bagaria színű óbudai kompánia. Kékesfekete tollukon iringál a fény. Egész közel merészkednek az emberhez, jelen esetben hozzám. Látni a bogár sötét szemükben a csillogó pöttyöt. A széles úton lépdelnek, gyászosnak egyáltalán nem mondható módon. Inkább bohémek. Némelyik nyakába odaképzelem a földig lelógó vörös vagy fehér művészsálat, meg a cilindert, csáléra csapottan.

Párhuzamosan, a széleken, mint öregasszonyok kézfeje, girbegörbe, reumás ujjak módjára merednek a csupasz fakoronák fölfelé. A huzat épp hogy csak elcsusszan közöttük, meg nem tépik a göbös ágak a gúnyáját. Vigyázom egy ideje, mit művelnek a varjak. A széles autóút fölé görbedő villanyoszlopokon tanyáznak. Némelyik csőrében dió. Amint elül a forgalom moraja, mert a távoli útkereszteződésben piros muszájból visszahőköl az autók csordája, a koromsötét kópék landolnak az aszfalton, leteszik csőrükből a diót (ugyan, hol lophatták, ilyenkor?). Aztán visszalibbennek a kandeláber vascsövére és őrhelyükről pislognak a fölbrümmögő gépkocsisor irányába. Mókás látni, mennyire izgatottak. Idáig érezni a felfokozott hangulatukat. Toporognak. Megy a gépjármű-áradat, törnek a diók, a reccsenésüket hallani nem, csak látni lehet. Amint az utolsó is köhögve elporzik, odafentről a fekete leples bitangok hada veszi birtokba a terepet és nyelik a dióbelet, huncutul, okosan, ki-kipislantva, lenéző gőggel felém tekingetve.

Megtapsolandó. Ha nem a saját szememmel látom, alig hinném. Zsebre tett kézzel, elballagva, azon morfondírozok, hogy néha megmutatkozik: mekkora fegyelemmel lehet alkalmazkodni a természetellenes körülményekhez.

Ehhez még embernek sem muszáj lenni. Egy varjú leiskoláz, ha úgy szottyan kedve.