A KANIZSAI VIGADÓ SEMMIJE

Vigadó - rajzom

A Vigadóról írok megint. Vele álmodtam. A kanizsai parkban voltam, a bukszusok, a magányos fekete tölgy, a Pagoda cukrászda, meg a délkeleti szögletben ücsörgő düledékek közötti szűk térben sétáltam.  Nem láttam teremtett lelket. Én sem virítottam. Elbújtam, mint az énekesmadár a sűrűben. Az idő olyannak tűnt, mint most. Szép, szelíd, az évszaknak megfelelően enyhe, de semmiképpen nem szomorú, éppen hogy csak ősziesnek mutatkozott. A méregzöld borostyán-takaró ugyanúgy örökös elementuma volt a ligetekbe tömörülő fáknak, mint a koronák búbjában sötétlő fagyöngyök, amik kéretlen karácsonyfadíszként lógtak az ágakon, éltek együtt a tölgyekkel, a napfényes és árnyékos részekkel, melyek révén már nagyapáink is vasárnapi örömöket találtak a Népkert gyöpén megpihenve. 

Ösztönből-e, rendeltetésből-e, óhatatlanul a Vigadó felé tekergetem a nyakam. Uralja a parkot. Akárha valami óriás ejtette volna el az ékszeres dobozkáját. Megcsúfította ugyan az idő, de a becse, a nemessége csorbítatlanul mutat valamit. Tán a régi korok üzennek általa. Évtizedekkel ezelőtt, mikor még erős meggyőződéssel véltem, tudok gyűlölni, és az akarásom hibátlan, azt hittem, a Vigadóban lesz a megváltásunk kulcsa. Aztán – ahogy lenni szokott, mert az élet már csak olyan, hogy mindenkit meglegyint – arra kellett rádöbbennem: tévedtem. Ezen elgondolkodtam. S a hosszúkig nyúló bizonytalanságom megérlelt bennem egy sejtést.

Ma már csak azt tudom, hogy a kanizsai Vigadónk sokkal kevesebb a semminél. Mert ha tényleg a semmi volna, ha legalább semmi lenne a helyén, akkor újat lehetne építeni helyette. Így még a semmitől is semmibb, mert semmi nem kezdhető vele. S jól is van ez így. Teljesen fölösleges rimánkodni a múltért.

Nem kell a tegnapelőttet visszamerni a mába. Az nem szül jó vért. Ha netán sikerül is valamit újra fazonírozni, olybá lesz az, mint a vénasszony, akit estélyibe szuszakolva, flitteres konttyal, ráncfölvarrásról érkezvén dámának kéne látnunk, de a sok púder, smink, vakolat sem segít rajta. A rosszakarók, az újak, a frissek már a bejárati lépcsőföljárón kinevetnék. Még a jó szándékúak is összesúgnának mögötte: régen milyen csinos volt! Mennyire másként festett! Hogy elmúlt a dicsősége! És igazuk lenne. Abban a kozmetikázott vénségben már nem lenne ott a hatvan-hetven évvel ezelőtti szerelem. Nyomát sem tudná mutatni a hajdani életkedvnek. Kiszáradtak belőle a csókok, a szeme tüze elhamvadt, már a maga kora béli melódiák foszlánya is elveszett: a zenészek rég kipusztultak a bandából, s hiába vikszelnék újra a parkettet, annak tükrében már soha többé nem villannának azok a harisnyás kecses lábak, amik oly szélsebesen járták a táncot az esti forgatag mámorában.
Ez van. Neki kell fanyalodni ennek az új módinak. 

A Vigadó meg?
Úgy tekintek rá, mint egy elvénülő ember utolsó fogára. Szívósan tartja magát. A harminckettő másik elhullott helyett is rágja az emlékezetet, mert muszáj rágnia, görcsös álkapcával szorítania a magyar múltunkat. Ha ő nem tartja meg, más ugyan nem fogja. Helyettünk is erős, mikor mi már kifáradni látszunk. Azzal szemben is bátran mutatja magát, akiről-amiről eleve tudható, hogy kérlelhetetlenül le fogja győzni, diadalmaskodik majd felette óbégatva. Ma a harsányság a kelendő. A halotti torok táncikálásba fúlnak. Nincs helye az árnyaknak, a csöndnek, a lugasok mélyén elszenderült meghittségnek.

