EGY DÉLVIDÉKI KUNTA KINTE AJÁNLATA

Foto:internet

Noha apámat nem Omoronak, anyámat meg nem Bintának hívják; és nem a Gambia folyónál, hanem a Tisza mellett láttam meg a napvilágot, ráadásul Dzsuffure falu helyett is európaibb hangzású a szülővárosom – lévén nem a mandinka törzs, hanem a magyar nemzet tagjának vélem magamat – mégis, bizonyos értelemben bennszülöttként tartanak nyilván.

Kunta Kinte vagyok. Üveggyöngyökkel megvett őslakos.

Amolyan 1920 után ittfelejtett, kínos, muszájból kipipált leltári elem. Majdnem fölösleges kellékként létezem. Így tekint rám, a sorsomra legnagyobb hatást gyakorló többség.

Régtől hallhatóak olyan vélemények, hogy a szülőhazám egyébként is gyarmati sorba leminősített régiónak számít. A Száva dunai torkolatából nézve ugyanúgy kiszipolyozandó, időről időre módszeresen lerabolható az északi tartomány, miként az ős pioníroknak is csak zsákmányterületet jelentett minden új négyzetmérföldnyi indián szülőföld, ahol kilövési engedély nélkül irthatták az összes bölény. Vagy, ahogy Radnóti pilótájának is pusztán térkép volt e táj.

A gyarmattartó uralomtól mindig a bennszülöttek fáznak a legjobban. Folyton az ő jussuk a bot vastagabb, boldogtalanabbik vége. A mi kolonizációs, kudarcos kísérletünk – gyatra teszteredményekkel – idestova egy évszázada tart. Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken és délen is. Két-három év, és bekövetkezik a jubileum.

Ha mázlink lesz, nem erőltetnek bennünket, hogy megünnepeltessék velünk a vesztünket. Ha viszont mégiscsak: kénytelenek leszünk kínunkban néhány törzsi táncunkat eljárni. Piros csizmásan, föltrianonozva, hejehujázva.

Úgyis sírva vigad a magyar.

Mivel addig még van némi idő, és a szülőföldem jövőjét a szívemen viselem, itt és most előrukkolnék egy ötletemmel. Merthogy én még mindig szeretem és féltem ezt a tájegységet, ezt a vidéket, az őseim örökségéből származó környezetemet.

Az én Pannon hazám sajnos napról-napra szegényedik. Fogyóban az ereje, a becsült jellege, minden értéke, ami miatt hajdanában annyi tisztelettel tekintett rá a világ. 

Lenne tehát egy szerény ajánlatom. Hogy érthetőbb legyen, Ádámtól indítva magyarázom.

Régen nagy divat volt a gyarmattartás. Akinek ereje, kedve és gusztusa volt hozzá, óriási birtokokat, komplett országokat, népeket szerzett magának. Szőröstül, meg sárga, barna, vörös, drapp és fekete bőröstül bekebeleztek minden fajt, minden civilizációt, amire szemet vetettek. Szigetek ezreit, néha kontinensnyi területeket bitoroltak évszázadokig olyan, mindvégig faltól-falig demokratikus, ápolt körmű, nyugati hatalmak, amiket az őáltaluk egykoron denaturált, most éppen hozzájuk bedörömbölő és odacuccoló bennszülöttek utódai fognak lehúzni a történelem küblijén.

Ez a dicstelen vég – a statisztikai hibahatáron belül maradva nagy biztonsággal megjósolható – alig néhány évtized múlva kisebb-nagyobb dáridóval be is fog következni.

Részemről a liberális demokrácia intézményrendszerét, meg az egész bagázst még így is igen nagy tisztesség éri a pusztulása után. Körülbelül annyira sajnálom majd őket, mint a kötelező olvasmányban a Dunából kifogott Krisztyán Tódort, az Aranyember helyett...

A jelen korunkban viszont már nem illik a gyarmati uralmat emlegetni.

Pedig a rendszer tovább él, csak másmilyen formában.

Változnak a technikák. Ó, a világ fejlődik! Nincs már tűhegyes vasszűz szarkofág: helyette toleráns váltóáramot vezetnek a delikvens ivarszerveibe. Nincs birodalmi helytartó, mert átnevezték IMF tanácsadónak. Nincs már alkirály, gauleiter, nem kell a pálmafás kormányzó palotákból kisistent játszani, amikor elég egy műholdas telefonkapcsolás, és a „független” államok komplett kabinetjei vágják magukat haptákba, egy-egy baráti jó tanácsként sugallt demokratikus ajánlásra.

