ÖT KERÜLETNYI ÉHOM

A kanizsai Kistemető (Fotó: Srdic Igor)

I. kerület

Noha Kanizsa bármelyik fertályán le tudok ülni valamelyik kocsma, bolt elé, a házak előtti kispadra, vagy egyszerűen csak a fűbe zöttyenve, lebénulva a csöndös szemlélődéstől, dermedten figyelve a boldogság apró jeleit, az első kerület nekem örökre a városba beköszöntő kapu marad, szimbolikus nagykapu, ami nem csak az idegenből belépő előtt tárulkozik szélesre, hanem rajta körösztül az őshonos kanizsai is megkönnyebbült sóhajjal érkezik haza, mert a téglagyár földbe döfött két hatalmas mutatóujja olyan pontosan jelöli mi is az otthon, honnét vetkezzük le a félszeg magatartásunkat, honnét lesz ismét arcunk, erényünk, gondolatunk, hol támadnak ránk a hirtelen föltörő meleg érzések, azok a gondolatok, amiket csak a szülőváros, a szülőföld fogalma generálhat bárki értelmes emberben: a hetes üzlet, ahol rothadt banánt vettünk bagóért, és vittük a vízitelepre, a napszúrásos kánikulában a folyóban fürdőzve ettük, Kiss Józsi bácsi háza a töltésnek nekifutó csökött utcák valamelyikében, a Péró lak, Zöldházastul, a Metál nyaraló lefagyasztott kólái, a kispadoknál rekontrázó nyugdíjas öregek, akik csak a foguk között szűrték a szót és mindenki csak „öcsém” volt nekik, az egyetlen része a városnak, ami jegyben jár a Tiszával, és a mólóhoz kikötött csónakokat nyaldosó iszapos hullámok kotyogását a haldokló kanizsai utolsó másodpercében is fülében hallja, a strand homokja, a nyolcvanon túli dédimama, a soha meg nem értett Firenze lakótömbök oda nem illő fölkapaszkodottsága, a másik Homok hetvenes-nyolcvanas évek béli stílusának gőgjét sugárzó  padlásszobás házak úrhatnámsága, szemben a régi homoki parasztházikók vedlő magányával, Bálintékkal, a Gongba sarokban búvó Cigonya seccóval, meg öregapámékkal, a téglagyár és a szív hátsó kijáratával.   

II. kerület.

Ütő- vagy verőér, ámbár én azt szeretném hinni, hogy inkább szíve és másodlagosan talán az agya a városnak, ahol a házakon ugyanúgy ablakok vannak, mint másutt, de az ajtókon megszaporodnak a név- és rangjelző táblácskák, ahol vannak nagyon szellős előszobák, ahol szegényes fa székeken ügyüket intéző emberek ücsörögnek, sok a  parkoló gépjármű, a szemetet mások szedik össze a lakók helyett, mert vannak akik közönnyel az arcukon egyenruhában, minden reggel mások mocskát takarítják, a mások háza és lakása előtti kerteket művelik, mi több, a mások által csodált, de soha meg nem öntözött utcai virágoknak is vizet locsolnak, mert itt mások kényelméről szól az élet: a boltokban kiszolgálnak, az önkiszolgálókban önkiszaglálnak, elvégre drogéria, cukrászda meg autójavító is van, meg volt Tévés Fecó is, meg a Dusi borbély is mindig erre portyázott, és a bank helyén hentesüzlet is volt, Frici sógorostul, friss virslistül, ahogy diszkó is volt, meg fiatalság is, amik elmúltak ugyan, csak a barátság nem múlik el, merthogy itt lakik a barátom.