Viszont egy kevés vigasz marad: nem csak álmomban, hanem most, péntek délelőtt is szépítő fényt vet a Vigadó a szeptemberi kanizsai parkra. Tudom. Méltósággal áll a gáton. Az öregjeinket táplálja még emlékekkel. Bennünket meg álmokkal.

                                                                            Pk

Montenegro - Djenovici

Caffe "PRC" - Djenovici

NAPLÓ - 98.

Utca - rajzom

Vasárnap. Járom a várost, vagyok lakója. Még nem hullanak a falevelek. Puha vánkosuk még nem takarja be a füvet, de kelet felől már sejlik egy hidegebb lehelet, s az a széljárás a hátán hozza majd a rozsda piros képű őszt, pulóverestül. Az öregek csontja jelzi, közeleg. Súlyos, erezett, barázdált tenyerét a mulandóság már a fák lombozatán nyugtatja. Gyülekeznek a felhők mindenünnen és a szőlőlevelek pereme reggelente bepödörödik, miközben a pirkadattal komáló talaj menti fagyok tormát reszelnek a hajnalban indulók orra alá.

De napközben még tűzként ég minden. Szeptemberi délután van. Szanaszét hal meg a fény az utcák kövén. Előbb felhíznak a sugárnyalábok a bérházak genny sárga vakolatán, átforrósítják a bádog ereszeket, majd lecsurog a fény, hogy a hozott világosság finom arányban elenyésszen a kockaköveken, amelyek hátán, szerte a köztereken, mint csatatéri botlódrótok feszülnek a villanyvezetékek árnyékai. Meleg van, kerülöm a napot.  

A múltkor kérdéssel fordultak hozzám. Egy üzlet helyét kellett megmagyaráznom, és azt találtam mondani, „ott van a hűvös oldalon”. Néztek rám, furcsán. Melyiken? Mondom: a hűvös oldalon. Akkor már nevettek. Az a páros, vagy páratlan oldal? Erre meg én nem tudtam mit felelni. Nekem itt is napos, és hűvös oldalú minden utca. Nem a számozást nézem, hanem rövidlátó tekintettel a részletekre figyelek. Az utcák belső dolga, a mélyebben dokumentált értelmük érdekel. Erősebb barátja vagyok a hangulatuknak, mint a valódi látványnak. Amolyan elfuserált Diogenészként lámpa nélkül keresem a lelkületet, azt, amire sem itt, sem máshol egyelőre ugyanabban a régi, elveszejtett minőségben még nem leltem rá, és nem is tudom, valaha lesz-e rá lehetőségem megtalálni.

Itt minden más.

Az anyagok érdekes voltán elcsodálkozom ugyan, a gazdag színeket pompás gondolatokkal, értékes kincsként rakom képzeletbeli zsebembe, de hol van egy filigrán balluszter csinos ridegsége a tiszai Slajc hínárszakállának nyákos selyméhez képest…

Mindazonáltal tömérdek érdekes benyomás ér. A kapubejárók és az ablakok kovácsoltvas rácsozata többnyire régebbi, mint maga a kanizsai Városháza. Cirádák mindenütt. Mennyi szövevény egy rakáson! Faragott oszlopfők, míves kváderek, a gerendák végén akantuszlevelű díszítmények, és az erkélyeken furcsa, molett nők, kőből faragva, amiket odahaza csak nagyon gazdag, márvány kriptákon látni. Olyanok ezek a belvárosi utcák, mintha pincékben járnék. Van bennük valami mámorító, valami részegen bódító, doh és penész szaga keveredik bennük a hétköznapok főzelékszagával, és a homályukból lárma hallatszik, itt mindig zajlik egy fesztivál, banda zenél, húzza a prímás, zaj van itt kéremszépen, nincs szünetelés, megállás, akárha életre szóló tivornya zúgna egy borospincében, ahol kedély és kétely egyformán uralja az emberi szíveket. Csak a bor folyik, mértéktelenül. Ilyen egy pince. Közelebb van kicsit a pokolhoz. És aki – mint én – mezei virágot keresne, az ne itt keresse.

Egy tenger fekszik köztem és a város között. Járásnak hívják. Megmérhetetlen nagy ürességet hagy a szívben, legbelülre szorítva, s örökkön a lakálytalanság érzését ülteti rám. Ilyenkor pendül meg egy húr, csak úgy magában. Egy szempilla rezdülésnyi időre madárdal szól. Cinege. 

A magam útját járom. Korán ereszkedik le az este.

                                                          Pk

NAPLÓ - 97.