Ilyen, hüp-hüp, barbatrükk, mindvégig politikailag korrekt módszerekkel aztán vígan gyeplőszáron tartható a legmakrancosabb államocskák vezetése is. Ma mindent a gazdaság, a kereskedelem ural. Minek az avítt, XIX. és XX. századi praktika, mikor egy-egy nagyvállalat, ipari konzorcium 2017-ben is ugyanolyan totalitárius rendszerként működik, mint a hajdani korbácsos kolonializmus?

Struktúrájában, világfölfogásában és – noná! – a céljaiban egy cégbirodalom mit sem különbözik a legrosszabb emlékű gyarmattartó hatalmaktól. Felülről irányított, hierarchikusan szabályozott, ráadásul minden kontroll nélkül jól elvannak a nagynevű érdekeltségek, lévén a gigantikus konszerneknek a legtöbbje a külvilág számára átláthatatlan fölépítményként szuperál. Államok az államban. Bizonyos szintig nyilvános a ténykedésük. Bizonyos szint fölött viszont már nem.

Elszámoltathatatlanok.

Mindemellett ezer szállal kötődnek a politikához. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy a létező politikai kreációk mindegyike ilyen-olyan gazdasági erőterek szüleménye. Ezeket az ipari-kereskedelmi-gazdasági gólemeket csak a saját profitjuk, a piaci részesedésük érdekli. Csöndben jegyezném meg, hogy ahol, és akinél ekkora hatalom koncentrálódik, ott bizony fennáll annak az esélye, hogy ott és annak előbb-utóbb torzulni fog a lelkülete, a személyisége.

Ezeket a nagyvállalatokat régtől fogva ez a kórossá deformálódott mentális állapotuk akadályozza meg abban, hogy tisztességesek legyenek. Jó. Persze, nem is nagyon áhítják ők a tisztességet. Parancsuralom van. A gigantikus konszernek alapfilozófiája elnyomó. A kizsákmányoló, modern rabszolgatartó elvek alapján aligha törődnek ők a morális kérdésekkel. Link duma a demokrácia. Emberi jogok? Szabadság? Fütyülnek rá.

Mivel ilyetén a gyarmattartás átlakkozott formában ugyan, de a mai napig működik, talán nem lesz akkora hökkenet, ha azt mondom: hagyjuk magunkat gyarmatosítani!

Én, Kunta Kinte azt kívánom – tessenek szívesek minket egy nyélbe ütött egyezség után gyarmatként kezelni!

Azt ajánlom, mintegy fél évszázadra adjuk oda magunkat egy jó erős hatalomnak!

Némi töprengés után arra a következtetésre jutottam, hogy legjobban akkor járnánk, ha valamelyik német óriáscégre bíznánk rá Vajdaságot. Irányítsanak ők. Ötven évig lízingeljék tőlünk Bánátot, Bácskát, Szerémséget. Szervezzék meg a káposztafejű németek az életet, a munkát! Aztán osszák-szorozzák a hasznot! Legyünk a bizniszük!

Működtessék Vajdaságot!

Bízzuk rá Herr Güntherre meg az Audira a Tisza-mentét!

Majd a köztudott sváb pedantéria gatyába rázná a mezőgazdaságunkat. Lenne itt egykettőre ipari föllendülés. Aki él és mozog, a germán munkatempót ismerve mindenki be lenne fogva. Alighanem az alapjövedelmek is megugranának. Megeshet, európaibb bérezés is járna. Hisz alig várja a sok vajdasági bennszülött, hogy ezer euró per koponya havi javadalmazásért ő lehessen a kizsákmányolt, de betömött szájú, egyáltalán nem éhes proletár. Az ezer euró felére ugyan éppen a minap tettek ígéretet Belgrádból, ám az ígéretekkel teli az összes padlás. Az ígéret az csak ígéret. Nem piacképes. Már nincs rá vevő.

Akinek nem tetszik az ötletem, tapogassa végig a zsebét. Morzsolgassa az üveggyöngyeit. Tátsa ki a száját, hátha bele fog repülni az a megígért sült galamb. A magam részéről inkább remélném a majdani rabszolgaságot. Elkélne egy jó kis leigázás.

                                                                    Pk