Magyarkanizsa (Fotó: ifj. Apczy Jenő)

III. kerület

Nincsenek másmilyen táblák, csak útjelzők, de abból annyi, mintha tűpárnába döfödték volna őket, elvégre ez a település igazi teste, teleszurkálva okoskodó iránymutatóval, akárha csupa buta ember élne a városnak ezen a csücskén, pedig nem, a korpusz az itt kezdődik, a Cigánylejáró szúnyograjos környékétől délnyugatra terülve, hosszan, a Gesztenyefasor felé karéjozva a vonatállomásig, ahol ölig ér már a disznóparéj és a szaporodó benzinkutak sivár színességét csak az ellenpontozza, hogy a főút hónalján túli Budzsák lakható arcát még nem szabdalta szét teljesen, nem rondította el a modernitás „szüksége”, ami – mint tudjuk – mindenhol törvényt és ami szomorúbb, rendet bont, ugyanis a Disznópiac meg a Tóparti Közök, a Konc pék meg a Kurci bognár  sarka adják, sugározzák magukból azt a mezővárosias hangulatot, amit szívesen megmutatnék minden ide tévedő turistának, hogy ébredjenek traktor-pótkocsi zörgésre, kutyaugatásra, a lelki magatartásukat edzze meg a környéken lakók mindenki mindenkit ismer alapon történő összetartozása: érintse meg a messzi földről ide kirándulót is a sok földműves, melós, kivénhedt kanizsai, piaci kofa, a két kovácsmester, a Rétre forgó szűk utcák karriertelen de nyugalmas világa, az egy családhoz való jó érzés Budzsákias, mindenek felett valósága. 

IV. kerület

Szalagos, széles utcák, jobbára kelet-nyugati irányúak, csupa költő nevű, Petőfi, József Attila, meg párhuzamosan a Köztársaság, amelyeket Kanizsa térképét nézve, mintha egy három ujjú varjú karmolt volna bele a papírba, vagy olyan, akár egy altiszti rangjelzés hármas csíkozatja, elvégre itt játszottunk katonásdit, pontosabban a Körös nádasában, és a távolból előbb csak a téglagyár tompa dohogását és néha füttyét lehetett hallani, ha a nád közötti bunkerunkban sötétbe fúló, mocsaras szagú, büdös nyári estéken pákát füstöltünk és tüzeskedtünk, aztán már a kerámiagyár zörejeit is behozta a szél a bugák közé, hogy a lekövezett utcákra aszfaltcsík kerüljön, a letéglázott járdákat meg betonréteg fullasztotta meg, s azóta a „Meszelős” Ilka néni sem húzza már el a fehér csíkot a téglákból ágyazott hűvös oldali járdán, hisz ő sincs szegény már nagyon hosszú ideje, csak az iszonyatos, bicikli és babakocsi kereket marasztaló új folyókákkal taglalt járdák vannak, mert a puha látványt az Apróék előtt álló hatalmas nyárfa kivágásával, Jancsikáék, Bagi Tibiék, Oszacsek Joci meg a Dezső és a Harmath Feci által épített homokvárastul elvitte az idő, vitt mindent, belemosta a gyerekkori emlékeket a földbe.

V. kerület

A kifelé menetel fertálya, minden tekintetben, lévén kegyetlen és derűs, igazságos és boldogtalan, csupasz és rátartian öltözött, művirágos és szentelt vizes, bárgyú, ám furfangos lókupeces, mert itt egyszerre megilletődöttség vesz rajtam erőt és vásárról hazatérő duhaj öröm, nincs titka a vasúton túli résznek, a temető, a Kálvária-domb által mégis itt található Kanizsa legtitkosabb terepe, az elmúlás, a letűnő idő példázatai, amik visszavezetnek bennünket a tegnapba, de itt van a kaszáló, a lerakó, a Rudiék és a Mama utcácskája is, melyek olyan visszatartó erővel bírnak hogy messziről is képesek elhajtani, elhúzni, elvinni valami felé. A kifogyhatatlan hazába.

2017. január 6. A befagyott Tisza Kanizsánál (Fotó: Valkay Bicskei Ágnes)

                                                                      Pk