Úgy tekints az emberekre, 

Hogy a föld se jó, se ferde;

Se gyönyör, se bú tanyája,

Csak magadnak képe, mása.

Apai ágon az összes ősöm tanyáról származik. Völgyes környékiek. Arrafelé a faluban még ma is rólunk van elnevezve egy komplett utcasor. Az elődök mind-mind az oromparti földeken éltek. Hol közelebb, hol távolabb egymástól. Volt, akinek félnapi járóföldre esett a legközelebbi rokon Pósa. De a többség egy-két dűlőútra, iramodásnyira lakott a másiktól. Egy rakáson voltak mindahányan. Aztán a fiatalok a világháború után, a konszolidálódó években szétrajzottak. Leginkább Zentára, Kanizsára.

Anyám révén is tanyasiak a felmenők. Olyannyira, hogy anyai nagyapám még a hírhedt kanizsai Sheriff-tanya utolsó sintérje volt. Csak a hatvanas évek derekán költöztek be a Budzsákba. Az már a nagybetűs Városnak számított. Mire megszülettem, előtte öt-hat évvel áram és vezetékes víz is lett a Kistemető melletti házukban. Aztán annyira vitték, hogy öreganyám olaszországi csempészútjaiból, a "sverc" pénzből ők vették meg a környék legelső televízióját. A szomszédok hozták a karosszékeket, hokedliket, a gyerekek meg – ha egyáltalán odafértek – sámlikon kuporogva bámulták a képernyőt. Nekem a legelső filmes élményem a "Hosszú forró nyár" című amerikai sorozat volt. Nem nagyon rémlik a történet, de a fiatal Paul Newman arca máig előttem van. Örökre Ben Quick maradt nekem. Valamelyik trieszti portyája után a mama egy fehér trikóval lepett meg, amire Ben Quick portréja volt nyomtatva. Evégett az óvodai hierarchiában nagyot ugrott az ázsióm.  

Öregapám sosem vetkezte le a tanyasi énjét. Lovakat és mindenféle jószágokat tartott. Szódáskocsival, két hidegvérű lóval járta a kanizsai utcákat, én a balján ültem a bakon, és nyomtam a dudát mellette. A duda óbégató, tompa szavára kapuk nyíltak, emberek, asszonyok jöttek elő. Ötven paráért meg egy dinárért telire cseréltük az üres szódásüvegeiket. Régen volt.

Mégis.

Amióta az eszemet tudom tanyára vágyom. Oka kell, hogy legyen ennek az erős késztetésnek.
Hiszek a predesztinációban. Talán eleve így volt elrendelve. Minderre csak rásegít(h)ettek a természetes hajlamaim, a velem született gondolkodásmódom, az öröklött ösztöneim, a jellemem, az eddigi életutam.

Talán a károkat okozó világ miatt szilárdult meg bennem az elhatározás.

Az is meglehet, túl sok volt már körülöttem az idegen elem. A csalás. A hazugság. Én meg olyan vagyok, hogy szeretem kimondani, amit gondolok. „Amit ki lehet mondani, azt ki lehet mondani pontosan” – Wittgensteiné a gondolat. Az olvasatomban mindez azt jelenti, ahogy az igazságot ki kell mondani, úgy a vágyakat is meg kell fogalmazni, be kell teljesíteni. Kerül, amibe kerül alapon. Már Márai is megírta, azt kéne jól pofán verni, aki kitalálta a mondást: szólj igazat és beverik a fejed. Az író fején találta a szöget. Igaza volt. (Ebben is.) 

Mélyen hiszem, hogy oda törekszem, ahova mennem kell. Nem tudnám elszámlálni, hány nappalt és éjjelt töltöttem el a gondolattal: egyszer lesz tanyám. Hatalmas véső volt lelkemben az akarat. És ez a megsarkantyúzott parancs mostanára deres hajamra való dologra sikeredett. De sikerült. Beteljesedett.

Pedig volt idő, mikor szétnéztem, és dermedt kedéllyel, megszakadt türelemmel azt sem tudtam hol vagyok. A múltban is érteni véltem azokat, akik menekülnek a forgatagtól. Mára már megértem őket.

Értem a városból elvágyódókat. A legpiszkosabb, legvisszataszítóbb ruhájában látják a várost, akik ott élnek. Hisz egy metropolisz egészen más a képeslapokon, mint napközben. Menekülőre fogják  tehát onnét az emberek. Kifelé. Minél kijjebb. 

Ez is kevés. Nem elég az agglomerációba kiköltözni, és ott egy kis kertes házikóban nyugtot lelni. Nem elég hetente gyöpöt nyírni, tujafát locsolni, póráz nélkül kutyát sétáltatni.

Ettől több kell. 

A magyar  – üssönek agyon – a tanyasi életmód által tudja csak teljes mértékben leküzdeni azt az egzisztenciális létbizonytalanságot, ami a mai kor emberét egyébként fölemészti. A tanya – vagy ha megengedőbb vagyok: a falu – életritmusa még őrzi a múltban gyökerező értékek mentén azt a léptéket, az idő múlásának azon mérhető, átélhető és szerethető aspektusait, amiket a kor nyomorgó, támasztalan városi létformája már régen fölszámolt. Noha kisközösség kovácsolása szempontjából a falusi megmaradás is magyaros ízt hordoz, nap mint nap új tápot ad a szívnek, az igazi mérce mégiscsak a tanya marad, mert valahol legbelül föltámasztja bennünk az archaikus magyar korból ránk testált szilaj életformát. Hisz a tanyák, szállások népe máig nagyállattartó, földművelő-gazdálkodó, jobbára önellátó rendszerben él. Biotermesztés? Mangalica? Kacaghatnékom van, ámbár a gondolattól is keveredni kezd az epém. Egy virtigli tanyasi ember menten kirántaná a gyékényt az összes kalóriahajhász, szipem-szopom kufár alól.

Ráadásul a tanya a divatos közhelyként előforduló individuumot is átfogalmazza. Jó értelemben. A magára hagyatottság edzi igazán az egyént. Csak a csöndben támadhat szárnya az ember dalának (v.ö. akaratának, és az ebből születő kvalitásának). Csak a mindennapi küzdelem aszalhatja szikárrá a jellemet.  

Az én tanyaelméletemnek, és a megvalósítandó tervemnek, a megépülő tanyámnak három pillére van. Legyen szelleme. Legyen természetes. És legyen emberi. 

Másra igényem nincs. Ez a hármas elrendeződés kielégíti a szabadságvágyamat.

                                                           Pk

NAPLÓ - 96.

Fotóm illusztráció

Megéhültem a szépre, a jóra.

Nem sokba tartott.

Már szeptembert jelez a naptár, de a jelen közállapot korántsem fest őszként. Nagyon várom, pedig. Az októbert, a novembert meg végképp. Legyen végre gesztenye. Szelíd, de vad is. Sült. Füstös. Literre mért. Óvodások csináljanak fogpiszkálóval emberkét belőlük.

Vigyen a lelkem ellenállhatatlanul oda, ahová ándungja lenne. Kapkodja magát a harangszóval, csáklyás álmok által fölkotort szívbéli kacatokkal, kincsekkel, és elvetett lim-lomokkal, lelkiismeretbe vágó terhekkel és meghempergetett vágyakkal.

Így kéne.

De az augusztus oroszlántekintete még itt söpör az utcákon. Túl az utakon, túl a házak oromzatán. Hurkot vet a kánikula az emberek nyakába, fojtogatja a szárazság a gigákat. Lángnyelvekként pördülnek föl a forró párák. Porszemek bazári, báli táncot járnak a sivatagi melegben, rözögnek az aszfalt által kisugárzott hőnyalábok. Mindenféle városi délibáb lejt csárdást a csatornalefolyók fölött. Megélni sem győzi őket a szem káprázata. Nemhogy értelmezni.

Nincs még hűs. Szabad levegő sincs, amibe mosakodni jó.

Helyette szemtelen legyek dongása kísért. Meg ni: egy furulya szava! Az aluljáróból hajtja felém a szél. Kihallom belőle: a csitári hegyek alatt régen leesett a hó… Tényleg nem most lehetett. Jó régen lehullhatott az a megvénült, elkásásodott hó. Föloldozva lettek azok a hópelyhek jégcsapostul - hírük sincs már. Mindössze a dal maradt meg. Róluk. A hófödte bércekről. Branyiszkóról. Fuss, Branyiszkóig! Hej, de sokat énekeltük…

Ez a tökfőzelék szagú csütörtök délelőtt madárszárnyakon csapong. Ahogy a gondolataim.

Elakad a tekintetem.

Kék-sárga ruhás gyerekek cipelik a táskát. Valami iskola lehet a közelben. Venyige lábakon tántorognak egy irányba, hátukon borzasztó terhükkel, telve okossággal, csupa fölösleges tanulni valóval, s míg bandukolnak, a nyesett frizurájú kisfiúk tarkóján titkon simít egyet a napsugár, amit az Öreg Fűtő makramé fonálként ereget az égből. Fürgén bólogatnak a nyárról még megmaradt fűszálak. Úgy vélem, irgalmat remélnek a szeptemberi széltől, a harmatos reggelektől, és a mindent bevilágító Lőrinc napi holdtól, aminek ragyás képén egy hegedűs szokta hintáltatni magát. Csak szomorú nótákat húz az a mandzsettás zenész. Bele kell figyelni a Holdba, és már siratja is a dalunk. Ismeri az összes rigmusunkat. Hamvadó csillagokból áll a kottája, és a dallam, amit megénekel, éppen olyan, mintha Casteddu óvárosában szólna egy bácskai szerelmes nóta.

A kapualjba behúzott árnyak bámészkodnak velem. Alighanem a gyónásomat hallgatják. Nincs ebben semmi magasztos, semmi ünnepélyes. Belecsicsereg a hűvös oldal szögleteibe egy derék, pittyedt csőrű cinege. Elrejtőzik a mosolygásom. Nézem a tollast.

Közben tudom: a Tiszán, a bánáti part mellett megpúpozva most is ott vesztegel az öreg uszály. Fekete a hajótest, mint az ármány, alig látszik rajta a rozsda. Fehér gallér zománcozza a fedélzet vas korlátját, ami a tat mögöttig virít. Csak a hajólapát nyesi szét a folyótükör-képét. Régen az ukrán tolóhajók tathullámát lovagoltuk meg kenukkal, s libikókáztunk rajtuk, akárha szilaj csődörcsikót törtünk volna be. Fröccsentek a habok, nevettünk. Sokat nevettünk akkoriban.

Most még zöldbe játszanak a belvárosi fák bozontjai. Ecetfa görbül, tűzfal alól kiküzdve magát az égboltozat felé. Porrá törve hussant tova a szerda. Nagyon átlagos csütörtök dalának szárnya támadt. Délkeletre, vagy délnyugatra tart most a dallama. Megmásítani nem szabad. Csak dúdolni csöndben, befelé. Mert ha már ilyen meseszépet adott, nehogy az Istenke megharagudjék.  

                                                            Pk  

NO POTHO REPOSARE

Szardínia zászlaja

Vörös Hadnagy Uram utolsó kívánságát kötelességem volt teljesíteni. Már évekkel ezelőtt rám testálta: bevégeztetvén, az elsiratás, a gyász helyett tessek szíves lenni valaki vadidegent, teljesen ismeretlent föllelni, akivel koccinthatok a tiszttárs emlékére, akinek mesélhetek róla, és nevethetünk együtt hunyt barátom viselt dolgain.

Megfogadtam neki.
Augusztus közepén, egy péntek délelőtt ért a híre: elment, végleg.
Nyugosztalja a Jóisten.
Másnap elővettem a frizsiderből a váratlan alkalmakra félretett liter kajszibarack-pálinkát. Nekilódultam a délutánnak, ígéretemet beváltani.

A belvárosi pincekocsmában rögtön kiszúrtam Christiant. Ült a párjával, csöndösen beszélgettek. Kortyolták a kézműves sörüket, élvezték a budapesti vakációjukat. Jó embereknek tűntek. Nem is csalt meg az ösztönöm. Széles mosollyal nyugtázták, hogy méregerős bácskai magyar pálinkával egy olyan valakinek az emlékére kell velem áldomást inniuk, akit sosem ismertek. Tört angolsággal beszéltem nekik a Vörösről, mutattam pár képet, s Christian meg a kedvese csöppet sem vette rossz néven a szokatlan, a bevett formaságoknak fittyet hányó közeledésemet. Ittuk a pálinkát és vihargyors tempóban meg is barátkoztunk. 

Mint kiderült, Christianék Szardínia szigetén élnek. És ahogy újdonsült szárd barátom átvette a szót, azt vettem észre: immáron én kapok tőlük többet, holott nekem volt szándékom kedveskedni őnekik.
Bevallom, azt sem tudtam mi fán terem Szardínia. Míg beszélgettünk néha Szicíliát mondtam helyette, ami legalább akkora bunkóság mint Szlovákiát Szlovéniával összekeverni. Égtem is miatta, mint a román zászló. Christian elnéző mosollyal rendre kiigazítgatott. Megtudtam, igazi hazafival van dolgom. Olyan valakivel, akinek első hallásra teljesen egyértelmű volt az identitásom: bácskai magyar vagyok. Ő is hasonlóan érzett: nem olasz, noha Olaszországhoz tartozó sziget lakója. De szárdul beszél, érez, álmodik: mindene a szülőföldje. Így, lokálpatriótaként hamar megtaláltuk a közös nevezőt.
Christian egy zenei kívánsága is teljesült. A világhálón rákeresett, és menten fölcsendült Budapest belvárosában egy álomszép nóta. Akkor hallottam először Andrea Parodiról, az előadóművészről, erről a szardíniai hazafiról. A szárd önazonosság híve volt. Dalaiban, egész életművével a szárd kisebbség kultúráját, örökségét népszerűsítette. Az énekes 2006 végén, 51 évesen, súlyos betegség után hunyt el. Utolsó koncertjén, alig negyven kilósan, a sugárterápiától kopaszon, hatalmas szívvel énekelte az ismert melódiát a csont-bőr Parodi. Ez volt a hattyúdala.
Az iránta való tiszteletből hetek óta Szardíniáról olvasok. És a csudaszép dalt átültettem magyarra.  

 A dalt ide kattintva lehet meghallgatni eredeti szárd nyelven, Andrea Parodi előadásában.   

A No potho reposare (szabad fordításban nincs nyugodalmam, vagy nem tudok pihenni) az első hallomásra népdalnak tűnő, szárd nyelven szóló szerelmes nóta. Valójában azonban műdal. 1915-ben Salvatore Sini nuorói ügyvéd írta. A műkedvelő költő verse, aminek „A Diosa” (Az istennőnek) címet adta vált a dal alapjává. Később, 1921-ben, egy helyi karmester, Giuseppe Rachel zenésítette meg: pianofortet és tenort komponált hozzá, hogy kísérje a verset, amelynek dalformája a már említett költemény első sorát kölcsönözve No potho reposare néven vált ismertté.

A dalt először 1936-ban adta elő a tenor Maurizio Carta, de csak Szardíniaban és Olaszországban vált ismertté. Egészen 1966-ig, amikor két népdalokat éneklő kórus is énekelni kezdte.

Azóta különféle művészek mutatták be. Közülük is a leghíresebb a szardíniai gyökereire büszke Andrea Parodi énekes által készült változat, amely 2004-benn Al Di Meola olasz származású amerikai gitáros kíséretében vált méltán népszerűvé.

Andrea Parodi (1955-2006)

A szardíniai kedves dalocska szövege magyar átköltésemben.  

Nincs nyugodalmam (No potho reposare)

Nincs nyugodalmam, folyton rád gondolok,

Ne légy bánatos, arany medalionom.
Ahogy búsulsz, ahogy fájlalsz

Még inkább el kell mondanom,

Csak teérted lángolok,

Imádlak, imádlak, szeretlek nagyon.

A holdat, napot viszem hozzád le az égből,

Az összes örömét az angyaloknak.

Loptam már fényes csillagokat is,

Hogy mesévé varázsoljam az életedet,

Boldogsággá a világodat.

A kerek mindenséget is odaadnám neked.

Szemünk szomorú, mert az emlékeink

Szétfoszlanak, mint a hajnali árnyak

A rideg valóság látványa, ami marad.

A szívem túlcsorduló bánata vagy,

Mert ki volt szerelemben valaha

Már érezte a vágyat, a sajgó fájdalmat.

No potho reposare (szárd nyelven)

No potho riposare amore 'e coro

Pensende a tie so donzi momentu

No istes in tristura prenda 'e oro

Ne in dispiaghere o pensamentu

T’assicuro ch'a tie solu bramo

Ca t’amo forte t’amo, t’amo e t’amo

Si m’esset possibile d’anghelu

S’ispiritu invisibile picabo

Sas formas e furabo dae chelu 

su sole e sos isteddos

E formabo unu mundu bellissimu pro tene

Pro poder dispensare cada bene

Unu mundu bellissimu pro tene

Pro poder dispensare cada bene
No potho reposare amore 'e coro

Pensende a tie so donzi momentu

T’assicuro che a tie solu bramo

Ca t’amo forte t’amo, t’amo e t’amo 

                                                                       Pk